„Nincs semmilyen tervünk"

Allen Dulles alig néhány hete volt a központi hírszerzés igazgatója, amikor 1953. március 5-én Sztálin meghalt. „Nincs megbízható belső hírszerzési információnk arról, hogy mit gondolnak a Kreml falai mögött - panaszolta az ügynökség néhány nap múlva. - A hosszú távú szovjet tervekre és szándékokra vonatkozó feltevéseink csupán elégtelen bizonyítékokon alapuló spekulációk.”¹ Az Egyesült Államok új elnökének ez egyáltalán nem volt ínyére. Eisenhower így füstölgött: „1946 óta az összes úgynevezett szakértő folyton arról fecsegett, hogy mi történik, ha Sztálin meghal, és nekünk, amerikaiaknak mit is kéne kezdenünk ezzel a helyzettel, Nos, Sztálin halott. És mindhiába keresgélünk összevissza a kormányzati aktákban, nem találunk kidolgozott tervre. Nincs semmilyen tervünk, Még abban sem vagyunk biztosak, hogy mi változik ezzel a halálesettel.”²

Sztálin halála felerősítette az amerikai félelmeket a szovjetek szándékait illetően. A CIA számára a kérdés az volt, hogy Sztálin utódai - bárkik legyenek is - indítanak-e preventív háborút. De az ügynökség szovjetekkel kapcsolatos találgatásai a torztükörben megjelenő kép realitásával értek fel. Sztálinnak sosem volt globális és kidolgozott terve a világuralom megszerzésére, sem pedig eszköztára arra, hogy ilyen célt tűzzön ki maga elé. Nyikita Sz. Hruscsov, aki Sztálin halálát követően végül magához ragadta a hatalmat a Szovjetunióban, úgy emlékezett, hogy Sztálin „remegett” és „reszketett” az Amerikával való globális összecsapás gondolatától. „Félt a háborútól - mondta Hruscsov. - Sztálin sosem tett olyasmit, amivel háborút provokálhatott volna ki az Egyesült Államokkal. Tisztában volt a korlátaival.”³

A szovjet rendszer egyik alapvető gyengesége abban állt, hogy a mindennapi élet minden aspektusát a nemzetbiztonságnak rendelték alá. Sztálin és utódai paranoiásan viszonyultak az ország nyugati határaihoz. Napóleon Párizsból, Hitler pedig Berlinből kiindulva támadta meg őket. Sztálin egyetlen következetes háború utáni külpolitikai törekvése az volt, hogy Kelet-Európából hatalmas, összefüggő emberi pajzsot hozzon létre. Miközben energiáját arra pazarolta, hogy leszámoljon vélt vagy valódi belső ellenségeivel, a lakosság végtelen sorokban várakozott arra, hogy legalább egy zsák krumplihoz hozzájusson. Az amerikaiak Eisenhower alatt nyolc éven át élvezhették a béke és prosperitás örömeit, de ennek nagy ára volt: az egeket ostromló fegyverkezési verseny, a politikai boszorkányüldözés és a permanens hadigazdálkodás.

Eisenhowernek a következő kihívással kellett szembenéznie: úgy konfrontálódjon a Szovjetunióval, hogy ne kockáztassa a harmadik világháború kitörését vagy az amerikai demokrácia sérülését. Attól tartott, hogy a hidegháború költségei megbéníthatják az országot; ha tábornokai és admirálisai szabad kezet kapnak, biztosan felemésztik az egész államkincstárat. Ezért elhatározta, hogy stratégiáját titkos fegyverekre: atombombákra és titokban végrehajtandó akciókra alapozza. Ezek ugyanis sokkal olcsóbbak, mint a dollármilliárdokba kerülő vadászgépflották és anyahajórajok. Elegendő nukleáris tűzerővel az Egyesült Államok elrettentheti a Szovjetuniót attól, hogy új világháborút robbantson ki - vagy megnyerheti a háborút, ha mégis kitörne. Titkos akciókkal végrehajtott globális hadviseléssel pedig gátat vethet a kommunizmus térhódításának, vagy - Eisenhower nyilvánosan hirdetett politikájának megfelelően - visszaszoríthatja az oroszokat a háború előtti határaik mögé.

Ike (Eisenhower beceneve) az ország sorsát nukleáris arzenáljára és kémhálózatára tette fel. Elnökségének korai szakaszában a leghatékonyabb felhasználásukra vonatkozó kérdések a Nemzetbiztonsági Tanács (NSC) csaknem mindegyik ülésén felvetődtek. Az 1947-ben létrehozott NSC-t, amelynek feladata az Egyesült Államokat érintő védelempolitikai döntések megvitatása és annak meghatározása volt, miként érvényesíthető az USA ereje külpolitikai kérdésekben, Truman idején csak ritkán hívták össze. Eisenhower felélesztette a testületet, és úgy működtette, ahogyan egy jó hadvezér a vezérkarát irányítja. Allen Dulles tehát minden héten elindult kissé kopottas irodájából, beszállt fekete limuzinjába, elhaladt az ideiglenesen felhúzott, roskatag épületek előtt, ahol Wisner és emberei a fedett műveleteken dolgoztak, és belépett a Fehér Ház kapuján. A kabinet tanácstermében fivérével, a külügyminiszter Fosterrel szemben foglalt helyet a nagy ovális asztal körül a védelmi miniszter, a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának elnöke, Richard Nixon alelnök és az elnök társaságában. Allen az értekezleteket rendszerint a világ forró pontjainak áttekintésével kezdte. Ezután a megbeszélés a titkos háborús stratégiákra terelődött.

„Tönkre tudnánk verni az egész világot"

Eisenhower folytonosan egy nukleáris Pearl Harbor miatt aggódott, és a CIA nem tudta megnyugtatni. A Nemzetbiztonsági Tanács 1953. június 5-ei ülésén Allen Dulles közölte vele: az ügynökség nem szolgálhat „semmilyen előzetes figyelmeztetéssel titkosszolgálati csatornákon keresztül egy esetleges szovjet támadásról”⁴. Néhány hónappal később a CIA megkockáztatta azt a feltételezést, hogy a szovjetek 1969 előtt képtelenek lesznek interkontinentális ballisztikus rakétával támadást intézni az Egyesült Államok ellen. Mint kiderült, ezzel a becsléssel tizenkét évet tévedtek.

1953 augusztusában a Szovjetunió először hajtott végre kísérletet tömegpusztító fegyverrel, amely valójában még nem volt termonukleáris bomba, de már elég közel állt hozzá. Az ügynökségnek erről fogalma sem volt, s emiatt figyelmeztetést sem adott ki. Hat héttel később, miután Alien Dulles tájékoztatta az elnököt a szovjet kísérletről, Eisenhower azt fontolgatta, mérjen-e megsemmisítő nukleáris csapást Moszkvára, amíg még nem késő. Szerinte a helyzet úgy festett, „mintha a döntés órája kézzelfogható közelségben lenne, és haladéktalanul komolyan szembesülnünk kellene azzal a kérdéssel, hogy mindent egyszerre be kell-e vetnünk az ellenséggel szemben, vagy mégsem - áll az NSC azóta nyilvánosságra hozott jegyzőkönyvében. - Azért vetettük fel ezt az elborzasztó kérdést, mert nem volt értelme pusztán csak rettegni az ellenség képességeitől”, különösen azért, mert az Egyesült Államok nem tudhatta, Moszkvának csak egyetlen nukleáris fegyvere van-e, vagy akár ezer. „Elköteleztük magunkat egy életforma megvédése mellett, és a nagy veszély abban rejlett, ha az életforma megvédése érdekében olyan módszerekhez folyamodunk, amelyek veszélyeztetik az életformát. A valódi probléma az elnök olvasatában a következő volt: ha cselekvésre kényszerülünk, olyan módszereket kell találnunk a szovjet fenyegetéssel szemben és a helyzet ellenőrzésére, amelyek nem vezetnek oda, hogy önkényuralmi rendszerré váljunk. Az egész helyzet, az elnök szerint, merő paradoxon volt.”

Amikor Dulles felhívta az elnök figyelmét arra, hogy „az oroszok akár már holnap atomtámadást intézhetnek az Egyesült Államok ellen”, Eisenhower azzal replikázott, „nem hiszi, hogy a jelenlévők közül bárki úgy vélné: egy Szovjetunió elleni globális háború megnyerésének költsége túl magas ahhoz, hogy érdemes legyen megfizetni”, de a győzelem ára esetleg az amerikai demokrácia pusztulása lesz. Az elnök megjegyezte, hogy a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa közölte vele: „meg kell tennünk a szükséges lépéseket még akkor is, ha az eredmény az amerikai életforma megváltozása lesz. Tönkre tudnánk verni az egész világot l...], ha készek lennénk magunkévá tenni Adolf Hitler rendszerét.”⁶

Eisenhower eredetileg azon az állásponton volt, hogy ebben a paradox helyzetben a titkos akciók a célravezetők. De a Kelet-Berlinben kitört elkeseredett harc nyilvánvalóvá tette: a CIA nem képes szemtől szemben felvenni a harcot a kommunizmussal. 1953. június 16-án és 17-én csaknem 370 ezer keletnémet tódult ki az utcákra. Diákok és munkások ezrei támadtak rá dühödten elnyomóikra, felgyújtva szovjet és keletnémet kommunista pártházakat, megrongálva rendőrautókat, és megpróbálva útját állni az eltiprásukra induló szovjet tankoknak. A megmozdulás jóval nagyobb méretű volt, mint ahogy a CIA kezdetben érzékelte, de az ügynökség mit sem tudott tenni a felkelők védelmében. Noha Frank Wisner mérlegelte a kelet-berliniek felfegyverzésének kockázatát, végül visszariadt a cselekvéstől. Felszabadító seregei haszontalannak bizonyultak. Június 18-án kijelentette: a CIA-nak „e pillanatban semmi olyasmit nem szabad tennie, ami további lépésekre ösztönözné a keletnémeteket”. A felkelést végül leverték.

Egy hét múlva Eisenhower utasította a CIA-t, hogy „képezzen ki és szereljen fel olyan földalatti szervezeteket, amelyek képesek nagyarányú rajtaütésekre vagy elhúzódó hadviselésre”⁸ Kelet-Németországban és más szovjet csatlós államokban. A parancs egyben felszólította az ügynökséget „a kulcspozíciókban lévő bábfigurák eliminálásának elősegítésére” a rab nemzetekben. Az eliminálás azt jelentette, amit. Csakhogy a parancs nem volt több üres gesztusnál. Az elnök most tanult meg szembesülni a CIA cselekvőképességének korlátaival. Azon a nyáron a Fehér Ház üvegezett napozóteraszán, a szoláriumban maga köré gyűjtötte legfőbb bizalmasait a nemzetbiztonságot érintő kérdésekben - köztük Walter Bedell Smitht, George Kennant, Foster Dullest és James R. Doolittle-t, a légierő nyugalmazott alezredesét, aki 1942-ben Tokió bombázását irányította és megbízta őket Amerika nemzetstratégiájának újradefiniálásával a Szovjetunióval szemben. Ez volt a mindössze öt évet megélt Szolárium-projekt (Solarium), amelynek végén az az elképzelés, hogy az oroszokat titkos akciókkal sikerül visszavonulásra késztetni, életképtelennek nyilváníttatott.

Az elnök megpróbált új irányvonalat kijelölni az ügynökség számára. A CIA vegye fel a harcot az ellenséggel Ázsiában, a Közel-Keleten, Afrikában, Latin-Amerikában és mindenütt, ahol a gyarmati birodalmak összeomlottak vagy omladozófélben vannak. Eisenhower elnöksége idején az ügynökség 170 jelentősebb fedett akciót hajtott végre 48 országban - politikai, lélektani és félkatonai hadviselést folytatva olyan államokban, ahol az amerikai kémek csak keveset tudtak a helyi lakosság kultúrájáról, nyelvéről és történelméről.

Eisenhower gyakran hozott titkos akciókra vonatkozó döntéseket a Dulles fivérekkel folytatott négyszemközti megbeszélések során. Jellemzően Allen tett Fosternek javaslatot egy-egy műveletre, majd Foster tárgyalt az elnökkel egy koktél közben az Ovális irodában. Foster ezután visszament Allenhez az elnök jóváhagyásával és egy intéssel: csak rajta ne kapjanak. A fivérek a titkos akciók lebonyolítását magánbeszélgetések keretében intézték főhadiszállásaikról telefonon, vagy vasárnaponként az úszómedence partján Eleanor nővérük társaságában, aki maga is külügyi tisztviselő volt. Foster szilárd meggyőződése szerint az Egyesült Államoknak a rendelkezésére álló összes eszközzel meg kell változtatnia vagy el kell törölnie minden olyan rezsimet, amely nem nyíltan szövetséges Amerikával. Allen lelkesen és teljes mértékben egyetértett. Eisenhower áldásával nekiláttak, hogy újrarajzolják a világ térképét.

„Rohamosan romló helyzet"

Hivatalba lépésének első napjaitól kezdve Allen Dulles gondosan fényezte a CIA nyilvános arculatát: előnyös kapcsolatokat ápolt Amerika legbefolyásosabb lapkiadóival és rádiós társaságaival, hízelgett szenátoroknak és képviselőházi tagoknak, körüludvarolt rovatvezetőket és mérvadó publicistákat. A tiszteletet parancsoló nyilvánosságot többre tartotta, mint a diszkrét hallgatást.

Dulles szoros kapcsolatot tartott a The New York Times, a The Washington Post és a vezető országos hetilapok szerkesztőivel, tulajdonosaival. Bármikor felvehette a telefont, hogy megszerkesszen egy megjelenés előtt álló hírlapsztorit, hogy elintézze egy-egy idegesítően kutakodó külföldi tudósító eltávolítását a színről, vagy hogy igénybe vegye például a Time magazin berlini irodavezetőjének, a Newsweek tokiói főszerkesztőjének szolgálatait. Rendes szokásaként sztorikkal látta el a sajtót. Az amerikai szerkesztőségekben túlsúlyban voltak a kormány egykori háborús propagandaközpontjának, a „Vad” Bill Donovan birodalmához tartozó Háborús Információs Hivatalnak (Office of War Information) a veteránjai. A CIA hívó szavára válaszolók között találjuk többek között a Time, a Look és a Fortune szerkesztőit, azután népszerű magazinokat, mint a Parade, a Saturday Review és a Reader’s Digest, valamint a CBS News legbefolyásosabb vezető embereit. Idővel Dulles egy ötvennél is több sajtóorgánumból és tucatnyi kiadóból álló tömegtájékoztatási és propagandagépezetet épített ki. továbbá személyes támogatásukról biztosították olyan hatalmasságok, mint Axel Springer, Nyugat-Németország legbefolyásosabb sajtócézárja.

Dulles egy professzionális kémszervezetet a háttérből mesterien irányító vezetőnek akarta láttatni magát. A sajtó kötelességtudóan tükrözte is ezt a képet. A CIA archívumából azonban egészen más történet bontakozik ki.

A Dulles és helyettesei részvételével megtartott napi értekezletek jegyzőkönyvei egy nemzetközi válságok és belső botrányok között hánykódó ügynökség képét rajzolják meg féktelen alkoholizmussal, pénzügyi visszaélésekkel, tömeges lemondásokkal, kilépésekkel. Mi legyen azzal a CIA-tiszttel, aki megölt egy brit kollégát, és ezért bíróság elé állították? Miért követett el öngyilkosságot a svájci CIA-állomás korábbi rezidense? Mit lehetne tenni az operatív műveleti részleget jellemző tehetségtelenség, a rátermettség hiánya ellen? Az ügynökség új főrevizora, Lyman Kirkpatrick kénytelen volt folyamatosan rossz hírekkel szolgálni a Cég apparátusának, képzési rendszerének és teljesítményének minőségéről. Figyelmeztette Dullest: a koreai háború alatt a CIA szolgálatába állt képzett katonatisztek százai hagyják el az ügynökséget, és „nyilvánvaló, hogy túl magas közöttük azok aránya, akik ellenséges érzülettel távoznak a CIA iránt".

A háború végén alacsonyabb és középvezetői beosztású CIA-tisztviselők, akik megdöbbentek a központban eluralkodott gyenge harci szellemtől és munkafegyelemtől, engedélyt kértek és kaptak egy belső közvélemény-kutatásra kollégáik körében. 115 CIA-munkatársat kérdeztek meg, és terjedelmes, részletes jelentést írtak, amely Dulles igazgatói megbízatása első évének a végére készült el. A jelentés „rohamosan romló helyzetről”, általános csalódottságról, zavarodottságról és céltalanságról szól. Értelmes és hazafias érzületű embereket szerveztek be izgalmas külföldi szolgálat ígéretével - „tökéletesen hamis benyomást" keltve bennük akik azután ott rekedtek valami távoli süllyesztőben gépíróként és futárként. Tisztviselők százai tértek vissza külföldi missziókból, hogy azután hónapokig őgyelegjenek a központ folyosóin, sikertelenül keresve maguknak új megbízatásokat. „Az a kár, amely a tétlen, magukkal mit kezdeni nem tudó alkalmazottak praktikái miatt az ügynökséget éri, mértani haladványban, nem pedig számtani sorban növekszik - írja a jelentés. - Minden egyes rátermett munkatárs, akit az ügynökség elégedetlenség vagy frusztráció miatt veszít el, akár két vagy három még náluk is rátermettebb (ugyanazzal a tanulmányi végzettséggel, szakmai vagy társadalmi háttérrel rendelkező) ember távolmaradását jelentheti, akiket az ügynökségnek soha nem lesz lehetősége alkalmazni. [...] Az így okozott kár helyrehozhatatlan lehet.”

A CIA fiatal tisztviselőinek felettesei „túl sokan vannak felelős beosztásban, akik nyilvánvalóan nem tudják, mit is csinálnak”. A szemük láttára „megdöbbentő mennyiségű pénzt” szórnak el kudarcra ítélt külföldi missziókra. Frank Wisner egyik tartótisztje szerint azok a műveletek, amelyekben részt vesz, „nagyrészt haszontalanok és igen drágák. Egyesek olyan célpontokra irányulnak, amelyeket aligha lehet logikusnak nevezni - még kevésbé jogszerűnek. A munkahelyek és a Cég presztízsének védelme érdekében tehát mind itthon, mind odakint, a műveleti helyszíneken a központ azzal van elfoglalva, hogy finoman szólva is túlzó állításokkal fehérítse ki a műveletek költségvetését, és igazolja a programok létjogosultságát." A felmérést végzők arra a következtetésre jutottak, hogy „az ügynökséget a középszerűség, sőt a még annál is alacsonyabb színvonal jellemzi”.

Ezek az ifjú hivatalnokok olyan hírszerző ügynökséget láttak, amelyik hazudik önmagának. Olyan CIA képét festették le, amelyben alkalmatlan emberek kezébe nagy hatalmat adtak, míg a tehetséges munkatársak tétlenségre kárhoztatva „hevernek a folyosón, mint egymásra polcolt fahasábok”.

Allen Dulles mélyen hallgatott a jelentésről. Az égvilágon semmi sem változott. 43 évvel később, 1996-ban egy kongresszusi vizsgálat megállapította, hogy a CIA „továbbra is azzal a súlyos személyi állományi válsággal kénytelen szembenézni, amelyet mindeddig nem kezelt semmilyen megfelelő módon, Ma a CIA még mindig nem rendelkezik elegendő felkészült tartótiszttel, akikkel sok állomáshelyet be lehetne tölteni a világ minden részén.”¹²

„Valaki, aki elvégzi a piszkos munkát"

Eisenhower az elnöki hatalom egyik hatékony eszközévé akarta átformálni a CIA-t, ezért Walter Bedell Smith személye révén megpróbált egy irányító-ellenőrző struktúrát rátelepíteni az ügynökségre. Az elnökválasztást követő napokban a tábornok azt remélte, hogy kinevezik a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa elnökének. Mélyen le volt sújtva, amikor értesült Eisenhower döntéséről, amellyel a külügyi államtitkári posztra helyezi. Bedell Smith nem akarta a másodhegedűs szerepét játszani Foster Dulles mellett, akit nagyképű hetvenkedőnek tartott. Ike azonban azt kívánta - és pontosan rá volt szüksége hogy közte és a Dulles fivérek között legyen egy megbízható és becsületes közvetítő.

Bedell Smith a szomszédjánál, Nixon alelnöknél öntötte ki a mérgét. Ahogyan Nixon felidézte a történteket, a tábornok időnként átugrott őt meglátogatni, és „néhány pohár ital rá nem jellemző módon kissé megoldotta a nyelvét. [...] És emlékszem, egyik este szódás whiskyt iddogálva ültünk, Bedellt pedig nagyon elkapta a hév, és így szólt: »Mondani akarok neked valamit Ikeról. [.„] Én mindig csak Ike hülyegyereke voltam, [...] Ike-nak kell valaki, aki elvégzi a piszkos munkát, amit ő nem akar elvégezni, hogy azután ő legyen a jó fiú.«”

Bedell Smith Ike titkos akciókat felügyelő megbízottjaként végezte a munkáját. Döntő fontosságú kapocs volt a Fehér Ház és a CIA titkos műveletei között. Az újonnan létrehozott Hadműveleti Koordinációs Iroda (Operations Coordinating Board) éltető erejeként az elnök és a Nemzetbiztonsági Tanács titkos direktíváinak kellett érvényt szereznie, és ellenőrizte, hogy a CIA végrehajtja-e ezeket az utasításokat. Gondosan megválogatott nagyköveti gárdája központi szerepet játszott a szóban forgó missziók kivitelezésében.

Ama tizenkilenc hónap alatt, amíg Bedell Smith az elnök helytartójaként a fedett akciókat felügyelte, az ügynökség végrehajtotta történelmének mindmáig összesen két sikeres államcsínyét. A titkosság alól feloldott dokumentumok szerint a sikert megvesztegetéssel, kényszerítéssel és brutális erőszak alkalmazásával érte el, nem pedig titkossággal, álcázással és ravaszsággal. A puccsok azonban életre keltettek egy mítoszt, miszerint a CIA a titkos csoda-fegyver a demokrácia arzenáljában. Pontosan azt az aurát vonták az ügynökség köré, amelyre Dulles mindig is vágyott.

Kilencedik fejezet