„Önveszélyes módon"
Több mint egy évtizeden keresztül a terroristák repülőgépeket térítettek el, túszokat ejtettek, és amerikai nagyköveteket gyilkoltak meg. Sem a CIA, sem pedig az amerikai kormányzat bármelyik hatalmi ága nem rendelkezett határozott elképzeléssel arról, mit tehetnének ez ellen.
1981 januárjának utolsó szombatján Anthony Quainton, a terrorelhárító koordinációért felelős kormánytisztviselő sürgős telefonhívást kapott Haig külügyminisztertől: hétfőn délután egy órakor számoljon be munkájáról a Fehér Háznak. „A tájékoztatást az Elnöknek adtam, akinek társaságában ott volt az alelnök, a CIA igazgatója, az FBI igazgatója és a Nemzetbiztonsági Tanács számos tagja. Néhány töltött cukorka elszopogatása után az Elnök elszundikált. Ez azért meglehetősen idegesítő volt" - mesélte Quainton.1
Haig még azon a héten bejelentette, hogy azontúl az emberi jogok kérdése helyett a nemzetközi terrorizmus lesz a prioritás az Egyesült Államok számára. Röviddel később azt is kinyilatkoztatta, hogy a világ legveszélyesebb terroristáinak gyalázatos működését a szovjetek irányítják a háttérből, s egyben felkérte a CIA-t a merész állítás bizonyítására.2 Casey személy szerint osztotta Haig véleményét, de nem álltak rendelkezésére bizonyító erejű adatok. A CIA elemzői nem tudtak ilyenekkel szolgálni - még a főnök keserű szemrehányásai ellenére sem. A nyomás alatt álló CIA végül meghamisított produkciót adott elő, méghozzá Casey gyengén alátámasztott következtetései formájában, amelyeket az elemzés eredményei nem igazoltak. Az a törekvés, hogy mindenáron a Kreml nyakába varrják a felelősséget, kudarcra ítélte a közel-keleti terrorizmus valódi természetének megértését.
Pedig volt idő, amikor a CIA rendelkezett egy különösen jól pozícionált informátorral, Ali Hasszán Szalamehhel, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet titkosszolgálatának főnökével, aki az 1972-es müncheni olimpián végrehajtott, tizenegy izraeli sportoló halálával végződő terrortámadás egyik főkolomposa volt.3 Az általa szolgáltatott információ szinte olajággal ért fel, amelyet Jasszer Arafat, a PFSZ elnöke nyújtott az Egyesült Államok felé. Szalameh tartótisztje, Bob Ames Bejrut utcáit járva gyűjtötte a híreket, mielőtt a CIA operatív műveleti szervezete közel-keleti alosztályának helyettes főnökévé nem lépett elő.4 1973 végén Szalameh és Ames megállapodásra jutott, miszerint a PFSZ a jövőben nem támad amerikaiakra. Négy éven keresztül megosztották egymással a hírszerző adatokat arab világbeli közös ellenségeikről. Ez idő alatt a CIA közel-keleti terrorizmusról szolgáltatott információja jobb volt, mint korábban - s mint amilyen a későbbiekben - bármikor volt. Kiviláglott belőle annak megértése, hogy a terrorizmus problémája túlmutat az államok nyújtotta pártfogáson, és a hazájukból elűzöttek haragjában gyökeredzik. A CIA egyik 1976. áprilisi tanulmánya megállapította, hogy „a jövő az országhatárokon átnyúló terrorista tevékenység komplex támogatói bázisának létrejöttét vetíti előre, amely jórészt független az államközpontú nemzetközi berendezkedéstől - és meglehetősen rezisztens annak a kontrolljával szemben”5.
Ez a gondolatmenet azonban 1978 után, amikor a müncheni merényletért megtorlásképpen az izraeli titkosszolgálat eltette láb alól Szalamehet, teljességgel eltűnt a CIA jelentéseiből és országértékeléseiből, és generációkon át nem is tért vissza. Amikor Reagan elnök hivatalba lépett, a CIA jóformán semmilyen jól használható információs forrással nem rendelkezett a közel-keleti terrorizmusról.
„A hírszerzésünk hosszú időn át túl bénult volt"
1982. július 16-án, amikor George Shultz külügyminiszter letette a hivatali esküt, mindjárt nemzetközi válsággal kellett szembenéznie Libanonban. Érthető, hogy az újonnan elfoglalt irodájából kezdeményezett egyik legelső telefonhívása Bob Amesnek szólt, aki ekkor már az arab világ vezető elemzőjének számított a CIA-ban.
Ames volt generációjának legbefolyásosabb CIA-tisztje - „kivételes tehetség”, ahogyan Bob Gates vélekedett róla. Az aprólékos kézimunkával készült cowboycsizmákat különösen kedvelő, magas termetű, jóképű Ames személyes kapcsolatot épített ki Arafattal, Husszein Jordániai királlyal és a vezető libanoni politikusokkal. Beszervezett ügynökei közé tartozott a maronita keresztény Basir Dzsemájel, a bejrúti politikai színtér egyik erős embere, a CIA legmagasabb pozíciót betöltő libanoni informátora.
A maronita ügynökhálózat azonban korlátot is jelentett a CIA számára Bejrútban. A tőle való túlzott függés vakká tette az ügynökséget, hogy felismerje, milyen erős a libanoniak többségének ellenállása a maronita kisebbség uralmával szemben. Elsősorban ez az ellentét okolható azért a polgárháborúért, amely szétzilálta az országot, és megnyitotta az utat az 1982. júniusi izraeli invázió előtt.
Augusztusra Libanont a teljes széthullás fenyegette. Mindenki harcolt mindenki ellen - muszlint a kereszténnyel, muszlim a muszlimmal. Az Egyesült Államok és Izrael hathatós támogatását maga mögött tudó Dzsemájelt a parlament az ország elnökévé választotta. A CIA ezzel újra egy államfőt tudhatott a bérlistáján. Dzsemájel személyesen biztosította az ügynökséget, hogy az amerikaiak biztonságban érezhetik magukat Libanonban, mihelyt a PFSZ fegyveres erői kivonulnak, és Izrael befejezi Bejrút könyörtelen bombázását.
Szeptember 1-jén Reagan elnök nagyszabású stratégiát jelentett be a Közel-Kelet átalakítására. A tervet titokban dolgozta ki egy szűk csapat, amelynek Bob Ames is a tagja volt. A projekt sikere Izrael, Libanon, Szíria, Jordánia és a PFSZ harmonikus együttműködésén alapult (volna) az Egyesült Államok vezénylete alatt. Az elképzelés mindössze két héten át működött.
Szeptember 14-én Dzsemájel elnök merényletnek esett áldozatul, amikor főhadiszállását bomba rombolta földig. Megtorlásképpen a CIA maronita szövetségesei az izraeli csapatok közreműködésével vérfürdőt rendeztek a Bejrut szegénynegyedeiben összezsúfolódott palesztin menekültek között, amelynek nők és gyermekek is áldozatul estek. A mészárlás és az azt követő felháborodás hatására Reagan elnök egy tengerészgyalogos-kontingenst küldött Bejrútba békefenntartóként, de nem volt béke, amit fenntarthattak volna.
Amint a katonák partra szálltak, „az ügynökség emberei azon buzgólkodtak, hogy megpróbálják újjáéleszteni szétzilált ügynökhálózatuknak legalább egy részét - mondta Robert S. Dillon, az USA libanoni nagykövete. - Továbbra is kapcsolatban maradtak - valószínűleg önveszélyes módon - a maronitákkal.”
Miközben a CIA azon fáradozott, hogy újra megvesse lábát Bejrútban, nem vette észre a romokból kiemelkedő új hatalmi tényezőt. Egy Imad Mugnijah nevű orgyilkos merénylő, a Hezbollah (Allah Pártja) nevű szélsőséges iszlám terrorista szervezet vezére pénzt és robbanóanyagot halmozott fel, martalócait pedig robbantásos merényletekre és túszejtésre képezte ki, amelyekkel az elkövetkezendő években megbénította az Egyesült Államok cselekvőképességét. A Hezbollah Teherán köldökzsinórján függött, ahol Khomeini ajatollah az általa létrehozott Felszabadító Mozgalmak Irodáján keresztül kívánta terjeszteni és megvalósítani messianisztikus vízióit. Ennek része volt Irak meghódítása, a síiták szent városának és zarándokhelyének, Kerbelának elfoglalása, és a Jordán folyón átkelve, a menetelés egészen Jeruzsálemig.
Mugnijah nevét mára elfelejtették, pedig ő volt az 1980-as évek Oszama Bin Ladenje, a terror sötét arca. Ennek a könyvnek az írásakor még mindig szabadon él. (Azóta már likvidálták.)
1983. április 17-én Bob Ames Bejrutba repült, a repülőtérről a városba menet benézett az amerikai követségre, majd vacsorához ült három tiszttársával együtt. A vendéglátó Jim Lewis, a CIA-állomás igazgatóhelyettese volt, aki vagy másfél évtizeddel korábban lehúzott egy évet a Hanoi Hiltonban, miután fogságba esett valahol a laoszi dzsungelben.
Ames már öt éve nem járt Bejrútban. „Nagyon fel volt villanyozva, hogy visszamehet” - mondta később Susan Morgan CIA-munkatárs, az asztaltársaság egyik tagja.7 Látogatásának célja az volt, hogy megpróbálja újjáéleszteni azt, amit az ügynökség elvesztett Dzsemájel meggyilkolásával.
Másnap reggel Ames felhívta Morgant, és meghívta vacsorázni estére a Mayflower Szállóba. Ezután Morgan a Bejruttól délre fekvő Szidónba ment, hogy eleget tegyen egy ebédmeghívásnak. Amint az ebéd után leszedték az asztalt, a háziasszony szólt neki: most mondták be a rádióban, hogy az amerikai nagykövetségnél robbanás történt. Morgan visszaszáguldott Bejrútba, a szeme sarkából egy-egy pillantást vetve az út menti falvak romjaira, amelyek az izraeli hadsereg támadása során pusztultak el. A teljesen romba dőlt követséget csak a rendőrkordonon átjutva tudta megközelíteni. Ames és tiszttársai azonnal életüket vesztették a robbanás keltette lökéshullámban, és holttestükre csak hajnaltájt sikerült rátalálni a romok alatt. Morgan magához vette Ames útlevelét, pénztárcáját és jegygyűrűjét.
Összesen hatvanhárman haltak meg a merényletben. A tizenhét amerikai áldozat között volt Ken Haas, a bejrúti CIA-állomás igazgatója, a teheráni állomás veteránja, Jim Lewis, a helyettese és Phyllis Filatchy, a CIA titkárnője, aki éveket vészelt át Dél-Vietnamban. Összesen hét CIA-tiszt vesztette életét az ügynökség történetének leggyászosabb napján. A robbantás az Irán támogatását élvező Imad Mugnijah műve volt.
A bejrúti állomás elpusztítása és Robert Ames halála megsemmisítette az ügynökségnek azt a képességét, hogy információt gyűjtsön Libanonról és a Közel-Kelet nagy részéről, „ennek következtében hírszerzésünk hosszú időn át túl bénult volt - fogalmazott Sam Lewis, az USA izraeli nagykövete ami nagymértékben függővé tett minket az izraeli titkosszolgálattól."8 A hidegháború hátralévő részében a CIA a Közel- és Közép-Keletről érkező iszlám fenyegetést izraeli szemüvegen keresztül látta.
Bejrut csatatérré változott az Egyesült Államok számára. De a szavahihető hírforrásaitól megfosztott CIA jelentései egyáltalán nem nyújthattak segítséget a kiútkeresésben. Az amerikai tengerészgyalogosok a keresztények oldalán sorakoztak fel, az amerikai gépek a muszlimokat bombázták, az amerikai hadihajók tonnás gránátokat repítettek a libanoni hegyekbe anélkül, hogy tudták volna, kit vagy mit találnak el. A Fehér Ház úgy bocsátkozott háborúba a Közel-Keleten, hogy fogalma sem volt arról, mibe keveredik.
1983. október 23-án Mugnijah terroristái egy robbanóanyaggal megrakott teherautóval belehajtottak az amerikai laktanyába a bejrúti nemzetközi repülőtér mellett, és megöltek 241 tengerészgyalogost. A robbanás erejére jellemző, hogy kilotonnás nagyságrendűre becsülték - ez a mértékegység a taktikai atomfegyverek hatóerejének meghatározására szolgál.
„Gyakorlatilag a sötétben tapogatózva vonultunk be"
Harminchat órával a laktanyarobbantás után, amikor Bejrútban még mindig a halottak és sebesültek számbavétele folyt, a Fehér Ház, a Pentagon és a CIA az amerikaiak figyelmét Grenadára, a Karib-tenger egyik aprócska szigetére irányította, ahol egy jelentéktelen marxista felkelés okozott komoly fejfájást az USA vezetőinek. Egy baloldali puccsot követően Maurice Bishop lett az elnök, aki kubai építőmunkások segítségével repülőteret építtetett a szigeten. Amikor Bishopot hatalmi harcban megölték, az események „ürügyet szolgáltattak arra, hogy foglalkozzunk a problémával - mondta Duane Clarridge, a latin-amerikai alosztály vezetője, a grenadai invázió egyik fő tervezője. - Hírszerzésünk Grenadáról pocsék volt. Gyakorlatilag a sötétben tapogatózva vonultunk be" - mondta Clarridge.9 Ez is hozzájárult a beavatkozást kísérő zűrzavarhoz, amelynek során 19 amerikai és egy elmegyógyintézet 21 betege életét vesztette, amikor az épületet egy légitámadásban találat érte. (Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a grenadai ügy azért nem volt olyan jelentéktelen, ahogyan a szerző beállítja. Az amerikaiak joggal gyanították, hogy a szokatlanul nagyméretű repülőtér aligha turisták fogadására, annál inkább kubai és szovjet katonai repülőgépeknek készül. Az invázió után ki is derült, hogy a kubai „építőmunkások” többsége valójában katona, és Castro ugródeszkának akarta használni Grenadát Latin-Amerika felé.)
A CIA egy barbadosi szállodából látta el az invázióban ráosztott teendőket. Clarridge helyettese ezután átadta az ügynökség javaslatát az új grenadai kormány létrehozására külügyminisztériumi kollégájának, Tony Gillespie-nek, aki így emlékezett erre: „A CIA-nak volt egy terve a kormányalakításra. Átadtak nekem egy szigorúan bizalmas listát, rajta mindenféle kódszavakkal. - Gillespie köröztette a névsort a régió legtapasztaltabb amerikai diplomatái között. - Átfutották, aztán csak feltették a kezüket. Így szóltak: »Ezek a karibi térség leghírhedtebb alakjai. Ne engedje őket még a sziget közelébe sem.«" A listán szereplők között megtalálhatók voltak „a legvisszataszítóbb fráterek [...], kábítószer-terjesztők és szélhámosok”10. És ezek a semmirekellők voltak a CIA fizetett informátorai. Ahogyan annak idején Allen Dulles az iratok súlya szerint ítélte meg elemzőinek munkáját, utódai annak alapján határozták meg a titkos információ értékét, hogy mennyit fizettek érte. Ez a szabály érvényesült Bejrútban, Barbadoson és mindenütt a világon.
A kellemes borzongás, amely a döntéshozókat Grenada felszabadítása után áthatotta, már a múlté volt, amikor 1984. február 26-án az utolsó amerikai tengerészgyalogos is elhagyta Bejrutot; az elhibázott elnöki döntést követő odavezénylésüket a pontos hírszerzés csaknem teljes hiánya kárhoztatta kudarcra. A libanoni misszió eredménye 260 amerikai katona és kém halála mellett az volt, hogy Amerika ellenségei kerültek hatalomra.
Casey hosszasan és gondosan keresgélve olyan új állomásigazgatót szeretett volna találni, akiben megvan a bátorság arra, hogy újra kinyissa a CIA figyelő szemeit Libanonban. Az egyetlen jelölt a tapasztalt, de idősödő Bill Buckley volt, aki korábban már szolgált Bejrútban, és akinek kiléte annak idején ki is tudódott. Casey mégis úgy döntött, hogy megéri a kockázatot, ha visszaküldi.
Tizennyolc nappal az után, hogy az utolsó tengerészgyalogos is elhagyta Libanont, a munkába igyekvő Buckley-t elrabolták. Ezúttal nem sikerült elkerülnie, hogy ellenségei kezére kerüljön.
Negyvenedik fejezet