„Egy szélhámos szélhámosa"

1985. június 14-én a Hezbollah terroristái eltérítették a TWA amerikai légitársaság Athénból Rómán át New Yorkba tartó 847-es járatát. A gépet Bejrútba kényszerítették, egy amerikai tengerészgyalogost kirángattak a helyéről, főbe lőtték, és holttestét kidobták a repülőtér betonjára, nem messze attól a helytől, ahol húsz hónappal korábban amerikai tengerészgyalogosok lelték halálukat felrobbantott laktanyájukban.

A géprablók a Kuvaitban fogva tartott tizenhét társuk (köztük Mugnijah sógora) és az Izraelben bebörtönzött 766 libanoni fogoly szabadon bocsátását követelték. Reagan elnök személyesen gyakorolt nyomást Izraelre, amely végül háromszáz foglyot elengedett. A Fehér Ház megkeresésére Ali Akbar Hasemi Rafszandzsani, az iráni parlament elnöke is bekapcsolódott a túszválság megoldását célzó tárgyalásokba.

A túszdrámából Casey levonta a következtetést: Reagan kész alkuba bocsátkozni a terroristákkal.

Még azon a héten Manucher Gorbanifar üzenetet juttatott el az igazgatónak egy fegyvercsempészéssel vádolt iráni származású amerikai állampolgár útján, aki mellesleg Rafszandzsani rokona volt. Az üzenet igazolta a feltételezést, hogy a túszok a Hezbollah fogságában vannak. Mivel pedig a Hezbollah Irán befolyása alatt áll, egy Iránnal kötendő fegyverüzlet révén ki lehetne szabadítani az amerikaiakat.

Casey óvatos körültekintéssel tálalta a javaslatot az elnöknek. 1985. július 18-án Reagan a következőket jegyezte fel naplójába: „Ezzel áttörést lehetne elérni a hét elrabolt áldozat visszaszerzésében.” Augusztus 3-án az elnök hivatalosan is hozzájárult az ügylet lebonyolításához.

A lámpák zöldre állítása után Gorbanifar és az izraeliek két rakományt indítottak útnak Teheránba összesen 504 darab amerikai gyártmányú TOW rakétával. Az irániak rakétánként körülbelül 10 ezer dollárt fizettek, a közvetítő méltányos hasznot vágott zsebre, és az iráni forradalmi gárdisták meg is kapták a fegyvereket. Szeptember 15-én, mindössze órákkal az után, hogy a második szállítmány is célba ért, Benjamin Weir tiszteletes tizenhat hónap fogság után szabadon távozhatott.

Ezzel Reagan külpolitikájának egyszerre két tartópillére - terroristákkal nem kötünk alkut, és nem adunk el fegyvert Iránnak - dőlt le titokban.

Három héttel később Gorbanifar azt üzente, hogy néhány ezer amerikai HAWK típusú légelhárító rakétáért cserébe mind a hat, még fogságban levő túsz kiszabadulhat. Az árat egyre feljebb srófolták: háromszáz, négyszáz, ötszáz rakéta egy-egy életért cserébe. November 14-én Casey és McMahon megbeszélésre ült össze Robert McFarlane nemzetbiztonsági tanácsadóval és helyettesével, John Poindexter admirálissal. Mind a négyen úgy tudták, hogy Izrael az iráni hadseregben annak a tiszti csoportnak szállítja le a fegyvereket, amely késznek mutatkozott Khomeini ajatollah elmozdítására. Csakhogy ez Gorbanifar és izraeli támogatóinak hazugsága volt, akik milliós nyereséget szimatoltak az ügyleten - minél több fegyvert szállítanak, annál nagyobb profitot vághatnak zsebre.

A szóba jöhető közvetítők számbavétele után Casey választása Richard Secordra esett: ő lesz a CIA képviselője az ügyletben. A fegyverkereskedővé átvedlett nyugállományú amerikai tábornok korábban lojális katonaként működött közre abban a globális titkos műveletben, amelynek során a Kongresszus háta mögött fegyverrel és pénzzel támogatták a nicaraguai kontrákat. Ebben a misszióban annak biztosítása volt a feladata, hogy az üzletből származó profit a megfelelő kezekbe kerüljön.

„Ez így tényleg nem éri meg"

1985. november 22-én, röviddel hajnali három után telefoncsörgés verte fel álmából Duane Clarridge-et, az operatív műveleti részleg európai alosztályának vezetőjét. A vonal túlsó végén Oliver North alezredes őrjöngött. Alig egy órával később már le is ültek tárgyalni a CIA-központban.

A sürgős megbeszélésre azért volt szükség, mert váratlan akadály merült föl a HAWK rakéták Iránba küldése előtt. Az izraeliek nyolcszáz darab, műszakilag elavult rakétát pakoltak be az El Al légitársaság Boeing-747-es szállítógépébe. Az elképzelés szerint a szállítmányt Lisszabonba repítik, ott átrakják a Secord által kibérelt nigériai tehergépbe, amely végül eljuttatja a fegyvereket Teheránba. Csakhogy az izraeli Boeing számára senki sem kért lisszaboni leszállási engedélyt, pedig a gép már valahol a Földközi-tenger felett repült.

North közölte Clarridge-dzsel, hogy a gép olajfúró berendezéseket szállít, és szépen megkérte, ugyan legyen már szíves eget-földet megmozgatni, hogy leszállhasson Portugáliában. A felkérés hallatán Clarridge-nek kellett egy pillanat, hogy rendezze gondolatait; nem volt ugyanis sem bolond, sem pedig olyasvalaki, aki mindenáron ragaszkodik a szabályokhoz és az előírásokhoz. Édes mindegy, válaszolta, hogy mit visz az a gép, tőle akár ütvefúró, cumisüveg vagy páncélököl is lehet, mivel bármit küldjenek is Iránba, az ellentétes az Egyesült Államok törvényeivel és külpolitikájával. North azonban sietve biztosította, hogy az elnök feloldotta az embargót, és jóváhagyta a túszok kiszabadítását célzó titkos ügyletet.

Clarridge az egész hétvégét a probléma megoldásával töltötte. Az egyik számításba vett gép ezért nem volt jó, a másik meg azért. Végül Frankfurtban sikerült felhajtania egy Boeing-707-est, mely a CIA tulajdonában állt. Ennek kisebb volt ugyan a befogadóképessége, de hétfőn, október 25-én legalább eljutott Tel-Avivból Teheránba a teljes szállítmány egy töredékével, mindössze tizennyolc darab HAWK rakétával. Az iráni kormány ugyancsak elégedetlen volt az elavult fegyverek mennyiségével és minőségével, a rajtuk díszelgő héber feliratokról nem is szólva.

De a legkevesebb oka az örömre John McMahonnak, a központi hírszerzés igazgatóhelyettesének volt, akinek hétfőn reggel hét órakor, a munkahelyére megérkezve azzal kellett szembesülnie, hogy a CIA megszegte a törvényt. Alig múlt el néhány hét azóta, hogy sikerült visszavernie a Nemzetbiztonsági Tanács kísérletét a politikai gyilkosságokra kimondott elnöki vétó megsértésére. „Véleményezésre átküldték egy végrehajtási utasítás fogalmazványát, amely arra adott volna parancsot, hogy megelőző csapásokkal nyírjunk ki terroristákat - mesélte McMahon. - Megmondtam a mieinknek: küldjék vissza oda, ahonnan jött, és mondják meg nekik: »Majd ha az Elnök visszavonja azt az utasítást, amely eltiltja a CIA-t a gyilkosságoktól, akkor vállaljuk.« Ez jól fejbe kólintotta a fickókat odaát az NSC-ben. A plafonon voltak a méregtől.”

A CIA 707-esének útja olyan titkos akció volt, amelyet csakis egy finding, azaz elnöki aláírással szentesített utasítás alapján lehetett végrehajtani. McMahon jól tudta, hogy Reagan már elvileg jóváhagyta a „fegyverekért túszokat" ügyletet. A gyakorlatban azonban a CIA részvétele megkövetelte az elnöki aláírást. McMahon ezért utasította a CIA vezető házi jogtanácsosát: fogalmazzon meg egy parancsot visszamenőleges érvénnyel - visszadátumozva, mint egy lejárt csekket -, amely felhatalmazást ad „a Központi Hírszerző Ügynökség részvételére magánszemélyekből álló felek erőfeszítésében, hogy elérjék a Közel-Keleten túszként fogva tartott amerikai állampolgárok kiszabadítását. - Majd a szöveg ekképpen folytatódott: - Ezen erőfeszítések részeként lehetséges bizonyos külföldi eredetű anyagi eszközök és utánpótlás juttatása Irán kormányának, amely lépéseket tesz az amerikai túszok kiszabadítása érdekében.”

Így festett hát az ügylet feketén-fehéren. A CIA átküldte a parancs szövegét a Fehér Házba, az Egyesült Államok elnöke pedig 1985. december 5-én ellátta kézjegyével. Ez az utasítás, valamint a néhány héttel később megfogalmazott újabb finding végső soron Casey-re ruházta a felelősséget a „fegyverekért túszokat" ügylet lebonyolításában.

Casey ezután Washingtonba rendelte Gorbanifart, hogy megtegye a CIA iráni ügynökének az akcióban. Clair George könyörgött neki, hogy állítsa le az egészet: „Bill, a fickó tényleg nagyon nem jó. Ez így tényleg nem éri meg.” Ugyanígy tett Charles Allen, a túszok fogva tartási helyének felderítésére létrehozott különleges CIA-akciócsoport (Hostage location Task Force) vezetője is. 1986. január 13-án találkozott Gorbanifarral, majd beszélt Casey-vel.

„Szélhámosnak neveztem az igazgató előtt” - mondta Allen, mire Casey így válaszolt: „Hát, meglehet, hogy egy szélhámos szélhámosa.” Casey mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy Gorbanifar maradjon továbbra is a CIA fegyverkereskedője és az iráni kormánnyal zajló párbeszéd közvetítője. Charlie Allen azonban jól tudta, hogy csak egyetlen elképzelhető oka lehet Gorbanifar alkalmazásának. Az iráni zugügyvéd ugyanis megsúgta a CIA-tisztnek, hogy a fegyverügylet pénzt hoz a konyhára „Ollie legényeinek ott Közép-Amerikában”.

1986. január 22-én North titokban magnóra vette a Gorbanifarral folytatott egyik megbeszélését. „Azt hiszem, Ollie, ez a legjobb alkalom - mondta nevetve a közvetítő. - Sosem találunk még egyszer ilyen jó időt, nem kapunk ilyen jó pénzt, mindent ingyen csinálunk, a túszokat ingyen, minden terroristát ingyen, Közép-Amerikát ingyen.”

Hosszas alkudozás után az első HAWK-tranzakciót sikerült is tető alá hozni. Eredményeképpen 850 ezer dollár landolt egy svájci bankszámlán, amely felelt Richard Secord rendelkezett. North alezredes pedig fogta a pénzt, és odaadta a kontráknak. Ezzel Irán a Közép-Amerikában folyó háború titkos pénzforrása lett.

Az irániak most értésre adták, hogy harctéri információra tartanak igényt az Irak elleni háborúban. A CIA korábban már ellátta Irakot hírszerzési adatokkal Irán ellen. McMahon számára ezzel heteit a pohár. 1986. január 25-én táviratot küldött Casey-nek, aki éppen pakisztáni kollégáival találkozott Iszlámábádban, és felhívta a figyelmét arra, hogy a CIA „bűnrészességet vállal és segédkezet nyújt a rossz oldalon. A védelmi célokat szolgáló rakéták eladása egy dolog, de amikor hírszerző adatokkal szolgálunk a hadrendről, akkor offenzívához szükséges eszközöket adunk az irániak kezébe.”

Casey figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetést. Nem sokkal ezután McMahon, a CIA második embere nyugállományba vonult, s ezzel egy harmincnégy éves pályafutás ért keserű véget. A helyére Bob Gates lépett, az üzletelés pedig folytatódott.

„Remek ötlet"

1985 nyara óta Washingtonban nyílt titok volt Oliver North szerepe abban az illegális erőfeszítésben, hogy a sandinisták elleni háború folytatódjon. Azon a télen az újságírók részletes beszámolókat írtak arról, mit csinál North Közép-Amerikában. A CIA-n és a Fehér Ház legszűkebb körein kívül azonban egy léleknek sem volt tudomása arról, mit is művel Iránban.

North dolgozta ki a „fegyverekért túszokat” cserealku pénzügyi oldalát. A Pentagon feladata volt, hogy a több ezer TOW rakétát továbbítsa a CIA-nak. Az ügynökség diszkontáron, potom 3469 dollárért kapta a fegyverek darabját, de erről a fontos tényről csak nagyon kevesen tudtak. Secord a CIA részéről rakétánként 10 ezer dollárt számlázott Iránnak, így minden darab után 6531 dollár bruttó profitra tett szert, zsebre vágta a maga méltányosnak vélt részét, majd a megmaradt nettó összeget továbbította a kontráknak Közép-Amerikába. A tízezer dolláros számlát a lánc végén Gorbanifar állta, aki persze még hozzátett valamicskét a vételárhoz, mielőtt a rakétákat továbbadta az irániaknak. Attól függően, hogy hány ilyen fegyvert tudott az Egyesült Államok eladni Teheránnak, a kontrák milliós nyereségre tettek szert.

Január végén Weinberger védelmi miniszter utasította legfőbb asszisztensét, a későbbi külügyminiszter Colin Powellt, bocsásson a CIA rendelkezésére ezer TOW rakétát a Pentagon raktárából. Februárban a fegyverek Richard Secord és Gorbaniíar közreműködésével Iránba kerültek. Ezt megelőzően azonban az iráni ügynök nagyvonalúan megemelte az árat. Amikor a pénz visszaáramlott, a CIA a pénzmosásban általánosan használatos technikák révén térítette meg a rakéták árát a Pentagonnak. A csekkeken szereplő összegek 999 999,99 vagy ennél kisebb bontásban jelentek meg. Az egymillió dolláros vagy ennél nagyobb összegű CIA-tranzakciók esetén ugyanis előírás volt a Kongresszus hivatalos értesítése. Secord az ezer rakétáért összesen 10 millió dollárt kapott Gorbanifartól. A profit legnagyobb részét a kontrák számára pántlikázták meg.

Egy 1986. április 4-én kelt memorandumával North alezredes képbe hozta az ügyről John Poindexter altengernagyot, az elnök új nemzetbiztonsági tanácsadóját. Jelentése szerint az után, hogy minden közreműködő költségeit fedezték, „12 millió dollárt használnak majd fel az életbevágóan szükséges utánpótlás vásárlására a nicaraguai demokratikus ellenállási erőknek”. North elhíresült megjegyzése szerint „ez remek ötlet”.

Mindössze egyetlen összetevő hiányzott csak ebből a gondosan kidolgozott kalkulációból: a túszok sorsa. 1986 júliusában négy túszt tartottak fogva. Hat hónappal később már tizenketten voltak. Az amerikaiak hajlandósága, hogy fegyverekkel lássák el az irániakat, csak tovább növelte a túszszedők étvágyát.

„North érvelése, amelyet a vele együttműködők is osztottak a CIA-ban, az volt, hogy a libanoni túszszedők más csoportba tartoznak, mint azok, akik a CIA pénzéből részesülnek - mondta John H. Kelly libanoni amerikai nagykövet. - »A mi síitáink megbízhatóak. A síiták egy másik csoportja hajtja végre az emberrablásokat.« Ez totális hülyeség volt."

Casey és a maroknyi hozzá hű elemző azt az elképzelést dédelgette, hogy a fegyverügylet az iráni kormányzat mérsékelt szárnyát erősíti. Ifj. Philip C. Wilcox szavai szerint ez az önáltatás elszomorító példája volt annak, ahogyan „a CIA korrumpálódott” a Reagan-adminisztráció évei alatt. (Wilcox a Külügyminisztérium vezető hírszerzője és legmagasabb rangú CIA-összekötője volt az 1980-as évek végén.) Az iráni kormányban ugyanis már egyetlen mérsékelt politikus sem maradt. Vagy megölték, vagy börtönbe vetették őket azok, akik a fegyvereket megkapták.

„Remélem, nem szivárog ki"

A fegyvereladási ügylet és a Casey által a szaúdiaktól kipanamázott milliók visszazökkentették a vágányra a CIA kisiklott vonatát Közép-Amerikában.

A fegyverszállítmányok célba juttatására az ügynökség légibázist épített ki, és rejtekhelyek egész hálózatát hozta létre San Salvador határa mentén. A bázist a CIA alkalmazásában álló két, Castro-ellenes kubai veterán irányította: a Che Guevara elfogásában közreműködő Felix Rodriguez és Luis Posada Carriles. Carriles nemrég szökött meg egy venezuelai börtönből, ahol azért töltötte büntetését, mert központi szerepet játszott egy kubai utasszállító repülőgép felrobbantásában, amely hetvenhárom ember életét követelte.

1986 nyarára már kilencven tonna fegyvert és lőszert dobtak le a Nicaragua déli részén harcoló kontráknak. Júniusban a Kongresszus pálfordulást hajtott végre, és október 1-jei hatállyal 100 millió dolláros támogatást ajánlott meg a közép-amerikai háború támogatására. (Azon a napon járt volna le a CIA vadászengedélye a térségben.) Egy pillanatig úgy látszott, hogy a háború a kontrák és támogatóik tervei szerint alakul.

A CIA nagy gonddal palástolt fegyvercsempész-hálózata azonban szakadozni kezdett. Joe Fernandez, a Costa Rica-i állomás igazgatója a szállítmányok légiforgalmi irányítójaként egy göröngyös mezei leszállópályát használt a titkos missziók fogadására és indítására. Csakhogy Costa Rica új elnöke, Oscar Arias, aki a közép-amerikai konfliktus tárgyalásos rendezésén munkálkodott, szemtől szembe megmondta neki, hogy a továbbiakban ne használja a repülőteret a kontrák felfegyverzésére. 1986. június 9-én egy fegyverrel megrakott CIA-gép szállt fel a salvadori határ menti titkos légibázisról, de a rossz időjárás miatt kénytelen volt a reptéren leszállni, ahol tengelyig merült a sárban. A félelemtől és haragtól reszkető Fernandez telefont ragadott, felhívta San Salvadort, és utasította CIA-beli kollégáját, hogy „vigye ki azt a gépet a francba Costa Ricából”⁵. A mentési művelet két napig tartott.

Még abban a hónapban Felix Rodriguez gyanakodni kezdett arra, hogy az utánpótlási vonalban valaki - feltételezése szerint Secord tábornok - hasznot húz a házasságukból. Augusztus 12-én megpróbált a végére járni a dolognak. Találkozót beszélt meg egy régi barátjával, Don Gregg CIA-veteránnal, Bush alelnök nemzetbiztonsági tanácsadójával. Gregg megfogalmazása szerint „nagyon sötét ügyről” volt szó.

1986. október 5-én egy tizenéves nicaraguai katona rakétával lelőtt egy amerikai C-123-as teherszállító repülőgépet, amely fegyvereket szállított San Salvadorból a kontráknak. Az egyetlen túlélő, egy amerikai rakodómunkás, elmondta a riportereknek, hogy az ügynökséggel áll szerződéses munkaviszonyban. Felix Rodriguez pánikszerűen felhívta az USA alelnökének hivatalát. A gép lezuhanása idején North alezredes éppen Frankfurtban volt, ahol egy újabb „fegyverekért túszokat” ügyletet próbált tető alá hozni Iránnal.

November 3-án, mindössze hetekkel az után, hogy a titkos ügyletek története először került nyilvánosságra a Teherán utcáin terjesztett anonim röplapokon, egy kis példányszámú libanoni hetilap is megszellőztette az ügyet. A történet a maga teljességében hónapokkal később látott napvilágot; eszerint az iráni forradalmi gárdisták kétezer tankelhárító rakétát, tizennyolc fejlett műszaki színvonalú légelhárító rakétát, két repülőgép-rakományt kitevő alkatrészt és hasznos titkos harctéri információt kaptak a CIA jószolgálatainak köszönhetően. A fegyverszállítmányok „jelentősen hozzájárultak Irán katonai képességeihez - mondta Robert Oakley terrorellenes koordinátor. - A nekik átadott hírszerzési adatok szintén jelentős segítséget nyújtottak.”⁶ Az irániakat azonban jól be is csapták. Okkal panaszkodtak, hogy a legutóbbi HAWK-alkatrész-küldeményért a valós ár hatszorosát fizettették ki velük. Maga Gorbanifar is belebukott a fedezet nélküli üzletelésbe; hitelezői milliókat követelve ott lihegtek a sarkában, s hogy mentse az irháját, az egész művelet kiteregetésével fenyegetőzött.

Casey titkos akciója az összeomlás felé haladt. „Az a személy, aki az egész ügyletet vezette, Casey volt - mondta Abraham Sofaer, a Külügyminisztérium házi jogtanácsosa. - Semmi kétségem efelől. Már régebbről ismertem őt. Csodáltam és kedveltem, de amikor az ügy miatt megkongattam a vészharangot, érzésem szerint árulásnak tekintette, amit csináltam.”⁷

1986. november 4-én, az amerikai elnökválasztás napján Rafszandzsani, az iráni parlament elnöke nyilvánosságra hozta, hogy amerikai tisztviselők jártak Iránban, és nem érkeztek üres kézzel. Másnap Bush alelnök a következőt rögzítette magnós naplójában: „A mostani hírekben a túszkérdés szerepel. Én egyike vagyok azon keveseknek, akik tökéletesen ismerik a részleteket. [...] Nagyon, nagyon mély titkokban tartott művelet volt ez, és remélem, nem fog kiszivárogni."

November 10-én Casey részt vett a Nemzetbiztonsági Tanács rendkívül feszült hangulatú ülésén. Arra ösztönözte Reagant, hogy tegyen nyilvános bejelentést: az Egyesült Államok hosszú távú stratégiai terven munkálkodik a szovjetek és az iráni támogatást élvező terroristák legyőzése érdekében, nem pedig azért, hogy fegyvereket adjon túszokért cserébe. Az elnök papagáj módjára ismételte; „Nem adtunk - ismétlem - nem adtunk fegyvereket vagy bármi mást túszokért" - közölte Reagan a nemzettel november 13-án. Mint ahogyan az U-2-es lelövésekor, a disznó-öbölbeli invázió idején és a közép-amerikai háborúval kapcsolatban, az elnök most ismét hazudott, hogy megvédje a CIA titkos műveleteit.

Ezúttal azonban csak kevesen hittek neki.

További öt évbe telt, amíg az utolsó amerikai túsz is kiszabadult. Ketten azonban sohasem tértek haza. Peter Kilburnt meggyilkolták, Bill Buckley pedig hónapokon át tartó kínzás és vallatás után láncra verve halt meg a fogságban.

„Az USA kormányában senki sem tudta"

A titkosszolgálatokat felügyelő kongresszusi bizottságok szerettek volna szót váltani Bill Casey-vel, de ő a CIA számára válságos pillanatban a régi jó hagyományt követte: elutazott az országból.

Vasárnap, november 16-án délnek repült, hogy szemlét tartson csapatai felett Közép-Amerikában, és helyettesére, Bob Gatesre hagyta az istálló kitakarítását. A kongresszusi meghallgatást péntekre tűzték ki; a közbenső öt nap az ügynökség történetének legrosszabb napjai közé számított.

Hétfőn Gates és beosztottai megpróbálták időrendbe állítani a történéseket. Az igazgató Clair George-ot és operatív műveleti részlegét bízta meg a Kongresszus előtt elmondandó tanúvallomása előkészítésével. A szándék az volt, hogy ne kelljen bevallani az igazat.

Kedden a titkosszolgálati bizottság tagjai zártkörű meghallgatásra invitálták George-ot a Capitolium kupolájának egyik jól elkülönített, elektronikus lehallgatástól védett, boltíves helyiségébe. George tudta, hogy egy évvel azelőtt a CIA, minden legális felhatalmazás nélkül, fegyverekért túszokat cserélt ki. Az alapos kikérdezés során pontosan ugyanazt tette, amit az elnök öt nappal korábban: hazudott.

Az éjszaka folyamán Gates Közép-Amerikába menesztette Casey egyik asszisztensét a tanúvallomás előzetes fogalmazványával és azzal a megbízatással, hogy hozza vissza az igazgatót a központba. Szerdán Casey a javasolt szöveg helyett új verzió megfogalmazásába kezdett a Washingtonba tartó gépen, de hamar rá kellett ébrednie, hogy nem tudja elolvasni saját kézírását. Ekkor hozzáfogott, hogy magnóra mondjon egy cikornyás szöveget, de csak összefüggéstelen zagyvaság kerekedett belőle, így hát félrelökött magnót, írótömböt, mindent.

Csütörtökön Casey, aktatáskájában az eredeti fogalmazvánnyal, a Fehér Házba sietett, hogy találkozzon Northszal és Poindexterrel. Amint összedugták a fejüket, egy megjegyzést firkált a saját példányára: „Az USA kormányában senki sem tudott” a CIA 1985. novemberi HAWK rakétaszállítmányáról. Ez arcátlan hazugság volt. A központba visszatérve értekezletet hívott össze a hatodik emeleti tanácsterembe az ügynökség csaknem teljes vezérkara és az iráni fegyverszállításokban aktívan közreműködő munkatársak részvételével.

„A megbeszélés abszolút katasztrófa volt” - emlékezett vissza Jim McCullogh, Casey ügyvezető stábfőnöke. Egy másik közeli munkatársa, Dave Gries pedig így fogalmazott: „A jelenlévők közül senki sem volt képes - vagy talán hajlandó - összerakni az Irán-kontra kirakójáték darabjait. - Majd így folytatta: - Az értekezlet légköre szürrealisztikus volt. Sok résztvevőn látszott, hogy sokkal inkább önmaga megvédésével van elfoglalva, semmint hogy Casey-nek segítsen, aki szemmel láthatóan kimerült volt, és időnként összefüggéstelenül beszélt. McCullough meg én világosan láttuk, hogy másnap reggel egy súlyosan zavarodott igazgatót fogunk átkísérni a Kongresszusba.”

Pénteken Casey zárt ajtók mögött tanúvallomást tett a titkosszolgálatokat felügyelő kongresszusi bizottságok előtt. A mellébeszélés és a zavaros szöveg egyvelegében egyetlen kétségbevonhatatlan tény hangzott el. Az egyik szenátor azt kérdezte, a CIA egyaránt nyújtott-e titkos támogatást Iránnak és Iraknak, miközben a két ország egymást gyilkolta. Igen, mondta Casey, már három éve támogatjuk Irakot.

A hétvégén előkerült North egyik feljegyzése Poindexter számára, amelyben leírja, hogyan fölöztek le milliókat az iráni fegyvereladásokból, és folyósították a pénzt a kontráknak. Mindketten heteken át azzal foglalatoskodtak, hogy dühödt igyekezettel dokumentumokat semmisítsenek meg, de ez az egy valahogy elkerülte North figyelmét.

Hétfőn, november 24-én Bush alelnök feljegyzést diktált hangos naplójába: „Igazi bomba. [...J North magához vette a pénzt, és elhelyezte egy svájci bankszámlán [...], hogy a kontrák megsegítésére használják. (...] Ebből nagy zűr lesz.” Ez volt a legnagyobb politikai felfordulás Washingtonban, amióta Richard Nixon elhagyta a várost.

Négy nappal később Casey értekezletet hívott össze a CIA, a külügy és a Pentagon titkosszolgálati főembereinek részvételével. „Nagyon jó érzés, hogy közösségünk hat éven át hatékonyabban dolgozott együtt, mint kormányzatunk legtöbb ágazata, minden jelentősebb hiba és kudarc nélkül. Semmi botrány, és jó sok komoly siker” - áll beszédének a vázlatában.⁹

„Úgy tűnt, a csend örökké tart”

A Watergate-ügy óta nem a bűnös cselekedet maga, hanem a takargatása rombolta Washington tekintélyét. Casey azonban nem volt olyan állapotban, hogy bármit is elleplezzen. Végigbotladozta-tántorogta az egy héten át tartó kongresszusi meghallgatást a Capitoliumon: összefüggéstelen tanúvallomásokat tett, himbálódzott a székén, és képtelen volt arra, hogy értelmes mondatokat fűzzön össze. Még a fejét is alig tudta fölemelni. Asszisztensei döbbenten nézték.

„Bill Casey-nek sok mindenre választ kellett adnia - mondta Jim McCullough, a CIA már harmincnégy éves múltra visszatekintő veteránja, Casey stábjának tagja. - Kétséges, hogy a művelet valaha is megindult volna - és még sokkal kevésbé lett volna fenntartható jóval több mint egy éven át -az ő jóváhagyása és támogatása nélkül."

December 11-én, csütörtökön este Casey részt vett a meggyilkolt Bob Ames CIA-tiszt emlékezetére rendezett vacsorán Philadelphiában. Pénteken reggel hatkor ért vissza a központba, hogy interjút adjon Bruce van Voorstnak, a Time magazin riporterének. Az ügynökség gyakran fordult a Time-hoz, hogy válság idején PR-megerősítést kapjon a nagyközönség szemében. Van Voorst megbízható embernek számított, mivel hét éven át a CIA szolgálatában állt.

Az interjú menetrendjét az ügynökség szabta meg: harminc perc az Irán-kontra ügyre, majd harminc perc a CIA Casey irányítása alatt elért sok-sok eredményének számbavételére. McCullough már nemegyszer hallotta Casey csupa-jó-hír halandzsáját. Biztos volt abban, hogy az igazgató még ilyen kimerült állapotban is fel tudja mondani a leckét. Az első félóra igazi megpróbáltatás volt, de amikor véget ért, azonnal jött a felmentő kérdés: „Mr. Casey, tudna néhány szót szólni az ügynökség sikereiről az ön irányítása alatt?”

„Mindnyájunkból kitört a megkönnyebbült sóhaj, és elengedtük magunkat - emlékezett vissza McCullough -, de Casey csak bámult Van Voorstra, mintha nem hitte volna el, vagy nem értette volna meg a kérdést. Nem szólt semmit. Úgy tűnt, a csend örökké tart.”¹¹

December 15-én, hétfőn reggel, hatodik emeleti irodájában Casey szélütést kapott. Hordágyon vitték el, mielőtt bárki felfoghatta volna, mi is történt. A georgetowni egyetemi kórházban az orvosok megállapították, hogy nem diagnosztizált központi idegrendszeri nyirokcsomó-daganata van - az agyában szétterjedt rosszindulatú pókháló, egy nehezen felismerhető, ritka betegség. A felfedezését megelőző 12-18 hónapban ez okozta Casey gyakran megmagyarázhatatlanul bizarr viselkedését.

Casey már nem térhetett vissza a CIA-ba. 1987. január 29-én Bob Gates a Fehér Ház utasítására meglátogatta a kórházban, s magával vitte aláírásra lemondó nyilatkozatát. De Casey a tollat sem tudta megtartani a kezében, csak könnyes szemmel feküdt az ágyban. Másnap Gates visszament a Fehér Házba, ahol az Egyesült Államok elnöke felajánlotta neki az állást - „az állást, amelyre senki más nem vágyott - idézte fel az eseményt Gates. - Nem is csoda.”¹²

Gates öt gyötrelmes hónapon át, 1987. május 26-áig szolgált a központi hírszerzés ügyvezető igazgatójaként, de a jelölését végül elutasították. Várnia kellett, amíg a kerék egyet fordul. „Hamar kiderült, hogy túl közel áll ahhoz, amit Casey csinált vagy nem csinált - mondta William Webster, a központi hírszerzés soron következő igazgatója. - Bob hozzáállása az volt, hogy nem akar tudomást venni a dolgokról. A jelen körülmények között ez nem volt elfogadható.”¹³

Webster ezt megelőzően kilenc hosszú éven át állt az FBI élén. Előreugró állít, a tisztaságra kínosan ügyelő, apolitikus Carter-jelölt volt, a morális feddhetetlenség azon kevés emblematikus alakjainak egyike, aki a Reagan-adminisztrációban még megmaradt az Irán-kontra zűrzavaros ügy után. Az egykori szövetségi bíró jó néven vette, ha ezzel a méltóságnévvel szólítják meg.

A Fehér Házban is világosan érzékelték annak vonzerejét, hogy egy „bíró úr” névvel illethető embert jelöljenek a CIA irányítására. Turner admirálishoz hasonlóan Webster is szilárd erkölcsi alapokon álló, egyenes, becsületes Christian Science-tag volt. Nem számított Reagan emberének; nem fűzte az elnökhöz sem politikai, sem személyes kapcsolat. „Sohasem kért tőlem semmit - mondta Webster -, sohasem volt köztünk szó hivatalos ügyekről. Nem volt köztünk haveri viszony. Aztán, 1987. február végén, egyszer csak felhívott.” Ezúttal azonban Reagan nagyon hivatalos volt. Március 3-án pedig bejelentette Webster jelölését a központi hírszerzés igazgatói posztjára, és imigyen dicsérte: „Olyan ember, aki elkötelezett a jogszerűség iránt.”

Bill Casey-ről sohasem mondtak ilyesmit. Miután május 6-án, 74 éves korában meghalt, a temetésén még a saját papja is elítélően nyilatkozott róla a szószékről, miközben Reagan és Nixon elnök néma csendben hallgatta a gyászbeszédet.

Casey hat év alatt csaknem megduplázta a CIA létszámát: az operatív műveleti részlegben most körülbelül hatezren dolgoztak. 300 millió dollárért üvegpalotát emeltetett a központban, hogy legyen hol elhelyeznie az új alkalmazottakat, és titkos hadsereget mozgósított szerte a világon. Mégis sokkal rozogább állapotban hagyta ott az ügynökséget, mint amilyenben találta - a hazugságokra épített örökségtől szétziláltan.

Bob Gates egyetlen dolgot tanult meg jól Casey alatt: „A titkos műveletekért felelős szervezet az ügynökség szíve-lelke. És ez az a részleg, amely börtönbe is juttathat."¹⁴

Negyvenkettedik fejezet