„Elképzelni az elképzelhetetlent"

Az Egyesült Államok elnöke bevallotta az amerikai népnek, hogy hazudott a „fegyverekért túszokat” ügylettel kapcsolatban. A Fehér Ház Casey és a CIA felé próbálta terelni a politikai forgószél irányát. Sem a főnök, sem pedig az intézmény nem tudott hatékony védekezést felépíteni. A Kongresszus vallomástételre beidézte Casey vezető munkatársait és ügynökeit. A tanúk azt a benyomást keltették, mintha az Egyesült Államok szélhámosok és tolvajok gyülekezetét fogadta volna fel külügyeinek intézésére.

Webster bíró megérkezése ellenséges érzületű hatalomátvétel előjele volt a CIA számára. A Kongresszus és egy független igazságügyi szakértő nekilátott, hogy kiderítse, pontosan miben is sántikált Casey. Műveleteket függesztettek fel, terveket zártak íróasztalfiókok mélyére, és karrierek jutottak zsákutcába. A Cég központján félelem uralkodott el, amint három tucat, törvényszéki idézéseket lobogtató FBI-ügynök szállta meg az épületet, nyitott ki kettős zárral védett páncélszekrényeket, és kutakodott szigorúan bizalmas iratok között, bizonyítékokat gyűjtve olyan vádakra, mint az igazságszolgáltatás akadályozása és a hamis tanúzás. Az operatív műveleti részleg vezetőit kihallgatásoknak vetették alá, és vádemeléssel kellett szembenézniük. Casey víziója egy törvényi korlátozástól mentesen működő CIA-ról bajba sodorta őket.

„Több hónapomba került, mire végre tisztán átláthattam, mi történt, és ki csinált mit kinek - mondta Webster Casey rengeteg problémát hagyott maga után.” Véleménye szerint a legfőbb probléma a dacos és kihívó engedetlenség hagyománya volt. „A külszolgálaton lévők úgy érezték, hogy saját belátásuk szerint kell cselekedniük. Nem lett volna szabad a főnök jóváhagyása nélkül lépniük. De az állomásigazgatók úgy tartották: én vagyok a főnök.’’¹

A CIA operatív műveleti részlegének tisztviselői biztosak voltak abban, hogy Websternek - akire azonnal rá is ragasztották a „Jámbor Bill” gúnynevet - fogalma sincs arról, kicsodák ők, mi a dolguk, vagy milyen titokzatosság lengi őket körül. A már Kambodzsát, Laoszt és Vietnamot is megjárt Colin Thompson erről így vélekedett: „Ezt senki más nem tudja megérteni. Olyan ködfátyol ez, amelybe belemerülsz, és elrejtőzöl mögötte. Elhiszed magadról, hogy az amerikai kormányzat világának elit tagja lettél, s az ügynökség csak megerősít ebben a hitedben attól a perctől fogva, hogy beléptél. Hívő emberré tesz.”²

A kívülállók számára úgy jelentek meg, mint egy virginiai férfiklub tagjai, egy sajátos déli, fehér inges kultúra képviselői. (A CIA központja Virginia állam területén van.)Ők azonban álcázott harci alakulatnak, vértestvérségnek tartották magukat. A Websterrel való súrlódások kezdettől fogva a fehér izzásig hevültek. Erről Duane Clarridge így panaszkodott:

„Valószínűleg túltettük volna magunkat Webster egóján, a külügyekben való járatlanságán, kisvárosias amerikai világszemléletén, sőt még az én-még-nálad-is-yuppibb-vagyok típusú arroganciáján. Amit viszont nem tudtunk elviselni, az a jogászi mentalitása volt.

Jogászként és bíróként csak azt tanulta, hogy az ember nem cselekszik törvényellenes dolgokat. Sohasem tudta felfogni és elfogadni, hogy a CIA pontosan ezt teszi, amikor külföldön missziót hajt végre. Megszegjük az adott országok törvényeit. Így gyűjtünk információt. Ezért és ezáltal végezzük a munkánkat. Webster számára áthidalhatatlan probléma volt annak a szervezetnek a létjogosultsága, amelynek a vezetésével megbízták.”

Alig múlt el néhány hét Webster kinevezése óta, amikor Clarridge és kollégái révén már ment is az üzenet a Fehér Házba: a pasas jelentéktelen, dilettáns, nehéz felfogású társasági ember. Webster persze érzékelte, hogy rebellió készül ellene, és úgy próbálta visszaverni, hogy tanácsot kért Richard Helmstől, aki a büntetőbíróságokkal vívott bozótharcaiból tiszteletre méltó, őszülő halántékú kiválóságként került ki: „Dick Helms a következő szempontra világított rá: mivel hazudnunk kell, és meg kell csinálnunk azokat a dolgokat külföldön, nagyon fontos, hogy egymásnak ne hazudjunk, és ne áskálódjunk egymás ellen - emlékezett vissza a beszélgetésre Webster. - Az üzenet, amit tovább akartam adni, ez volt: mindezt sokkal inkább megteheted, ha mások megbíznak benned. Nem tudom, hogy ez mennyiben változtatott a helyzeten. Az emberek nagyon figyelmesen hallgattak. Az ügynökségnél azonban a kérdés így merült fel: Igazán így is gondolja? Mindig ott motoszkált egy kérdés a fejükben.”⁴

Webster megfogadta, hogy a CIA nem fog titkokat elhallgatni a Kongresszus elől. Csakhogy a titkosszolgálatokat felügyelni hivatott kongresszusi bizottságok már túl sokszor megégették magukat az ügynökséggel. Az Irán-kontra ügyből levonandó tanulságként eldöntötték, hogy a Céget a Capitoliumból kell irányítani. A Kongresszus azért érvényesítheti ezt az akaratát, mert az alkotmány értelmében végső soron ő ellenőrzi a kormányzat csekkfüzetét. Webster magasba emelte a fehér zászlót, és ezzel a kapitulációval a CIA többé már nem volt pusztán csak az elnöki hatalomgyakorlás egyik eszköze. Bizonytalan egyensúlyi helyzetet foglalt el a főparancsnok, azaz az elnök és a Kongresszus között.

A CIA operatív műveleti részlege azonban keményen küzdött az ellen, hogy a Kongresszus szerepet kapjon a Cég igazgatásában. Attól tartott, hogy az 535 választott képviselőből mindössze talán öten lehetnek, akik megértik a legalapvetőbb dolgokat az ügynökséggel kapcsolatban. Ezért azután a kongresszusi felügyelőbizottságokat hamarosan benépesítették a CIA karrier-tisztviselői, akik vigyázó szemüket rajta tarthatták a saját házuk táján.

A bizottságok kést szegeztek Clair George torkának, aki még mindig az operatív műveleti részleg élén állt. ő volt Casey különleges összekötője a Kongresszus felé, egyben a megtévesztés művészetének nagymestere. Casey el volt ragadtatva sármos egyéniségétől és ravaszságától, de ez a két tulajdonság a Webster vezette CIA-ban már nem vált az előnyére: „Clair nagy dumájú, lehengerlő egyéniségének köszönhetően meg tudta kedveltetni magát. De úgy képzelte, hogy azzal tud egy kérdést elkendőzni a Kongresszus előtt, ha körültáncolja."

1987. november végén azután Webster maga elé rendelte, és így szólt hozzá: „Az a helyzet, hogy a Kongresszus nem hisz neked. Nekem kell átvennem a munkakörödet.” George egy pillanatig elgondolkodott. „Így szólt: »Tényleg úgy gondolom, hogy nyugdíjba illenék mennem - és talán magammal viszek néhány embert, akiknek szintén ugyanezt kellene tenniük.«” Három héttel később George és Duane Clarridge éppen koccintással kívánt egymásnak boldog karácsonyt, amikor utóbbit Webster az irodájába hívta, és közölte vele, hogy ideje távoznia. Clarridge egy ideig arra gondolt, hogy visszavág; először azzal, hogy megzsarolja Webstert, majd pedig fehér házi kapcsolatainak felhasználásával. Kapott is egy szépen hangzó üzenetet jó barátjától, az Egyesült Államok alelnökétől. „A barátom vagy - írta George Bush -, tisztellek és becsüllek. Ez sohasem változik meg.” Clarridge azonban a baráti szövetségből eredő kötelesség megszegésének tekintette a kitérő választ, és kilépett.

Vele együtt távozott egy csapatra való titkos operátor, hátuk mögött úgy kétezer év tapasztalattal.

„Az amerikai titkosszolgálat bőkezű volt"

Nyugdíjas éveiben nem a titkos műveletek nyilvánosságra kerülése vagy a vád alá helyezés kilátása kísértette leginkább Clair George-ot, hanem egy vakond árnyéka a CIA-ban.

1985 és 1986 folyamán, amíg ő volt a főnök, az operatív műveleti részleg szovjet/kelet-európai alosztálya minden egyes kémjét elveszítette. A tucatnyi telepített szovjet ügynököt egytől egyig letartóztatták és kivégezték. A kis moszkvai és kelet-berlini CIA-állomások megszűntek működni, a fedésben tevékenykedő tisztek és ügynökök lebuktak, műveleteik zátonyra futottak. 1986-ban és 1987-ben az alosztály úgy omlott össze, mint lassított felvételen egy dinamittal felrobbantott épület. A CIA-nak fogalma sem volt ennek okáról. Először arra gondoltak, hogy egy Ed Howard nevű újonc ügynök a belső áruló. Howard 1981-ben lépett be az operatív műveleti részlegbe, és első külföldre vezénylése alkalmából azzal bízták meg, hogy kettős fedésben lévő ügynök legyen Moszkvában. Előtte két éven át tréningen vett részt. Volt néhány személyes jellegű részlet Howarddal kapcsolatban, amely a legutolsó pillanatig elkerülte a CIA figyelmét: iszákos volt, hazudozó és tolvaj. Az ügynökség mégis útnak indította, de 1985 áprilisában Moszkvába disszidált.

Kiképzésének részeként Howard betekinthetett néhány olyan, valóban kiváló kém aktáiba, akik a CIA-nak dolgoztak Moszkvában. Egyikük, Adolf Tolkacsev tudós és hadmérnök négy éven át szolgált dokumentumokkal a legújabb szovjet katonai célú kutatásokról. Tolkacsevet tekintették a CIA leghasznosabb szovjet hírforrásának az elmúlt húsz évben.

A Politbüro szeptember 28-ai ülésén a Kremlben Viktor Csebrikov KGB-főnök büszkén jelentette Mihail Gorbacsovnak, hogy Tolkacsevet egy nappal korábban hazaárulásért kivégezték. „Az amerikai titkosszolgálat bőkezű volt hozzá - jegyezte meg Gorbacsov. - Kétmillió rubelt találtak nála.”⁷ Ez több mint félmillió dollárnak felelt meg. A KGB most már azt is tudta, mennyi a világszínvonalú kémek kurrens árfolyama.

Az ügynökség úgy hitte, hogy Howard árulhatta el Tolkacsevet. Az azonban nem volt lehetséges, hogy háromnál többért felelt volna abból a tucatnyi halálból, amely kiradírozta a CIA szovjet kémeinek teljes névsorát. Valami vagy valaki más volt ezért okolható. Az elnök külföldi titkosszolgálatokkal foglalkozó tanácsadó testülete (Foreign Intelligence Advisory Board) az ügyet kivizsgálva jelentette: „A szovjet alosztályban mindenki szerint teljes képtelenség elképzelni az elképzelhetetlent” - azt, hogy áruló bújhat meg az operatív műveleti szervezetben. Casey elolvasta a jelentést, és megrótta Clair George-ot. Mint írta, „meg vagyok döbbenve” ezen „az elképesztően önelégült nyugalmon a katasztrófa láttán”. De bizalmas körben Casey egy vállrándítással intézte el az ügyet. Mindössze három embert (sőt egyiküket csupán részmunkaidősként) állított rá arra, hogy vizsgálják ki a CIA legértékesebb külföldi ügynökeinek halálát.

Az operatív műveleti részleg vezető tisztviselőinek Websterbe vetett bizalmát (vagy inkább annak hiányát) mutatja, hogy sohasem mondták el neki a teljes igazságot az ügyről. Így sosem tudta meg, hogy ez volt a legpusztítóbb beépülés az ügynökség történetében. Mindössze annyit tudott, hogy folyik valamilyen alacsony szintű vizsgálat - „rutineljárás, semmi több. Ha találtak valamit, remek. Ha nem találtak egy komoly okot, esetleg találtak egy másikat, vagy egyáltalán semmilyet. Ez minden, amit egyáltalán hallottam az egészről” - mondta az esettel kapcsolatban.⁸

A vizsgálat hamvába holt, és a CIA-t fenyegető rémálom Webster idejében továbbra is ott kísértett.

1987 júniusában Florentino Aspillaga Lombard őrnagy, a kubai titkosszolgálat csehszlovákiai főnöke átkelt a határon, Bécsbe hajtott, besétált az amerikai nagykövetségre, és közölte disszidálási szándékát Jim Olsonnal, a CIA-állomás igazgatójával. Felfedte, hogy az ügynökség által az elmúlt húsz évben toborzott minden egyes kubai ügynök kettős ügynök volt - miközben lojálisnak mutatkoztak az Egyesült Államok iránt, titokban Havannának dolgoztak.⁹ A bejelentés annyira sokkolt mindenkit, hogy nehéz volt hitelt adni neki. De a CIA elemzői hosszú és fájdalmas vizsgálat után mégis nagy komoran arra a következtetésre jutottak, hogy az őrnagy igazat mond. Még ugyanazon a nyáron új hírek kezdtek el szivárogni CIA-ügynökök haláláról, amelyeket szovjet és szovjet blokkba tartozó katona- és titkosszolgálati tisztek terjesztettek. A szivárgás előbb patakká, majd sodró folyóvá terebélyesedett, és hét évnek kellett eltelnie a borzasztó felismerésig, hogy az egész csak félrevezetés volt a CIA megtévesztésére és becsapására.

„Tényleg valami jót cselekedtek"

Röviddel beiktatása után Webster Robert Gateshez fordulva megkérdezte: „Nos, Bob, mi történik Moszkvában? Mire készül Gorbacsov?” A válaszokkal azonban sosem volt elégedett. „Kaptam egy poharat félig tele, egyet meg félig üresen. Egyik kezemben ezt, a másikban meg azt tartottam” - sóhajtott Webster.

A CIA nem tudta, hogy Gorbacsov 1987 májusában a Varsói Szerződés értekezletén közölte: a szovjetek nem fogják lerohanni Kelet-Európát birodalmuk kiterjesztése érdekében. A CIA azt sem tudta, hogy Gorbacsov 1987 júliusában megmondta az afgán elnöknek, hogy a szovjetek hamarosan megkezdik megszálló csapataik kivonását. És az ügynökség nem tudott hova lenni a megdöbbenéstől, amikor amerikaiak tömegei rajongó szeretettel, hősként ünnepelték Gorbacsovot Washington utcáin. Úgy látszott, az utca embere megértette, hogy a kommunista világ vezetője véget akar vetni a hidegháborúnak. A CIA azonban képtelen volt ezt felfogni, és Bob Gates a következő évben folyton arról faggatta beosztottait, miért szerez nekik Gorbacsov állandóan meglepetést.

Több mint harmincéves időszakon át az Egyesült Államok csaknem negyedbillió dollárt költött a szovjet haderőt monitorozó kémműholdakra és elektronikus megfigyelő rendszerekre. A programokért papíron a központi hírszerzés igazgatója felelt, de valójában a Pentagon irányítása alatt álltak. Ezek az eszközök szolgáltak adatokkal a szovjetekkel vég nélkül folytatott stratégiai fegyverzetkorlátozási tárgyalásokra, és jó érvek szólnak amellett, hogy ezek a tárgyalások valóban hozzájárultak ahhoz, hogy a hidegháború mindvégig hideg maradjon. De Washington és Moszkva eközben sohasem mondott le egyetlen olyan fegyverrendszer kifejlesztéséről sem, amelyet komolyan ki akart fejleszteni. Az arzenálok továbbra is alkalmasak voltak arra, hogy százszorosan is megsemmisítsék az egész világot. Végül az Egyesült Államok magát a fegyverzetkorlátozás eszméjét is hatályon kívül helyezte.

1988 augusztusában azután elérkezett a győzedelmes végkifejlet, méghozzá tökéletesen ironikus körülmények között. Frank Carlucci, Reagan védelmi minisztere Moszkvába utazott, hogy szovjet kollégájával, Dmitrij Jazov védelmi miniszterrel tárgyaljon, és előadást tartott a Vorosilov Katonai Akadémián tábornokokból és tengernagyokból álló hallgatóság előtt. „Hogyan lehet az, hogy önök olyan sokat tudnak rólunk?" - kérdezte Carluccit az egyik résztvevő. „A műholdjainknak köszönhetően - válaszolta Carlucci, majd hozzátette: - Nagyban megkönnyítené a dolgunkat, ha önök is azt tennék, amit mi, és nyilvánosságra hoznák a katonai költségvetésüket." Az előadóterem nevetésben tört ki, s az előadás után Carlucci megkérdezte orosz kísérőjétől, mi volt olyan mulatságos. „Ön ezt nem értheti - volt a válasz a rendszerük lényegére tapintott rá” - a titkosságra. Az amerikai és a szovjet katonai vezetők személyes kapcsolatai révén az oroszok két dologra jöttek rá. Először, hogy az amerikaiak nem akarják elpusztítani őket. Másodszor pedig, hogy a nukleáris rakétáik lehetnek ugyan minden apró részletben egyenlő erejűek az amerikaiakéival, de ez a világon semmit sem számít. Minden más szempontból messze le vannak maradva mögöttük. Ekkor szembesültek azzal, hogy a titkolózásra és hazugságokra épülő, szigorúan zárt rendszerük sohasem győzhet le egy nyitott társadalmat.

Ők már látták, hogy a játszmának vége. A CIA azonban nem látta.

Abban az évben az ügynökség mindazonáltal elkönyvelhetett három feltűnő sikert. Az elsőt azt követően érte el, hogy Csang Hszien-ji ezredes, a tajvani atomenergetikai kutatóintézet igazgatóhelyettese az USA-ba disszidált. Húsz éven át dolgozott titokban az Egyesült Államoknak, amióta csak kadétkorában a CIA beszervezte. A színleg polgári kutatás céljára épített központ amerikai plutónium, dél-afrikai uránium és nemzetközi szakértelem felhasználásával működött. A tajvani vezetés az intézetben létrehozott egy sejtet atombomba előállítására. A fegyvernek csak egyetlen szóba jöhető célpontja lehetett: a kínai szárazföld. A kínai kommunista vezetők már korábban kilátásba helyezték, hogy megtámadják Tajvant, ha nukleáris fegyvert állít hadrendbe. Az Egyesült Államok a program leállítására szólította fel a szigetországot, az azonban hazugsággal válaszolt, és rohamos ütemben folytatta a fejlesztést. Csang ezredes régóta tartó szolgálatáról nagyon kevés amerikai tudott. Egyikük Jim Lilley CIA-tiszt volt, aki állomásigazgatóként szolgált Kínában és Tajvanon, majd rövidesen az Egyesült Államok kínai nagykövete lett. „Végy egy új betelepülőt, állítsd rá a megfelelő tarlótisztet, szervezd be gondosan ideológiai alapon - habár pénz is van a dologban és tartsd vele a kapcsolatot” - ismertette Lilley a siker titkát. Csang ezredes riadóztatta tartótisztjét, disszidált, és sziklaszilárd bizonyítékokkal szolgált az atomfegyverprogram menetéről. Egy húsz éve szolgálatban álló CIA-kém segítségével sikerült tehát gátat vetni a tömegpusztító fegyverek terjedésének. „Olyan eset volt ez, amikor igazán valami jót cselekedtek - kommentálta az ügyet Lilley. - Kihozták a fickót, Megszerezték a dokumentációt. És mertek konfrontálódni a tajvaniakkal."¹⁰ A bizonyítékokkal felvértezett Külügyminisztérium erős nyomást gyakorolt a tajvani kormányra, amely végül bejelentette, hogy képes ugyan atomfegyver előállítására, de nincs szándékában megtenni. Fegyverkorlátozás volt ez a javából.

A másik sikeTsztori egy briliáns konspirációs terv volt az Abu Nidál-csoport ellen, amely nyugati állampolgárokat gyilkolt meg, rabolt el és terrorizált Európában és a Közel-Keleten több mint tíz éven át. A programban három külföldi ország kormánya és az Egyesült Államok egyik korábbi elnöke vett részt. A terv a CIA új terrorellenes központjában alakult ki, majd az után vette kezdetét, hogy Jimmy Carter hírszerzési adatokat adott át Abu Nidálról Háfez al-Asszad szíriai elnöknek egy 1987. márciusi találkozón. Asszad kiutasította a terroristát az országból. A következő két évben a PFSZ, valamint a Jordániai és az izraeli titkosszolgálatok közreműködésével az ügynökség lélektani hadviselést folytatott Abu Nidál ellen. A hitelesen hangzó és kitartóan áramló dezinformáció arról győzte meg a terroristavezért, hogy az alvezérei árulók. A következő évben hetet is likvidált közülük beosztottjaik tucatjaival együtt, megbénítva ezzel saját szervezetét. A titkos hadjárat akkor érte el csúcspontját, amikor Abu Nidál két bizalmasa dezertált, és támadást intézett libanoni főhadiszállása ellen, megölve vagy nyolcvan emberét. A szervezet szétzilálódása a CIA terrorellenes központjának és a Tom Twetten irányítása alatt álló közel-keleti alosztályának fényes győzelmét jelentette. Twettent ezután elő is léptették az operatív műveleti részleg igazgatóvá.¹¹

A harmadik nagy siker (akkor legalábbis mindenki annak látta) az afgán felkelők diadala volt a szovjet Vörös Hadsereg felett.

A CIA szabadságharcosai közül minden más haderő szétesőben volt. A kontrák tűzszünetet kötöttek néhány nappal az után, hogy az ügynökség titkos támogatását ismét leállították - ezúttal véglegesen. Nicaraguában a küzdelem ezután a harctér helyett a szavazófülkékben folytatódott. A Kadhafi-ellenes harcosok egyik járőre magára hagyatva bolyongott Szudánban. A CIA ugyanis kénytelen volt leállítani a félig előkészített felkelést, és ki kellett vonnia csapatait Észak-Afrikából, elszállítva őket először Kongóba, majd onnan tovább Kaliforniába.¹² A titkos akciók helyét a diplomácia vette át Dél-Afrikában, ahol vége szakadt a Washingtonból és Moszkvából érkező fegyverek beáramlásának. Délkelet-Ázsiában Casey elindított ugyan valami programot egy kambodzsai felkelősereg támogatására Hanoival szemben - bosszúból a vietnami háborúban elszenvedett amerikai vereségért ezt azonban nagyon rosszul vezették, a pénz és a fegyver pedig a korrupt thaiföldi generálisok kezén kötött ki. Ráadásul a művelet egy táborba hozta össze a CIA szövetségeseit Kambodzsa mészárosaival, a vörös khmerekkel, Colin Powell, aki az Irán-kontra ügyet követő nagytakarítás idején Reagan helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója volt, figyelmeztette is a Fehér Házat: kétszer is gondolja meg, mielőtt útjára bocsátja a műveletet. Egy idő után le is állították.

Csak a mudzsahedinek, az afgán iszlám harcosok ontottak vért, és szimatolhattak győzelmet. A CIA afganisztáni hadművelete ekkor már évi hétszázmillió dolláros program volt, és az operatív műveleti részleg költségvetésének 80 százalékát emésztette fel. A Stinger légelhárító rakétákkal felfegyverzett afgán felkelők pusztították a szovjet katonákat, harci helikoptereket és repülőgépeket lőttek le, és mély sebeket ejtettek a szovjetek önbecsülésén. A CIA elérte a maga elé kitűzött célt, hogy a szovjetek is kapják meg a maguk Vietnamját. „Egyenként vadásztuk le őket - mondta Howard Hart, aki 1981 és 1984 között az afgánok felfegyverzésének programját irányította. - És azután hazamentek. És ez igazi terrorhadjárat volt.”¹⁴

„Elmentünk onnan"

A szovjetek bejelentették, hogy végérvényesen kivonulnak Afganisztánból, mihelyt a Reagan-adminisztráció távozik hivatalából. A CIA aktáiban és a tájékoztatóit tartalmazó iratokban sehol sem találunk választ arra a kérdésre, mi történik, ha a militáns iszlám hadsereg legyőzi Afganisztán istentagadó hódítóit. Tom Twetten, az operatív műveleti részleg második embere 1988 nyarán azt a feladatot kapta, hogy találja ki, mi legyen az afgán felkelőkkel. Állítása szerint hamar világossá vált számára, hogy „nincsen semmiféle tervünk”. A CIA egyszerűen eldöntötte: „Lesz »afgán demokrácia.« És nem lesz valami szép.”¹⁵

A szovjetek ellen vívott háború véget ért, de a CIA afganisztáni dzsihádja nem. Robert Oakley, az USA 1988 és 1991 között szolgáló pakisztáni nagykövete amellett érvelt, hogy az Egyesült Államoknak és Pakisztánnak „drasztikusan csökkentenie kell a valódi radikálisoknak nyújtott segítséget" Afganisztánban, és azon kellene munkálkodniuk, hogy a mudzsahedineket mérsékeltebbé tegyék. „De a CIA vagy nem tudta, vagy nem akarta rendezni pakisztáni partnereinek sorait, ezért továbbra is támogattuk a radikálisok egy részét." Ennek haszonélvezője elsősorban Gulbuddin Hekmatjar, az afgán felkelők vezére volt, aki dollárszázmilliókat érő fegyverarzenált kapott a CIA-tól, amelynek legnagyobb részét saját céljaira halmozta fel. Most pedig arra készült, hogy ezeket a fegyvereket az afgánok ellen fordítsa a totális hatalom megszerzése érdekében.

„Volt egy másik problémám is az ügynökséggel - folytatta Oakley nagykövet. - Ugyanazok az emberek, akik a szovjetek ellen harcoltak, busás hasznot húztak a kábítószer-kereskedelemből.” Afganisztán volt és maradt mindmáig a világ legnagyobb herointermelő országa, ahol mákmezők virítanak, ameddig a szem ellát, s ahol az ópium alapanyagát évente kétszer aratják. „Feltételezésem szerint a pakisztáni titkosszolgálatok is benne lehettek a dologban, és a CIA nem szándékozott a kábítószerügy miatt kockára tenni a velük fennálló kapcsolatait - vélekedett Oakley. - Szüntelenül arra kértem az állomást, hogy afganisztáni hírforrásaitól szerezzen be információt a csempészetről - mondta. - De váltig tagadták, hogy van olyan informátoruk, aki képes erre. Azt persze nem tudták tagadni, hogy rendelkeznek hírforrással. Mivel szereztek információkat fegyverekről és egyéb dolgokról. Még Bill Webster előtt is felvetettem a kérdést, de nem kaptam kielégítő választ. Sohasem történt semmi” - fűzte hozzá Oakley.¹⁷

Webster munkaebédre hívta Washingtonba az afgán felkelők vezetőit. „Nem volt könnyű társaság" - emlékezett vissza a találkozóra. Hekmatjar a különösen megbecsült vendégek között volt. Amikor néhány év múlva személyesen találkoztam vele Afganisztánban, megesküdött, hogy új iszlám társadalmat hoz létre, és ha ennek az ára további egymillió ember élete lesz, hát legyen úgy. Jelen könyv írásakor a CIA még mindig vadászik rá valahol Afganisztánban, ahol seregével amerikai és velük szövetséges katonákat öldös.

Az utolsó szovjet katona 1989. február 15-én hagyta el Afganisztánt. A CIA fegyverei azonban továbbra is özönlöttek az országba. „Egyikünk sem látta előre ennek legfőbb következményét" - mondta Oakley nagykövet. Egy év sem telt bele, és fehér leplekbe burkolózó szaúdiak kezdtek feltünedezni Afganisztán tartományi székhelyein és romos falvaiban, és emíreknek nyilvánították magukat. Megvásárolták a falusi vezetők lojalitását, és elkezdték kiépíteni saját kis birodalmaikat. Ők voltak a küldöttei és titkos ügynökei a világban formálódó új erőnek, amely al-Káida néven vált ismertté.

„Elmentünk onnan - mondta Webster. - Nem lett volna szabad elmennünk. ”

Negyvenharmadik fejezet