„Az ördögbe is, miért nem tudtuk ezt előre?"

Fred Hitz, a CIA főrevizora egy ízben a következőképpen határozta meg munkaköri leírását: végigmegyek a csatatéren, amikor a füst már felszállóban van, és a sebesülteknek megadom a kegyelemdöfést. Belső vizsgálatai precízek voltak és könyörtelenek. Az ügynökség régi iskolájához tartozott, akit végzős princetoni egyetemi hallgatóként szerveztek be. A sors úgy hozta, hogy legnagyobb horderejű vizsgálata éppen egy volt osztálytársát érintette a CIA 1967-es karrierépítő tanfolyamáról: a kiégett, alkoholista Aldrich Hazen Amest, az egykori szovjet ügyosztály munkatársát.

1994. február 21-én FBI-ügynökök rángatták ki Amest a Jaguárjából, amint kertvárosi otthonából éppen a központba indult, a csuklóján bilincs kattant, és Arnes mindörökre eltűnt a színről. Letartóztatása után meglátogattam az alexandriai megyei börtönben. Az 53 éves, ősz hajú férfi csaknem kilenc éven át kémkedett a szovjeteknek. Tudta, hogy élete hátralévő részét magánzárkában fogja eltölteni, s talán ezért is nyilatkozott meg olyan készségesen.

Ames örök elégedetlenkedő és notórius lógós volt, akit azért alkalmaztak az ügynökségnél, mert apja egykor ott dolgozott. Elfogadható szinten beszélt oroszul, és józan állapotban használható jelentéseket írt, de személyi kartonja az ittasság és alkalmatlanság krónikája volt. Tizenhét éven át nem sikerült előrelépnie a hivatali ranglétrán. Pályafutásának csúcsát 1985-ben érte el a kémelhárítás főnökeként a szovjet és kelet-európai relációban. Mindenki tudta róla, hogy alkoholista és örök elégedetlen, mégis csaknem minden fontos kém aktáihoz hozzáférhetett, aki az Egyesült Államoknak dolgozott a vasfüggöny mögött.

Az évek alatt mindinkább megvetette és lenézte a CIA-t. Úgy vélte, abszurd az az állítás, miszerint a szovjet fenyegetés az Egyesült Államokra nézve roppant nagy, sőt egyre fokozódik. Elhatározta, hogy ő ezt jobban tudja. Emlékezete szerint így gondolkodott: „Tudom, hogy valójában mik a Szovjetunió szándékai, és azt is tudom, mi a legjobb a külpolitika és a nemzetbiztonság szempontjából. És e szerint is fogok cselekedni."¹

A feletteseitől engedélyt kért, hogy találkozhasson a washingtoni szovjet nagykövetség egyik hírszerző tisztjével azzal az ürüggyel, hogy beszervezi az oroszt. 1985 áprilisában azután 50 ezer dollár ellenében átadta a szovjet titkosszolgálat tisztjének három szovjet állampolgár nevét, akik a CIA számára kémkedtek. Majd néhány hónappal később megnevezett mindenkit, akit csak tudott. Moszkva kétmillió dollárt helyezett kilátásba a szolgálataiért.

Amerika Szovjetunióban tevékenykedő kémeit egymás után tartóztatták le, állították bíróság elé, börtönözték be és végezték ki. Haláluk hírére „vészharangok kongása és suttogások” hallatszottak az operatív igazgatóságban - mondta Ames. - Mintha neonfények és keresőlámpák gyulladtak volna fel a Kreml fölött, mintha a fényük bevilágította volna az egész Atlanti-óceánt, mondván: »Beépülés történt!«”¹ Ennek ellenére a CIA vezetése elvetette azt a feltételezést, hogy az övéik között kell keresni az árulót. A kettős fedésben dolgozó ügynökök és a megtévesztés révén a KGB ügyes manipulációval tévútra terelte a CIA figyelmét, azt sugallva, hogy poloska a tettes, nem pedig vakond.

Ames ezenkívül megadta Moszkvának több száz CIA-tiszttársa személy-azonosságát, munkájuk alapos leírásával együtt. „A szovjet titkosszolgálat megkapta a nevüket, hasonlóan számos olyan művelet részleteihez, amelyekben az Egyesült Államok benne volt - mondta Hitz. - Az egész 1985-ben kezdődött, és a letartóztatását megelőző egy vagy két éven át folytatódott. Ames mohón gyűjtötte az információt, hogy ellássa vele szovjet tartótisztjét. Tehát szigorúan vett hírszerzési szempontból ez maga volt a borzalom."²

Az ügynökségben tudták, hogy valami vagy valaki romba döntötte a szovjet műveleteket. Mégis hét évbe telt, amíg végre hozzákezdtek, hogy szembenézzenek a tényekkel. A CIA képtelen volt önmaga kivizsgálására, és Ames tudta ezt. „Olyanok veszik körül az embert, akik felteszik a kezüket, és így szólnak: »Nem vagyunk képesek erre« - mondta önelégült vigyorral. - Ott futkos föl-alá két-, három- vagy négyezer ember, és mind kémkedéssel foglalkozik. Ezt nem lehet nyomon követni. Ezt nem lehet ellenőrizni. És valószínűleg ez a legnagyobb probléma egy kémszolgálattal. Kicsinek kell lennie. Abban a percben, hogy nagy lesz, olyan lesz, mint a KGB, vagy mint mi vagyunk."

„A legfőbb parancsolat megszegése"

Ames letartóztatása után Hitznek több mint egy évébe telt, hogy felmérje az okozott károkat. Végül rá kellett jönnie, hogy a CIA intézményi szinten is egy rafinált megtévesztő manőver szenvedő alanya volt.

A legszigorúbban bizalmas iratok között, amelyeket az ügynökség a hidegháború alatt és után produkált, ott sorakoztak a „kék szegélyű” jelentések. Nevüket a papír szélén húzódó, a dokumentum fontosságát jelző kék csíkról kapták. Ezek tartalmazták a szovjet rakéták, tankok, harci gépek, bombázók, valamint a stratégia és taktika ütőképességét és hatékonyságát elemző és értékelő iratokat. A központi hírszerzés igazgatójának aláírásával ellátott jelentéseket az elnök, a védelmi miniszter és a külügyminiszter kapta kézhez. „Pontosan ez az, ami igazolja a hírszerző közösség létjogosultságát” - mondta Hitz.

1986 és 1994 között, tehát nyolc éven keresztül a jelentésekért felelős vezető beosztású CIA-tisztviselők jól tudták, hogy hírforrásaik egy részét az orosz titkosszolgálat tartja ellenőrzése alatt. Az ügynökség ezek szerint tudatosan adott át a Fehér Háznak Moszkva által manipulált információt - és szándékosan titkolta el a kellemetlen tényt. Túl kínos lett volna ugyanis felfedni, hogy a CIA már régtől fogva téves tájékoztatással és dezinformációval látja el a címzetteket. Kilencvenöt ilyen „fertőzött” jelentés tompította az amerikaiak érzékelését a Moszkvában végbemenő lényeges katonai és politikai fejleményekről, míg tizenegy közvetlenül Reagan, Bush és Clinton elnök kezébe került, torzítva és csökkentve Amerika képességét, hogy megértse, milyen folyamatok mennek végbe Moszkvában.

„Hihetetlen felfedezés volt" - mondta Hitz. A jelentésekért felelős legmagasabb rangú CIA-tisztviselő ragaszkodott azon álláspontjához, hogy ő a dolgok legfőbb tudora - pontosan úgy, ahogyan Ames is tette. Ő tudja, mi a valódi, és mi nem az. Hogy a jelentések dezinformációt szállító ügynököktől érkeztek, az mit sem jelentett számára. „Ő maga döntött így - mondta Hitz. - Hát ez megdöbbentő volt.”

„Ami végül ebből az egész történetből lecsapódott, az az érzés volt, hogy az ügynökségben nem lehet megbízni - mondta Hitz. - Röviden: a legfőbb parancsolat megszegéséről volt sző. És ezért volt olyan romboló hatással.” Azzal, hogy hazudott a Fehér Háznak, a CIA eljátszotta a „megszentelt bizalmat, és e nélkül egyetlen kémszolgálat sem tudja elvégezni a munkáját” - vonta le a tanulságot Hitz.²

„A hely teljes átvilágítást igényel"

Woolsey elismerte, hogy az Ames-ügy olyan intézményi szintű hanyagságra derített fényt, amely már a vétkes gondatlanság büntetőjogi fogalmát is kimeríti. „Az emberek nem csupán arra a következtetésre juthattak, hogy senki sem figyelt oda, hanem arra is, hogy senki sem törődött az egésszel.” De azt is bejelentette, hogy senkit sem bocsátanak el vagy fokoznak le az Ames-üggyel kapcsolatban a CIA „szervezeti felépítéséből eredő fiaskó" miatt. Ehelyett írásbeli megrovást küldött szét hat korábbi és öt hivatalban lévő vezető beosztású tisztviselő címére. Köztük volt Ted Price, az operatív műveleti részleg vezetője is. Ő azonban a személyes felelősségvállalás helyett mulasztási vétségként definiálta a botrányt, és a CIA-n belül eluralkodott tökéletlen munkakultúrát hibáztatta; ezzel továbbvitte az arrogancia és a be nem ismerés régi hagyományát.

Woolsey 1994. szeptember 28-án ismertette döntését a titkosszolgálatokat felügyelő házbizottság előtt. Nem keltett jó benyomást. „Az ember kénytelen arra gondolni, vajon a CIA nem jutott-e el odáig, hogy már semmiben sem különbözik bármely más bürokratikus intézménytől - mondta Dan Glickman, a bizottság demokrata elnöke az ülésről távozóban. - Felmerül a kérdés, hogy nem vesztette-e el a különleges missziójából fakadó lüktető energiáját?”³

Az Ames-ügy addig példátlan erejű támadást indított el a CIA ellen. A támadás az amerikai politikai paletta mind jobb-, mind baloldaláról, mind az egyre sorvadó centrumból érkezett. A gúnnyal vegyes harag halálos főzetének gőze szállt fel a Fehér Házból és a Kongresszusból. Erősen tartotta magát a vélemény, hogy az Ames-ügy nem elszigetelt eltévelyedés, hanem a strukturális korhadás bizonyítéka. Bill Odom altábornagy, aki Reagan elnök idejében a Nemzetbiztonsági Ügynökség élén állt, azt a véleményt osztotta, hogy a megoldás csak a radikális sebészi beavatkozás lehet: „Én kibelezném a CIA-t. Meg van fertőzve. Be van szennyezve. És ha csak tessék-lássék intézkedéseket teszünk, ilyen is marad.”⁴

Hogy megvédje az ügynökséget a külső és belső támadásoktól, Woolsey megígérte az amerikai népnek: jogában áll megkérdezni, merre is tart a CIA. De már elvesztette a képességét, hogy ő jelölje ki a követendő utat. Ezért 1994. szeptember 30-án a Kongresszus létrehozott egy bizottságot a CIA jövőjének meghatározására, és felruházta azzal a jogkörrel, hogy új irányvonalat szabjon az ügynökség számára a 21. századra. Az Ames-ügy egy generáción belül csak egyszer adódó esélyt teremtett a változásra.

„A hely teljes átvilágítást igényel" - mondta Arlen Specter pennsylvaniai republikánus szenátor, aki hat éven át volt tagja a titkosszolgálatokat felügyelő szenátusi bizottságnak.⁵

Ehhez még szükség lett volna az Egyesült Államok elnökének erőteljes ráhatására, amely azonban nem érkezett meg. Három hónapba telt, mire sikerült kiválasztani a bizottság tizenhét tagját, négy hónapig tartott, mire megfogalmazták a napirendjét, és öt hónap is elmúlt, mire sor került az első hivatalos ülésre. A bizottságban túlsúlyban voltak a kongresszusi képviselők, s közöttük is Porter J. Goss floridai konzervatív republikánus honatya vitte a prímet. Goss az 1960-as években futólagos kapcsolatban állt a CIA operatív műveleti részlegével, de még ezzel együtt is ő volt a Kongresszus egyetlen tagja, aki közvetlen tapasztalatot szerzett az ügynökséggel kapcsolatban. A bizottság legismertebb külső tagja Paul Wolfowitz volt, aki úgy vélte: a CIA elvesztette azt a képességét, hogy kémkedés útján gyűjtsön hírszerzési adatokat. Ennek a vélekedésnek az adta meg a súlyát, hogy Wolfowitz a következő elnök belső körének egyik legbefolyásosabb tagja lett.

A bizottság elnökévé Les Aspint választották, aki védelmi miniszterként kilenc hónappal azelőtt bukott meg. Lemondatását döntésképtelenségének köszönhette, de ezután Clinton kinevezte a külföldi hírszerző tevékenységgel foglalkozó elnöki tanácsadó testület élére. A lehangolt és szervezetlen Aspin nagy ívű kérdéseket tett fel, amelyekre sosem jött világos válasz: „Akkor most mindez mit jelent? Mik a jelenlegi célok? Mit szándékoznak most tenni?’’⁶ Amikor pedig néhány hónappal később, 56 éves korában szélütésben hirtelen meghalt, az elcsüggedt bizottság elvesztette a fonalat. Tagjai tucatnyi különféle irányba indultak el, és képtelenek voltak döntésre jutni az úti célt illetően.

A bizottság végül is azért csak összeült, és kezdett tanúvallomásokat meghallgatni. Bob Gates, aki három évvel korábban összeírta az új világ fenyegetéseiből és a CIA célkitűzéseiből álló 176 tételes listát, most úgy nyilatkozott, hogy az ügynökséget túlterheli a sokféle feladat. A tartótisztek és az állomásigazgatók szerint az operatív műveleti részleg fulladozik a túl sok megbízatástól, amelyekben arra kérik, hogy végezzen el túl sok kis kaliberű munkát túl távol, szerteszét a világban. Például miért kér a Fehér Ház jelentést a CIA-tól a latin-amerikai evangéliumi mozgalom terjedéséről? Igazán annyira fontos ez az Egyesült Államok nemzetbiztonságára nézve? Az ügynökség csak kisszámú komolyabb misszió teljesítésére képes. Mondják meg végre világosan, mit akarnak tőlünk, könyörögtek a CIA tisztviselői.

De a bizottság nem tudott semmire sem összpontosítani. Nem hatott rá semmilyen esemény, hogy végre döntésre jusson, pedig lett volna miből kiindulnia. Ott volt például egy japán vallási szekta 1995. márciusi támadása, amelyben szaringázt engedtek a tokiói metróba, tizenkét embert megölve, és 3769-et megsebesítve, intő jeleként annak, hogy a terrorizmus jellege megváltozott, és a nemzetállami keretekből kilépve az önjelölt világmegváltók eszköze lett; vagy a szövetségi kormányhivataloknak otthont adó épület elleni bombamerénylet Oklahoma Cityben, a legtöbb halálos áldozatot követelő támadás Amerika földjén Pearl Harbor óta, amelyben 169-en vesztették életüket; vagy annak az összeesküvésnek a leleplezése, amelyben iszlám militáns csoportok fel akartak robbantani egy tucat amerikai utasszállító repülőgépet a Csendes-óceán felett, és bele akartak vezetni egy eltérített gépet a CIA-központba; vagy annak a CIA-tisztnek a próféciája, aki arra figyelmeztetett, hogy egy napon az Egyesült Államoknak szembe kell néznie a levegőből célba csapódó repülőgépben megtestesülő „légi terrorizmussal"; továbbá az a tény, hogy az egész amerikai hírszerző közösségben mindösszesen három ember akad, aki nyelvileg képes arra, hogy megértse szent hevületű muszlimok egymás közti eszmecseréjét; vagy a szembesülés azzal, hogy a CIA hagyományos információelemző-képességét elsodorja az e-mail, a személyi számítógép, a mobiltelefon és a magánjellegű kommunikáció nagyközönség számára is hozzáférhető titkosításának, adatvédelmi kódolási lehetőségeinek robbanásszerű térhódítása. De kiindulhattak volna abból az egyre szélesebb körben terjedő felismerésből is, hogy a CIA az összeomlás állapotában van.

A jelentés elkészítése tizenhét hónapot vett igénybe, mégis súlytalan és hatástalan volt. „A terrorizmus elleni fellépés csak minimális figyelmet kapott - mondta Loch Johnson, a bizottság egyik tagja. - A titkos akciók korlátait sohasem határozták meg; a beszámoltatás, a felelősségre vonhatóság gyenge pontjai nagyrészt érintetlenül maradtak. Azok közül, akik elolvasták a jelentést, senki sem vette be azt a fájdalomcsillapító érvelést, hogy egy kis finomhangolás majd rendbe hozza a gépezetet.”⁷

Amikor a bizottság elkészült a jelentéssel, mindössze huszonöt jelentkezőt regisztráltak a CIA újonnan toborzott fiatalok számára létesített karrier-építő központjában. Az ügynökség fennállása alatt sosem volt még ilyen mélyponton az a képessége, hogy a fiatal tehetségek számára vonzóvá tegye magát. Hasonló volt a helyzet a hírnevét illetően is. Az Ames-ügy a CIA jövőjét a saját múltjának áldozatává tette.

Ahogyan Fred Hitz megfogalmazta, az operatív műveleti szervezet „borzasztóan aggódik a meglátásuk szerint elégtelen létszámú ember miatt odakint a frontvonalakon. A megfelelő emberek megszerzése és elhelyezésük a számukra megfelelő helyen már egy másik megoldandó probléma. Vannak ugyan jóravaló embereink, de nem elegen, és főleg nincsenek elegen azokon a helyeken, ahol szükségünk van rájuk. Ha az Egyesült Államok elnöke és az Egyesült Államok Kongresszusa nem segít, akkor ha bekövetkezik egy bizonyos dolog, amely majd végre észhez térít minket, már túl későn térít észhez minket. Valamilyen borzalmas esemény, amely valahol a világban egyszer bekövetkezik, esetleg éppen a mi országunkban, amely mindannyiunkat felébreszt, mint ahogy annak idején Pearl Harbor felébresztett minket, és kimondatta velünk: Az ördögbe is, miért nem tudtuk ezt előre?”

Negyvenhatodik fejezet