„Hazudott lefelé, és hazudott felfelé"

1959. január 1-jén Richard Bissell lett a clandestine service, a CIA operatív műveleti szervezetének új főnöke.¹ Pontosan ugyanazon a napon Kubában hatalomra jutott Fidel Castro. 2005-ben került nyilvánosságra az a titkos történelmi dokumentum, amely részletesen leírja, hogyan kezelte az ügynökség az új kihívást.

A CIA alaposan utánanézett Fidelnek, de nem tudta kiismerni magát rajta. „Sok mérvadó megfigyelő szerint rendszere néhány hónap leforgása alatt össze fog omlani” - jósolta Jim Noel, a havannai CIA-állomás igazgatója, akinek ügynökei túl sok időt töltöttek a Havana Country Clubban, miközben a jelentéseiket írták. (A country club szabad természetben épült klubház sportpályákkal.) A központban néhányan azzal érveltek, hogy Castro megérdemli az ügynökség fegyveres és anyagi támogatását. Al Coxnak, a félkatonai akciókért felelős ügyosztály vezetőjének a javaslata szerint „titokban lépjenek kapcsolatba Castróval", és ajánljanak fel neki fegyvert és muníciót a stabil demokratikus kormányzat létrehozásához. Cox továbbá közölte feletteseivel, hogy a CIA kubai legénység által vezetett hajón juttassa el a fegyvereket Castrónak. De „a segítség legbiztosabb módja az volna, ha a pénzt magának Castrónak adnánk, aki azután megvásárolhatná a fegyvereit - írta elöljáróinak. - A fegyver és a pénz kombinációja lenne talán a legjobb.”⁴ Cox alkoholista volt ugyan, ami feltételezhetően akadályozta a világos gondolkodásban, de jó néhány tiszttársa is hasonló álláspontot képviselt. „A munkatársaim és én magam is Fidel-pártiak voltunk" akkoriban, mondta évekkel később Robert Reynolds, a CIA karibi műveleti osztályának vezetője.⁵

1959 áprilisában és májusában, amikor a frissen győzedelmes Castro látogatást tett az Egyesült Államokban, egy CIA-ügynök négyszemközti megbeszélést folytatott vele Washingtonban. A találkozót követően „a latin-amerikai demokratikus és diktatúraellenes erők új szellemi vezetőjeként” jellemezte Fidelt.⁶

„A kezünk maradjon láthatatlan"

Eisenhower elnök haraggal vette tudomásul, hogy a CIA tévesen ítélte meg Castrót. Erről így ír memoárjában: „Noha hírszerző szakértőink hónapokon át hezitáltak és hímeztek-hámoztak, az események hatására fokozatosan arra a következtetésre jutottak, hogy Castro színre lépésével a kommunizmus behatolt erre a féltekére is.’’⁷

Richard Bissell osztotta ezt a véleményt, és 1959. december 11-én emlékeztetőt nyújtott át Allen Dullesnak, amelyben javasolta, hogy „alapos megfontolás tárgyává szükséges tenni Fidel Castro megsemmisítésér". Dulles azonban lényeges javítást hajtott végre a szövegen. Kihúzta a megsemmisítés szót, amely többet sugallt, mint puszta célzást a gyilkosságra, és az eltávolítás Kubából kifejezéssel helyettesítette - ezzel zöldre állította a lámpát.⁸

1960. január 8-án Dulles utasította Bissellt, hogy szervezzen különleges akciócsoportot Castro megbuktatására. Bissell személyesen válogatott ki számos embert, aki hat évvel korábban részt vett a guatemalai kormány megdöntésében - és szemébe hazudott Eisenhower elnöknek az államcsínyről. A politikai és lélektani hadviseléssel a gondatlan Tracy Barnest, a propagandával a tehetséges Dave Phillipset, a félkatonai kiképzéssel az ügybuzgó Rip Roberts ont, a politikai fedőszervek irányításával pedig a reménytelenül középszerű E. Howard Huntot bízta meg.

Mindannyiuk főnöke pedig Jake Esterline lett, aki a Siker-hadművelet idején a washingtoni műveleti központot irányította. Esterline a venezuelai CIA-állomás igazgatója volt, amikor 1959 elején először került a látókörébe Fidel Castro. Figyelemmel kísérte a fiatal commandante caracasi látogatását, röviddel a Fulgencio Batista diktátor felett aratott újévi győzelme után, és tanúja lehetett annak, hogy a tömegek diadalmas hódítóként éljenzik Castrót.

„Láttam - a fenébe is, mindenki láthatta, akinek volt szeme -, hogy egy új, hatalmas erő lép színre ezen a féltekén - mondta Esterline. - Kezelésbe kellett venni.”⁹

Esterline 1960 januárjában visszatért a CIA-központba, hogy átvegye kinevezését a kubai akciócsoport élére. A különítmény titkos sejtként jött létre a CIA-n belül. A vele kapcsolatos minden pénz, információ és döntés Bissellen ment keresztül, aki nem mutatott különösebb érdeklődést kémeinek tevékenysége, de még ennél is sokkal kevesebbet a Kubán belüli hírszerzés iránt. Sohasem szakított időt arra, hogy elemezze, mi történne, ha a Castro elleni államcsíny sikerülne - vagy ha kudarcot vallana. „Nem hiszem, hogy az ilyesféle dolgokat bármilyen mélységben végiggondolták volna - mondta Esterline. - Azt hiszem, az első reakciójuk ez volt: »Te jó isten, itt van nekünk egy potenciális kommunista; legjobban tesszük, ha kipenderítjük, pontosan úgy, ahogyan Arbenztől megszabadultunk« Guatemalában.”

Bissell jóformán sosem beszélt Kubáról Richard Helmsszel, aki pedig a helyettese volt az ügynökség operatív műveleti részlegében. A két férfi végképp nem kedvelte egymást, és viszonyukat a mélységes bizalmatlanság jellemezte. A kubai akciócsoporttól származó ötletek között csak egyetlenegy akadt, amellyel kapcsolatban Helms jónak látta, ha közbeavatkozik. Egy propagandafogásról volt szó: Isztambul partjainál kimászna a vízből egy betanított kubai ügynök, és azt állítaná, hogy politikai fogoly, aki megszökött egy szovjet hajóról. Nyilatkozatában elmondaná, hogy Castro ezreket vet rabságba népéből, és hajón Szibériába szállítja őket. A tervnek a „Csöpögő kubai” fedőnevet adták. Helms azonban elvetette az ötletet.¹⁰

1960. március 2-án, két héttel azelőtt, hogy Eisenhower elnök jóváhagyta a Castro elleni titkos akciót, Dulles tájékoztatta Nixon alelnököt a már folyamatban lévő műveletekről. A Bissell szignálta Akcióink Kubában című hétoldalas jelentés olvastán Dulles a következőket emelte ki: gazdasági hadviselés, szabotázs, politikai propaganda és „egy bizonyos kábítószer bevetése, amely Castro ételébe keverve olyan irracionális viselkedést idézne elő, amely nyilvános szereplés alkalmával rendkívül káros következményekkel járna számára”. Nixon teljes mértékben támogatta az akciótervet.

Dulles és Bissell 1960. március 17-én délután fél háromkor terjesztette a programot Eisenhower és Nixon elé a Fehér Házban. A szigetországi intervencióra azonban nem tettek javaslatot. Közölték Eisenhowerrel, hogy fortéllyal is meg tudják buktatni Castrót. Létrehozhatnak egy „megbízható, megnyerő és egységes kubai ellenzéket”, amelyet beszervezett ügynökök irányítanak. Egy titkos rádióadó propagandát sugározva felkelés kirobbantására buzdít majd Havannában. A CIA tisztjei az amerikai haderő dzsungelhadviselésre szakosodott panamai kiképzőtáborában felkészítenek hatvan kubait az országba való beszivárgásra. A CIA pedig légi úton fegyver- és lőszerutánpótlással látja el őket.

Bissell megígérte, hogy Fidel a terv elfogadásától számított hat-nyolc hónapon belül megbukik. Az időzítés rendkívül érzékeny pontja volt a projektnek: az elnökválasztásig hét és fél hónap volt hátra, John F. Kennedy szenátor és Nixon alelnök pedig egyaránt magabiztos győzelmet aratott az előző héten a New Hampshire-i előválasztáson.

Eisenhower stábjának titkára, Andrew Goodpaster tábornok jegyzeteket készített a megbeszélésről. „Az elnök azt mondja, hogy nem tud ennél jobb tervről. [...] A nagy probléma a kiszivárogtatás és a biztonság. [...] Mindenkinek készen kell állnia arra, hogy megesküdjön rá: még csak nem is hallott felőle. [...] A mi kezünk nyomának nem szabad megmutatkoznia semmiben, ami történik.” Nem is állhatott volna elő olyan helyzet, hogy az ügynökséget emlékeztetni kelljen: törvényi felhatalmazása alapján minden fedett akció olyan szintű titkosságot igényel, hogy semmilyen bizonyíték nem vezethet el az elnökhöz. De Eisenhower különösen biztos akart lenni abban, hogy a CIA minden tőle telhetőt megtesz ennek a műveletnek a titkokban tartására.

„Megfizetünk majd ezért a hazugságért"

Az elnök és Dick Bissell egyre intenzívebb kötélhúzásba bonyolódott minden titkok egyik legnagyobbika, az U-2-es kémrepülőgép ügyében. Eisenhower nem engedett semmilyen felderítő repülést a szovjet légtérben a Hruscsovval hat hónappal korábban folytatott Camp David-i tárgyalásai óta. Hazatérve a szovjet vezető dicsérte az elnök bátorságát, amellyel a békés egymás mellett élésre törekszik, Eisenhower pedig hagyatékként meg akarta őrizni „Camp David szellemét”.

Ezzel szemben Bissell körömszakadtáig harcolt a titkos missziók felújításáért. Az elnök ilyenformán meghasonlott, mert azért felettébb kíváncsi volt azokra a hírszerzési adatokra, amelyekkel az U-2-es szolgálhatott.

Nagyon szerette volna betemetni a „rakétaszakadékot" - a CIA, a légierő, a hadiipar és mindkét nagy párt politikusainak azt a téves állítását, hogy a szovjetek egyre nagyobb előnyre tesznek szert a nukleáris fegyverzet terén. A CIA hivatalos értékelése a szovjet katonai erőről nem hírszerzési adatokon, hanem becsléseken és politikai megfontolásokon alapult. A CIA már 1957 óta ijesztő jelentéseket küldözgetett Eisenhowernek arról, hogy a nukleáris töltetekkel ellátott interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBMs) szovjet fejlesztése sokkal gyorsabb és nagyobb volumenű, mint az amerikai arzenál. 1960-ban az ügynökség halálos fenyegetés rémképét vetítette az Egyesült Államok elé; közölte az elnökkel, hogy 1961-re a szovjetek ötszáz bevetésre kész ICBM-mel fognak rendelkezni. A Hadászati Légierő-parancsnokság ezeket a téves becsléseket használta alapul egy titkos első csapásmérő terv kidolgozására, amely több mint háromezer nukleáris robbanófej bevetését irányozta elő minden jelentősebb város és katonai objektum megsemmisítésére Varsótól Pekingig. Csakhogy Moszkvának akkoriban nem volt ötszáz atomrakétája, amellyel az Egyesült Államokat célba vehette volna. Összesen négy volt neki."

Eisenhower öt és fél éven ál aggódott amiatt, hogy az U-2-es önmagában mozgásba lendítheti a harmadik világháború gépezetét. Ha a felderítőgép a Szovjetunió felett lezuhanna, magával rántaná a megbékélés esélyét. Egy hónappal a Hruscsovval folytatott Camp David-i párbeszéd után az elnök elutasította a CIA újabb előterjesztését egy U-2-es misszióról a szovjet légtérben; ismételten közölte Allen Dullesszal, hogy a Szovjetunió szándékainak kifürkészése kémkedés útján fontosabb számára, mint hogy katonai képességeinek bizonyos részleteit megismerje. Csakis a kémek, nem pedig a gépek informálhatják megbízhatóan a szovjetek támadó szándékáról.

E nélkül a tudás nélkül - mondta az elnök - az U-2-esek repülései pusztán „provokatív szurkapiszkák, és azt a képzetet kelthetik bennük, hogy komolyan dolgozunk olyan terv kimunkálásán, amellyel megsemmisíthetjük a berendezéseiket”¹².

Eisenhower csúcstalálkozóra készült Hruscsowal, s ennek az időpontját

1960. május 16-ára tűzték ki Párizsban. Attól tartott, hogy legértékesebb tőkéje - becsületes hírneve - fecsérlődne el, ha egy U-2-es lezuhanna, miközben az Egyesült Államok - szavaival élve - „látszólag őszinte szándékkal viseltetik” a Szovjetunió irányában.

Elméletileg csak az elnöknek állt hatalmában U-2-es missziót elrendelni. A programot azonban Bissell irányította, aki ingerülten vette tudomásul, hogy repülési terveit a szüneteltetés veszélye fenyegeti. Úgy próbálta megkerülni az elnöki felhatalmazást, hogy titokban kereste a módját: miként szervezhetné ki a bevetéseket a briteknek vagy a kínai nemzeti erőknek. Emlékirataiban megemlíti: Allen Dulles elborzadt, amikor megtudta, hogy az első U-2-es felderítőgép egyenesen Moszkva és Leningrád felett repült el. Az igazgató korábban mit sem tudott erről, mert Bissell nem érezte szükségesnek, hogy közölje vele.

Bissell heteken át vitázott a Fehér Házzal, mielőtt Eisenhower végre beadta a derekát, és beleegyezett az 1960. április 9-i, Szovjetunió feletti bevetésbe. A gép Pakisztánból szállt fel. A küldetés látszólag sikerrel zárult, de a szovjetek persze észrevették, hogy ismételten megsértették a légterüket, és légvédelmi riadókészültséget rendeltek el. Bissell még egy repülés mellett kardoskodott, amelynek határidejét az elnök április 25-ére tűzte ki. A nap azonban esemény nélkül múlt el, mert a kommunista célpontokat felhők borították. Bissell még több időért folyamodott, és Eisenhower adott is neki hat nap haladékot. A párizsi csúcstalálkozó előtt a bevetés utolsó lehetséges dátumaként a következő vasárnapot jelölte meg. Bissell ekkor megpróbálta megkerülni a Fehér Házat: elment a védelmi miniszterhez és a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának elnökéhez, hogy megnyerje támogatásukat még egy további repüléshez is. Lázas igyekezetében elfeledkezett arról, hogy egy katasztrófa eshetőségét is tekintetbe vegye.

Május 1-jén azután bekövetkezett az, amitől az elnök annyira tartott: az U-2-est lelőtték Oroszország középső része felett. A C1.A pilótája, Francis Gary Powers túlélte az incidenst, és fogságba került. Aznap C. Douglas Dillon volt az ügyvivő külügyminiszter. „Az elnök közölte velem, hogy működjek együtt Allen Dullesszal - emlékezett vissza erre a napra. - Muszáj volt közzétennünk valamiféle nyilatkozatot.” Mindkettejüket sokkolta, hogy a NASA bejelentette egy meteorológiai repülőgép lezuhanását Törökországban. A hír azonban csak a CIA ilyen eshetőségre készenlétben álló fedősztorija volt. A központi hírszerzés igazgatója azonban vagy nem tudott, vagy teljesen elfeledkezett róla.

„Elképzelni sem tudtuk, hogyan történhetett meg - mondta Dillon. - De valahogyan ki kellett keverednünk belőle.”

Ez azonban nehéz feladatnak bizonyult. A hamis magyarázathoz ragaszkodó Fehér Ház és Külügyminisztérium egy héten át félrevezette az amerikai közvéleményt a repüléssel kapcsolatban. Hazugságaik azonban egyre nyilvánvalóbbá váltak. Az utolsó május 7-én hangzott el, miszerint „nem volt felhatalmazás egy ilyen repülésre". Ez végül megtörte Eisenhower lelkierejét. „Nem engedhette, hogy Allen Dulles egyedül vállalja magára a felelősséget, mert ez azt a látszatot keltette volna, hogy az elnök nem tudja, mi zajlik a kormányzatban” - mondta Dillon.

Május 9-én Eisenhower belépett az Ovális irodába, és fennhangon így szólt: „Szeretnék lemondani.” Az Egyesült Államok történetében az amerikaiak most első ízben szembesültek azzal, hogy elnökük megtéveszthette őket a nemzetbiztonság nevében. A „hihető cáfolat” doktrínája halott volt. A csúcstalálkozó Hruscsovval meghiúsult, és a hidegháborúban beállt rövid életű olvadásnak vége szakadt. A CIA kémrepülőgépe csaknem egy évtizedre romba döntötte az enyhülés kilátásait. Eisenhower abban a reményben hagyta jóvá az utolsó missziót, hogy a hazudozást is beletemetheti a rakétaszakadékba. De a gép lezuhanásával kapcsolatos igazság elleplezése őt magát tüntette fel hazudozónak. Mandátumának lejárta után azt nyilatkozta: amit elnöksége alatt a legjobban megbánt, „a hazugság volt, amelyet az U-2-essel kapcsolatban mondtunk. Nem mértem fel, mekkora árat kell majd fizetnünk ezért a hazugságért."¹³

Az elnök tisztában volt azzal, hogy hivataláról már nem tud a nemzetközi béke és kiegyezés szellemében leköszönni. Ezért elszánta magát a rendcsinálásra a földgolyó minél több szegletében, mielőtt elnöki mandátuma lejár.

1960 nyara a szűnni nem akaró válságok évadja lett a CIA számára. A karibi, afrikai és ázsiai forró pontokat jelző vörös nyilak egyre sokasodtak a térképeken, amelyeket Allen Dulles és emberei a Fehér Házba vittek jelentéseik demonstrálására. Az U-2-es lelövése feletti csalódottság gyilkos haragnak engedett szabad folyást.

Először is, Dick Bissell megkettőzte a CIA terveit Castro megbuktatására. Wave (Hullám) fedőnévvel új CIA-álIomást hozott létre a floridai Coral Gablesben. Közölte Nixon alelnökkel, hogy a néhány hete még csak hatvan főt számláló egységből felduzzasztott ötszáz fős, jól kiképzett kubai emigránsokból álló erőre lesz szüksége a harc vezetésére. A hadsereg panamai dzsungel-hadviselési kiképzőközpontja azonban nem tudott befogadni egyszerre több száz újoncot. Ezért Bissell Guatemalába küldte Jake Esterline-t, akinek sikerült titkos egyezségre jutnia a rafinált törtető Manuel Ydigoras Fuentes elnök nyugalmazott tábornokkal. Az Esterline által megszerzett helyen jött létre a disznó-öbölbeli hadművelet fő kiképzőtábora, amelynek saját repülőtere, bordélyháza és viselkedési kódexe volt. Az összetoborzott kubaiak azonban „egyáltalán nem találták megfelelőnek" a tábort - jelentette Jack Hawkins tengerészgyalogsági ezredes, Esterline jobbkeze a félkatonai akciók tervezésében. „Hadifogolytáborokat jellemző körülmények között” éltek, és ez olyan „politikai komplikációkhoz” vezetett, amelyeket „a CIA nagyon nehezen tudott kezelni”. Noha a tábor alaposan el volt szigetelve, a guatemalai hadsereg nagyon is tudott róla, és az idegen fegyveres erő jelenléte az ország területén kis híján az elnök elleni katonai puccshoz vezetett.

Majd augusztus közepén az udvarias, elragadó modorú Dick Bissell a maffia módszereit idéző megállapodást hozott tető alá Fidel Castro ellen. Felkereste Sheffield Edwards ezredest, a CIA belső elhárításának főnökét, és megkérte: ismertesse össze egy olyan gengszterrel, aki hajlandó lenne bérgyilkosságra. Ezúttal a tervről tájékoztatta Dullest, aki megadta az engedélyt. Az ügynökség egyik történetírója a következőképpen magyarázta a döntés hátterét: „Bissell valószínűleg azt képzelte, hogy a CIA által felbérelt merénylő már az előtt elteszi Castrót láb alól, hogy a különítmény partra száll” a Disznó-öbölben.¹⁴

Mindeközben Bissell emberei, akik nem tudtak a maffiatervről, egy másik orgyilkos akción dolgoztak. A kérdés az volt, miként juttassák Castróhoz közel, lőtávolon belülre a CIA által kiképzett merénylőt: „Hogyan csempészhetünk a közelébe egy Rip Robertsont? (Tréfásnak szánt utalás a félkatonai kiképzésért felelős CIA-ügynökre.) Elő tudunk-e keríteni egy valóban kockáztató kubait - úgy értem, egy belevaló, tökös kubait?" -kérdezte Dick Drain, a kubai harci osztag műveleti főnöke. A válasz mindig „nem” volt. Miamiban kubai menekültek ezrei hemzsegtek ugyan, akik készek voltak részt venni a CIA egyre szélesebb körben ismert titkos akciójában, csakhogy Castro kémei is ott nyüzsögtek közöttük, s ekkorra már Fidel is sok mindent megtudott a CIA ellene irányuló terveiről. Egy George Davis nevű FBI-ügynök, miután a miami kávézókban és kocsmákban néhány hónapon át figyelmesen hallgatta a szószátyár kubaiakat, a Wave állomáson baráti jó tanácsot adott egy CIA-tisztnek: ezekkel a fecsegő kubai menekültekkel lehetetlen lesz megdönteni Castrót. Az egyetlen remény a tengerészgyalogság bevetése. A CIA-kolléga továbbította az üzenetet a központnak, de ott ügyet sem vetettek rá.

1960. augusztus 18-án Dulles és Bissell zárt ajtók mögött nem egészen húsz percen át tartó bizalmas megbeszélést folytatott Eisenhower elnökkel a kubai akciócsoportról. Bissell további 10,75 millió dollárt kért, hogy elkezdhessék az ötszáz kubai paramilitáris kiképzését Guatemalában. Eisenhower igent mondott, de egy feltétellel: „Amennyiben az Egyesített Vezérkar, a Védelmi és a Külügyminisztérium, valamint a CIA egyaránt úgy véli, jó esélyünk van a sikerre”, hogy „megszabadítsuk a kubaiakat ettől a lidércnyomástól”. Amikor Bissell megpróbálta felvetni, hogy a kubaiak harcba vezetésére hozzanak létre egy amerikai katonai egységet, Dulles kétszer is közbevágott, hogy elkerüljék a vitát és a nézeteltérést.

Az elnök, aki a világháborúban a normandiai partraszálláskor az amerikai történelem legnagyobb titkos invázióját vezette, óvta a CIA vezetőit „a hibás lépések veszélyétől” és attól, hogy „belekezdjenek valamibe, mielőtt készen állunk”.

„Elkerülni egy újabb Kubát"

Még ugyanaz nap, a Nemzetbiztonsági Tanács ülésén az elnök utasította a központi hírszerzés igazgatóját, hogy likvidálják azt az embert, akit a CIA Afrika Castrójának tekintett - Patrice Lumumba kongói miniszterelnököt.

Lumumba szabad választások útján került hatalomra, és az Egyesült Államokhoz fordult segítségért, miután országa megszabadult Belgium gyarmati elnyomásától, és 1960 nyarán kikiáltotta függetlenségét. Amerikai segítség azonban sohasem érkezeti, mert a CIA narkótól zavarodott kommunista baleknak tartotta Lumumbát. Amikor tehát belga ejtőernyősök ereszkedtek alá, hogy visszaszerezzék a főváros ellenőrzését, Lumumba szovjet repülőgépek, csapatszállító járművek és „műszaki szakemberek" segítségével akarta megszilárdítani alig-alig működő kormányzatát.

A belga katonák érkezésének hetében Dulles utasította Larry Devlint, a brüsszeli CIA-állomás vezetőjét, hogy vegye át a kongói fővárosban működő CIA-misszió irányítását, és tekintse Lumumbát konspiratív akció célpontjának. Miután hat hetet töltött az országban, augusztus 18-án Devlin a következő táviratot küldte a CIA-központnak: „KONGÓ KLASSZIKUS KOMMUNISTA HATALOMÁTVÉTELI KÍSÉRLET TANÚJA. (...) AKÁR KOMCSI AKÁR NEM, LUMUMBA KOMCSI JÁTÉKOT ŰZ. (...) MEGLEHET KEVÉS AZ IDŐ HOGY AKCIÓBA LÉPJÜNK ELKERÜLNI EGY ÚJABB KUBÁT.” Az aznapi NSC-értekezleten Allen Dulles ismertette az üzenet lényegét. Ahogyan Robert Johnson, az NSC jegyzőkönyvírója évekkel később egy titkos szenátusi meghallgatáson tanúvallomásában felidézte, Eisenhower elnök ekkor odafordult Dulleshoz, és kereken közölte vele, hogy Lumumbát likvidálni kell. Vagy tizenöt másodperces halálos csend után az ülés annak rendje-módja szerint folytatódott. Dulles nyolc nap múlva a következő táviratot küldte Devlinnek: ITT A LEGFELSŐBB SZINTEN EGYÉRTELMŰ VÉLEMÉNY HOGY HA KELL TOVÁBBRA IS VEZETŐ POSZTON MARAD AZ ELKERÜLHETETLEN KÖVETKEZMÉNY LEGJOBB ESETBEN KÁOSZ LESZ, A LEGROSSZABBAN A KOMMUNISTA HATALOMÁTVÉTEL ÚTJÁNAK EGYENGETÉSE KONGÓBAN. (...) DÖNTÉSÜNK AZ HOGY ELTÁVOLÍTÁSA SÜRGŐS ÉS ELSŐDLEGES CÉL ÉS HOGY A JELEN FELTÉTELEK MELLETT FELTÉTLEN ELSŐBBSÉGET ÉLVEZ TITKOS AKCIÓNKBAN. EZÉRT SZÉLESEBB JOGKÖRREL RUHÁZZUK FEL ÖNT.¹⁵

Sidney Gottlieb, a CIA dongalábú fővegyésze egy repülőgép kézipoggyászába rejtve halálos mérget tartalmazó ampullákat szállított Kongóba, és átadta őket a CIA-állomás igazgatójának. A táskában volt még egy injekciós tű is, amely arra szolgált, hogy a halálos cseppeket ételbe, italba vagy fogkrémes tubusba fecskendezzék. Lumumba halálba küldése Devlin feladata lett volna. A két férfi feszült hangulatú párbeszédet folytatott Devlin lakásán vagy annak környékén szeptember 10-e éjszakáján. „Megkérdeztem, ki adott parancsot arra, hogy közöljék velem ezeket az utasításokat” - vallotta Devlin eskü alatt egy 1998-ban nyilvánosságra hozott titkos meghallgatáson. A válasz ez volt: „Az Elnök.”

Devlin ezután azt vallotta, hogy a mérgeket elzárta hivatali páncélszekrényébe, és azon gyötrődött, hogy mit is tegyen. Emlékezete szerint ezt gondolta: vigyen el az ördög, ha hagyom ezt itt hányódni nálam. Kis idő múlva kivitte a méregampullákat a Kongó folyó partjára, és elásta őket. Bevallása szerint szégyellte magát a Lumumba megölésére felszólító parancs miatt. Tudta, hogy más módszerek is állnak a CIA rendelkezésére.

Az ügynökség már ki is választotta Kongó következő vezetőjét Joseph-Désiré Mobutu személyében, mert ő „az egyetlen ember Kongóban, aki képes határozottan cselekedni”, ahogyan Dulles fogalmazott az NSC szeptember 21-i ülésén. Október elején a CIA 250 ezer dollárt juttatott el neki, amelyet azután novemberben fegyver- és lőszerszállítmányok követtek.¹⁶ Mobutu elfogatta Lumumbát, és - Devlin szavaival élve - egyik „esküdt ellensége" kezére játszotta. Mélyen bent Kongó szívében a CIA elizabethville-i bázisa jelentette, hogy „egy flamand származású belga tiszt géppisztolyból leadott sorozattal kivégezte Lumumbát” két nappal azelőtt, hogy az Egyesült Államok új elnöke hivatalba lépett volna. Öt éven át tartó hatalmi harcot követően, a CIA rendületlen támogatásával Mobutu végül totális ellenőrzése alá vonta Kongót. A hidegháború idején ő volt az ügynökség kiváltságos szövetségese, egyben az amerikai titkos akciók információs bázisa és anyagi alapjainak gyűjtő- és elosztóhelye az egész kontinensre kiterjedően. Három évtizeden át uralkodott a világ egyik legkegyetlenebb és legkorruptabb diktátoraként, dollármilliárdokban mérhető jövedelmeket zsebelve be az ország mérhetetlenül gazdag gyémántbányáiból, ásványi kincseiből és stratégiai fontosságú fémeket rejtő lelőhelyeiből, és tömegével mészárolva le országának polgárait hatalmának megtartása érdekében.

„Teljességgel tarthatatlan helyzet"

Ahogyan az 1960. évi elnökválasztás napja közeledett, Nixon alelnök számára világossá vált, hogy a CIA még messze nincs felkészülve Kuba megtámadására. Szeptember végén idegesen utasította az akciócsoportot: „Most ne tegyenek semmit; várjanak a választások utánig.” A halasztás döntő lépéselőnyhöz juttatta Castrót. Kémei jelentették, hogy bármikor bekövetkezhet egy Amerika által támogatott invázió, amire válaszképpen kiépítette katonai és titkosszolgálati erőit, és keményen lesújtott azokra a politikai ellenfeleire, akik a CIA reményei szerint a puccs alkalmával a rohamcsapatok szerepét játszották volna. A nyár folyamán a Castróval szembeni belső ellenállás fokozatosan elhalt, habár a CIA sohasem szentelt különösebb figyelmet annak, mi is történik valójában a szigetországban. Tracy Barnes magánszorgalomból közvélemény-kutatást végeztetett Kubában, amelyből kiderült, hogy az elsöprő többség Castrót támogatja. Mivel az eredmény nem volt a kedvére való, figyelmen kívül hagyta.

Fiaskóba torkollott az ügynökségnek az a terve is, hogy fegyvereket dob le a szigeten tartózkodó felkelőknek. Szeptember 28-án száz harcos felszerelésére alkalmas, géppuskákból, puskákból és 45 mm-es pisztolyokból álló fegyverrakomány ereszkedett alá Kubában egy Guatemalában felszálló CIA-repülőgépből. A küldemény azonban célt tévesztett, és a kijelölt helytől körülbelül 12 kilométerre ért földet. Castro katonái kaparintották meg, akik elfogták és agyonlőtték azt a kubai CIA-ügynököt, akinek a szállítmányt fogadnia kellett volna. A pilóta útban visszafelé eltévedt, és Dél-Mexikóban szállt le, ahol a helyi rendőrség elkobozta a repülőgépet. Összességében harminc ilyen bevetésre került sor, amiből legfeljebb három járt sikerrel.

Október elejére a CIA felismerte, hogy szinte semmit sem tud a Kubában szervezkedő Castro-ellenes erőkről. „Nem lehettünk biztosak afelől, hogy Castro kémei nem férkőztek be a soraikba" - mondta Jake Esterline. Ekkorra már bizonyossá vált számára: titkosan szerveződő diverzióval nem lehet megbuktatni Castrót.

„Jelentős erőfeszítéseket tettünk arra, hogy beszivárogjunk és támogassuk az ellenzéket, ám ezek az erőfeszítések nem jártak sikerrel" - emlékezett vissza Bissell. Így eldöntötte, hogy „rajtaütésszerű akcióra van szükség” -nagyszabású totális invázióra.¹⁷

A CIA azonban sem elnöki jóváhagyással, sem elegendő haderővel nem rendelkezett az invázió végrehajtásához. Az az 500 ember, akit éppen kiképeztek Guatemalában, „nevetségesen elégtelen létszámú” - mondta Bissell Esterline-nak. Mindketten felismerték, hogy csak egy lényegesen nagyobb erő szállhat szembe a siker reményében Castróval, aki ekkor már harckocsikkal és tüzérséggel támogatott 60 ezres hadseregre, valamint egyre brutálisabb és hatékonyabb belső elhárításra támaszkodhatott.

Telefonvonalainak egyikén Bissell a maffiával, egy másikon a Fehér Házzal tartotta a kapcsolatot. Az elnökválasztás napja egyre közeledett. Valamikor 1960 novemberének első hetében a kubai hadművelet eredeti koncepciójának lényege megroppant a rá nehezedő nyomás alatt. Esterline a tervet kivihetetlennek nyilvánította, és Bissell tudta, hogy igaza van. Erről azonban nem szólt senkinek. Az inváziót megelőző hónapokban, hetekben és napokban a félrevezetés taktikájához folyamodott.

„Hazudott lefelé és hazudott felfelé” - mondta róla Jake Esterline; lefelé a CIA kubai akciócsoportjának, felfelé pedig az elnöknek és az újonnan megválasztott, de még be nem iktatott elnöknek.

A novemberi elnökválasztáson John F. Kennedy alig 120 ezres szavazat-többséggel győzte le Richard Nixont. A republikánusok közül többen úgy vélték, hogy az eredményt Chicago választókerületeiben meghamisították, mások pedig szavazatvásárlásokról beszéltek Nyugat-Virginiában. Richard Nixon a CIA-t okolta a vereségért. Téves meggyőződésében azt hitte, hogy a Dulleshoz és Bissellhez hasonló „georgetowni liberálisok” titokban Kubáról szóló belső információkkal segítették Kennedyt az elnökjelöltek közötti, döntően fontos televíziós vitában.

Kennedy, a megválasztott elnök haladéktalanul bejelentette J. Edgar Hoover és Allen Dulles újbóli kinevezését az FBI, illetve a központi hírszerzés élére. A politikai és személyes önvédelemtől motivált döntés hátterében apja állt. Hoover ugyanis ismerte a Kennedy család egynémely nagyon is takargatni való titkát - többek között az újonnan megválasztott elnök szexuális kalandjait egy feltételezett német kémnővel a második világháború idején -, és tudását nem mulasztotta el megosztani Dullesszal. A kezükben tartott ütőkártyáról maga Kennedy is tudott, mert apja, aki egykor tagja volt Eisenhower külföldi hírszerzéssel foglalkozó tanácsadó testületének, szavahihető forrásból származó információ alapján tájékoztatta erről.

November 18-án a megválasztott elnök találkozott Dullesszal és Bissell-lel apjának nyaralójában, a floridai Palm Beachben. Három nappal korábban Bissell perdöntő jelentést kapott Esterline-tól a kubai hadműveletet illetően. „Most úgy látszik, eredeti koncepciónk kivitelezhetetlen a Castro által megszervezett hatalommal szemben - közölte Esterline. - A korábban lehetségesnek tartott belső felkelésre nem lehet számítani, míg az ország védelmi ereje nem teszi lehetővé azt a csapásmérést, amelyet eredetileg terveztünk. Másik elképzelésünk (1500-3000 fős csapat egy repülőgépek fogadására alkalmas tengerparti szakasz elfoglalására) most szintén megvalósíthatatlannak látszik, kivéve egy közös ügynökség/DOD-akciót.” (DOD = Department of Defense, Nemzetvédelmi Minisztérium, a Pentagon.)

Más szóval Castro megbuktatásához az Egyesült Államoknak be kellene vetnie a tengerészgyalogságot.

„Csak ültem ott hivatali szobámban a CIA-ban - idézte fel a helyzetet Esterline és ezt mondtam magamnak: »Az istenit, remélem, Bissellben van annyi mersz, hogy megmondja Kennedynek, mi is a helyzet valójában.«" Csakhogy Bissell nem szólt egy szót sem. A megvalósíthatatlan terv meg-tudjuk-csinálni küldetéssé változott.

A Palm Beach-i tájékoztató a CIA vezetőit „teljességgel tarthatatlan helyzetbe" hozta - ahogyan Bissell fogalmazott az ügynökség egyik történetírójának. A találkozón készített feljegyzéseik arról tanúskodnak, hogy eredeti szándékuk múltbeli diadalaik megbeszélése lett volna - különösen Guatemala a folyamatban lévő titkos műveletek sokaságával együtt: Kubában, a Dominikai Köztársaságban, Közép- és Dél-Amerikában, valamint Ázsiában. Erre azonban nem került sor, mert a találkozó előtt Eisenhower elnök közölte velük, hogy „szűkre szabott napirendhez" tartsák magukat; ezt úgy értelmezték, hogy az elnök megtiltotta minden olyan kérdés megvitatását, amely korábban a Nemzetbiztonsági Tanács ülésein szóba került. Ennek eredményeképpen a CIA fedett akcióira vonatkozó felettébb fontos információk vesztek el a hatalomátadás és -átvétel során a két elnök között.

Eisenhower sohasem hagyott jóvá Kuba elleni inváziót. De erről Kennedy nem tudott. Tudása arra szorítkozott, amit Dulles és Bissell elmondott neki.

„Nyolc éven át tartó vereség"

Allen Dulles nyolc hosszú éven át módszeresen elhárított minden kívülről kezdeményezett kísérletet a CIA megváltoztatására. Adott volt a nimbusz, amelyet meg kellett védenie - az ügynökségét és a magáét egyaránt. Mindent tagadva, semmit sem beismerve elrejtette az igazságot, hogy elleplezze titkos műveleteinek kudarcát.

Már legalább 1957 óta kitért a józan és mérsékletre intő hangok elől, figyelmen kívül hagyta az elnök hírszerzési tanácsadóinak egyre sürgetőbb javaslatait, félresöpörte a saját főrevizorának jelentéseit, beosztottjait pedig megvetéssel kezelte. „Akkorra már megfáradt öregember lett belőle”, akinek szakmai ténykedése „valószínűleg, sőt rendszerint ténylegesen is végletes volt, és a lehetetlennel próbálkozott - mondta róla Dick Lehman, az egyik legjobb elemző, aki valaha is az ügynökségnek dolgozott. - Az a mód, ahogyan velünk bánt, pontosan tükrözte az értékrendjét. Persze tévedett, de muszáj volt együtt élnünk vele.”

Hivatali idejének egyik utolsó napján Eisenhower végre megértette, hogy nincs olyan hírszerző szolgálata, amely érdemes lenne erre a névre. Az után jutott erre a következtetésre, hogy végigrágta magát egy vastag köteg jelentésen. amelyet ő maga rendelt meg abban a reményben, hogy megváltoztathatja a CIA-t.

Az 1960. december 15-én kézhez kapott első ilyen dokumentum az Egyesített Tanácsadó Testület (Joint Study Group) munkája volt, amelyet az elnök az U-2-es felderítőgép lelövése után hozott létre az amerikai titkosszolgálat egész rendszerének áttekintésére. A céltalan sodródás és összevisszaság döbbenetes képe rajzolódott ki előtte. A jelentés szerint Dulles sohasem foglalkozott egy meglepetésszerű szovjet támadás lehetőségének problémájával. Sohasem hangolta össze a katonai hírszerzés és a polgári titkosszolgálati elemzők munkáját. Elmulasztotta megteremteni a hírszerző szervek azon képességét, hogy időben figyelmeztethessenek egy válságra. Nyolc évet azzal töltött, hogy egyik titkos akciót a másik után szervezte-indította, ahelyett hogy a hírszerzést magas szintre fejlesztette volna.

Majd 1961. január 5-én, a külföldi hírszerzési tevékenységekkel foglalkozó tanácsadói testület (Board of Consultants on Foreign Intelligence Activities) Eisenhower asztalára tette összefoglaló javaslatait. Felhívta az elnök figyelmét a titkos műveletek „teljes újragondolására”: „Képtelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy mindent mérlegre téve, a CIA által mostanáig vállalt minden titkos operatív programban megtérült azoknak a hatalmas ráfordításoknak a kockázata, amelyeket emberi erőben, pénzben és egyéb forrásokban beléjük fektettek.” A dokumentum továbbá figyelmeztetett: „Azzal , hogy figyelme a politikai, lélektani és az ezzel összefüggő titkos műveleti tevékenységekre összpontosult, a CIA lényegesen eltért legfontosabb hírszerzési adatgyűjtő missziójának teljesítésétől."¹⁹

A bizottság sürgette az elnököt, hogy vegye fontolóra a központi hírszerzés igazgatói tisztségének „maradéktalan elkülönítését" a CIA vezetésétől. Véleményük szerint Dulles nem képes egyidejűleg ellátni az ügynökség igazgatását, valamint az amerikai titkosszolgálati közösség különböző szerveinek és tevékenységüknek koordinálását - ilyen például a Nemzetbiztonsági Ügynökség, az elektronikus hírszerzéssel foglalkozó hivatal rejtjelkódexének megalkotása és az idegen rejtjelek desifrírozása, a kémműholdakban és az űrfényképezéssel történő felderítési technikákban rejlő lehetőségek kiaknázása, valamint a szárazföldi haderő, a haditengerészet és a légierő közötti szakadatlan civakodás kezelése.

„Emlékeztettem az elnököt, milyen sokszor gyürkőzött már neki ennek az átfogó problémának - jegyezte le nemzetbiztonsági tanácsadója, Gordon Gray, miután átolvasta a jelentést Eisenhowerrel. - Tudom - válaszolta Ike. - Megpróbáltam. De Allen Dullest nem tudom megváltoztatni.”²⁰

„Sok mindent sikerült megvalósítani - hangsúlyozta Dulles az elnöknek címezve szavait a Nemzetbiztonsági Tanács Eisenhower hivatali idejében tartott utolsó ülésein. - Mindent jól kézben tartunk - jelentette ki. - Rendbe hoztam és megerősítettem az operatív műveleti szervezetet. Az amerikai hírszerzés még sohasem volt ilyen agilis és szakmailag ennyire hozzáértő. A koordináció és kooperáció jobb, mint valaha. Az elnöki tanácsadó bizottság javaslatai abszurdak és nevetségesek; az egész tiszta őrültség és jogszerűtlen. Én vagyok a hírszerzés koordinálásának törvényes felelőse - emlékeztette az elnököt. - Nem ruházhatom át ezt a jogkört másra. Az én vezetésem nélkül az amerikai hírszerzés »légüres térben tehetetlenül lebegő test« lenne csupán" - jelentette ki végül.

Ennek hallatán Dwight D. Eisenhowerből végre kitört a harag és a frusztráció. „A hírszerző szolgálatunk szerkezete rossz - közölte Dullesszal. - Nincs semmi értelme, újjá kell szervezni, és ezt már réges-rég meg kellett volna tennünk. Semmi sem változott Pearl Harbor óta. Ebben nyolc éven át tartó vereséget szenvedtem" - mondta az Egyesült Államok elnöke. Majd hozzáfűzte: „hamvába holt örökséget hagy” az utódjára.²¹

Veszett ügyek

A CIA Kennedy és Johnson idejében

1961-től 1968-ig

Tizenhetedik fejezet