Utószó

Az Egyesült Államok több ezer életet és dollárszázmilliárdokat tékozolt el a balszerencsés iraki vállalkozásra, annak a súlyos árnak részeként, amelyet vérveszteségben és egyéb értékekben kell megfizetnie, amikor a CIA valamiben téved. Jó hírszerzés nélkül oktalanság erővel fellépni és haderőt bevetni: a vezetők tévútra visznek, a tábornokok hibáznak, a katonák pedig meghalnak. A nagyhatalmak erejüket vesztik, vergődnek és hanyatlásnak indulnak.

Ennek a katasztrófának a kezdetei egy évtizeddel korábbra nyúlnak vissza. 1998-ban Amerika kémfőnökei titokban figyelmeztették a Fehér Házat, hogy az ország a hírszerzés „katasztrofális, totális kudarcát" szenvedi el, ha nem vizsgálja felül azokat a módszereket, ahogyan információt szerez a világ más részeiről. Ez a kudarc öt évvel később, 2003-ban be is következett, amikor a CIA téves jelentései az iraki tömegpusztító fegyverekről erkölcsi felhatalmazást adtak az elnöknek és a Pentagonnak a megelőző csapásmérő háború megindítására.

Most, 2008-ban, katonáink olyan konfliktus csapdájában vergődnek, amely már hosszabb ideje tart, mint a második világháború. A katonai győzelem kilátásai kétségesek, a háború politikai céljai pedig távol vannak. A mérleg eddig négyezer amerikai halott és több tízezer testi-lelki sebesült. Ma, tíz évvel az után, hogy George Tenet hadat üzent Oszama Bin Ladennek, a szaúdi terrorista még mindig szabadon jár-kel, és erői újrarendezik soraikat Pakisztánban és Afganisztánban. Az Egyesült Államokat pedig beszennyezték a terrorizmus elleni fellépés során alkalmazott módszerek.

„A világ kezdi kétségbe vonni erkölcsi alapunkat a terrorizmus elleni harcra” - hívta fel a figyelmet Colin Powell.¹ Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy George W. Bush visszaélt a CIA eszköztárával, és rossz célokra használta az ügynökséget. Az elnök az operatív műveleti részlegre a börtönőrök és a kényszervallatók szerepét osztotta: az Igazságügyi Minisztérium a mindmáig titkos állásfoglalásokon alapuló, mindmáig ugyancsak titkos végrehajtási utasításokkal szabad kezet adott az ügynökségnek a jogtalan és kegyetlen bánásmódra a fogvatartottakkal szemben. Ez a döntés „kompromittálta nemzeti becsületünket” - vélekedik P. X. Kelley tábornok, a haditengerészet egykori parancsnoka.² Az a rombolás pedig, amelyet Amerika hírnevének okozott a világ szemében, csaknem felmérhetetlen. Súlyos kár érte azt a képességünket, hogy információt gyűjtsünk idegen országokban. Hogyan is remélhetik a CIA ügynökei, hogy külföldieket szervezhetnek be kémszolgálatra, ha azok tartanak az Egyesült Államoktól, és bizalmatlanok vele szemben?

Mike Hayden tábornok, a CIA igazgatója 2007 szeptemberében beszédet mondott. Felidézte, hogy amikor belépett az ügynökség terrorelhárító központjába, meglátott a falon egy hat éve ott függő táblát. „A felirata mindössze ennyi: »A mai dátum: 2001. szeptember 11.« Ez a hozzáállásunk ehhez a háborúhoz - és nincs okunk mentegetőzni" - mondta Hayden. Megjegyezte azonban, hogy miközben megtette a közel tizenkét kilométeres utat a CIA-központból Washingtonba, a fővároshoz közeledve a politikai légkör fokozatos változását érzékelte. „Az embert az az érzés keríti hatalmába, mintha szeptember 10-e lenne. És nem a fenyegetettséget értem ezen. Hanem a szélesebb értelemben vett politikai kultúrának arról a hajlandóságáról beszélek, hogy tiszta lelkiismerettel elfogadja azokat dolgokat, amelyek hitünk szerint törvényesek is, szükségesek is ennek a háborúnak a megvívásához.”

Hayden tábornok arra kérte az amerikaiakat, hogy adjanak neki tágabb „politikai mozgásteret. A CIA csak olyan keretek között működhet, amilyeneket az amerikai nép megad nekünk. [...] Ezt mi így szeretnénk, és ennek így kell lennie.” Csakhogy az ügynökség már réges-rég túlment az amerikai értékrend megszabta határokon, amikor ártatlan embereket rabolt el, és feltételezett terroristákat vetett alá kényszervallatásnak olyan módszerekkel, mint például a spanyol inkvizíció által kitalált és előszeretettel alkalmazott water-boarding eljárás. (A water-boarding (kb. „vizes deszka”) a vízbe fojtást szimuláló kínvallatási eljárás, amelynek során a foglyot deszkalapra kötözik úgy, hogy a feje lógjon, az arcára kendőt tesznek, és vizet csorgatnak rá. Amikor lélegezni próbál, a víz az orrába megy. A belélegzett víz és a nedvességgel átitatott anyag a fulladás érzetét kelti a delikvensben.) Bush elnök újra meg újra bizonygatta, hogy „mi nem kínzunk meg senkit”, Hayden azonban tudta, hogy ez nem igaz. Tudta, hogy a CIA elnöki utasításra water-boarding-vallatásnak vetett alá őrizeteseket. Tudta, hogy a CIA videofelvételeket készített a brutális kihallgatásokról. Tudta, hogy a Kongresszus, a 9/11-es Bizottság és számos szövetségi törvényszék érdeklődik a felvételek iránt. Tudta, hogy a kazettákat 2005 őszén megsemmisítették, és azt is tudta, ki semmisítette meg őket - José Rodriguez, a CIA operatív műveleti szervezetének feje. Az ok egyértelmű volt: képzeljük csak el azt a rombolást, amit a CIA és az Egyesült Államok hírneve elszenvedett volna, ha a videók napvilágra kerülnek.

Az egyik felvétel a palesztinai Abu Zubajda kihallgatását rögzítette. Ő volt a CIA első foglya, akinek jelentősebb rangja volt az al-Káida terrorszervezetben. (Oszama Bin Laden egyik helyettese volt, s a szervezet harmadik emberének számított.) 2002 márciusában tartóztatta le a pakisztáni rendőrség CIA- és FBI-ügynökök közreműködésével. Zubajda a csapata élén ellenállt, és a kibontakozó tűzharcban három súlyos lövést is kapott, amelybe csaknem belehalt. Amikor a kómából magához tért, „arra kért, hogy fojtsam meg egy párnával - emlékezett vissza John Kiriakou, az ügyre ráállított CIA-tiszt. - Erre így válaszoltam: »Nem, nem. Terveink - terveink vannak magával.«"⁴ A terroristát kihallgató CIA-ügynökök az Egyesült Államok elnökétől származó felhatalmazás alapján fájdalmat és kínszenvedést okozhattak a rabnak, amelyet csaknem a haláláig fokozhattak. Zubajda bevallotta, hogy ismer al-Káida-vezetőket, és tud az Egyesült Államok területén kívüli célpontok ellen tervezett támadásokról - legalábbis így nyilatkozott a CIA-nak, miután water-boardingnak vetették alá.

Vagy igazat mondott, vagy sem, de szavaira mindkét esetben a kényszervallatás árnyéka vetült.

Kiriakou később így nyilatkozott az eljárásról: „Akkoriban úgy tartottam, hogy a water-boarding olyasmi, amit be kell vetnünk. De ahogyan telt az idő - és ahogyan szeptember 11-e egyre távolabb került a történelmi múltba -, azt hiszem, megváltozott a véleményem. És azt hiszem, a water-boarding valószínűleg olyasmi, amihez nem szabad folyamodnunk - mert amerikaiak vagyunk, és mert ennél különbek vagyunk.”

Lehet, hogy a CIA-központban 2001. szeptember 11-ével megállt az idő, de mindörökre nem állhat meg. A CIA viselkedése összeütközésbe kerülhet az amerikai értékekkel, de ez nem maradhat így sokáig.

Vajon az amerikaiak olyan titkosszolgálatot érdemelnek-e, amely rosszul értelmezi az életükre törő terrorfenyegetéseket, titkos börtönökben végrehajtott kényszervallatással kicsikart információkra támaszkodik, és titkos elnöki utasítások révén ráruházott, ellenőrizetlen hatalmat gyakorol? Vajon az amerikai politikai kultúra nyugodt lelkiismerettel elfogadja-e mindezt? Az Egyesült Államok új elnökének ezekkel a kérdésekkel kell szembenéznie.

Az új hadsereg-főparancsnoknak biztosítania kell, hogy az amerikai alapelvek a hosszú háború viszonyai között is érvényesüljenek. Ez azt jelenti, hogy le kell mondania a kínzásról mint az erő és hatalom eszközéről, vissza kell helyeznie a habeas corpus elvét az őt megillető helyre az amerikai törvénykezésben, és be kell zárnia a guantánamói börtöntábort és a titkos börtönöket. (A habeas corpus a letartóztatott személy elővezetését elrendelő bírói végzés abból a célból, hogy a bíróság eldönthesse: az őrizetes fogságban maradjon-e, vagy szabadon kell engedni.) Jelenti még a stare secrets privilege korlátozását, amely feljogosítja az elnököt, hogy saját hatáskörében, államtitokra hivatkozva, titkosítson dokumentumokat, és ezáltal akadályt gördítsen az igazságszolgáltatás útjába. Jelenti továbbá azt is, hogy véget kell vetni az elnöki hatalmi jogosítványokkal való visszaélésnek, és vissza kell térni az alkotmányban rögzített fékek és ellensúlyok tiszteletben tartásához még akkor is, ha az amerikai nemzetbiztonságról van szó. (Az amerikai demokrácia biztosítékát jelentő fékek és ellensúlyok (checks and balances) rendszere a kormányzat három hatalmi ága között fennálló kölcsönös ellenőrzés elve, amely elejét veszi annak, hogy bármelyikük túlhatalomhoz jusson.)

„Mi most a minket fenyegető legnagyobb veszély? - kérdezte a közelmúltban Colin Powell. - Az emberek azt fogják mondani, hogy a terrorizmus. De léteznek a világon olyan terroristák, akik meg tudják változtatni az amerikai életformát vagy a politikai rendszerünket? Nem. Le tudnak rombolni egy épületet? Igen. Meg tudnak ölni valakit? Igen. De meg tudnak-e változtatni bennünket? Nem. Csak mi magunk tudjuk megváltoztatni önmagunkat. [...] Az egyetlen dolog, amit valóban le tudnak rombolni, az mi magunk vagyunk. Nekünk nem szabad megtennünk ezt önmagunkkal, és nem szabad a félelmet politikai célokra használnunk - halálra rémíteni embereket azért, hogy azután ránk szavazzanak, vagy halálra rémíteni embereket azért, hogy azután terroripari komplexumot hozzunk létre.” Az új elnöknek haladéktalanul és lankadatlanul figyelemmel kell kísérnie a CIA szívét és lelkét: az operatív műveleti szervezet kémeit és a hírszerzési igazgatóság elemzőit. Míg az ügynökség mindeddig csaknem tökéletes eredménylistával büszkélkedhetett abban, ahogyan az elnöki bizottságok és a kiváló koponyákból álló munkaközösségek alapvető változásokat szorgalmazó javaslataival szembeszegült, az elnöki utasítást meg fogja próbálni teljesíteni. Az új elnöknek, a védelmi és a külügyminiszternek stratégiai hírszerzésre van szüksége - az amerikai külpolitika irányításához szükséges információra. A CIA eddig nem szolgált ilyennel. Amivel viszont szolgált, annak igen jó leírását adja az amerikai hírszerzést és az iraki fiaskót kivizsgáló 2005. évi elnöki bizottság, amelynek tagjai elolvasták az elnök napi hírszerzési tájékoztatóját (President’s Daily Brief, PDB) és szélesebb körben terjesztett változatát, a vezető kormánytisztviselők számára készült hírszerzési tájékoztató (Senior Executive Intelligence Brief, SEIB) minden vonatkozó példányát.

„Ezek a napi tájékoztatók sokkal borúlátóbbak és kevésbé árnyaltak voltak”, mint a CIA többi jelentése - foglalta össze a bizottság. „Nem arról volt szó, hogy a jelentések alapjául szolgáló hírszerzési adatok markánsan különböztek volna. Inkább arról, hogy a PDB-k és a SEIB-ek, figyelemfelkeltő címeikkel és sulykoló ismétléseikkel hiteles, tényekkel alátámasztott jelentések látszatát keltették, miközben valójában nagyon kevés forrásra támaszkodtak. [...] Ezek a napi tájékoztatók finoman vagy kevésbé finoman, láthatóan a hírek »eladására« törekedtek - hogy fenntartsák fogyasztóik, vagy legalább az Első Fogyasztó érdeklődését.”

Bush elnök és a Pentagon azonban nem vette meg, amit a CIA eladásra kínált - legalábbis az után nem, hogy az ügynökség jelentései az iraki fegyverekről totálisan tévesnek bizonyultak. „2004-ben, amikor a Nemzetbiztonsági Tanács elnöke voltam, sötét helyzetértékelést készítettünk az iraki felkelésről, amely kiváltotta az Elnök haragját, amikor a The New York Times kiszivárogtatta a tartalmát - nyilatkozta nemrégiben Robert L. Hutchings. - De a történet lényege az volt, hogy az Elnök nem olvasta el - még az egyetlen oldalas Elnöki összefoglalót sem! Amikor a hírszerző közösség ennyire fontos felderítő munkájának eredményeit teljes egészében figyelmen kívül hagyják, nos, ott valami nagyon nem működik.”

Az amerikaiak a CIA azon képességébe vetett hitüket is elvesztették, hogy mindezt képes helyrehozni. Ha ezt a törést egyáltalán ki lehet javítani, a következő Kongresszusnak kell azon munkálkodnia, hogy meg is történjen. Az állampolgároknak számítaniuk kell választott képviselőikre abban, hogy felügyeletet gyakorolnak az amerikai titkosszolgálatok felett. A 109. kongresszus 2005-ben és 2006-ban elmulasztotta elfogadni a titkosszolgálati alaptörvényt, amely pontosan meghatározza a CIA és a tizenhat amerikai szövetségi hírszerző ügynökség többi tagjának hatáskörét, azt, hogyan és mire költhetik a pénzt, és miképpen bonyolíthatják az ügyeiket. Katasztrofális mulasztás volt ez, melyet sürgősen pótolni kell. A bizottságoknak tenniük kell a dolgukat - kemény kérdéseket kell feltenniük, egyenes válaszokat kell megkövetelniük, és erről tájékoztatniuk kell a közvéleményt. Az elmúlt három évtized nagy részében ezt a kötelességüket nem teljesítették, 2001. szeptember 11-e után viszont ez már a törvénybe ütköző vétkes hanyagság határát súrolja.

A Fehér Ház és a Kongresszus segítségével a CIA-nak hírszerző tisztek és ügynökök új generációját kell kinevelnie, akik tudnak idegen (arab, kínai, urdu) nyelveket, és készek arra, hogy hosszú éveken át külföldön dolgozzanak. Nem elég megígérni, hogy felkutatják ezeket a tehetségeket, mert az ügynökség toborzói és trénerei mindeddig kudarcot vallottak ezen a téren. 9/11 után Robert Hutchings, a Nemzeti Hírszerző Tanács (National Intelligence Council) elnöke végiglátogatta a CIA-álIomásokat szerte a világban. Tapasztalatait így összegezte: „Mindenütt azt kellett látnom, hogy bárhova megyünk is, »kis Amerikát« hozunk létre magunk körül, amelyet azután olyanokkal népesítünk be, akik elégtelen idegennyelvtudással rendelkeznek, és képtelenek beilleszkedni a helyi kultúrába. Súlyos és egyre növekvő árat fizetünk ezért a mulasztásunkért.”

Majd így folytatta: „9/11 óta rendkívül gyenge teljesítményt nyújtottunk azon a téren, hogy a hírszerző közösség arabul jól beszélő munkatársakkal bővüljön. Szükség van nemzeti elkötelezettségünk megerősítésére abban, hogy megértsünk idegen nyelveket és kultúrákat.” Ha a CIA nem képes tehetséges amerikaiakat beszervezni, alkalmazni, kiképezni és megtartani, továbbra is kudarcot vall a világ megismerésében. De jelenleg az a helyzet, hogy „visszahátrál a még nagyobb titkosságba, és a régi kulturális szokásokra támaszkodik - mondta Hutchings. - Próbáljon csak meg valaki rávenni egy CIA-elemzőt, hogy regisztráltassa magát egy tudományos konferenciára, vagy lépjen be egy interaktív weboldalra, blogba szakértők társaságában [...], és meg fogja látni, milyen mélyen rögzültek benne az idejétmúlt hidegháborús szokások, reflexek és gondolkodási sémák" - panaszkodott Hutchings.⁷ Az eredmény pedig az, hogy a CIA elriasztja magától az ország legjobb és legélesebb elméit.

Két évvel ezelőtt létrejött egy Nemzeti Hírszerzési Egyetem - de csak papíron. Még most is csak tervezetként bolyong a szűk látókörű bürokrácia útvesztőjében. Valódi egyetemmé kell válnia, West Point és a National War College egyenrangú intézményeként. (A West Point a United States Military Academy (katonai akadémia) közkeletű elnevezése, a National War College pedig a Nemzetvédelmi Egyetem.) Az új nemzetbiztonsági szakemberképzés céljából 1991-ben létrehozott kormányprogramok kétmillió dolláros éves költségvetést kaptak az első diplomásokra és kétmilliót a másoddiplomásokra - ami nevetségesen alacsony ráfordítás akkor, amikor az ország napi kétmilliárd dollárt költ hadikiadásokra. Évi kétmilliárd dollár már lehetővé tenné hallgatók ezrei számára, hogy elsajátítsák az iszlám országok és a feltörekvő nagyhatalmak népeinek nyelvét, történelmét és kultúráját. Lehet, hogy a hallgatók többsége diplomata lesz vagy katonatiszt, esetleg máshol próbál szerencsét. De bizonyára lesznek közöttük olyanok is, akik úgy döntenek, hogy nemzetüket piszkos és veszélyes helyeken szolgálják, ott, ahol a valódi titkosszolgálati és hírszerző tevékenység folyik.

Ez a munka azonban nem választási eredmények megvásárlása vagy rabok kényszervallatása. Ez a munka a kémkedés. Belelátni az ellenség fejébe és gondolkodásába csak egyetlen módon lehet: ha szóba elegyedünk vele - ez pedig a kémek dolga. Ha nem beszéljük a nyelvet, nem érthetjük meg azokat az embereket és politikai erőket, amelyeket le akarunk győzni, és ellenőrizni akarunk. Ennek megértése nélkül a CIA nem lehet az, aminek létrehozói szerint lennie kell: az igazság olyan forrása, amely a hatalmon lévőket szolgálja.

Ha azt szeretnénk, hogy Amerika jó szerencséje a jövőben felvirágozzon, a legjobb minőségű hírszerzésre van szükségünk. Meg kell tanítani egy új generációt arra, hogyan ismerje meg az ellenséget - ez az első lépés, amit meg kell tennünk.

New York, 2008. február 13-án.