„Mi is jól becsaptuk magunkat"

1962. július 30-án, egy hétfői napon John F. Kennedy bement az Ovális irodába, és bekapcsolta a hétvégén beszereltetett vadonatúj, korszerű hangrögzítő berendezést.¹ Az első párbeszéd, amelyet szalagra vett, a brazil kormány és az elnök, Joao Goulart ellen szőtt felforgató terv volt.

Kennedy és Lincoln Gordon, az USA brazíliai nagykövete megbeszélte, hogy nyolcmillió dollár ráfordítással befolyásolják a következő választásokat, és előkészítik a terepet egy katonai puccsra Goulart ellen - „hogy kiakolbólítsuk, ha szükséges” - mondta Gordon nagykövet az elnöknek. A brazíliai CIA-állomás „finoman egyértelművé fogja tenni, hogy nem viszonyulunk feltétlenül ellenségesen bármifajta katonai akcióhoz, amennyiben világos, hogy a katonai akció...” „...a baloldal ellen irányul” - fejezte be az elnök, aki nem kívánta eltűrni, hogy Brazília vagy a nyugati félteke bármely más országa egy második Kuba legyen.

A CIA-pénz beáramlása a brazil politikai életbe ezennel szabad utat kapott. Az egyik csatorna az AFL-CIO (bennfentes brit diplomaták szerint AFL-CIA) nevű amerikai szakszervezeti szövetség társszervezete, a Szabad Munkaerőpiac-fejlesztés Amerikai Intézete (American Institute for Free Labor Development) volt, a másik pedig a Társadalomtudományi Kutatóintézet (Institute for Social Research Studies), a brazil üzleti és civil szféra vezetőinek újonnan létrehozott szervezete. A lefizetés kedvezményezettjei a Goulart elnökkel szemben álló politikusok és katonatisztek mellett azok voltak, akik szoros kapcsolatot ápoltak Vernon Waltersszel, az USA újonnan kinevezett brazíliai katonai attaséjával, a központi hírszerzés majdani igazgatóhelyettesével. Ezek a befektetések nem egészen két év múlva már meg is térültek.²

A 2001-ben leírt és hozzáférhetővé tett fehér házi hangfelvételek mindennapos harci dobpergést rögzítettek, amelynek hangjai mellett titkos akciótervek öltöttek alakot az Ovális irodában.

Augusztus 8-án McCone megbeszélést folytatott az elnökkel a Fehér Házban, hogy megvitassák azt az elképzelést, miszerint a kínai nemzeti hadsereg több száz katonáját ejtőernyős bevetésre küldik Mao Kínájába. Az elnök egyetértett a hadművelettel, de McCone fenntartásokkal élt, mindenekelőtt a felderítést illetően. Maónak ugyanis voltak föld-levegő rakétái, és a kommunista Kína légterébe legutóbb berepülő U-2-est a kínai légelhárítás radarjai befogták és nyomon követték, már tizenkét perccel az után, hogy felszállt Tajvan szigetéről. „Ez aztán vicces - mondta Michael Forrestal, a néhai védelmi miniszter fia, Kennedy nemzetbiztonsági tanácsadója. - Megajándékozzuk az elnököt egy újabb U-2-es katasztrófával.” És ezúttal mi lesz a fedősztori? - tréfálkozott az elnök. Mindenki nevetett. Az értekezlet után egy hónappal Mao légelhárítása lelőtt egy U-2-est Kína felett.

Augusztus 9-én Richard Helms jelent meg a Fehér Házban, hogy megvitassák, miképp lehetne jó eséllyel megkísérelni a Kubától mindössze negyvennyolc kilométerre fekvő Haiti államfőjének elmozdítását. A szigetország diktátora, Francois „Papa Doc” Duvalier ugyanis már jó ideje rendszeresen megcsapolta az amerikai gazdasági segélyt, az USA katonai támogatását pedig korrupt rendszerének aládúcolására használta. Az elnök megadta az engedélyt a puccsra. A CIA fegyverrel látta el azokat a disszidenseket, akik készek voltak bármilyen számba jöhető eszközzel megbuktatni a kormányt. Azt a kérdést is mérlegelték, hogy szükséges-e Duvalier megölése, McCone pedig engedélyezte az akciót.³

Csakhogy a CIA megrekedt ezen a ponton. „Azt kell mondanom, Elnök úr, hogy az államcsíny nem kecsegtet biztos sikerrel” - mondta Helms. Felhívta a figyelmet arra, hogy Duvalier „verőemberosztagai” „nem elhanyagolható tényezőt” jelentenek, ami „a szervezkedést veszélyes üggyé teszi”. A CIA legjobb helyi ügynöke, a haiti parti őrség korábbi főnöke híján volt a kellő elszántságnak, vagy a puccs végrehajtásához szükséges eszközöknek. Helms így csak halvány reményt látott a sikerre. „Egy újabb államcsíny csakugyan nem vezet semmi jóra, ha nincs senkink, akivel együtt tudnánk működni” -mondta az elnök Helmsnek.

Augusztus 10-én John McCone, Robert Kennedy és Robert McNamara védelmi miniszter Dean Rusk külügyminiszter díszes konferenciatermében gyülekezett a Külügyminisztérium hatodik emeletén. A megbeszélés tárgya Kuba volt. McCone úgy emlékezett, hogy felvetődött „egy javaslat a Castro-rezsim vezető embereinek likvidálására", beleértve Castrót és öccsét, Rault, a kubai védelmi minisztert, aki éppen akkoriban tért vissza Moszkvából, ahol fegyvereket vásárolt. McCone visszataszítónak találta a felvetést. Ennél jóval nagyobb veszélyt szimatolt a láthatáron. Azt jósolta, hogy a Szovjetunió atomfegyvereket fog eljuttatni Castróhoz - közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat (Medium-range ballistic missiles, MRBMs), amelyek képesek elérni az Egyesült Államokat. Már több mint négy hónapja nem hagyta nyugodni ennek lehetősége. Mivel azonban hírszerzési adatok nem álltak rendelkezésére, ösztönös megérzésein kívül másra nem támaszkodhatott.⁴

McCone volt az egyetlen, aki világosan látta a veszélyt. „Ha én lennék Hruscsov - mondta támadó rakétákat telepítenék Kubába. Azután verném a cipőmmel az asztalt, és azt mondanám az Egyesült Államoknak: »Nincs kedved most neked belenézni az ágyúcsőbe a változatosság kedvéért? (A szerző itt Hruscsovnak arra az elhíresült ENSZ-beli fellépésére utal, amikor a közgyűlésen mondott beszéde közben, lekapta a cipőjét a lábáról, és azzat verte a szónoki pulpitust.) Nos, akkor beszélgessünk csak el Berlinről és bármi más témáról, amit majd én választok. De senki nem hitt neki. „A szakértők egyöntetűen és teljes határozottsággal egyetértettek abban, hogy ez túllépi a valószínűség tartományának határát - jegyzi fel a McCone igazgatói éveiről szóló egyik CIA-krónika. - Teljesen egyedül állt [a véleményével]."

A CIA azon képességét, hogy képes-e előrejelezni a szovjetek viselkedését, egyre növekvő szkepszis övezte. Elemzői már egy évtizede következetes tévedésben voltak. „A CIA mindig a lehető legrémítőbb képeket festette fel arról, mit csinálnak majd velünk a szovjetek - mi csak másodrangúak leszünk, ők meg a Nagy Elsők - mondta Gerald R. Ford egykori elnök, aki 1962-ben a CIA titkos költségvetését jóváhagyó (és nem éppen a nyilvánosság előtt működő) szenátusi albizottság tagja volt. - Térképeket terítettek a falra, bemondtak egy csomó számadatot, és arra a következtetésre jutottak, hogy katonai képességeiben és gazdasági növekedésében az Egyesült Államok tíz éven belül a Szovjetunió mögött fog kullogni - folytatta Ford. - Ijesztő prezentáció volt. Az igazság az, hogy 180 fokban tévedtek. És ezek voltak a legjobb koponyák, akik nekünk jutottak, a CIA úgynevezett szakértői.”

„A világ legveszélyesebb térsége”

Augusztus 15-én McCone ismét felkereste a Fehér Házat. Ezúttal azt kellett megtárgyalni, mi volna a legjobb módszer Cheddi Jagan brit guyanai miniszterelnök megbuktatására a Dél-Amerika karibi partvidékének mocsaras síkságán elterülő, nyomorúságos gyarmaton.

Jagan, aki Amerikában végzett fogorvosként, egy Janet Rosenberg nevű, marxista nézeteket valló chicagói nőt vett feleségül. Szülei gyarmati ültetvényen dolgozó munkások voltak. Először 1953-ban választották meg kormányfőnek. Röviddel ezután Winston Churchill felfüggesztette a gyarmat alkotmányát, rendeletileg feloszlatta a kormányt, a Jagan házaspárt pedig börtönbe vettette. Akkor szabadultak, amikor a britek visszaállították az alkotmányos kormányzást. Jagant ezután kétszer is újraválasztották, 1961 októberében pedig látogatást tett az Ovális irodában.

„Azért kerestem fel Kennedy elnököt, hogy segítséget kapjak az Egyesült Államoktól, és elnyerjem személyes támogatását függetlenségünk kivívásához a britektől - emlékezett vissza Jagan. - Nagyon elragadó és joviális volt. Nos, az Egyesült Államok attól félt, hogy Guyanát az oroszok kezére játszom. Erre azt mondtam: »Ha ettől félnek, ne féljenek.« Nálunk nem lesz szovjet támaszpont."⁸

Az Izvesztyija szerkesztőjének - Hruscsov vejének - adott 1961. novemberi interjújában John F. Kennedy nyilvánosan kijelentette: „Az Egyesült Államok támogatja azt az alapelvet, amely szerint minden nép számára biztosítani kell a jogot, hogy szabadon dönthesse el, milyen kormányzati formát akar.” Lehetséges, hogy Cheddi Jagan „marxista” - fűzte hozzá „de az Egyesült Államoknak nincs ellene kifogása, mert ez a döntés korrekt választás útján született, amelyet ő nyert meg”.

Kennedy mégis Jagan elmozdítása mellett döntött, és a CIA-t használta fel az akció végrehajtására. Röviddel Jagan fehér házbeli látogatása után a hidegháború felforrósodott Georgetownban, a guyanai fővárosban. Korábban nem hallható ismeretlen rádióállomások adásait lehetett fogni. A közalkalmazottak sztrájkba léptek. Zavargások törtek ki, amelyek során száznál is többen vesztették életüket. A szakszervezetek is fellázadtak, miután pénzt és tanácsot kaptak a Szabad Munkaerőpiac-fejlesztés Amerikai Intézetétől, amely viszont a CIA-tól kapott pénzt és tanácsot. Arthur Schlesinger, Kennedy fehér házi különleges tanácsadója és történésze megkérdezte az elnöktől: „Úgy véli-e a CIA, hogy valóban végre tud hajtani egy igazán titkos műveletet - azaz olyan műveletet, amely, bárhogyan gyanakodjék is Jagan, nem hagy maga után látható nyomot, amelyet a világ elé tárhat az USA intervenciójának bizonyítékaként, akár győz, akár veszít?”¹⁰

1962. augusztus 15-én az elnök, McCone, valamint McGeorge Bundy nemzetbiztonsági tanácsadó a Fehér Házban elhatározta, hogy ideje dűlőre vinni a dolgokat.¹¹ Az elnök kétmillió dolláros hadjáratot indított, amely végül is megfosztotta Jagant a hatalomtól.¹² Kennedy később így indokolta meg a lépést Harold Macmillan brit miniszterelnöknek: „Latin-Amerika a világ legveszélyesebb térsége. Egy brit guyanai kommunista állam létrejöttének eredményeképpen [...] ellenállhatatlan nyomás nehezedne az Egyesült Államok kormányára, hogy katonai csapást mérjen Kubára.”¹³

Ugyanazon az augusztus 15-ei ülésen, amely Jagan sorsát megpecsételte, McCone átnyújtotta Kennedy elnöknek a CIA új doktrínáját a felkelések és a gerillák elleni hadviselésről. Egy másik dokumentum a már folyamatban lévő titkos műveleteket vázolta tizenegy országban: Vietnamban, Laoszban és Thaiföldön, Iránban és Pakisztánban, valamint Bolíviában, Kolumbiában, a Dominikai Köztársaságban, Ecuadorban, Guatemalában és Venezuelában. A dokumentum „szigorúan titkos, mert mindent elmond a piszkos trükkökről” - mondta McCone az elnöknek.¹⁴ „Az önök bűntetteinek bámulatra méltó gyűjteménye vagy szótára” - szólt nevetve Bundy.

Augusztus 21-én Robert Kennedy aziránt érdeklődött McCone-nál, hogy a CIA meg tudna-e rendezni egy színlelt támadást a guantánamói amerikai katonai támaszpont ellen, amely ürügyet szolgáltatna Kuba amerikai inváziójára.¹⁵ McCone habozott és aggályoskodott. Másnap négyszemközt közölte John Kennedyvel, hogy az invázió végzetes hiba lenne. Most első ízben figyelmeztette az elnököt: véleménye szerint nincs kizárva, hogy a szovjetek közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat telepítenek Kubába. Ha pedig így áll a dolog, egy amerikai orvtámadás nukleáris háborút robbanthat ki. Egyúttal javasolta: nyilvánosan kongassák meg a vészharangot egy kubai szovjet rakétatámaszpont valószínűségével kapcsolatosan. Az elnök azonmód elvetette az ötletet, viszont fennhangon elgondolkodott azon, hogy a CIA gerillái vagy pedig az amerikai katonaság bevetésére lenne-e szükség a rakétakilövő állások lerombolására - már ha egyáltalán léteznek. Abban a percben csak McCone volt meggyőződve arról, hogy igenis léteznek.

A megbeszélés augusztus 22-én, röviddel délután hat után folytatódott a Fehér Házban, amikor a résztvevőkhöz Maxwell Taylor tábornok is csatlakozott, akiben Kennedy leginkább megbízott. Az elnök még két másik titkos missziót akart áttekinteni, mielőtt Kubára kerülne a sor. Elsőként azt a tervet pontosították, amely szerint a következő héten a kínai nemzeti erők húsz katonáját ledobnák a kommunista Kínában. A második téma pedig a CIA terve volt a washingtoni újságírók lehallgatására.

„Hogyan is állunk azzal a Baldwin-üggyel? - kérdezte az elnök. Négy héttel korábban Hanson Baldwin, a The New York Times nemzetbiztonsági kérdésekkel foglalkozó riportere cikket közölt a szovjetek erőfeszítéseiről, hogy interkontinentális ballisztikus rakétáik kilövőállásait betonbunkerekkel védelmezzék meg. Baldwin rendkívül részletes helyzetjelentése pontosan megegyezett a CIA legutóbbi nemzetbiztonsági országértékelésének következtetéseivel.¹⁶

Az elnök arra utasította McCone-t, hogy állítson fel egy belföldi akciócsoportot, amely véget vet a kormányzati titkok sajtóhoz való kiszivárogtatásának. A parancs megsértette az ügynökség alapszabályát, amely kifejezetten tiltja a kémkedést az USA területén. Jóval azelőtt tehát, hogy Nixon létrehozta CIA-veteránokból álló „vízvezeték-szerelő” brigádját a hírek kiszivárgásának megakadályozására, Kennedy elnök amerikaiak utáni kémkedésre használta az ügynökséget,

„A CIA teljes mértékben egyetért [...] az alakulat felállításával, amely nekem jelentő, állandó nyomozócsoport lenne” - mondta később McCone az elnöknek. 1962 és 1965 között a CIA szemmel tartotta Baldwint négy másik riporterrel és informátoraikkal egyetemben.¹⁷ Azzal, hogy belföldi felderítőprogram létrehozására és irányítására utasította a központi hírszerzés igazgatóját, Kennedy precedenst teremtett, amelyet később Johnson, Nixon és George W. Bush elnök is követett.

Ugyanezen a fehér házi értekezleten a szó végül ismét Castróra terelődött. McCone közölte az elnökkel, hogy az elmúlt hét hét során harmincnyolc szovjet hajó kötött ki Kubában. A szállítmány „tartalmazhat rakétaalkatrészeket. Nem tudjuk." De akár így van, akár nem, a szovjetek mindenképpen azon munkálkodnak, hogy felfejlesszék Kuba haderejét. „Most akkor ezt a kérdést külön kezeljük attól, hogy építenek-e néhány rakétatámaszpontot, nemde?" - kérdezte az elnök. „Hát nem - hangzott McCone válasza. - Azt gondolom, a kettő összefügg. Azt hiszem, mindkettőt csinálják.”

McCone másnap hosszú nászútra indult. A nemrég megözvegyült férfi újranősült, és Párizsba és Dél-Franciaországba készült utazni. „El nem tudom mondani, milyen örömmel fogadnám, ha visszarendelne - írta az elnöknek Európából és ha megteszi, bizonyos fokig megszabadulok attól a bűntudattól, amely érezhetően itt bujkál bennem.”¹⁸

„Tegye bele egy dobozba, és szögezze le jól"

Augusztus 29-én egy U-2-es szállt el a kubai légtér felett. Felvételeit még aznap éjjel előhívták. Augusztus 30-án az egyik CIA-elemző az átvilágítóasztal fölé hajolva felkiáltott: „Megcsíptem egy SAM-indítóállást!” A SAM egy SA-2 típusú föld-levegő rakéta volt, ugyanaz a szovjet fegyver, amellyel a Szovjetunió felett annak idején lelőtték Powers U-2-esét. Azon a napon még egy másik U-2-es is a szovjet légtérben kalandozott, megszegve az ünnepélyes amerikai ígéreteket, és kiváltva Moszkva hivatalos tiltakozó jegyzékét.

Miután kiderült, hogy Kuba föld-levegő rakétákkal rendelkezik, „érthető vonakodás és bátortalanság” lett úrrá a Fehér Házon az újabb repülések engedélyezése ügyében - mondta később McCone. JFK utasította Carter tábornokot, aki McCone nászútja alatt a központi hírszerzés ügyvezető igazgatója volt, hogy a SAM-jelentést kezelje hétpecsétes titokként. „Tegye bele egy dobozba, és szögezze le jól” - mondta az elnök.²⁰ Nem engedhette meg magának, hogy a nemzetközi feszültség belpolitikai nyugtalansághoz vezessen, különösen a két hét múlva esedékes képviselőházi választások előtt. Majd szeptember 9-én Kína felett lelőttek egy újabb U-2-est. Ezek után a felderítőgépekre és a velük együtt járó kockázatra - egy CIA-jelentés megfogalmazása szerint - „általános ellenérzéssel, vagy legalábbis rendkívüli nyugtalansággal” tekintettek a Külügyminisztériumban és a Pentagonban.²¹ A Dean Rusk által feltüzelt és az elnök nevében fellépő, dühös McGeorge Bundy rögvest törölte a következő tervbe vett Kuba feletti repülést, és magához rendelte James Q. Reber OSS-veteránt, a Légi Felderítési Bizottság (Committee on Overhead Reconnaissance) vezetőjét.

„Tán van ott valaki az ilyen missziók tervezői között, aki háborút akar kirobbantani?" - kérdezte nyersen Bundy.²²

Kennedy elnök szeptember 11-én megtiltotta, hogy U-2-esek repüljenek Kuba légtere felett. Négy nappal később pedig megérkeztek az első szovjet közepes hatótávolságú rakéták a kubai Mariel kikötőbe. A légi fényképezés szüneteltetése, a „fényképhiány” - mint vakfolt egy döntő jelentőségű történelmi pillanatban - negyvenöt napig tartott.²²

McCone, aki a francia Riviéráról egyfolytában táviratokat küldözgetve próbálta szemmel tartani a CIA-központot, utasította az ügynökséget, hogy figyelmeztesse a Fehér Házat a „meglepetés veszélyére”. Ez azonban nem történt meg. A CIA becslése szerint tízezer szovjet katona állomásozott Kubában. A valós szám 43 ezer volt. Az ügynökség 100 ezerre tette a kubai fegyveres erők létszámát; a valóság ezzel szemben 275 ezer volt. A CIA határozottan kizárta annak lehetőségét, hogy a szovjetek atomtöltetet hordozó rakéták kilövőállásait építik Kubában.

„Szovjet nukleáris csapásmérő erők kubai földre telepítése, amelyeket azután az USA ellen használhatnának fel, összeegyeztethetetlen lenne a szovjet politikával - vonták le a következtetést a CIA vezető szakértői egy szeptember 19-én kelt különleges nemzetbiztonsági országértékelő jelentésben. A belevetítés klasszikus esetét produkáló, hezitáló CIA megállapította: - Maguk a szovjetek valószínűleg még mindig bizonytalanok Kubával kapcsolatos jövőbeni katonai programjukat illetően." Ez az értékelés számított azután a téves helyzetmegítélés abszolút mércéjének negyven éven keresztül, egészen az iraki arzenál állapotát felmérő CIA-jelentésig.

Egyedül McCone volt más véleményen. Utolsó táviratában, amelyet szeptember 20-án küldött nászútjáról a központnak, sürgette az ügynökséget, hogy ismét gondolja át a dolgot. Az elemzők sóhajtva legyintettek, de azért még egyszer elővették azt az üzenetet, amelyet legalább nyolc nappal korábban kaptak egy országúti megfigyelőtől, a hírszerzési hierarchia legalacsonyabb fokán álló kubai ügynöktől. A jelentés szerint San Cristóbal városának közelében egy körülbelül 21 méter hosszú, szovjet trélerekből álló konvoj halad az országúton valamilyen rejtélyes, ponyvával letakart rakományt szállítva, amelynek mérete és formája vastag telefonpóznára hasonlít. „Sohasem tudtam meg a nevét - mondta Sam Halpern, a CIA kubai osztályának a főnökhelyettese. - Ez az egy szál ügynök, a Mongúz-hadművelet egyetlen valamirevaló eredménye, ez az ügynök elárulta nekünk, hogy valami furcsa dolog történik. [...] És a Légi Felderítési Bizottságban zajló tíznapos vita után végre-valahára engedélyeztek egy felderítő repülést.”²⁴

Október 4-én a hivatalába visszatérő McCone dühösen kikelt az U-2-esek repülését letiltó fehér házi döntés ellen. Csaknem öt héten át szüneteltek a felderítő repülések Kuba felett. A (Kibővítető Különleges Csoport ülésén, amelyen Robert Kennedy is részt vett, „komoly vita alakult ki (némileg túlfűtött hangnemben) arról, hogy ki állította le a repüléseket.²⁵ Természetesen az elnök. Bobby Kennedy elismerte, hogy több hírszerzési adatra van szükség Kubáról, de kijelentette, hogy az elnök mindenekelőtt több szabotázsakciót akar: „Sürgette, hogy »erőteljes akciókat« indítsanak.”²⁶ Követelte, hogy McCone és Lansdale küldjön ügynököket Kubába a kikötők elaknásítására és kihallgatható kubai katonák elrablására. E parancs alapján került sor októberben az utolsó Mongúz-misszióra, amelyben körülbelül ötven kubai kémet és szabotőrt dobtak át Kubába tengeralattjárón - egy atomháborúval fenyegető válság kellős közepén.

Miközben az amerikai titkosszolgálat ide-oda kapkodott, október 4-én kilencvenkilenc szovjet nukleáris robbanófej érkezett meg észrevétlenül Kubába. Egyenként hetvenszer nagyobb hatóerejűek voltak, mint a Hirosimára ledobott atombomba. Ezzel az egyetlen álcázott manőverrel a szovjetek megkettőzték annak a pusztításnak a volumenét, amelyre az Egyesült Államokkal szemben addig képesek voltak. Október 5-én McCone a Fehér Házban amellett érvelt, hogy az ország biztonsága még több Kuba feletti U-2-es felderítő repüléstől függ. Bundy erre gunyorosan megjegyezte: meg van győződve arról, hogy nincs fenyegetés - de még ha volna is, a CIA úgysem tudna a nyomára bukkanni.

„Csaknem totális hírszerzési meglepetés"

Tíz nappal később a CIA végre felfedezte a rakétákat. Az eseményt mindmáig diadalként tartják számon, de az akkoriban hatalmon lévők közül csak kevesen vélekedtek így.

„A csaknem totális hírszerzési meglepetés, amely az Egyesült Államokat érte a Kubába szállított és oda letelepített szovjet stratégiai rakétákat illetően, nagyrészt annak az elemző folyamatnak a hibás működéséből adódott, amelynek során a hírszerzési adatokat kiértékelik és jelentik” - állapította meg néhány hónap múlva a külföldi hírszerzéssel foglalkozó elnöki tanácsadó testület. Az elnököt a CIA „nem tájékoztatta megfelelően”, sőt „elmulasztotta, hogy a kulcspozíciókat betöltő kormányhivatalnokoknak a lehető legpontosabb képet nyújtsa” arról, mit művelnek a szovjetek. A bizottság véleménye szerint „Kuba titkos ügynökökkel való lefedettsége nem megfelelő", és „nem aknázzák ki teljesen a légi fényképezésben rejlő lehetőségeket”. A végkövetkeztetés pedig így szól: „Az a mód, ahogyan a kubai helyzetről a hírszerzéstől érkező jelzéseket kezelték, nagy valószínűséggel a titkosszolgálati rendszerünk legkomolyabb fogyatékossága; olyan mérvű, hogy ha nem korrigáljuk, a legsúlyosabb következményekhez vezethet.”²⁷

A hiányosságokat azonban később sem korrigálták; 2002-ben annak kudarca, hogy helyesen mérjék fel az iraki arzenál valódi állapotát, jórészt ugyanilyen okokra vezethető vissza.

Ám McCone kitartásának és kardoskodásának köszönhetően végre-valahára legalább a „fényképhiánynak” véget vetettek. Október 14-én a felkelő nap első sugarainál egy U-2-es gép, amelyet a Hadászati Légierő-parancsnokság őrnagya, Richard D. Heyser vezetett, Kuba nyugati része felett hat perc alatt 928 felvételt készített. Huszonnégy órával később a CIA elemzői a legnagyobb kommunista fegyverek képeire mereszthették a szemüket, melyeket valaha is láttak. Október 15-én az egész napot azzal töltötték, hogy az U-2-es felvételeit összehasonlították a moszkvai Vörös téren minden május 1-jén felvonultatott szovjet rakétákról készült fotókkal. Ellenőrizték azokat a műszaki paramétereket tartalmazó kézikönyveket, amelyeket az elmúlt év során Oleg Penkovszkij, a szovjet katonai elhárítás ezredese juttatott el nekik. Penkovszij 1960 nyarától kezdve négy hónapon át próbálta felvenni a kapcsolatot a CIA-val, az ügynökség tisztjei azonban túlságosan tapasztalatlanok, gyanakvók és ijedtek voltak, semhogy vállalják az együttműködést vele. Végül a britekkel lépett kapcsolatba, akikkel Londonban dolgozott együtt; ebbe a munkába már a CIA is bekapcsolódott. Penkovszkij, óriási kockázatot vállalva, nagyjából ötezer oldal dokumentumot csempészett ki a Szovjetunióból; az anyag betekintést nyújtott a szovjet katonai technológiába és doktrínába. A nyugatiak szolgálatába önként jelentkező Penkovszij volt az első fontos, valóban nagy horderejű szovjet kém, aki valaha is a CIA-nak dolgozott. Pontosan egy héttel az után, hogy U-2-es felvételei Washingtonba érkeztek, Penkovszkijt a szovjet titkosszolgálat letartóztatta.

Október 15-én késő délután a CIA elemzői már biztosan tudták, hogy a fényképeken SS-4-es közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat látnak, amelyek egy megatonnás atomtölteteket képesek eljuttatni Nyugat-Kubából Washingtonba. Kennedy elnök éppen New Yorkban tartózkodott, ahol három héten át a demokrata párti képviselőjelöltek kampányát segítette a novemberi választásokra készülve. Aznap este McGeorge Bundy búcsúvacsorát adott otthonában Chip Bohlen, az újonnan kinevezett párizsi amerikai nagykövet tiszteletére. Este tíz óra tájban megcsörrent a telefon. A vonal másik végén Ray Cline, a CIA hírszerző részlegének igazgatóhelyettese volt. „Azok a dolgok, amelyek miatt aggódtunk - nos, úgy néz ki, tényleg találtunk valamit” - mondta Cline.²⁵

Október 16-án reggel negyed tízkor Richard Helms bevitte a fényképeket az igazságügy-miniszter hivatalába. Később így idézte fel a jelenetet: „Kennedy felkelt az íróasztala mögül, és egy pillanatig csak állt, az ablakon kibámulva. Majd szembefordult velem. »Szar ügy - mondta hangosan, mindkét öklét a mellkasához emelve, mintha árnyékbokszolásba kezdene -, a pokolba ezzel az egésszel.« Én is pontosan így éreztem.”²⁹

Bobby Kennedy ezt gondolhatta: „Hruscsov becsapott minket, de mi is jól becsaptuk magunkat.”³⁰

Tizenkilencedik fejezet