„A temetési szertartás"

2004. július 8-án, hét évvel az után, hogy átvette hivatalát, George Tenet lemondott. A CIA-központban elmondott búcsúbeszédében Teddy Roosevelt szavait idézte: Nem a kritikus az, aki számít, sem pedig az, aki rámutat, hogyan botlik meg az erős ember, vagy hogy a tettek végrehajtója hol végezhette volna jobban a dolgát. Az elismerés azt illeti, aki ténylegesen ott van az arénában, akinek az arcát por, veríték és vér borítja. Richard Nixon ugyanezt a beszédet idézte egy nappal az előtt, hogy dicstelenül távoznia kellett a Fehér Házból.

Visszavonulása után Tenet fájdalmas hangvételű memoárban írta meg a CIA-ban eltöltött éveit. Büszke és egyúttal keserű hangú könyv volt. Jogosan dicsekedett azzal, hogy a CIA - a brit titkosszolgálat felbecsülhetetlen segítségével - sikerrel akadályozta meg Pakisztán és Líbia titkos fegyverkezési programját. Fenntartotta azt a véleményét, hogy az ügynökséget romhalmazból dinamikus intézménnyé változtatta. De a gépezet végül összeroppant a rá nehezedő, kibírhatatlan nyomás alatt. Tenet nem sújthatott le az al-Káidára 9/11 előtt. Erről így írt: „Biztos hírszerzési információ hiányában botorság titkos műveletbe kezdeni." És a terrortámadások után elárasztotta a fenyegetések özöne, amelyek sohasem váltak valóra. Napról napra tájékoztatta a Fehér Házat a legújabb félnivalókról, és „az ember az őrületbe kergethette önmagát, ha mindent, vagy csak a felét is elhitte” annak, amit jelentenie kellett. Ő maga csaknem beleőrült. A bizonytalanság szorításában Tenet és a CIA meggyőzte magát az iraki arzenál létezéséről. „Saját történelmünk rabjai lettünk” - írta, minthogy a rendelkezésükre álló, cáfolhatatlan tények már négyévesek voltak.² Bevallotta tehát a tévedését, de ez egy elkárhozott ember könyörgése volt a feloldozásért. Azt kezdte hinni, hogy a Fehér Ház rá akarja hárítani a háború megindításáról szóló döntés felelősségét. Ez túlságosan nagy súly volt ahhoz, hogy el lehessen viselni.

És most a kritikus váltotta fel öt az arénában.

Porter Cossnak sosem voltak komoly sikerei a CIA-ban. 1959-ben harmadéves volt a Yale-en, amikor beszervezték, majd az operatív műveleti szervezet tagjaként Allen Dulles, John McCone és Richard Helms alatt szolgált. Egy évtizeden át a latin-amerikai alosztályon dolgozott: Kubával, Haitival, a Dominikai Köztársasággal és Mexikóval foglalkozott. A miami állomáson végzett munkája csúcspontjaként 1962-ben kubai ügynököket irányított kis hajókon a szigetországba és vissza, Floridába az éjszaka leple alatt.

Kilenc év múlva a londoni állomáson teljesített szolgálatot, amikor baktériumfertőzés támadta meg a szívét és a tüdejét, amibe csaknem belehalt. Leszerelt a CIA-tól, majd felépülése után megvett egy kis helyi újságot Floridában, és a sajtónyilvánosság 1988-ban kongresszusi képviselőséghez juttatta. Évi 14 millió dolláros nettó jövedelmet, egy virginiai farmot, egy Long Island-i birtokot és a titkosszolgálatokat felügyelő házbizottság elnökeként alkirályi szintű hatalmat mondhatott a magáénak.

Az ügynökséggel kapcsolatos képességeiről 2003-ban szerényen nyilatkozott: „Ma nem kaphatnék munkát a CIA-ban. Nem vagyok elég képzett."³ Ebben igaza is volt. De elhatározta, hogy ő és csak ő lehet a központi hírszerzés következő igazgatója. Ennek érdekében rosszindulatú össztüzet zúdított Tenetre. Fegyverként azokat a szavakat használta, amelyeket a titkosszolgálatokat felügyelő bizottság éves jelentése tartalmazott az ügynökségről.

„További ötéves munkánkba kerül még"

A 2004. június 21-én, három héttel Tenet lemondása előtt kiadott Goss-jelentés arra figyelmeztetett, hogy az operatív műveleti részleg „túlburjánzó bürokráciává válik, amely képtelen akár a legszerényebb sikert is felmutatni”⁴. Habár az előző évben 138 ezren kérték felvételüket a CIA-ba, csak kevesen érték el azt a szintet, hogy kémek lehessenek. Tenet nem sokkal korábban azt nyilatkozta a bizottság előtt, hogy „további ötéves munkánkba kerül még, amíg olyan operatív műveleti szervezetünk lesz, amilyenre az országnak szüksége van”.

Goss kapva kapott ezen a szomorú igazságon: „Jelenleg már a felépülés nyolcadik évében járunk, és még mindig több mint öt évre vagyunk attól, hogy egészségesnek mondhassuk magunkat. Ez tragikus."

Kritikájának össztüzét Goss ezután a CIA hírszerzési igazgatóságára irányította, azzal ostorozva a részleget, hogy csekély értékű napi hírekkel szolgál ahelyett, hogy hosszú távú stratégiai hírszerzéssel foglalkozna, márpedig éppen ez volt az ügynökség létrehozásának eredeti célja. Gossnak ebben is igaza volt - és a titkosszolgálatok világában mindenki tudta ezt. „Már olyan régóta nem foglalkozunk stratégiai hírszerzéssel, hogy elemzőink többsége azt sem tudja, hogyan is kell csinálni” - mondta ifj. Carl W. Ford, a hírszerzésért és kutatásért felelős helyettes külügyi államtitkár és egykori CIA-tisztviselő.⁶

„Mindaddig, amíg a hírszerzést inkább a mennyisége, mint a minősége szerint értékeljük, továbbra is azt a 40 milliárd dolláros szeméthegyet fogjuk produkálni, amelyről eddig elhíresültünk - vélekedett Ford. Felbőszítette, hogy miközben az ügynökség teljes energiájával Szaddám Huszein képzeletbeli arzenáljára koncentrált, semmit sem tudott meg az elnök által a gonosz tengelyéhez sorolt többi ország nukleáris fegyverkezési programjáról. - Valószínűleg százszor többet tudtunk Irak nukleáris programjáról, mint Iránéról, és ezerszer többet, mint Koreáéról” - mondta Ford. Észak-Korea fehér folt volt, mint mindig. A CIA megpróbálta ugyan helyreállítani iráni ügynökhálózatát, de kudarcot vallott. Most már Irán is fehér folt lett, s az ügynökség valójában kevesebbet tudott ezekről a nukleáris programokról, mint öt vagy tíz évvel korábban.

Ford szavaival élve a CIA romokban hevert. „Tönkrement. Annyira tönkrement, hogy senki sem hinné el." A Goss-jelentés azonban hihetővé tette: „A működésképtelenség bizonyítéka a javító célzatú cselekvés szükségességének tagadása. A CIA továbbra is a közmondásos szakadék széle felé vezető úton halad.”⁶

Goss biztos volt benne, hogy neki megvannak a válaszai a problémákra. Tudta, hogy munkája minőségével kapcsolatban a CIA folytatólagosan becsapta és becsapja önmagát és másokat. Tudta, hogy az operatív műveleti szervezet legnagyobb része abban a várakozásban és reménykedésben töltötte a hidegháború négy évtizedét, hogy lesznek szovjet állampolgárok, akik önként jelentkeznek kémszolgálatra. Tudta, hogy a külföldön szolgáló tisztviselők a terrorellenes háborúban éjjel-nappal azt várták és remélték, hogy pakisztáni, jordániai, indonéz és fülöp-szigeteki kollégáik majd ellátják őket információkkal. Tudta, hogy a megoldás az ügynökség generáljavítása.

A Kongresszus által felállított 9/11-es Bizottság ekkor már zárójelentésének közzétételére készült. A bizottság kiváló munkával rekonstruálta a támadásokhoz vezető eseményeket, de nem jelölte ki világosan a továbbvezető utat. Ugyanígy a Kongresszus sem tett sokat az ügynökség talpra állításáért 9/11 után, leszámítva, hogy dollármilliárdokkal és rengeteg ingyentanáccsal látta el. A bizottság találóan nevezte a titkosszolgálatok kongresszusi felügyeletét „működésképtelennek”, ugyanazzal a jelzővel, amellyel Goss illette az ügynökséget. A Képviselőház és Szenátus hírszerzési bizottságai éveken át szinte egyáltalán nem folytak bele azokba az életbevágó ügyekbe, amelyekkel a CIA kénytelen volt szembenézni. A Házbizottság 1998-ban, Goss elnöksége alatt adta ki utolsó alapos, átfogó jelentését a CIA tevékenységéről. Az ügynökség negyedszázados kongresszusi felügyelete csak nagyon kevés maradandó értékű eredményt produkált. A titkosszolgálatok tevékenységét vizsgáló bizottságok megelégedtek az alkalmankénti nyilvános megkorbácsolással, és az örökzöld problémák sietős, hevenyészett megoldási kísérleteivel.

Köztudott volt, hogy a 9/11-es Bizottság javasolni fogja egy új nemzeti hírszerzési igazgatóság létrehozását. Az elképzelést már Allen Dulles aranykora óta dédelgették. Ez azonban nem kínált valódi megoldást a CIA válságára. A figurák pozíciójának átrendezése a kormányzati sakktáblán nem teszi könnyebbé a CIA igazgatását.

„A CIA olyan szervezet, amelyet a megtévesztés éltet. Hogyan lehet egy ilyen szervezetet működtetni?” - tette fel a kérdést John Hamre, korábbi védelmi miniszterhelyettes, a washingtoni Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának (Center for Strategic and International Studies) elnöke.⁷

És ez csak egy volt a sok kérdés közül, amelyet a CIA és a Kongresszus sosem válaszolt meg. Hogyan lehet működtetni egy titkos hírszerző szervezetet nyitott demokráciában? Hogyan lehet hazugsággal szolgálni az igazságot? Hogyan lehet csalárdsággal terjeszteni a demokráciát?

„Végül nem maradnak tovább"

A CIA-t övező mítosz a disznó-öbölbeli invázióig nyúlt vissza, és úgy szólt, hogy a Cég minden sikere titokban marad, s csak a kudarcait kürtölik világgá. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy a CIA nem érhetett el sikert képzett tisztviselők és merész külföldi ügynökök beszervezése és megtartása nélkül. Ezen a téren azonban az ügynökség napról napra kudarcot vallott, és önámítás volt, hogy úgy tettek, mintha nem így lett volna.

A siker reményében a CIA-nak olyan férfiakat és nőket kellett (volna) találnia, akik a nemzet legjobb katonatisztjeinek fegyelmezettségével és önfeláldozásával, a nemzet legjobb diplomatáinak kulturális tudatosságával és történelmi ismereteivel, és a nemzet legjobb külföldi tudósítóinak kíváncsiságával és kalandvágyával rendelkeznek, Nagy segítség lenne, ha ezek a beszervezettek, külsejüket és nyelvtudásukat tekintve a megtévesztésig hasonlítanának a palesztinokra, a pakisztániakra vagy a pathan törzs tagjaira. Csakhogy ilyen amerikaiakat nagyon nehéz volt és lesz találni.

„Képes-e a CIA kezelni a folyamatos fenyegetettséget? E pillanatban a válasz »nem« - egyáltalán nem” - mondta Howard Hart, aki az első vonalban kockáztatta életét, miközben ügynököket mozgatott Iránban, fegyvereket csempészett az afgán ellenállóknak, és irányította az ügynökség félkatonai alakulatainak tisztjeit. Mint mondta, személyes sértésnek vette, hogy Goss „egy csomó magatehetetlen seggfejnek" és „egy rakás idiótának” nevezte a CIA-t. De azt elismerte, hogy „a CIA operatív műveleti szervezete joggal bírálható, mert messze nem úgy teljesített, ahogyan kellett volna. Ez helyénvaló állítás, Mert vannak köztünk olyanok, akik egyszerűen nem húzzák az igát. És hogy a legtöbbjük még mindig a helyén van, annak oka az, hogy nem áll módunkban helyettesíteni őket.”⁸

Bush elnök szentül megígérte, hogy ötven százalékkal bővíti az ügynökség sorait. Csakhogy a válság oka nem a mennyiség, hanem a minőség volt. „Amire éppen nincs szükségünk, az a több pénz és a több ember, legalábbis egyelőre nem - mondta Carl Ford. - Ötven százalékkal több operatív ember és ötven százalékkal több elemző egyenlő ötven százalékkal több süket dumával és semmittevéssel.” Az apparátussal kapcsolatos probléma ugyanaz volt, amivel annak idején Walter Bedell Smithnek kellett szembenéznie a központi hírszerzés igazgatójaként, miközben a koreai háború javában dúlt: „Nem találunk képzett embereket. Ilyenek egész egyszerűen nem léteznek.”⁹

A CIA képtelen volt elegendő tehetséges embert toborozni, akik közpénzen kémszolgálatot vállaltak volna. 2004 folyamán több százan léptek ki a központból és a külszolgálatból, feldühödve és megalázva annak láttán, miképpen foszlik semmivé az ügynökség jó hírneve és tekintélye. A fiatal munkatársak beszervezése, alkalmazása, kiképzése és megtartása továbbra is a legnehezebb feladatnak bizonyult.

Goss azonban megfogadta, hogy felkutatja őket. 2004. szeptember 14-én, szenátusi meghallgatásán azt a nagyképű kijelentést tette, hogy egyszer s mindenkorra rendbe szedi a CIA-t. „Nem akarok segédkezet és bátorítást nyújtani az ellenségnek azzal, hogy elmondom önöknek, véleményem szerint milyen nagy a probléma” - mondta a kamerák előtt, a lényeg az, hogy meg lesz oldva.¹⁰ Miután a Szenátus 77:17 arányban jóváhagyta a kinevezését, lelkesült hangulatban egyenesen a CIA-központba sietett.

„Soha, a legmerészebb álmaimban sem reméltem, hogy valaha is visszakerülök ide, de most itt vagyok” - mondta azoknak a férfiaknak és nőknek, akiket alig három hónapja testületileg elmarasztalt.¹¹ Kinyilatkoztatta, hogy hatáskörét „az elnöki végrehajtási utasítások kiterjesztik”: ő lesz Bush hírszerzési tájékoztatója, a CIA feje, a központi hírszerzés igazgatója, a nemzeti hírszerzés vezetője és az új országos terrorelhárító központ főnöke. Nem két kalapot visel majd, mint elődei, hanem ötöt.¹²

Első munkanapján Goss olyan villámgyors és alapos tisztogatásba fogott, amilyenre még nem volt példa a Központi Hírszerző Ügynökség történetében. Elküldte jóformán a teljes vezérkart, csaknem harminc éve nem tapasztalt elkeseredést okozva a központban. A felháborodás különösen Stephen Kappes, az operatív műveleti részleg igazgatójának elbocsátása miatt tört ki. Az egykori tengerészgyalogos és moszkvai állomásigazgató a CIA legjobbjai közé tartozott. Röviddel azelőtt a brit titkosszolgálattal együttműködve kulcsszerepet játszott a hírszerzés és a diplomácia egyik diadalmas akciójában, amellyel sikerült rávenni Líbiát, hogy hagyjon fel régóta futó tömegpusztító fegyverkezési programjával. Amikor Kappes megkérdőjelezte a döntését, Goss egyszerűen ajtót mutatott neki.¹³

Az új igazgató politikai talpnyalók hadával vette körül magát, akiket a Capitoliumról importált. Ezek abban a hitben éltek, hogy missziót teljesítenek a Fehér Ház - vagy valamilyen felsőbb hatalom - megbízásából, hogy megszabadítsák a CIA-t a baloldali felforgatóktól. A központban az volt a benyomás, hogy Goss és famulusai, a „Goss-fiókák” mindennél többre tartják az elnök és a politikája iránti lojalitást, nem szeretnék, hogy az ügynökség bármiben is eltérjen a Fehér Ház irányvonalától, és azok, akik szembeszállnak velük, majd megnézhetik magukat. Odáig rendben is lett volna, hogy a CIA-t a kompetencia hiánya miatt ostorozzák, de az már nem, hogy ebből ideológiai kérdést csináljanak.

Az igazgató utasítást adott az elnök politikájától eltérő vélemény elfojtására. Az üzenet világos volt: vagy együtt menetelsz a programmal, vagy távozol. Az utóbbi választás egyre vonzóbbnak tűnt a CIA személyi állományának tehetséges egytizede számára. A washingtoni kormányzati negyed perifériáján hatalmas belbiztonsági iparág kezdett kibontakozni, eladva szolgáltatásait a kormánynak, amelyben a szakértelem forrásai elapadóban voltak. Az ügynökség legjobb emberei sorra keltek el az új magáncégek piacán, Tizenöt évvel korábban a CIA fejnehéz volt, tele korosodó hidegháborús harcosokkal, most pedig fenéknehéz lett, csupa kezdővel a soraiban. 2005-re a CIA-apparátus fele - műveletiek és elemzők egyaránt - mindössze öt év vagy még annál is kevesebb tapasztalattal rendelkezett a szakmájában.

Az elnöknek az a lekezelő kijelentése, hogy az ügynökség „csak találgat” Irakkal kapcsolatban, lángra lobbantotta a hamu alatt parázsló haragot, amely azután végigfutott a még megmaradt szakemberek sorain. A bagdadi és a washingtoni CIA-tisztviselők megpróbálták felhívni a figyelmet arra, hogy az elnök Irakban követett útja katasztrófához vezet, Szerintük az Egyesült Államok nem igazgathat egy olyan országot, amelyet nem ért meg. Szavuk azonban súlytalannak találtatott a Fehér Házban. Eretnekek voltak egy olyan adminisztrációban, amelynek politikája a vakhiten alapult.

Az operatív műveleti szervezet négy korábbi igazgatója is megpróbálta felvenni Goss-szal a kapcsolatot, hogy figyelmeztessék: fogja vissza magát, különben azt is lerombolja, ami még megmaradt a CIA-ból. De nem hallgatott rájuk. Egyikük a nyilvánossághoz fordult: „Goss és talpnyalói igen rövid idő alatt óriási kárt okozhatnak - írta Tom Twetten a Los Angeles Times 2004. november 23-ai számának „Vélemény” rovatában. - Ha az ügynökség hivatásos alkalmazottai nem érzik úgy, hogy a vezetőség kiáll mellettük, nem vállalnak kockázatot a Cégért, és végül nem maradnak ott tovább." Másnap John McLaughlin, aki Tenet lemondása után ügyvezető igazgatóként egyben tartotta az ügynökséget, újabb ütést vitt be. A CIA nem „»működésképtelen« és »lator« ügynökség - írta a The Washington Postban. - A CIA nem szervezkedik intézményi szinten az elnök ellen.” Haviland Smith, aki a terrorelhárító csoport főnökeként vonult nyugállományba, szintén hallatta a szavát: „Porter Goss és hegyi talpasai szabadjára engedték a rombolás szellemét. (Az angol szövegben szereplő Hill (domb, hegy) a Capitoliumra utal, a Capitol Hillen áll ugyanis az amerikai törvényhozás épülete.) A CIA-ban tisztogatást végezni ebben a szerencsétlen pillanatban, amikor olyan valós problémákkal kell foglalkoznunk, mint a terrorizmus, nem egyéb, mint fejjel menni a falnak.” Az évek során a sajtóban érték ugyan súlyos kritikák az ügynökséget, de az még nem fordult elő, hogy az igazgatót az amerikai titkosszolgálat legrangosabb veteránjai támadták volna az írott és az elektronikus médiában.

A homlokzat omladozott. A CIA magát szedte darabokra.

„Ez az egyik legsajátosabb tevékenység, amely egy kormányra hárul - mondta Eisenhower elnök ötven évvel korábban. - Valószínűleg csak egy különös zseni képes rá.” Azóta tizenkilencen szolgáltak a központi hírszerzés igazgatójaként, de egyikük sem felelt meg az Eisenhower által felállított magas mércének. Az ügynökség alapítóit Korea és Vietnam esetében tájékozatlanságuk győzte le, Washingtonban pedig az arroganciájuk okozta vesztüket. Utódaik vakvágányra futottak, amikor a Szovjetunió kimúlt, és kiderült róluk, hogy nincsenek tudatában a valós helyzetnek, amikor a terror szíven találta az amerikai világhatalmat. A Pentagon harcosai és a külügy diplomatái lenézéssel kezelték őket. Több mint fél évszázadon át az elnökök vagy csalódtak, vagy dühbe gurultak, amikor az igazgatókhoz fordultak, ha éleslátásra vagy tudásra akartak szert tenni.

Arra a hivatalra, amelyről bebizonyosodott, hogy lehetetlen volt jól betölteni, most a felszámolás várt.

2004 decemberében, miközben az ügynökségben tetőfokára hágott a zűrzavar, a Kongresszus elfogadta, az elnök pedig aláírta az új Nemzeti Hírszerző (Nemzetbiztonsági) Igazgatóság létrehozásáról rendelkező törvényt, ahogyan azt a 9/11-es Bizottság korábban sürgette. (A Nemzeti Hírszerző (vagy Nemzetbiztonsági) Igazgatóságot (Directorate of National Intelligence - DNI) a titkosszolgálati rendszer teljes átszervezését előirányzó, 2004. december 7-én elfogadott reformtörvény (Intelligence Reform and Terrorism Prevention Act) hozta létre. Vezetőjét az elnök nevezi ki szenátusi jóváhagyással. A központi hírszerzés igazgatójával szemben, aki egyben a CIA igazgatója is volt, személyének függetlennek kell lennie a CIA igazgatójától. Feladata a titkosszolgálatok működésének és finanszírozásának felügyelete és koordinálása, valamint költségvetésük megtervezése. A törvény előírja a hírszerző és a belbiztonsági ügynökségek számára az információk megosztását, és közös alapokra helyezi az iratok titkosítását és az egyének átvilágítását. A DNI azért jött létre, hogy a nagyszámú (összesen tizenhat) amerikai hírszerző szolgálattól egy helyre fussanak össze az információk, és hogy véget vessenek az ügynökségek közötti titkolódzásnak és rivalizálásnak.) A hevenyészve megfogalmazott és nagy sietve megvitatott jogszabály semmivel sem könnyített azokon a krónikus és eredendő problémákon, amelyek születésétől fogva sújtották az ügynökséget. Nem volt más, mint változásnak álcázott változatlanság.

Goss szentül hitte, hogy az elnök választása rá esik az új igazgató kinevezésekor. Ám hiába várt a hívásra. 2005. február 17-én Bush bejelentette, hogy John D. Negropontét, az Egyesült Államok iraki nagykövetét jelöli a posztra. A rigorózusan konzervatív beállítottságú, behízelgő modorú, ravasz és ügyes, intrikus diplomata egyetlen napot sem dolgozott a hírszerzés világában, de nem is nézett hosszú karrier elé benne.¹⁴

1947-hez hasonlóan az új cárnak is olyan felelősséget akasztottak a nyakába, amely jóval meghaladta a ráruházott jogköröket. Továbbra is a Pentagon ellenőrizte a mostanra már évi 500 milliárd dollárra rúgó nemzetbiztonsági költségvetés túlnyomó részét, amelyből a CIA csak durván egy százalékban részesedett. Az új rend mindössze annak hivatalos beismerését jelentette, hogy a régi rend megbukott.

„A kudarcot nem lehet megmagyarázni"

A CIA súlyos sebeket szenvedett el. A dzsungel törvényeinek és a Washingtonban dívó szokásoknak megfelelően az erősebb fenevadak lakmároztak belőle. A kémkedésben, a titkos akciókban, a lehallgatásokban és a felderítésben az elnök nagy hatalommal ruházta fel a Pentagon hírszerzési államtitkárát, a Védelmi Minisztérium harmadik legmagasabb rangjára emelve a tisztséget. „Ez szeizmikus rengést váltott ki az egész a hírszerző közösségben - mondta Joan Dempsey, aki Bush idejében a központi hírszerzés igazgatóhelyettese és a külföldi titkosszolgálatokkal foglalkozó tanácsadó testület ügyvezető igazgatója volt. - A döntés sokkal inkább emlékeztet a Kremltől megszokott eljárásokra.”¹⁵

A Pentagon eltökélten behatolt a külföldi műveleti terepre, elorozva az operatív igazgatóság hagyományos szerepeit, feladatköreit, jogosítványait és misszióit. Ehhez a legígéretesebb fiatal paramilitáris tiszteket vette fel soraiba, miközben a legtapasztaltabbakat is megtartotta. A hírszerzés militarizálódása felgyorsult, miközben az ország polgári titkosszolgálata erodálódott.

Negroponte új vezető elemzője, Thomas Fingar korábban a Külügyminisztérium kis létszámú, de első osztályú hírszerzési és kutatási hivatalát igazgatta. Felmérte az ügynökség hírszerzési igazgatóságának állapotát, és hamar leszögezte, hogy „senkinek sincs fogalma arról, hogy ki mit csinál és hol”¹⁶. Rögvest lépéseket is tett, hogy a saját hatáskörébe vonja a CIA elemző-mechanizmusának még működőképes maradékát. Hozzá szegődtek el a legjobb és legértelmesebb gondolkodó elmék, akik még megmaradtak az ügynökségnél.

Ekkorra már eltűnőben volt az ügynökség abban a formában, ahogyan annak idején megalkották. A központ épülete persze még ott állt, és falai között mindig is működni fog valamilyen intézmény. De 2005. március 30-án megsemmisítő csapás érte azt, ami még megmaradt a CIA szelleméből, méghozzá Silberman bíró elnöki bizottsága hatszáz oldalas jelentésének formájában. A bírónál szigorúbb, kérlelhetetlenebb gondolkodót keresve sem lehetett volna találni a fővárosban. A kiváló intellektuális képességekkel rendelkező, erősen konzervatív beállítottságú Silberman kétszer is nagyon közel került ahhoz, hogy kinevezzék a központi hírszerzés igazgatójává. Tizenöt éve szolgált Washingtonban szövetségi fellebbviteli törvényszéki bíróként. Mindvégig következetesen támogatta a nemzetbiztonság eszköztárát és lehetőségeit, még akkor is, ha azok összeütközésbe kerültek a szabadság ideáljaival. A 9/11-es Bizottsággal ellentétben az általa vezetett bizottság rendkívül tapasztalt volt a hírszerző műveletek és az elemzés terén.

A bizottság ítélete brutális volt és perdöntő. A központi hírszerzés igazgatójának birodalma „zárt világ”, amely „csaknem tökéletes teljesítményt nyújtott” a változásokkal való szembeszegülésben. Az igazgató a hírszerzési adatgyűjtés és elemzés „fragmentálódott, szétesően irányított és gyengén összehangolt” tákolmánya felett elnököl. Az ügynökség „gyakran képtelen hírszerző adatok gyűjtésére pontosan a bennünket leginkább foglalkoztató ügyekben”, és elemzői „nem mindig vallják be a döntéshozóknak, hogy valójában mennyire korlátozottak az ismereteik”. A CIA „egyre kevésbé képes megfelelni azoknak az új kihívásoknak, amelyeket a tömegpusztító fegyverek jelentenek". Mindent felülmúló fogyatékossága azonban „az emberi tényező gyengesége” - a kémkedésre való képtelenség.

„Megértjük, hogy a kémkedés legjobb esetben is mindig kockázatos - mondja a továbbiakban a jelentés. - A Szovjetunió ötvenéves zaklatása mindössze egy maroknyi valóban fontos humán hírforrást eredményezett. Még sincs más választásunk, mint hogy ugyanezt tegyük, csak jobban." A CIA-nak „alapvető változásra van szüksége, ha sikeresen akar szembeszállni a 21. század fenyegetéseivel". Ez „olyan elvárás, amelynek még a létező világok legjobbikában is nehéz lenne megfelelni. Mi pedig nem a létező világok legjobbikában élünk.”¹⁷

2005. április 21-én a központi hírszerzés igazgatójának hivatala eltűnt a történelem süllyesztőjében. Negroponte eskütételét Goss a régi ügynökség „temetési szertartásának” nevezte.¹⁸ Azon a napon az új főnök különös áldásban részesült: „Remélem, hogy Vad Bill Donovan szelleme vezérli és ösztönzi majd az erőfeszítéseit” - mondta John Warner virginiai szenátor, a Fegyveres Szolgálatok Bizottságának elnöke.

A CIA-központ bejáratát Donovan bronzszobra őrzi. Figyelő szeme előtt vonult be 2005. augusztus 21-én Goss meghívására a központi hírszerzés minden, még élő egykori igazgatója, hogy átvegye a szolgálatát megörökítő emlékérmet, és pontot tegyenek e hosszú folyamat végére. Ott volt George H. W. Bush, akinek nevét a központ viselte; Jim Schlesinger és Stan Turner, akikre mint kívülről érkezőkre olyannyira nehezteltek; Bill Webster és Bob Gates, a bukott reformerek és újjáépítők; Jim Woolsey, John Deutch és George Tenet, akik azért küzdöttek, hogy helyes irányba fordítsák a tájolatát vesztett hajót. Elég kellemes halottvirrasztás volt ez, némi pompával fűszerezve. Volt ebéd, és a CIA vezető történésze, David S. Robarge előadást tartott a múlt ködébe vesző hivatalról. Az első sorban ott ült Goss, nagy lelki kínok közepette. Már hetek óta gyötörte egy főrevizori jelentés, amelyet ő maga követelt ki, még mint a titkosszolgálatokat felügyelő házbizottság elnöke. A jelentés könyörtelenül rámutatott azokra a hiányosságokra, amelyek a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokhoz vezettek. Szikével vágott az ügynökség elevenébe, kimutatva, mennyire képtelen bármilyen hadviselésre emlékeztető akcióra a nemzet ellenségei ellen. Allen Dulles hagyományát követve Goss végül úgy döntött, hogy az íróasztal mélyére zárja a jelentést. Az ügynökség sosem szándékozott magyarázatot adni arra, miért vallott kudarcot az Egyesült Államok megvédésében. Az igazság azonban kikövetelte, hogy eljöjjön a számvetés ideje.

A CIA történésze Eisenhower elnök szavait idézte, amelyeket 1959. november 3-án, az ügynökség központjának alapkőletételén mondott:

Amerika alapvető törekvése, hogy megvédje a békét. E cél érdekében olyan politika kialakítására és intézkedések meghozatalára törekszünk, amelyek a békét tartóssá és igazságossá teszik. Ez csak mindenre kiterjedő és helytálló információk birtokában lehetséges.

A parancsnokok számára háborúban mi sem fontosabb, mint hogy az ellenfelük erejére, képességeire és szándékaira vonatkozó tényeket megismerjék, és e tényeket helyesen értelmezzék. Békeidőben a szükséges tények ismerete [...] és helyes értelmezésük nélkülözhetetlen a politika kialakításához hosszú távú nemzetbiztonságunk és eminens érdekeink megvédése céljából. [...] Semmilyen más feladat nem lehet ennél fontosabb. Erőfeszítésünk sikere, hogy javítsuk nemzetünk pozícióját a nemzetközi porondon, nagymértékben az önök munkájának minőségétől függ. [...] Ez az ügynökség a legmagasabb szintű odaadást, képességet, megbízhatóságot és önzetlenséget követeli meg tagjaitól - nem is beszélve a legnemesebb értelemben vett bátorságról, amikor csak szükség van rá. A sikert nem lehet dobra verni, a kudarcot nem lehet megmagyarázni. A titkos hírszerző munka hőseit nem tüntetik ki és nem éneklik meg.

„Ezen a helyen gyönyörű és hasznos épület emelkedik majd - zárta szavait az elnök. - Maradjon fenn sokáig, és szolgálja Amerika és a béke ügyét.”

Miközben kint a harctéren amerikaiak haltak meg, mert híján voltak a szükséges információnak, a központi hírszerzés igazgatói felálltak a helyükről, kezet ráztak egymással, kiléptek a rekkenő nyár délutáni hőségbe, és folytatták megszokott életüket. Amitől az öreg katona olyannyira tartott sok évvel azelőtt, hamvába holt örökséget hagytak maguk után.

„Semmit bevallani, mindent tagadni"

2006. május 5-én Bush elnök menesztette Porter Gosst, miután tizenkilenc hónapon át szüntelenül hátba szúrta a CIA-t. A központi hírszerzés utolsó igazgatójának bukása gyors volt és dicstelen, hagyatéka pedig keserű.

Másnap Goss repülőgépre ült, és Ohióba ment, ahol avatási beszédet mondott a Tiffin Egyetem tanévzáró ünnepélyén. „Ha ez CIA-tartótisztek végzős osztálya volna, tanácsom rövid lenne és lényegre törő: semmit bevallani, mindent tagadni, és ellenvádakkal előállni.” Ezekkel a szavakkal el is tűnt a színről, maga mögött hagyva a kémek és elemzők leggyengébb állományát, amely valaha is szolgált a CIA-ban.

Egy héttel Goss lemondatása után FBI-ügynökök népes csapata szállta meg az ügynökség központját. Bevették magukat Dusty Foggo irodájába, aki röviddel azelőtt távozott ügyvezető igazgatói posztjáról, az ügynökség harmadik legmagasabb tisztségéből. Megmagyarázhatatlan módon Goss őrá bízta a CIA napi ügyeinek intézését. Előző beosztásában Foggo az operatív műveleti szervezet gazdasági igazgatója volt. Frankfurti irodájából látta el a CIA-tisztviselőket és ügynököket Ammántól Afganisztánig a palackozott víztől a golyóálló mellényig mindennel. Feladatai közé tartozott annak biztosítása, hogy beszállítói és könyvelői betartsák a CIA szabályait és előírásait. „Minthogy én vagyok az »Etikára Felügyelő Fickó« - írta egyik kollégájának a legjobbakat kívánom neked ennek gyakorlásában.”¹⁹ Foggo nyilvánvalóan hadilábon állt az etika szóval.

Az Egyesült Államok Kyle Dustin Foggo ellen viselt perének vádindítványa fájdalmas vádpontokat tartalmazott. A 2007. február 13-án nyilvánosságra hozott perirat csalással, összeesküvéssel és pénzmosással vádolta meg Foggót. Az állt benne, hogy az igazgató milliódolláros üzleti megbízásokkal látta el egyik közeli barátját, aki fényűző lakomákkal, extravagáns skóciai és hawaii utazásokkal és jól jövedelmező munka ígéretével viszonozta a szolgálatait, a megvesztegetés ősi módszereit követve. A CIA történetében még hasonló eset sem fordult sosem elő. E könyv írásakor Foggo ártatlannak vallotta magát, és kérte, hogy ejtsék a vádat. Ha bűnösnek találják, húsz év börtönre számíthat.

Ugyanazon a napon, amikor Foggo ellen vádat emeltek, egy észak-carolinai szövetségi bíró nyolc év négy hónap börtönben eltöltendő büntetésre ítélte David Passarót, a CIA szerződéses alkalmazottját, aki Afganisztánban agyonvert egy foglyot. Passaro a CIA egyik félkatonai alakulatánál szolgált Aszamábádban, Kunar tartomány fővárosában, a pakisztáni határtól néhány kilométerre nyugatra. Az ügynökség annak ellenére szerződtette, hogy már volt a rovásán erőszakos cselekmény: a connecticuti Hartford rendőrségétől elbocsátották, miután lecsukták, mert egy csetepatéban összevert egy férfit.

Passaro kezétől a helyi falusi közösség ismert tagja, Abdul Vali halt meg, aki harcolt a szovjetek ellen az 1980-as években. Vali megtudta, hogy nevét összefüggésbe hozták az amerikai bázis közelében elkövetett sorozatos rakétatámadásokkal, és emiatt ki akarják hallgatni. Önként elment az amerikai táborba, és ártatlanságát bizonygatta. Passaro nem hitt neki, bezárta egy cellába, és olyan kegyetlenül összeverte, hogy a fogoly könyörgött neki: inkább lője agyon, de ne kínozza tovább. Két nappal később Vali belehalt sérüléseibe. Passaro ellen vádat emeltek, és el is ítélték a Patriot Act alapján, amely lehetővé teszi, hogy amerikai állampolgárokat bíróság elé állítsanak az Egyesült Államok érdekszférájába tartozó területeken elkövetett bűncselekményekért. (Az USA PATRIOT Act betűszó (teljes nevén Uniting and Strengthening America by Providing Appropriate Tools Required to Intercept and Obstruct Terrorism Act of 2001 a Kongresszus által elfogadott és George W. Bush elnök által 2001. október 26-án aláírt, az Egyesült Államok belbiztonságának erősítését célzó törvénycsomagot jelöli, amely felhatalmazást ad a hatóságoknak többek között a telefon- és e-mail-forgalom lehallgatására és ellenőrzésére, a pénzügyi tranzakciók nyomon követésére, a beutazások megszigorítására, a külföldiek fokozott ellenőrzésére, valamint a terrorizmussal kapcsolatos tevékenységgel gyanúsítható személyek letartóztatására és kiutasítására.) A bíró megjegyezte, hogy csak a halottkémi vizsgálat elmaradásának köszönhetően menekült meg a gyilkosság vádjától.

A tárgyalás közben a bíróság levelet kapott Kunar előző kormányzójától, amelyben azt írja, hogy Vali halála súlyos kárt okozott az amerikaiak ügyének Afganisztánban, és hatékony propagandául szolgál az al-Káida és a tálíbok lázadó erői számára. „Fokozódott a bizalmatlanság az amerikaiakkal szemben, az afganisztáni biztonságot és újjáépítést célzó erőfeszítések csapást szenvedtek, s egyedül az al-Káida és támogatói húzhatnak hasznot Dave Passaro cselekedetéből” - áll a kormányzó levelében.²⁰

Három nappal Passaro elítélése után egy olasz vizsgálóbíró vádemelési indítványt nyújtott be a CIA római állomásigazgatója, milánói bázisának igazgatója és két tucat ügynök ellen egy radikális pap elrablásában játszott szerepük miatt, akit éveken át brutális kihallgatásoknak vetettek alá Egyiptomban. Egy német törvényszék azzal vádolt meg tizenhárom CIA-ügynököt, hogy törvényellenesen elraboltak és bebörtönöztek egy libanoni születésű német állampolgárt. A kanadai kormány hivatalos bocsánatkérésre és tízmillió dollár kártérítés megfizetésére kényszerült állampolgára, Maher Arar ügyében, akit a CIA emberei családi nyaralást követően, átszállás közben elfogtak az egyik New York-i repülőtéren, majd Szíriába szállították, és tíz hónapon át a legkegyetlenebb kihallgatásoknak vetették alá.

Ekkor már egyre-másra súlyos kritikák érték a CIA börtöneit, és napirendre került a felszámolásuk. Nem maradhattak fenn tovább, ha többé nem lehetett titokban tartani őket. A börtönök fenntartói arra kérték az USA polgárait: higgyék el, hogy ártatlan emberek elrablása, bebörtönzése és megkínzása annak a programnak a része, amely alapvető szerepet játszik az Egyesült Államok elleni újabb támadás megakadályozásában. Lehet, hogy valóban így volt, de a bizonyítékok hiányosak. Nem valószínű, hogy valaha is megtudjuk az igazságot.

Porter Gosst a CIA élén Michael Hayden tábornok váltotta fel, a Nemzeti Hírszerző Igazgatóság helyettes vezetője, a Nemzetbiztonsági Ügynökség korábbi főnöke, Bush elnök azon utasításának végrehajtója, hogy az elektronikus lehallgatást amerikai célpontokra irányítsák, aki elsőként viselte a Központi Hírszerző Ügynökség immáron jóval alacsonyabb rangú igazgatói címét, és az első tényleges szolgálatban álló katonatiszt, aki Stansfield Turner 1977. évi kinevezése óta a CIA igazgatója lett. A jelölését jóváhagyó szenátusi bizottság előtt Hayden tábornok kijelentette, hogy „az amatőrök ideje” lejárt a CIA-ban. Az igazság ezzel szemben az, hogy nem járt le.

A CIA saját belső követelményrendszere szerint alkalmazottainak nagyjából a fele csupán gyakornoknak minősülhetett volna. Csak kevesen voltak képesek és készek eredmények felmutatására. De semmit sem lehetett tenni ez ellen: a CIA-nak nem volt más választása, mint hogy képességeik szintjénél magasabb beosztásokba helyezze őket. Ahogyan a negyvenes és ötvenes éveikben járó tapasztaltabbakat húszas éveikben járó fiatalok váltották fel, úgy romlott egyre inkább a hírszerzés minősége. Az operatív műveleti részleg lassan felhagyott a múlt technikáival: a politikai hadviseléssel, a propagandával és a titkos műveletekkel, mert hiányzott a végrehajtásukhoz szükséges szakértelem. Az ügynökségben továbbra is kevesen beszéltek arabul, perzsául, koreaiul vagy kínaiul. Biztonsági okokra hivatkozva továbbra is megtagadták hazafias érzelmű arab-amerikaiak felvételét, ha rokonaik voltak a Közel-Keleten - márpedig legtöbbjüknek voltak. Az információs forradalom nem tette alkalmasabbá a tisztviselőket és az elemzőket arra, hogy megértsék és átlássák a terrorfenyegetés okát és lényegét, mint ahogyan annak idején a Szovjetuniót sem értették meg. És miközben az ügynökség jelentéseit az iraki katasztrófa hírei uralták, alig négy év leforgása alatt már az ötödik bagdadi állomásigazgató csomagolt össze, és húzódott vissza a Zöld Zóna zárt világába.

A CIA mélypontra jutott. Az elnök már nem figyelt rá, és az USA vezetői másutt keresték a hírszerzés forrásait: a Pentagonban és a magánszektorban.

„Az illetéktelen hatalom katasztrofális megerősödése"

Bob Gates 2006. december 18-án vette át a Pentagon vezetését - az egyetlen olyan korábbi CIA-igazgatóként, aki már pályakezdőként az ügynökség (elemző) munkatársa volt, s onnan jutott el a védelmi miniszteri székig. Két héttel később John Negroponte, az új nemzetbiztonsági főigazgató tizenkilenc hónapos szolgálat után lemondott, hogy a Külügyminisztérium második embere lehessen. Helyébe egy nyugalmazott tengernagy, Mike McConnell lépett, aki a Nemzetbiztonsági Ügynökséget vezette annak első nagy összeomlása idején, a digitális kor hajnalán, és aki az elmúlt évtizedben a Booz Allen Hamilton-cégnek dolgozott mint szerződéses katonai alkalmazott.

Amikor Gates berendezkedett a Pentagonban, és körülnézett az amerikai titkosszolgálati elit berkeiben, csupa csillagot látott: tábornok vezette a CIA-t, tábornok volt a Védelmi Minisztérium hírszerzésért felelős államtitkára, tábornok a Külügyminisztérium terrorelhárító programjainak felelőse, altábornagy a Pentagon hírszerzésért felelős helyettes államtitkára és vezérőrnagy a CIA kémfőnöke. Korábban sok évre visszamenőleg mindegyik posztot polgári személyek töltötték be. Gates olyan világot látott maga körül, amelyben a Pentagon bedarálta a CIA-t, pontosan úgy, ahogyan hatvan évvel azelőtt megfogadta. Az új védelmi miniszter be akarta záratni a guantánamói katonai börtönt, Kubából az Egyesült Államokba akarta hozni a terrorizmussal gyanúsított foglyokat, és azt akarta, hogy vagy ítéljék el, vagy szervezzék be őket. Korlátozni kívánta a Védelmi Minisztérium hatalmát a titkosszolgálatok felett. Szerette volna visszafordítani azt a folyamatot, amelyben a CIA központi szerepe csökkent az amerikai kormányzati struktúrán belül. De nagyon kevés volt, amit tehetett.

A hanyatlás az amerikai nemzetbiztonság tartópilléreit meglazító lassú rothadás része volt. A már négy éve dúló iraki háborúban a hadsereg kifáradt; kivéreztették azok a vezetők, akik sokkal többet fektettek futurisztikus fegyverekbe, mint egyenruhás katonákba. Miután öt éven át támogatott egy vakhiten alapuló külpolitikát, a Külügy irányt tévesztve sodródott, képtelenül arra, hogy hangot adjon a demokrácia értékeinek külföldön. És hal év után, mivel a tudatlan politikusok szándékosan tájékozatlanságra kárhoztatták, az ügynökség kongresszusi felügyelete is csődöt mondott. A 9/11-es Bizottság kijelentette, hogy az amerikai titkosszolgálat előtt álló összes feladat közül a kongresszusi felügyelet megerősítése lehet a legnehezebb és a legfontosabb. 2005-ben és 2006-ban a Kongresszus erre válaszul elmulasztotta elfogadni a CIA jogosítványait évente megújító törvényt, amely az ügynökség irányítását, politikáját és kiadásait szabályozza. Az úton egyetlen republikánus szenátor feküdt keresztbe, aki azért obstruálta a törvényjavaslatot, mert az utasította volna a Fehér Házat, hogy hozza nyilvánosságra a CIA titkos börtöneiről szóló bizalmas jelentést.

A jogkörök hiánya eljelentéktelenítette a Kongresszus titkosszolgálatokat felügyelő bizottságait. Az 1960-as évek óta nem volt ennyire csekély az ügynökség kongresszusi ellenőrzése. Helyettük egy egészen más erő vonta befolyása alá a hírszerzést: a nagyvállalatok Amerikája.

Elnökségének vége felé, miután arról panaszkodott, hogy hírszerzési hiányosságok és kudarcok örökségét hagyományozza utódaira, Dwight D. Eisenhower a nemzethez intézett búcsúbeszédben a következő híres kijelentést tette: „Vigyáznunk kell, nehogy a hadiipari konszernek, akarva-akaratlanul, jogtalan hatalomhoz jussanak. Fennáll és fennmarad az illetéktelen hatalom katasztrofális megerősödésének veszélye." Alig fél évszázaddal később, a 2001. szeptember 11-eí terrortámadások után a nemzetbiztonságra költött titkos kiadások meglódulása a hírszerzőipari magánszektor óriási fellendülését hozta magával.

A CIA óriáscégekben létrejött klónjai megszaporodtak Washington elővárosaiban, sőt azokon is túl. Egyes becslések szerint a profitorientált hazafiság évi 50 milliárd dolláros üzletággá fejlődött; ez az összeg nagyjából megfelel az amerikai titkosszolgálatok évi teljes költségvetésének. A jelenség gyökerei tizenöt évvel korábbra nyúlnak vissza. A hidegháború után az ügynökség megbízatások ezreivel látott el alvállalkozókat, hogy kitöltse azt az űrt, amely az 1992-ben kezdődött költségvetési megszorítások miatt keletkezett. Megszokott jelenséggé vált, hogy egy CIA-tisztviselő benyújtotta a nyugdíj-kérelmét, visszaadta kék azonosító jelvényét, alkalmazásba állt a hadsereg egy sokkal jobban fizető beszállítójánál - mint például a Lockheed Martin vagy a Booz Allen Hamilton majd másnap már a magáncég zöld jelvényét viselve jelent meg a CIA-ban. 2001 szeptemberétől a humán erőforrás ilyetén kivonása már ellenőrizhetetlen méreteket öltött. A zöld jelvényes főnökök még a CIA étkezdéiben sem átallottak nyílt toborzást folytatni.

Az operatív műveleti részleg nagy szeleteit szervezték ki külső cégekhez, amelyek úgy viselkedtek, mintha a CIA parancsnoki láncának részei volnának, valójában azonban nagyvállalati tulajdonosaik számára dolgoztak. Ennek eredményeképpen az ügynökségnek kétféle munkaerő dolgozott - és a magánszektorban sokkal jobban megfizették őket. 2006-ra a bagdadi CIA-állomás és az új Országos Terrorelhárító Központ tisztviselői létszámának nagyjából a fele szerződéses külső munkatárs volt; a helyzetet jól jellemzi, hogy a Lockheed Martin, az ország legnagyobb hadiipari beszállítója fizetett hirdetésekben keresett „terrorelhárító elemzőket” a terrorizmussal gyanúsított foglyok kihallgatására a guantánamói börtöntáborban.

A hírszerzőiparban vagyonokat lehet keresni. A pénz nagy vonzerő, eredménye pedig az egyre növekvő agyelszívás - az utolsó dolog, amit a CIA megengedhet magának valamint olyan vállalkozások létrejötte, mint a Total Intelligence Solutions. (Hírszerzési adatok gyűjtésével és elemzésével foglalkozó magáncég, tkp. privát kémszolgálat) A 2007 februárjában megalapított Total Intel vezetője, Cofer Black a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások idején a CIA terrorelhárító központjának főnöke volt. Társául szegődött Robert Richer, az operatív műveleti részleg második embere, és Enrique Prado, Black idején a terrorelhárító műveletek irányítója. Mindhárman 2005-ben szálltak ki a Bush-adminisztráció terrorellenes háborújából, hogy nyomban belépjenek a kormányzathoz politikailag kötődő Blackwater USA nevű, biztonsági szolgáltatásokat nyújtó magáncégbe, amely egyéb feladatok ellátása mellett az amerikaiak pretoriánus gárdája volt Bagdadban. (A pretoriánus gárda a császári testőrség volt az ókori Római Birodalomban) A Blackwaternél kitanulták a kormánnyal való szerződéskötés minden fortélyát, és alig több mint egy év múltán már Black és társai vezették a Total Intelt. (Cofer Black karrierje híven tükrözi a biztonsági szolgálat privatizációs folyamatát. A magánszektorba váltva létrehozta a magáról elnevezett Black Croupot, amely vállalatok és magánszemélyek számára kínál védelmet mindenütt a világon A Black Group az alapító személyén keresztül összefonódik a privát biztonsági piac egyik legismertebb szereplőjével, a Blackwaterrel, amelytől az USA Külügyminisztériuma nagy tételben „szerez be biztonságot" (például Irakban a fontos személyek és objektumok védelmét gyakran a Blackwater által alkalmazott profik látják el a tapasztalatlan katonák helyett). Cofer Black 2005 eleje óta a Blackwater alelnöke, egyben a cégcsoporthoz tartozó kémszolgálati magáncég, a Total Intelligence Solutions elnöke és egyik tulajdonosa.) Ők hárman a CIA legjobbjai közé tartoztak. Ám annak hírére, hogy a terrorellenes hadjárat kellős közepén megléptek a háborús hajóról, a 21. századi Washingtonban senki sem kapta fel a fejét, hiszen megszokott jelenség volt. CIA-veteránok légiói hagyták olt az állásukat, hogy azután sokkal jobb pénzért kínálják szolgálataikat - elemzéskészítést, fedés biztosítását külföldön tevékenykedő titkos ügynökök számára, kommunikációs hálózatok létrehozását és operatív műveletek irányítását - az ügynökségnek. Példájukat követve az újonnan beszervezett CIA-munkatársak is kidolgozták saját ötéves tervüket: vétesd fel magad a Cégbe, hagyd ott, és fizettesd meg a szolgálataidat másutt. A Beltway-banditák új tenyészete számára a szigorúan titkos biztonsági tevékenységet engedélyező licenc és a zöld jelvény jelentette az aranykártyát. (A beltway a Washingtont körülvevő autópálya-körgyűrű (beltway) mentén lakó politikai elitet jelenti.) A hírszerzés forráskivonása egyértelmű jele volt annak, hogy 9/11 után a CIA külső segítség nélkül már nem tudja ellátni számos alapvető feladatát. (Élénk vita tárgya az Egyesült Államokban, hogy a kormányzat számára hol a határ a nemzetbiztonsági feladatok „saját kézben tartása" és a munka magánvállalkozókhoz való kiszervezése között, azazhogy mikor lenne köteles a kormány állami szervekkel dolgoztatni. A kritikusok szerint a biztonsági magáncégek egyre intenzívebb szerepvállalása kormányzati ellenőrzés nélkül zajlik, ami már a Kongresszus figyelmét is magára vonta. A vizsgálóbizottság többek között azt hiányolta, hogy az állami szolgálatok nem határozzák meg egyértelműen, mely ügyek szervezhetők ki, és melyeknek kötelező állami kézben maradniuk. Kritika tárgya az is, hogy a kormány egyre több pénzt juttat a vele szerződő (és jóban lévő) magáncégeknek. Ezek az objektumvédelemtől a kihallgatásokon át a fegyveres kíséretig mindenféle biztonsági szolgáltatást ellátnak.)

Mindenekelőtt nem tudott segítséget nyújtani a hadseregnek ahhoz, hogy a fegyverek árnyékában rákényszerítse a demokráciát Irakra. Kellő ismeretek híján akcióba lépni veszélyes dolog volt, ahogyan azt az amerikaiak a maguk kárán voltak kénytelenek megtanulni.