„Óriási kockázatot vállalt"

Az ügynökségnek már volt némi tapasztalata túszügyben. Egyik embere éppen ezekben a napokban szabadult negyvennapos kemény fogság után.

Timothy Wellst, a harmincnégy éves, ütközetben megsebesült vietnami veteránt 1983-ban Etiópia fővárosába, Addisz-Abebába vezényelték. Az országot Hailé Mengisztu marxista diktátor uralta, akinek palotaőrségét, melyet Moszkva bocsátott rendelkezésére, keletnémet elhárítótisztek vezényelték. Wellsnek ez volt a második szolgálati útja a CIA kötelékében. Utasítása úgy szólt, hogy robbantson ki politikai felkelést. Küldetéséről a következőket mondta: „Volt egy elnöki finding Ronald Reagan aláírásával. Mandátum volt arra, hogy odamenjek, és segítsek megdönteni azt a rohadék kormányt.”¹

Tíz évvel korábban Wells tengerészgyalogosként őrséget állt a kartúmi amerikai nagykövetségen, amikor egy fogadás alkalmával palesztin fegyveresek túszul ejtették az amerikai nagykövetet és a távozóban lévő ügyvivőt. Nixon elnök kapásból kijelentette, hogy szó sem lehet egyezkedésről. Jasszer Arafat, a PFSZ elnöke erre parancsot adott a két túsz kivégzésére. A megrázó élmény hatására Wells élete megváltozott. Visszatért az Egyesült Államokba, befejezte egyetemi tanulmányait, és belépett a CIA-ba, Az operatív műveleti részlegen tizennyolc hónapos kiképzést kapott, majd kétéves ugandai szolgálat után érkezett Etiópiába. A Külügyminisztérium biztosított számára fedettséget a nagykövetség kereskedelmi tanácsosaként. Az Egyesült Államoknak akkoriban nemigen voltak kereskedelmi kapcsolatai Etiópiával, viszont Mengisztu vezette a leginkább körözött személyek listáját a Fehér Ház számára.

Carter elnök idejében a CIA-nak volt egy nagyon kis volumenű titkos akcióprogramja, amelynek keretében anyagi támogatást nyújtott a száműzetésben tevékenykedő Etióp Népi Demokratikus Szövetség nevű csoportnak. Reagan elnök alatt a program korlátozatlan, sok millió dolláros projektté változott. Wells etióp értelmiségiekből, egyetemi tanárokból és üzletemberekből álló egész hálózatot örökölt, amelyről azt gyanította, hogy a soraiba már beépültek Mengisztu államvédelmi ügynökei. Az volt a feladata, hogy folyamatosan lássa el őket pénzzel és propagandaanyaggal, amelyet az ügynökségnek dolgozó, száműzetésben élő egykori etióp védelmi miniszter írt. Plakátok, röpiratok és lökhárító-matricák érkeztek diplomáciai küldeménynek álcázva a követségre, ahol kétszer annyi CIA-embere volt, mint külügyi diplomata.

Wells jól tudta, hogy figyelik, mégis kitartott. Ahogy később mondta: „Meglepett, hogy olyan sok idejükbe telt, amíg végül elkaptak.”

1983. december 20-án Mengisztu pribékjei rájuk törtek egy megbeszélés kellős közepén, amelyet Wells tartott egy felső középosztálybeli környéken, és letartóztatták az ellenzék három vezetőjét - a néhai Hailé Szelasszié császár 78 éves tanácsadóját, egy ötvenéves üzletembert és biológus unokahúgát. Wells két napon és két éjszakán át rejtőzködött egy kis szobában, ahol a propagandaanyagot őrizték, mielőtt Mengisztu palotaőrsége rá nem talált. Megkötözték, majd visszavitték a házba a három ellenzékit, és kínozni kezdték őket. A jajgatásukat hallva Wells bevallotta, hogy CIA-ügynök. Fogvatartói bekötötték a szemét, belökték egy autóba, és elhajtottak vele. Éppen szenteste volt, amikor elszállították a várostól délre, Nazretbe egy rejtekhelyre. Ezután öt héten át egyfolytában vallatták és ütötték-verték. A koponyája betörött, és mindkét válla kiugrott.

„Hogy mentse az irháját, ez az amerikai felgöngyöli az egész szervezetet, elárulja őket” - mondta Joseph P. O’Neill, az amerikai nagykövetség misszíó-vezető-helyettese.² A következmény etiópok sokaságának bebörtönzése, megkínzása és megölése volt.

Az ötheti kínvallatás után az etiópok a nairobi izraeli nagykövetség útján közölték, hogy bebörtönöztek egy CIA-ügynököt. Reagan elnök egy nap leforgása alatt megbízta Vernon Walters tábornokot, az éppen Afrikában tartózkodó utazó nagykövetét Wells kiszabadításával.

1984. február 3-án a központi hírszerzés egykori igazgatója, a már 67 éves, köszvény kínozta Walters lesántikált a repülőgép lépcsőjén Addisz-Abebában, autóba ült, és a követségre hajtatott, levegő után kapkodva a 2700 métert is meghaladó magasságon. „Mit mond majd Mengisztunak?” - kérdezte tőle O'Neill. Walters így válaszolt: „Az Egyesült Államok elnöke vissza kívánja kapni Timothy Wells urat." Nem állt szándékában tárgyalásokba bocsátkozni a diktátorral.

Azaszmarai elnöki palotában Waltersnek végig kellett hallgatnia Mengisztu háromórás előadását az etióp történelemről, de Wells másnap szabad volt. A fogságban megőszült ügynök elárulta fogvatartóinak a CIA állomás másik négy tagjának nevét. „TETTEN ÉRT ELLENFORRADALMI ELEMEK" - harsogta a fővárosban megjelenő angol nyelvű napilap, az Ethiopian Herald másnap reggel megjelenő számának szalagcíme, alatta egy fegyverekkel, röpiratokkal és hangkazettákkal megrakott asztal előtt álló, tizennyolc halálra vált etióp képével. Legtöbben fogságban haltak meg - ha nem épp mindannyian.

Wells visszarepült Washingtonba. A repülőtéren CIA-tisztek csapata várta, de nem a szívélyes üdvözlésére jöttek, hanem árulással vádolták. Elszállították egy virginiai rejtekhelyre, és hat héten át vallatták. Wells közölte velük, hogy „ha fogoly akartam volna lenni, Etiópiában maradok".

„Annak idején azért akartam belépni az ügynökségbe, mert ők törődtek az övéikkel. Velem azonban semmi módon, semmi formában nem törődtek. Árulóként tekintettek rám, mert beszéltem. Felszólítottak, hogy lépjek ki. Ez lesújtó döntés volt a számomra.” Wells még több mint húsz év múlva is fájdalommal mondta ki ezeket a szavakat.

„A Reagan-adminisztráció átvett egy titkos műveletet, amely Carter alatt csak nagyon kis kaliberű volt, és olyan akcióvá formálta át. amelyet Etiópián belül kellett végrehajtani - mondta David Korn addisz-abebai amerikai ügyvivő Wells túszul ejtésekor. - Olyasmi volt ez, amiről egy percig sem hittem, hogy észrevétlen marad, és megpróbáltam leállítani. Biztos voltam benne, hogy amilyen szoros megfigyelés alatt tartott minket az etióp kormány, az akciót fel fogják deríteni. Így is történt."

„Miféle istenverte hírszerző ügynökséget vezet maga?"

1984. március 7-én elrabolták Jeremy Levint, a CNN bejrúti irodavezetőjét. Március 16-án nyoma veszett Bill Buckley-nak, a CIA állomás igazgatójának. Május 8-án Benjamin Weir tiszteletes, presbiteriánus misszionárius tűnt el a város utcáiról. Összesen tizennégy amerikait ejtettek túszul Bejrútban Reagan elnökségének éveiben.

De Bill Casey gondolataiban mindig Buckley állt a névsor élén, és jó okkal, mivel az igazgató személyesen volt felelős szorult helyzetéért. Casey le is játszott egy felvételt Reagan elnök előtt Buckley kínvallatásáról, amely minden szempontból mélységes hatást keltett.

A CIA legalább egy tucat tervvel állt elő Buckley kiszabadítására, de sohasem rendelkezett elegendő hírszerzési adattal ahhoz, hogy bármelyiket végre tudja hajtani. A frusztrált operatív műveleti részleg úgy határozott, hogy megpróbálja elrabolni magát Imad Mugnijahot. „Az elnök jóváhagyta Casey központi hírszerző igazgató javaslatát Mugnijah elrablására" - mondta Robert Oakley, a kormány terrorellenes koordinátora.⁴ A CIA úgy tudta, hogy a terroristavezér Párizsban tartózkodik. Az ügynökség által fellármázott francia titkos ügynökök megrohamozták azt a szállodai szobát, ahol a CIA információi szerint a célszemély tartózkodott. A huszonöt éves libanoni terrorista helyett azonban csak egy ötvenéves spanyol turistát találtak ott.

Az egyik hírforrás a sok közül, akiktől a CIA párizsi állomása a terrorizmus elleni harc jegyében információt várt, egy Manucher Gorbanifar nevű iráni szélhámos volt, egy gátlástalan törtető, aki korábban a sah titkosrendőrségében, a SAVAK-ban szolgált. A kövér, kopaszodó, kecskeszakállú, drága öltönyöket viselő Gorbanifar, aki mindig legalább három hamis útlevelet hordott magánál, a régi rendszer bukása után menekült el Iránból, és azóta kétes információkkal házalt az amerikai és izraeli titkosszolgálatoknál. Bevált módszere volt, hogy megjósolta az eseményeket, miután megtörténtek, az információt pedig addig csűrte-csavarta, amíg készpénzt nem fialt számára. A Buckley elrablását követő napon Párizsban találkozott CIA-ügynökökkel, és közölte velük: rendelkezik olyan információkkal, amelyek alapján ki lehetne szabadítani a foglyot. Az ügynökség ezt követően három hazugság-vizsgáló tesztnek vetette alá. Az utolsó alkalommal csak a nevét és nemzetiségét tudta helyesen megadni, a többi kérdésbe egytől egyig belebukott. 1984. július 25-én a CIA hivatalosan is minden hájjal megkent hazudozónak nyilvánította - aki „hamis titkosszolgálati adatokat gyárt és nemkívánatos [az ügynökség számára]" -, egyben kiadta azt a ritkán alkalmazott utasítást, amelyben személyi állományának megtiltott vele mindennemű kapcsolattartást. Ennek ellenére 1984. november 19-én Gorbanifar rávette Ted Shackley veterán CIA-tisztet, hogy tartsanak háromnapos megbeszélést egy négycsillagos hamburgi szállodában.

Miután a kíméletlen ambícióktól fűtött Shackley a CIA operatív műveleti részlegének helyettes vezetőjévé küzdötte fel magát, Turner admirális hamarosan nyugállományba küldte, több kollégája nagy megkönnyebbülésére. Neve ugyanis a szakmai becstelenség szinonimája lett az ügynökségben. Ennek öt éve volt már, és most magánhírszerzőként, Gorbanifarhoz hasonlóan, titkokkal házalt. Az iráni száműzöttek különféle csoportjaival való találkozókon az Egyesült Államok elnöke személyes megbízottjának adta ki magát.

Shackley érdeklődéssel hallgatta Gorbanifart, amint elővezette az amerikai túszok kiszabadításának különféle módozatait. Lehetne talán szó titkos váltságdíjról, egy készpénzes ügyletről. Vagy talán szóba jöhetne valami nyereséges eljárás. Az Egyesült Államok rakétákat küldhetne Iránnak a Star Line nevű kereskedelmi vállalkozáson keresztül, amelyet Gorbanifar működtetett az izraeli titkosszolgálattal tandemben. A fegyvereladás elnyerhetné Teherán jóindulatát, milliós nyereséget hozhatna a közreműködő magánkereskedőknek, végül pedig egy váltságdíjra fordítható, nagy összeget Bill Buckley és túsztársai kiszabadítására. Shackley a megbeszélést jelentette a megkerülhetetlen Vernon Waltersnek, aki mindjárt továbbította is Robert Oakley-nak, a terrorelhárítás főnökének.

1984, december 3-án elrabolták Peter Kilburnt, a bejrúti Amerikai Egyetem könyvtárosát. Washingtonban a túszok családjai könyörögtek a Fehér Háznak, hogy tegyen már végre valamit. Kérelmük nem hagyta nyugodni az elnököt, aki minduntalan arról kérdezgette Casey-t, mit tesz a CIA a szabadulásuk érdekében. Bob Gates így beszélt erről: „Reagant felettébb foglalkoztatta a túszok sorsa, és nem értette, hogy a CIA miért nem képes a nyomulna bukkanni és kiszabadítani őket. Egyre nagyobb nyomást gyakorolt Casey-re, hogy derítse ki, hol vannak. Reagan nyomásgyakorlásának nehéz volt ellenállni. Szó sem volt hangos szavakról vagy durva felelősségre vonásról - semmi Johnson vagy Nixon stílusából. Csak egy fürkész pillantás, a fájdalom alig látható jele, majd pedig egy kérés: »Csak éppen ki kell hoznunk onnan azokat az embereket - szinte napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra újra meg újra. Burkoltan benne volt a vád: Miféle istenverte hírszerző ügynökséget vezet maga, ha nem képes megtalálni és kimenteni azokat az amerikaiakat?”

„A mi saját agyszüleményünk"

1984 decemberében, miközben Washingtonban Reagan második beiktatására készültek, még mindig állt Gorbanifar ajánlata, hogy előmozdít egy kifizetődő »fegyverekért túszokat« megegyezést. Casey napirenden tartotta a dolgot. Még abban a hónapban hivatalos előterjesztésben javasolta, hogy a CIA külföldről szerzett pénzzel finanszírozza a közép-amerikai hadviselést. Már fél éve labdázott ezzel a felvetéssel a Fehér Házban.

Röviddel az 1984. évi elnökválasztás napja előtt a Kongresszus elvetette, hogy Amerika pénzelje a háborút. A CIA operatív műveleti részlegének két zűrös ügye késztette erre a döntésre. Az egyik a képregényfiaskó volt. Mivel Casey kimerítette a CIA félkatonai szakértelmének szűkös tartalékait Közép-Amerikában, „az ügynökségnek saját berkein túl kellett körülnéznie, hogy találjon valakiket, akik háborút viselhetnének helyette” - mondta John McMahon, a központi hírszerzés igazgatóhelyettese. Ezt főként úgy oldotta meg, hogy a különleges erők nyugalmazott tagjainak adott megbízást, akik a szakmát még Vietnamban tanulták”. Az egyik ilyen veteránnak volt egy képregénykönyve, amelyből annak idején a vietnami parasztokat tanították be, hogyan vegyék át a hatalmat a falvakban a polgármester, a rendőrfőnök és a milícia tagjainak megölésével. A CIA spanyol nyelvű magyarázó szöveggel látta el a kötetet, sokszorosította, és szétosztotta a kontrák között. Amikor a dolog - nagyon gyorsan - nyilvánosságra került, az ügynökség egyes magas rangú tisztviselői azt hitték, hogy „valaki titkos akciót folytat ellenünk - mondta McMahon. - Ez egész egyszerűen abszurdum volt. És nem kiderült, hogy a mi saját agyszüleményünk?” A képregénybotrány miatt Casey írásbeli megrovásban részesített öt vezető beosztású CIA-tisztviselőt. Hárman megtagadták, hogy aláírják. Függelemsértésük büntetlen maradt.

Azután ott voltak az aknák. Hogy tönkretegyék, ami Nicaragua gazdaságából még megmaradt, Casey engedélyezte a nicaraguai Corinto kikötő elaknásítását - ez pedig háborús cselekménynek minősült. Az értelmi szerző Duane Clarridge agyában a végső kétségbeesés szülte az ötletet, miután a kontráknak juttatható pénzforrások kezdtek kiapadni. Saját bevallása szerint „egyik este csak ültem otthon - valljuk be őszintén, egy pohár gin társaságában -, és így szóltam magamhoz: »Hallod-e, az akna lesz a megoldás!" Az ügynökség egyszerűen és olcsón, szennyvízcsövekből készítette el őket. Cascy érthetetlenül motyogva tájékoztatta a Kongresszust az elaknásításról. Amikor Barry Goldwater szenátor, a titkosszolgálatokat felügyelő bizottság republikánus elnöke nagy hűhót csapott emiatt, a CIA emberei tökkelütött, részeges alaknak titulálták.

A Casey eljárásaival szemben bizalmatlan Kongresszus megtiltotta az ügynökségnek, hogy a kontráknak nyújtott támogatásra kimondott tiltást megkerülve, harmadik országhoz folyamodjon pénzért. Casey mégis elintézte, hogy Szaúd-Arábia 32 millió, Tajvan pedig kétmillió dollárt utaljon át az ügynökség svájci bankszámlájára. De mindez csak hézagpótlásra volt elég.

1985 januárjában, a második Reagan-adminisztráció hivatali idejének kezdetén a CIA igazgatójának két sürgős elnöki utasítás teljesítésével kellett foglalkoznia. Szabadítsa ki a túszokat. Mentse meg a kontrákat. Casey fejében a két misszió összekapcsolódott.

Casey az életet üzleti vállalkozásnak tekintette. Végül eljutott oda, hogy a politika tudománya, a mindennapi politikacsinálás, a diplomácia és a hírszerzés mind puszta üzleti megállapodás kérdése. Már maga előtt látta, hogyan oldódik meg egyszerre a túszválság és a kontrákat fenyegető pénzügyi megszorítás egy Iránnal kötendő grandiózus alku révén. Legszívesebben maga vette volna kézbe az iráni műveletet, ugyanakkor számításba kellett vennie az operatív műveleti szervezet egyöntetű ellenállását a hírhedt Manucher Gorbanifarral való együttműködéssel szemben. A CIA-nak azonban rajta kívül nem volt más kapcsolata Irán felé. A kontrákat is egymaga szerette volna megmenteni, de a CIA a kongresszusi tiltás miatt nem nyújthatott nekik közvetlen segítséget. A megoldást abban találta meg, hogy mindkét műveletet a kormányzat háta mögött hajtja végre.

Ami az agyában megfogant, hite szerint a titkos akciók netovábbja volt. Két évbe se telt, hogy az ötlet a fogantatástól eljusson a megsemmisülésig - ebbe pedig Reagan elnök, Bush alelnök és maga az ügynökség is kis híján belebukott.

„Óriási kockázatot vállalt - emlékezett vissza Bob Gates -, súlyosan veszélyeztetve az Elnököt, önmagát és a CIA-t.”⁸

Negyvenegyedik fejezet