„Nagyon megjáratják majd velünk a poklot"

Nixon elnök alatt a titkos kormányzati megfigyelés 1971 tavaszán érte el csúcspontját. A CIA, az NSA (a Nemzetbiztonsági Ügynökség) és az FBI amerikai állampolgárok után kémkedett. Melvin Laird védelmi miniszter és a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa elektronikus lehallgatási módszereket alkalmazott, és kémkedést folytatott, hogy megfigyeljék Kissingert. A Kennedy és Johnson által megkezdett munkát továbbfejlesztve, Nixon a legkorszerűbb, hangérzékelővel ellátott, az emberi hangra automatikusan bekapcsoló mikrofonokat szereltetett fel a Fehér Házban és a Camp David-i elnöki nyaralóban.¹ Nixon és Kissinger lehallgatta saját legközelebbi munkatársait - tanácsadóit és asszisztenseit - a Washingtonban dolgozó újságírókkal együtt, így próbálva megakadályozni a kiszivárogtatásokat a sajtónak.²

Csakhogy a kiszivárogtatások soha el nem apadó, megbízható hírforrást jelentettek. Júniusban a The New York Times hosszú szemelvényeket kezdett közölni a Pentagon Papersből, a vietnami háborúra vonatkozó titkos dokumentumgyűjteményből, amelynek létrehozását Robert McNamara védelmi miniszter rendelte el négy évvel korábban. Az informátor Daniel Ellsberg volt, a Pentagon korábbi ügyeletes zsenije, akit Kissinger tanácsadóként hívott meg a Nemzetbiztonsági Tanácsba, és bejáratos volt Nixon San Clemente-i birtokára is Kaliforniában. Kissinger dühbe gurult a közlés miatt, de Nixon még nála is jobban őrjöngött. Az elnök belpolitikai főtanácsadójához, John Ehrlichman-hoz fordult, hogy állíttassa le a kiszivárogtatásokat. Erlichman létrehozott egy stílusosan Vízvezeték-szerelők (Plumbers) névre keresztelt csapatot egy éppen nyugállományba vonult CIA-tiszt vezetésével, aki kiemelkedő szerepet játszott Guatemalában és a disznó-öbölbeli invázióban.

Sam Hart nagykövet megfogalmazása szerint ifj. Everelte Howard Hunt „párját ritkító karakter”, akit akkor ismert meg, amikor Hunt az 1950-es évek végén az uruguayi CIA-állomás igazgatója volt. „Tökéletesen magába forduló ember, minden erkölcsi gátlás híján, és súlyosan köz- és önveszélyes. Amennyire meg tudtam ítélni, Howard egyik katasztrófából sodródott a másikba, miközben egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, és mindent rendezetlen állapotban hagyott maga mögött." Hunt romantikus hévületű fiatal hidegháborús harcosként lépett be a CIA kötelékébe 1950-ben, majd később fantáziadús író lett, aki tehetségét elfogadható színvonalú kémregények írásában élte ki. Még egy év sem telt el nyugállományba vonulása óta, amikor Chuck Colson, alkalmi ismerőse és Nixon egyik tanácsadója, izgalmas új megbízatást ajánlott fel neki: titkos műveletek irányítását a Fehér Ház szolgálatában.

Hunt Miamiba repült, hogy megtárgyalja a dolgot régi kubai-amerikai barátjával, aki ez idő tájt ingatlanügynök volt. A disznó-öbölbeli invázióban elesettek emlékművénél találkoztak. „A küldetést nemzetbiztonsági ügyként írta le - mondta Barker. - Megkérdeztem Howardot, kit is képvisel, és a válasz, amit kaptam tőle, tényleg könyvbe illő volt. Azt mondta, hogy egy csapat tagja fehér házi szinten, az Egyesült Államok elnökének közvetlen parancsnoksága alatt.”⁴ Ők ketten azután további négy kubai emigránst szerveztek be Miamiban, köztük Eugenio Martinezt, aki régebben a CIA-nak úgy háromszáz tengeri missziót bonyolított le Kubával kapcsolatban, és havi 100 dolláros apanázzsal továbbra is a Cég alkalmazottja volt.

1971. július 7-én Ehrlichman felhívta Nixon CIA-ba telepített besúgóját. Cushman tábornok-igazgatóhelyettest. Az elnöki tanácsadó közölte vele, hogy Howard Hunt rövidesen megkeresi, és segítséget kér tőle. „Tudatni szeretném önnel, hogy valójában az Elnök számára végez bizonyos dolgokat -mondta Ehrlichman. - Kérem, vegye figyelembe azt is, hogy meglehetősen szabad kezet kapott.”⁵ Hunt egyre magasabbra srófolta az igényeit - vissza akarta kapni egykori titkárát, saját irodát kért New Yorkban külön titkos telefonvonallal, korszerű magnetofonokat, egy CIA-fényképezőgépet, amelyet betöréshez akart felhasználni Ellsberg pszichiáterének Beverly Hills-i irodájába, és kikötötte, hogy a filmet a CIA hívja elő. Cushman post festa tájékoztatta Helmst, hogy az ügynökség az álcázás mindenféle kellékével ellátta Huntot: vörös parókával, a hangját elváltoztató készülékkel és hamis személyi okmányokkal. Majd a Fehér Ház azt követelte, hogy az ügynökség készítsen Daniel Ellsbergről pszichológiai jellemrajzot, ami a CIA alapokmányában foglaltak nyílt megsértése volt; abban ugyanis az ügynökség nem kapott felhatalmazást amerikai állampolgárok lenyomozására. De Helms beadta a derekát.

1971 novemberében Helmsnek végre sikerült kitessékelnie Cushmant az ügynökségből. Hónapok teltek el, mire Vernon Walters altábornagy személyében Nixon megtalálta tökéletes jelöltjét a posztra.

Az elmúlt húsz év nagy részében Walters tábornok titkos küldetéseket teljesített az elnökök megbízásából. Helms azonban sosem találkozott vele azt megelőzően, hogy 1972. május 2-án bejelentkezett nála a központi hírszerzés új igazgatóhelyetteseként. „Éppen egy küldetés lebonyolítását követően érkeztem, amelyről a CIA semmit sem tudott - emlékezett vissza a bemutatkozásra Walters tábornok. - Helms, aki valaki mást szeretett volna helyettem, így szólt: »Már hallottam önről; mit tud a hírszerzésről?« Így válaszoltam: »Nos, három éven át tárgyaltam a kínaiakkal és a vietnamiakkal, és tizenötször csempésztem ki innen Henry Kissingert Párizsba anélkül, hogy akár ön, akár bárki más az ügynökségben tudomást szerzett volna róla.«" Helms joggal volt lenyűgözve ettől a teljesítménytől, de rövidesen jó oka támadt arra, hogy megkérdőjelezze új helyettesének lojalitását.

„Az erdőben minden fa kidől"

Már késő este volt 1972. június 17-én, egy szombati napon, amikor Howard Osborn, a CIA Biztonsági Hivatalának vezetője otthonában felhívta Helmst. Az igazgató rögtön tudta, hogy rossz hírekre számíthat. A következőképpen emlékezett vissza a párbeszédre:⁷

-    Dick, fent vagy még?

-    Igen, Howard.

-    Épp most tudtam meg, hogy a körzeti rendőrség lefülelt öt embert betörés közben a Demokrata Párt országos központjában a Watergate-házban... Négy kubait és Jim McCordot.

-    McCordot? Aki tőled ment nyugdíjba?

-    Két évvel ezelőtt.

-    És a kubaiak - Miami vagy Havanna?

-    Miami... egy ideje ebben az országban...

-    Ismerjük őket?

-    Ezt most nem tudom megmondani.

-    Lépj kapcsolatba a műveletiekkel, először is... Küldd el őket Miamiba. Ellenőrizz minden adatot itt és Miamiban... Ez minden?

-    A java még csak most következik - nyögte ki Osborn. - Úgy néz ki, hogy Howard Hunt is benne van.

Hunt nevének hallatán Helms mély lélegzetet vett.

- Mi az ördögöt csináltak ezek ott? - kérdezte. Elég egyértelmű következtetést vonhatott le: McCord az elektronikus lehallgatás szakértője, Hunt Nixonnak dolgozik, így a vád lehallgatás lesz, az pedig szövetségi bűntény.

Ágya szélén ülve Helmsnek sikerült elérnie az FBI ügyvezető igazgatóját, L. Patrick Grayt egy Los Angeles-i szállodában. (J. Edgar Hoover FBI-igazgató hat héttel azelőtt halt meg, miután negyvennyolc évet töltött a hivatal élén.) Helms nagyon világosan közölte Grayjel, hogy a Watergate-betörők a Fehér Ház megbízásából tették, amit tettek, és a CIA-nak semmi köze az ügyhöz. Értve vagyok? Oké, akkor jó éjszakát.

Helms hétfőre, június 19-ére hívta össze a központban a vezető beosztású CIA-tisztviselők reggel 9-kor kezdődő napi értekezletét. Bill Colby, a CIA ügyvezető igazgatója, az ügynökségi hierarchia harmadik embere, a következőképpen idézte fel Helms szavait: „Nagyon megjáratják majd velünk a poklot, mert ezek innen valók - értsd a CIA egykori emberei -, [és] tudjuk, hogy a Fehér Háznak dolgoznak.”⁸ Másnap reggel a The Washington Post az Ovális irodát nevezte meg a Watergate-ügy felelősének - habár mind a mai napig senki sem tudja biztosan, hogy Richard Nixon rendelte-e meg vagy hagyta jóvá a betörést, vagy sem.

Pénteken, június 23-án Nixon közölte stábfőnökével, H. R. Haldemannal: rendelje Helmst és Walterst a Fehér Házba, és utasítsa őket, hogy nemzetbiztonsági érdekből állítsák le az FBI-t. Megegyeztek abban, hogy első lépésként azért látszólag együttműködnek a szövetségi nyomozókkal - ami nagyon veszélyes taktika volt. Walters felhívta Grayt, és közölte vele, hogy függessze fel a nyomozást. Hétfőn, június 2ó-án azonban túlléptek egy határt, amikor Nixon jogtanácsosa, John Dean utasította Walterst, hogy teremtsen elő egy jelentős összegű, lenyomozhatatlan eredetű hallgatási pénzt a rács mögött ülő hat CIA-veterán számára. Kedden Dean megismételte az utasítást. Később közölte az elnökkel, hogy a hallgatás ára két év alatt egymillió dollár lesz. Csakis Helms - vagy Walters, ha Helms nem tartózkodik az Egyesült Államokban - engedélyezheti a titkos kifizetést a CIA fekete programjaira szánt költségvetésből. Ők voltak az egyedüli kormánytisztviselők, akik legálisan adhattak át egymillió dollárnyi titkos pénzt tartalmazó táskát a Fehér Háznak, és Nixon tudta ezt.

„A világon bárhol tudtunk pénzt szerezni - gondolt vissza az ügyletre Helms. - Nem volt olyan arbitrázs művelet, amit ne folytattunk volna. Nem volt szükségünk pénzmosásra - sohasem.” Ha azonban a CIA szállítja a pénzt, „a végeredmény az ügynökség halála lett volna - mondta. - Nem csupán azt kockáztattam, hogy börtönbe vonulok, ha végigcsinálom, amit a Fehér Ház elvárt tőlünk, hanem az ügynökség hitele és hírneve is mindörökre tönkre lett volna téve."⁹

Helms nem volt hajlandó a tranzakcióra. Majd június 28-án elmenekült Washingtonból egy kéthetes körútra, amelynek során végigjárta az ázsiai, ausztráliai és új-zélandi titkosszolgálati kirendeltségeket, és Walterst hagyta hátra ügyvezető igazgatóként. Eltelt egy hét. A türelmetlen FBl-ügynökök lázadozni kezdtek a nyomozás felfüggesztését elrendelő parancs ellen, Gray pedig közölte Waltersszel: írásos parancsot akar látni a CIA-tól, amely kimondja, hogy a nyomozást nemzetbiztonsági okokból be kell szüntetni. Mindketten jól megértették azt a kockázatot, amelyet egy írásban rögzített bizonyíték jelent. Július 6-án válságtanácskozást folytattak, amely után Gray felhívta az elnököt San Clemente-i pihenőhelyén. „Stábjának emberei megpróbálják önt halálosan megsebezni” azzal, hogy manipulálják a CIA-t, közölte Nixonnal. Nyomasztó csend következett - majd az elnök közölte Grayjel, hogy folytassa a nyomozást.

Röviddel az után, hogy július végén Helms visszatért körútjáról, a bírósági tárgyalására váró és ötéves börtönbüntetéssel szembenéző Jim McCord ügyvédje útján üzenetet küldött a CIA-nak. Elmondása szerint az elnök emberei rá akarták venni: vallja azt, hogy a Watergate-betörés az ügynökség akciója volt. Vigye el a balhét a CIA - mondta neki az egyik fehér házi tanácsadó -, és elnöki kegyelem lesz a jutalom. McCord levélben válaszolt: „Ha Helmst menesztik, és a Watergate-akciót a CIA lábai elé helyezik, ahol semmi keresnivalója, az erdőben minden fa kidől. Felperzselt sivatag marad utánuk. Az egész ügy a szakadék szélén táncol. Adja tovább az üzenetet: ha ki akarják robbantani a botrányt, a legjobb úton haladnak feléje.”

„Mindenki tudta, hogy nehéz időknek nézünk elébe”

1972. november 7-én Nixon elnököt az amerikai elnökválasztások történetének egyik földcsuszamlásszerű győzelmével választották újra. Még aznap megesküdött, hogy második elnöki ciklusában vaskézzel irányítja a CIA-t és a Külügyminisztériumot, először földig rombolva, majd saját elképzeléseinek megfelelően újjáépítve őket.

November 9-én Kissinger javasolta, hogy Helmst váltsák fel James Schlesingerrel, aki ekkor az Atomenergia-bizottság elnöke volt.¹⁰ „Remek ötlet” - válaszolta Nixon.¹¹

November 13-án az elnök közölte Kissingerrel: „Le akarom rombolni a külügyet. Komolyan mondom, le kell rombolni - a régi külügyet és felépíteni egy újat. Meg is fogom tenni.”¹² A feladat végrehajtását egy bennfentesre ruházta - William J. Casey OSS-veteránra, a Republikánus Párt prominens adománygyűjtőjére és szponzorfelhajtójára. 1968-ban Casey kitartóan a nyakára járt Nixonnak (akkor még csak mint megválasztott elnöknek), hogy tegye meg a központi hírszerzés igazgatójává, de Nixon ehelyett az Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleti Bizottság (Securities and Exchange Commission) elnöki székét kínálta fel neki. A ravasz húzás nyomán az optimizmus derűje lengte körül a nagyvállalatok igazgatótanácsainak tárgyalótermeit szerte Amerikában. Most, Nixon második elnöki ciklusa kezdetén Casey hivatalosan a gazdasági ügyekért felelős külügyi államtitkári posztot kapta meg, de valódi megbízatása arról szóit, hogy Nixon szabotőrjeként szolgáljon - „darabokra szaggatva a külügyet” - fogalmazott Nixon.¹³

November 20-án egy kurta-furcsa, feszélyezett Camp David-i megbeszélésen Nixon menesztette Richard Helmst, majd felajánlotta neki a nagyköveti posztot a Szovjetunióban. Kínos csend támadt, amíg Helms végiggondolta a kockázatokat.

-    Nézze, elnök úr, nem hiszem, hogy igazán jó ötlet volna, ha Moszkvába küldene engem - válaszolt Helms.

-    Hát, lehet, hogy nem az - válaszolta Nixon.¹⁴

Moszkva helyett Helms Iránt javasolta. Nixon kapva kapott az ötleten, és biztatta, hogy vállalja el. Abban is megegyeztek, hogy Helms 1973 márciusáig, hatvanadik születésnapjáig a helyén marad - ez volt a CIA-ban a hivatalos nyugdíjkorhatár. Nixon azonban megszegte ígéretét, amit nem lehet másként minősíteni, mint öncélú betartásként. „Szarházi egy alak volt” - mondta Helms, még mindig kissé remegve a dühtől, amint elmesélte a történetet.

Helms halálig szentül hitte, hogy Nixon azért rúgta ki, mert nem volt hajlandó kiüttetni magát a Watergate-ügyben. De a dokumentumok tanúsága szerint az elnök már jóval a betörés előtt eltökélte, hogy megszabadul tőle, és kizsigereli a CIA-t. Valójában azt képzelte: Helms arra utazik, hogy őt kicsinálja.

-    Úgy gondolod, hogy a CIA-ban folyt vagy folyhatott volna összeesküvés, hogy eltávolítsanak a hivatalodból? - kérdezte egy évtizeddel később Nixon régi barátja és egykori tanácsadója, Frank Gannon.

-    Sokan vannak, akik így gondolják - válaszolt Nixon. - A CIA-nak megvolt az indítéka. Nyílt titok volt, hogy elégedetlen voltam a CIA-val, a jelentésekkel, de különösen a szovjetek erejével és a világszerte jelentkező egyéb problémáinkkal kapcsolatos helyzetértékelésekkel... Meg akartam szabadulni néhány mihasznától és így tovább. És ők tudták ezt. Tehát volt indítékuk.

-    Mit gondolsz, féltek tőled? - kérdezte Gannon.

-    Ez nem is kérdéses - válaszolt Nixon. - És jó okuk volt rá.¹⁵

November 21-én Nixon felajánlotta a CIA-t James Schlesingernek, aki örömmel elfogadta a megbízást. Nixon jólesően nyugtázta, hogy a „maga emberét nyomta be oda - úgy értem, olyasvalakit, aki az R. N. kezdőbetűket viseli magára tetoválva - ez volt Schlesinger” - mondta maliciózusan Helms.¹⁶ Schlesinger utasításai - hasonlóan Casey parancsaihoz a külügyben - azt a célt szolgálták, hogy fenekestől felforgassák a két intézményt. „Szabaduljon meg a pojácáktól - szólt a gyakran ismételt elnöki utasítás. - Mi hasznunk belőlük? Ott ül negyvenezer léhűtő, aki naphosszat csak újságot olvas.”¹⁷

December 17-én az elnök emlékeztetőt diktált, amelyben meghatározta a misszió fő tennivalóit. Noha Kissinger szeretett volna uralkodni az amerikai titkosszolgálatok felett, „Schlesingernek kell a felügyelettel megbízott személynek lennie” - mondta Nixon. Ha a Kongresszusnak valaha is „az a benyomása támadna, hogy az Elnök az összes titkosszolgálati tevékenységet átadta Kissingernek, elszabadulna a pokol. Ha viszont a CIA új igazgatóját, titkosszolgálati ügyekben Schlesingert nevezem meg legfőbb tanácsadómként, azt el lehet fogadtatni a Kongresszussal. Henrynek egész egyszerűen nincs elég ideje. (...) Már több mint három éve folyton nyaggatom őt és Haig-et, hogy szervezzék újjá a hírszerzést, a siker legcsekélyebb jele nélkül.”¹⁸ A kijelentés erősen visszhangozta Eisenhower végső dühkitörését elnöksége lejártakor: „nyolc éven át tartó veresége” miatt bosszankodott abban a küzdelemben, amelyet azért folytatott, hogy felrázza és ráncba szedje az amerikai hírszerzést.

A hivatalában töltött utolsó napjaiban Helms attól tartott, hogy Nixon és famulusai átkutatják a CIA dossziéit. Ezért minden tőle telhetőt megtett, hogy megsemmisítse a titkos dokumentumok két olyan csoportját, amely tönkretehetné az ügynökséget. Az egyik köteg azoknak az agykontroll-kísérleteknek a dokumentációja volt, amelyek az LSD és sokféle más kábítószer fel-használásával folytak, és amelyeket ő maga és Allen Dulles személyesen hagyott jóvá két évtizeddel korábban. Ezekből az aktákból csak nagyon kevés maradt fenn.

A másik kollekció Helms saját titkos magnószalag-gyűjteménye volt. A hat év és hét hónap során, amíg a központi hírszerzés igazgatói székében ült, tárgyalások és megbeszélések százait rögzítette hatodik emeleti irodájában. Amikor 1973. február 2-án hivatalosan is távozott az ügynökségtől, ezekből a felvételekből már hírmondó sem maradt.

„Amikor Helms elhagyta az épületet, minden munkatárs odatódult a központ főkapujához, hogy elbúcsúzzon tőle - mondta Sam Halpern, a CIA operatív műveleti szervezetének vezető tanácsadója. - Szem nem maradt szárazon a házban. Mindenki tudta, hogy nehéz időknek nézünk elébe.”¹⁹

Harmincegyedik fejezet

§

„Újraértelmezni a titkosszolgálat fogalmát"

A CIA mint titkos hírszerző szolgálat összeomlása azon a napon vette kezdetét, amikor Helms kilépett, James Schlesinger pedig belépett a központ kapuján.

Schlesinger mindössze tizenhét hetet töltött a központi hírszerzés igazgatói székében. Ezalatt ötszáznál is több elemzőt, míg az operatív műveleti részlegből ezernél is több munkatársat bocsátott el. A külföldön szolgáló állomány tagjai aláírás nélküli kódolt táviratokat kaplak kézhez, amelyekben tudatták velük, hogy ki vannak rúgva. Válaszul Schlesinger névtelen halálos fenyegetéseket kapott, és fegyveres őrökkel erősíttette meg biztonsági szolgálatát.

Bill Colbyt nevezte ki az ügynökség operatív műveleti szervezetének élére, majd leült vele, és megmagyarázta neki: eljött az idő, hogy „újraértelmezzék a »titkosszolgálat« fogalmát'’. Felvirradt a technokrácia hajnala, a huszonöt éve pályán lévő öregfiúk ideje pedig lejárt. „Betegesen gyanakvó volt a titkos operatív ügynökök szerepével és befolyásával szemben - mesélte Colby. -Úgy érezte, hogy dominanciájuknak köszönhetően az ügynökség öntelt és pöffeszkedő lett, és tulajdonképpen túl sok van itt mindenfelé ezekből az »öregfiúkból«, akik alig tesznek többet, mint hogy egymás után kutakodnak, kémkedősdit játszanak, és újraélik a régi szép időket.”¹

Az öregfiúk ezzel szemben azzal érveltek, hogy a CIA külföldi tevékenységének minden egyes eleme szerves része a szovjetek és a vörös kínaiak ellen folytatott küzdelemnek. Lehettél akár Kairóban, akár Katmanduban, mindenütt és mindig Moszkvával és Pekinggel harcoltál. Ám amikor Nixon és Kissinger koccintott a kommunista világ vezetőivel, mit ért már ez az egész? A béke ott volt karnyújtásnyira. Az elnök enyhülési politikája kiszívta a CIA operatív műveleti részlegének hidegháború táplálta éltető erejét.

Colby haladéktalanul felmérést készített a CIA képességeiről. Egy évtizeddel korábban az ügynökség költségvetésének felét a titkos műveletek emésztették fel. Nixon alatt ez a szám tíz százalék alá esett. Az új tehetségek beszervezését leállították, és ennek okaként a vietnami háborút jelölték meg. A politikai légkör nem kedvezett az okos, invenciózus friss diplomások felvételének; a közvélemény nyomására egyre több egyetem kapuja zárult be a CIA toborzóügynökei előtt. A hadkötelezettség eltörlése pedig véget vetett annak a folyamatnak is, hogy az altisztek és alacsonyabb beosztású csapattisztek átlépjenek a CIA soraiba.

A Szovjetunió továbbra is csaknem terra incognita volt az amerikai kémek számára, Észak-Korea és Észak-Vietnam pedig fehér foltként jelent meg a térképen. A leghasznosabb információt a CIA a szövetséges hatalmak külföldi titkosszolgálataitól és azoktól a harmadik világbeli politikai vezetőktől szerezte be, akik neki köszönhették hatalmukat. Az ügynökség a hatalom perifériáin bizonyult a leghatékonyabbnak, csakhogy itt olcsó ülőhelyeket árultak a világpolitika színházába, amelyekről csak korlátozott rálátás nyílt a globális színpadra.

A CIA szovjet ügyosztálya még mindig a bénultság állapotában volt Jim Angleton paranoiás összeesküvés-elméleteinek köszönhetően, aki továbbra is az amerikai kémelhárítás fejeként funkcionált. „Angleton a pusztulást hozta ránk - mondta Haviland Smith CIA-munkatárs, aki szovjet célpontok elleni műveleteket irányított az 1960-70-es években. - Elvette tőlünk a szovjet ügyeket.” Bill Colby nem sok jóval kecsegtető, számos feladata közül az egyik éppen az volt, hogy kitalálja, mit lehetne kezdeni az alkoholista kémvadásszal, aki ekkorra már odáig jutott a gyanakvásban, hogy magát Colbyt is Moszkva befurakodott vakondjának tartotta. Colby megpróbálta rábeszélni Schlesingert, hogy tegye lapátra Angletont. Az új igazgató azonban ugyancsak elbizonytalanodott, miután meghallgatta a Nagy Tájékoztatót.

Sötét és dohányfüstös irodájában Angleton ötven évet átfogó időutazásra invitálta az új főnököt, vissza egészen a szovjet kommunizmus kezdetéig, áttekintve azokat a rafinált, trükkös műveleteket és politikai manipulációkat, amelyeket az oroszok folytattak a Nyugat ellen az 1920-30-as években, végighaladva az 1940-50-es évek kommunista kettősügynök-akcióin és dezinformációs kampányain, végül elérkezve ahhoz a gyanúhoz, hogy az 1960-as években Moszkva magába a CIA-ba is a legmagasabb vagy legalábbis ahhoz nagyon közeli szinten beépült. Röviden: az ellenség feltörte a CIA védelmi vonalát, és mélységes mélyen befészkelte magát oda.²

Az Angleton pokolbéli társasutazása által hipnotizált Schlesinger pedig vevő volt a Nagy Tájékoztatóra.

„Kívül esik ezen ügynökség törvényes felhatalmazásán"

Schlesinger kijelentette, hogy a CIA-t „a központi hírszerző ügynökségnek” tekinti - „Így, kis kezdőbetűkkel". Tehát most már semmivel sem különb, mint „az NSC [a Nemzetbiztonsági Tanács] valamelyik részlege” Kissinger alá rendelve.³ Az volt a szándéka, hogy a CIA irányítását átadja Vernon Walters igazgatóhelyettesnek, míg ő maga a Nemzetbiztonsági Ügynökség elektronikus hírszerzési kolosszusa, a Nemzeti Légifelderítő Hivatal kémműholdjaival, valamint a Védelmi Hírszerző Ügynökség katonai jelentéseivel foglalkozik. Távlati szándéka szerint azt a posztot akarta betölteni, amelyet az elnökhöz intézett feljegyzésében elképzelt magának - a nemzeti hírszerzés igazgatói tisztét.

Csakhogy ezeket a nagy ívű ambíciókat a Fehér Ház súlyos vétségei és bűncselekményei meghiúsították. „A Watergate-botrány csaknem minden mást kezdett háttérbe szorítani - mondta Schlesinger és azokat a nagy várakozásokat, amelyekkel kezdetben munkához láttam, fokról fokra egyszerűen elsöpörte az ügynökség megvédésének és a megmentését célzó erőfeszítéseknek a szükségszerűsége.”³

Schlesingernek sajátos elképzelése volt arról, hogyan mentse meg az ügynökséget.

Azt hitte, már mindent elmondtak neki, amit a CIA tudott a Watergate-üggyel kapcsolatban. Mélyen megdöbbent, amikor Howard Hunt azt vallotta, hogy ő és Vízvezeték-szerelő (Plumbers)-csapata tört be Daniel Ellsberg pszichiáterének irodájába, és kutatott iratok után a CIA műszaki segítségével. Amikor az ügynökség ennek hallatán átvizsgálta saját aktáit, előkerült annak a filmnek egy kópiája, amelyet Hunt számára hívott elő a betörés után. Egy további vizsgálat során pedig megtalálták Jim McCordnak a CIA-hoz intézett leveleit is, amelyeket joggal lehetett fenyegetésként értelmezni az Egyesült Államok elnökének megzsarolására.

A harcedzett Bill Colby hajdanán az OSS kötelékében ellenséges vonalak mögé ugrott le, majd hat évet töltött el azzal, hogy felügyelte a kommunisták gyilkolását Vietnamban, így a pusztán verbális erőszak nem egykönnyen hatott rá. Schlesinger dühét azonban félelmetesnek találta. Rúgj ki mindenkit, ha kell, parancsolta az igazgató, szaggasd darabokra az egész kócerájt, tépd fel akár a padlódeszkát is, deríts fel mindent. Majd Schlesinger memorandumot fogalmazott meg minden CIA-alkalmazott számára. A feljegyzés az egyik legveszélyesebb döntést tartalmazta, amelyet központi hírszerző igazgató valaha is hozott. Azt az örökséget öntötte szavakba, amelyet maga után hagyni szándékozott:

Parancsot adtam ezen Ügynökség minden vezető beosztású operatív tisztviselőjének, hogy haladéktalanul tegyen nekem jelentést bármely, jelenleg folyamatban lévő vagy a múltban lezajlott olyan tevékenységről, amely kívül esik ezen Ügynökség törvényes felhatalmazásán.

Ezennel utasítok minden személyt, aki jelenleg a CIA alkalmazásában áll, hogy tegyen nekem jelentést minden ilyen jellegű tevékenységről, amennyiben tudomása van róla. Felszólítok minden korábbi alkalmazottat ugyanennek megtételére. Bárki, aki ilyen jellegű információval rendelkezik, köteles jelentkezni [...], és közölni velem, hogy be kíván számolni „a CIA törvényi felhatalmazásán kívül eső tevékenységekről"⁴.

A CIA-t létrehozó törvény rendkívül ködös rendelkezései között volt egy világosan megfogalmazott: az ügynökség nem léphet fel amerikai titkosrendőrségként.⁵ A hidegháború alatt a CIA mégis kémkedett amerikai állampolgárok után, lehallgatta telefonjaikat, felbontotta az első osztályú postai küldeményeket, és politikai gyilkosságok elkövetésére szervezkedett a Fehér Házból érkező parancsok nyomán.

Schlesinger utasítását 1973. május 9-én keltezték, és azonnal hatályba is lépett - éppen azon a napon, amikor a Watergate-botrány kezdte maga alá temetni Richard Nixont. Első lépésként kénytelen volt elbocsátani „palotaőrségét”, és csak Alexander Haig tábornok, a Fehér Ház új stábfőnöke maradhatott a helyén. Mindössze órákkal a parancs kibocsátása után Haig felhívta Colbyt, hogy közölje vele: az igazságügy-miniszter lemond, és a védelmi miniszter lép a helyébe. Schlesinger otthagyja a CIA-t, a Pentagon főnöke lesz, az elnök kívánsága pedig az, hogy Colby legyen a központi hírszerzés új igazgatója. A kormányzatban akkora zűrzavar támadt, hogy Colby beiktatására szeptemberig sor sem került. Néhány hónapon át abszurd helyzet uralkodott: ügyvezetőként Walters tábornok látta el az igazgatói teendőket, míg Colby, a kijelölt igazgató, hivatalos beiktatás híján tétlenségre volt kárhoztatva.

Az 53 éves Colby mögött ekkor már harminc év állt az OSS és a CIA szolgálatában. Egész felnőttélete a titkos akciók jegyében telt el. 1973 tavaszán, maga elő szólítva tiszttársait, és kezükbe nyomva felmondólevelüket, kénytelen volt Schlesinger hóhérjának szerepét eljátszani. Mindennek tetejében anorexiában meghalt húszas éveinek közepén járó legidősebb lánya. Május 21-én az íróasztalánál ülve olvasni kezdte a CIA-bűntények dokumentumainak elsőként összeállított gyűjteményét. A teljes lista végül 693 potenciális törvénysértést tartalmazott. Azon a héten kezdődtek el a Watergate-ügy nyilvános szenátusi meghallgatásai. Napvilágra kerültek a Nixon és Kissinger által elrendelt, a munkatársaikat és az újságírókat is érintő lehallgatásokról szóló hírek. Bejelentették, hogy különleges államügyészt neveztek ki a Watergate-ügy törvénysértéseinek kivizsgálására.

Colby egész életében hívő római katolikus volt, olyan ember, aki hitt a halálos bűn elkövetéséért járó méltó büntetésben. E napon először értesült a Fidel Castro ellen szőtt összeesküvésekről, Robert F. Kennedy központi szerepéről bennük, az agykontroll-kísérletekről, a titkos börtönökről és a mit sem sejtő kísérleti alanyokon végrehajtott drogtesztekről. A CIA állampolgárokat és riportereket érintő lehallgatási és megfigyelési tevékenysége nem különösebben bántotta a lelkiismeretét: három elnök egyértelmű utasítása alapján történt. De az akkori idők tendenciáit figyelembe véve tisztában volt azzal, hogy a titkok kiszivárgása az ügynökség végét jelenthetné. Ezért hát jól elzárta az iratokat, és hozzálátott a CIA igazgatásához.⁶

A Watergate-ügy megsemmisítő súlya alatt a Fehér Ház széthullóban volt, és Colby számára időnként úgy tűnt, hogy a CIA is felmorzsolódik. Gyakran szinte jól jött, hogy Nixon nem olvasta el az ügynökség által átküldött hírszerzési tájékoztatókat. Amikor 1973-ban a jom kippur és a ramadán szent napjai egybeestek, Egyiptom háborút indított Izrael ellen, és mélyen behatolt az izraeliek által megszállt területekre. Az 1967. évi hatnapos háború pontos előrejelzésével szemben a CIA nem vette észre a gyülekező felhőket és a közeledő vihart. „Nem tüntettük ki nagyon magunkat - mondta Colby. - A háború kitörése előtti napon azt jósoltuk, hogy nem fog kitörni.”⁷

Néhány órával a háború kezdete előtt az ügynökség biztosította a Fehér Házat: „A hadgyakorlat életszerűbb a megszokottnál. De háború nem lesz.”

Harminckettedik fejezet