„Ominózus elsodródás"

A Kennedy fivérek titkos hadműveletei egész életén át kísértették Lyndon Johnsont. Ismételten kijelentette, hogy Dallas az égjek büntetése volt Diemért. „Összeesküdtünk, és felbéreltünk egy rohadt bűnözőbandát, és aztán odamentünk, és meggyilkoltuk” - lamentált.¹ Hivatali idejének első évében egyik államcsíny a másik után rengette meg Saigont, homályba burkolódzó felkelők amerikaiakat kezdtek el gyilkolni Vietnam-szerte, és egyre inkább eluralkodott rajta a félelem, hogy a CIA politikai gyilkosságok eszközévé degradálódik.

Most értette meg igazán, hogy Bobby Kennedy mekkora hatalmat gyakorol a titkos műveletek felett. Kennedyt esküdt ellenségének tekintette az elnökségért folyó rivalizálásban. 1963. december 13-án az Ovális irodában tartott megbeszélésen nyers őszinteséggel meg is kérdezte John McCone-tól, vajon Kennedy kilép-e a kormányból, és mikor. McCone azt válaszolta, hogy „az igazságügy-miniszter továbbra is igazságügy-miniszter kíván maradni, az viszont nem világos, hogy az elnök milyen mértékben kívánja bevonni a titkosszolgálati munkába, a Nemzetbiztonsági Tanács problémáiba és a gerillaellenes hadviselés ügyeibe”². A világos válasz nem késett sokáig: rohamosan fogytak a napok, amíg Bobby még a kezében tarthatta a gyeplőt a CIA operatív műveleti részlegének élén. Hét hónappal később távozni kényszerült.

December 28-án McCone LBJ texasi farmjára repült, hogy reggeli közben tájékoztassa Saigonban tett útjáról. „Az elnök azonnal előállt azzal a kívánságával, hogy »meg kell változtatni a CIA-ról alkotott képet« mint krimibe illő, intrikáló, merényleteket szervezgető társaságról" - jegyezte fel McCone. Az igazgató nem is tudott volna jobban egyetérteni. Az ügynökség egyedüli törvényes szerepe a hírszerzési adatok gyűjtése, elemzése és jelentése - mondta McCone nem pedig összeesküvések szövögetése külföldi kormányok megbuktatására. Johnson pedig kijelentette, hogy „elege van abból a helyzetből, amely mostanra kialakult, hogy mindannyiszor, amikor a nevem vagy a CIA csak szóba kerül, valamilyen piszkos trükk jut mindenkinek az eszébe”³.

De Lyndon Johnson egész éjszaka ébren feküdt, megpróbálván eldönteni, hogy totálisan bevonuljon-e Vietnamba, vagy totálisan kivonuljon onnan. Amerikai támogatás nélkül Saigon el fog esni. Nem akart belesodródni a háborúba amerikai katonák ezreivel, de azt sem tűrhette, hogy kihátrálni lássák. A háború és a diplomácia határmezsgyéjén pedig az egyetlen járható utat a titkos akciók jelentették.

„Senki se tudja működtetni a titkosszolgálatokat"

1964 elején McCone és Peer de Silva, az újonnan kinevezett saigoni állomásigazgató csak rossz hírekkel tudott szolgálni az elnöknek. McCone „rendkívül aggódott a helyzet miatt”. Úgy látta, hogy azok a hírszerzési adatok, „amelyek alapján felmértük és elterveztük a háború menetét, vaskos tévedések”. Figyelmeztette a Fehér Házat és a Kongresszust, hogy „a Vietkong tekintélyes támogatást kap Észak-Vietnamból és feltehetőleg máshonnan is, és ez a támogatás még tovább fokozható. Leállítása a határok, a kiterjedt vízi úthálózat és a hosszú tengerpart lezárásával nehéz, már ha egyáltalán lehetséges. A Vietkong politikai alapokról szólítja meg a dél-vietnami népet, ami hatékonynak bizonyult, sokakat toborzott a hadseregükbe, és semlegesítette az ellenállást velük szemben."⁴

A Tigris-projekt (Project Tiger), a saigoni CIA-állomás félkatonai műveletekre támaszkodó, Észak-Vietnam ellen irányuló kétéves programja, árulással és az ügynökök halálával végződött. Most a Pentagon azt javasolta, hogy a CIA-val együttműködésben újra kell indítani. A 34A fedőnevű hadműveleti terv (Operations Plan 34A, rövidítve OPLAN 34A) sorozatos titkos rajtaütéseket és diverzánsakciókat irányzott elő egy éven át, így próbálva meg rábírni Hanoit, hogy hagyjon fel a lazítással Dél-Vietnamban és Laoszban. A terv lényegét ismét a légi hadműveletek tették ki, amelyek során hírszerző alakulatokat és rohamosztagokat dobnának le Észak-Vietnamban, valamint ezzel összhangban partraszállási akciókra kerülne sor. A rajtaütésekben részt vevő egységek a dél-vietnami különleges erők katonáiból állnának, akiket a kínai nemzeti hadsereg tagjaiból és dél-koreaiakból szervezett kommandók egészítenének ki. Mindannyiuk kiképzése a CIA feladata lenne. McCone azonban nem bízott abban, hogy a támadások hatására Ho Si Minh meggondolná magát. Javasolta, hogy „meg kell mondani az Elnöknek: ez a terv nem valami nagy durranás - körülbelül annyi, mint elefántnak a szúnyogcsípés".

A parancs értelmében az ügynökség ázsiai félkatonai alakulatai a Pentagon Különleges Műveleti Csoportjának (Special Operations Group) rendelkezési állományába kerültek Vietnamban. Helms óvott „az ominózus elsodródástól” - ezen a CIA eltávolodását értette a hírszerzéstől egy olyan szerep irányába, amelyben konvencionális katonai segédcsapattá degradálódik. Lyman Kirkpatrick ügyvezető igazgató pedig megjósolta „a CIA fragmentálódását és tönkretételét, amelynek során az ügynökség operatív műveleti szervezetét bekebelezi a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa”. Ezek bizony látnoki félelmek voltak.

1964 márciusában az elnök ismét Saigonba küldte McCone-t és McNamarát. Visszatérve az igazgató közölte vele, hogy a háború nem alakul valami jól. „McNamara úr annak a nagyon optimista véleményének adott hangot, hogy a dolgok meglehetősen jól haladnak - mondta McCone az LBJ Elnöki Könyvtár számára adott oral history-interjúban. - Én viszont kénytelen voltam arra az álláspontra helyezkedni, hogy amíg a Ho Si Minh-ösvény nyitva van, és az utánpótlás és a csapatszállító konvojok zavartalanul közlekednek rajta, nem mondhatjuk, hogy a dolgok olyan jól mennek.”

Ez volt a vég kezdete John McCone-nak mint a központi hírszerzés igazgatójának karrierje számára. Lyndon Johnson bezárta előtte az Ovális iroda ajtaját. Az elnök és a CIA közötti kommunikáció a világ eseményeiről szóló, heti két írott jelentésre korlátozódott, amelyet Johnson ráérő idejében olvasott el, amennyiben és amikor kedve tartotta. Április 22-én McCone megmondta Bundynak: „Rendkívül elégedetlen vagyok azzal a ténnyel, hogy Johnson elnök nem kap tőlem közvetlen hírszerzési tájékoztatást, ahogyan Kennedy és Eisenhower elnök idejében szokásban volt.” Egy héttel később McCone szóvá is tette LBJ-nek, hogy „mostanában nem sokat látom, és ez zavar engem”. Erre föl Johnson májusban meghívta McCone-t, hogy golfozzanak együtt a Burning Tree Country Clubban. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy egészen októberig nem került sor közöttük tartalmas, a lényeget érintő beszélgetésre. Az elnök már tizenegy hónapja hivatalban volt, amikor végre eszébe jutott, hogy megkérdezze McCone-t, mekkora szervezet a CIA, mennyibe kerül a fenntartása, és pontosan miben is lehet az ő szolgálatára.⁶ Az igazgató tanácsait ritkán hallgatta és fogadta meg, akinek így nem maradt hatalom a kezében. Ennek következtében a CIA kezdett belesodródni az 1960-as évek közepének veszélyes politikai örvényeibe.

McCone és McNamara nézeteltérései a vietnami helyzet megítélésében egy mélyebben húzódó politikai törésvonalat is a felszínre hoztak. A törvény értelmében a központi hírszerzés igazgatója töltötte be az összes amerikai titkosszolgálati ügynökség igazgatótanácsának elnöki tisztét. Csakhogy a Pentagon már két évtizede azért küzdött, hogy az igazgatót a másodhegedűs szerepére degradálja abban a disszonáns zenét játszó együttesben, amelyet a köznyelv „hírszerző közösség" néven kezdett emlegetni. Az elnök titkosszolgálati tanácsadó testülete már hat éve azt az álláspontot képviselte, hogy az igazgató vezesse az egész közösséget, a CIA igazgatási teendőit pedig az ügynökség operatív műveleti szervezetének főnöke lássa el. Allen Dulles azonban hajthatatlanul ellenállt ennek az elképzelésnek, és semmivel nem volt hajlandó törődni, csak a titkos akciókkal. McCone viszont minduntalan azt hangsúlyozta, hogy meg akar szabadulni a háttérben intrikálás, a titkos összeesküvések szövögetésének nyűgétől. Érvelésének az adott nyomatékot, hogy 1964-ben a CIA operatív műveleti részlege az ügynökség teljes költségvetésének közel kétharmadát, az ő idejének pedig kilencven százalékát emésztette fel. Az igazgató érvényre akarta juttatni törvény által megszabott ellenőrzési jogát az amerikai titkosszolgálatok felett. A rá ruházott felelősséggel arányos mértékű jogkörre volt szüksége. Ezt azonban sohasem kapta meg. A Pentagon minden, erre irányuló próbálkozását meghiúsította.

Az elmúlt évtizedben az amerikai titkosszolgálatnak három fő ága fejlődött ki. Mindhárom a központi hírszerzés igazgatójának névleges irányítása alatt állt. Ez a jogkör azonban csak papíron létezett. Az igazgató feladata volt (lett volna), hogy felügyelje a Nemzetbiztonsági Ügynökséget (National Security Agency, NSA), az amerikai titkosszolgálat egyre gigantikusabb, globális, elektronikus lehallgatásra specializálódott részlegét. Az NSA-t még Truman elnök hozta létre 1952-ben, Walter Bedell Smith sürgetésére, a koreai háború végzetes kimenetelű meglepetése után. Csakhogy az ügynökség anyagi erőforrásait és tevékenységi körét a védelmi miniszter felügyelte. Ugyancsak McNamara gyakorolt ellenőrzést az új Védelmi Hírszerző Ügynökség (Defense Intelligence Agency, DIA) felett, amelyet ő maga hívott életre a disznó-öbölbeli kudarc után a szárazföldi haderő, a hadiflotta, a légierő és a tengerészgyalogság által szállított információk kusza halmazának koordinálására.⁷ Végül pedig ott volt az 1962-ben létrehozott, kémrepülőgépekre és -műholdakra specializálódott Nemzeti Légifelderítő Hivatal (National Reconnaissance Office, NRO). 1964 tavaszán a légierő tábornokai megpróbálták megszerezni a CIA-tól az egymilliárd dolláros évi költségvetéssel működő program ellenőrzését. A hatalmi vetélkedés szétzilálta az amúgy is gyenge lábakon álló felderítő hivatalt.

„Már éppen azon vagyok, hogy megmondjam a védelmi miniszternek és az Elnöknek: vigyék a NRO-t a francba, és csináljanak vele, amit akarnak - mennydörgött McCone. - Azt hiszem, legjobban teszem, ha felhívom az Elnököt, és megmondom neki, keressen új igazgatót a központi hírszerzés élére. [...] Azok a bürokraták ott a Pentagonban azon mesterkednek, hogy úgy csesszék el a dolgokat, hogy azután senki se tudja működtetni a titkosszolgálatokat.”⁸ McCone még azon a nyáron le akart mondani, de Lyndon Johnson megparancsolta neki, hogy legalább a következő választásokig maradjon a helyén. A vietnami háború ekkor már teljes erővel tombolt, és a lojalitás demonstrálása minden más szempontot felülirt.

„Repülőhalakra lövöldöztek"

A háborúra a jogi felhatalmazást a Tonkini-öböl-határozat (Gulf of Tonkin Resolution) adta meg, amelyet az után fogadott el a Kongresszus, hogy az elnök és a Pentagon bejelentette: augusztus 4-én nemzetközi vizeken nem provokált észak-vietnami támadás ért amerikai hajókat. A támadásról szóló hírszerzési adatokat begyűjtő és ellenőrző Nemzetbiztonsági Ügynökség azt állította, hogy a bizonyítékok sziklaszilárdak. Robert McNamara esküvel tanúsította valódiságukat, a hadiflotta vietnami háborúról szóló hivatalos történelmi tanulmánya pedig meggyőzőnek nevezi őket.

Mindez nem volt jóhiszemű tévedés. A vietnami háború hamis hírszerzési adatokon alapuló politikai hazugságokkal vette kezdetét. Ha a CIA az alapításáról rendelkező törvény szándékainak megfelelően jár el, ha McCone a törvény szellemében látja el feladatát, a hamis jelentések aligha értek volna meg néhány óránál hosszabb életet. De a teljes igazságra csak a Nemzetbiztonsági Ügynökség 2005 novemberében publikált, rendkívül részletes beismerésében derült fény.

1964 júliusában a Pentagon és a CIA megállapította, hogy a hat hónappal azelőtt megkezdett OPLAN 34A projekt keretében végrehajtott szárazföldi támadások hatástalan szurkapiszkák voltak - ahogyan azt McCone megjósolta. Ezután az Egyesült Államok a tengerről indított rajtaütésszerű támadásokat Tucker Gougelmann CIA-tiszt parancsnoksága alatt. A viharvert tengerészgyalogos lesz évekkel később az utolsó amerikai katona, aki elesik a vietnami háborúban. Csapatai támogatására Washington fokozta a légi felderítést Észak-Vietnam felett, a hadiflotta pedig a Desoto fedőnevű művelet keretében elindított egy programot, amely lehetővé tette az ellenség kódolt üzenetváltásainak lehallgatását - ennek rövidítése a SIGINT (Signals intelligence - elektronikus hírszerzés). A missziók egy konténer méretű „fekete doboz” belsejében kezdődtek, amelyet a vietnami partok közelében horgonyzó egyik romboló fedélzetéhez rögzítettek. Az így telepített állomásokat antennákkal és monitorokkal szerelték fel, amelyeket a Haditengerészet Biztonsági Csoport (Naval Security Group) legalább tucatnyi elhárítótisztje kezelt. Lehallgatták az észak-vietnami katonai üzenetváltásokat, majd a begyűjtött rejtjeles adatokat a Nemzetbiztonsági Ügynökségben dekódolták és angolra fordították.

A Desoto-misszió keretében a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa a USS Maddox torpedórombolót vezényelte a Tonkini-öbölbe John Herrick kapitány parancsnoksága alatt azzal az utasítással, hogy „ösztönözze és regisztrálja” a rajtaütésekre adott észak-vietnami reakciókat. A parancs értelmében a Maddoxnak Észak-Vietnam partvonalától nyolc tengeri mérföldre, az öbölbeli szigetektől pedig négy csomóra kellett tartózkodnia. Vietnammal kapcsolatban az Egyesült Államok nem ismerte el a nemzetközi egyezményekben a felségvizekre megállapított 19 kilométeres távolságot. 1964 júliusának utolsó és augusztusának első éjszakáján a Tonkini-öbölben horgonyzó Maddox megfigyelt egy OPLAN 34A-támadást az Észak-Vietnam középső partszakaszának mentén fekvő Hon Me-sziget ellen, majd nyomon követte az északiak ellentámadását is, figyelemmel kísérve a torpedókkal és gépfegyverekkel felszerelt szovjet gyártmányú őrhajókat, amint a sziget közelében összevonják őket.

Augusztus 2-án délután a Maddox három közeledő őrhajót észlelt. Herrick kapitány rádión megüzente a hetedik flotta többi parancsnokának, hogy szükség esetén tüzet nyit rájuk. Egyben erősítést kért a Turner Joy rombolótól és a Ticonderoga anyahajó vadászgépeitől. Röviddel délután három után a Maddox háromszor rálőtt az észak-vietnami őrhajókra. A lövéseket sem a Pentagon, sem a Fehér Ház nem jelentette vagy ismerte el; fenntartották azt az állításukat, hogy a kommunisták lőttek először. A Maddox még mindig tüzelt, amikor négy F-8E vadászgép lecsapott az őrhajókra: négy matrózt megöltek, két hajót súlyosan megrongáltak, és a harmadikat is eltalálták. A kommunista kapitányok visszafordultak, és további parancsra várva Haiphongból elrejtőztek a part menti kis öblökben. A Maddox sérülése mindössze egy géppuskagolyó ütötte lyuk volt.

Augusztus 3-án Johnson elnök bejelentette, hogy az amerikai hajók folytatják a járőrözést a Tonkini-öbölben, a Külügyminisztérium pedig közleményben tudatta, hogy átnyújtotta első diplomáciai jegyzékét Hanoinak, a „további, nem provokált katonai akciók súlyos következményeire" figyelmeztetve. Még abban az órában újabb provokatív OPLAN 34A-misszió indult útnak a tengerről az észak-vietnami partok közelében fekvő Hon Matt-szigeten álló radarállomás megsemmisítésére.

Majd augusztus 4-e viharos éjszakáján a torpedórombolók kapitányai, a hetedik flotta parancsnokai és főnökeik a Pentagonban sürgős riasztást kaptak a vietnami partokra telepített SIGINT-operátoroktól: a Hon Me-szigetnél augusztus 2-án észlelt és harcba bocsátkozó észak-vietnami őrhajók visszatérőben vannak. Washingtonban Robert McNamara felhívta az elnököt. Az öbölben este tíz, Washingtonban délelőtt tíz óra volt, amikor az amerikai rombolók rádióüzenetben tudatták, hogy támadást intéztek ellenük.¹⁰

A Maddox és a Turner Joy fedélzetén a radar és a víz alatti lokátor, a szonár kezelőszemélyzete kísérteties sötét foltokat észlelt. A kapitányok tüzet nyitottak. Az NSA 2005-ben nyilvánosságra került jelentése leírja, „hogyan pörögtek-forogtak vadul a Tonkini-öböl sötét vizén, miközben a Turner Joy több mint 300 lövést adott le eszeveszetten". Mindkét hajó vad iramú kitérő manővereket hajtott végre. „Az amerikai hadihajók nagy sebességű körkörös mozgása által keltett örvénylés volt az oka annak, hogy a lokátorok több torpedó közeledését érzékelték.” A hajók ezek szerint a saját árnyékukra tüzeltek.

Az elnök azonnal elrendelte, hogy még aznap éjjel induljon légitámadás az észak-vietnami haditengerészeti támaszpontok ellen.

Egy óra sem telt el, amikor Herrick kapitány jelentette: „EGÉSZ AKCIÓ SOK KÉTSÉGET HAGY.” Ezek a kétségek azonban Washintonban kilencven perccel később eloszlottak. Az NSA közölte a védelmi miniszterrel és az Egyesült Államok elnökével, hogy elfogták az észak-vietnami hadiflotta egy közleményét a következő szöveggel: „KÉT HAJÓ FELÁLDOZVA ÉS MINDEN MÁS RENDBEN."

De miután megkezdődtek az Észak-Vietnam elleni amerikai légitámadások, az NSA felülvizsgálta, milyen elektronikus kommunikációt hallgattak meg és fogtak el aznap. Nem találtak semmit. A Dél-Vietnamba és a Fülöp-szigetekre telepített minden SIGINT lehallgatótiszt is végigellenőrzött mindent. Semmi eredmény. Az NSA újból megvizsgálta az elnöknek továbbított, elfogott üzenetet, valamint még egyszer ellenőrizte a fordítást és az eredeti üzenetre nyomott pecsétet az érkeztetés idejével.

Az újraellenőrzés alapján kiderült, hogy az üzenet tartalma valójában a következő: „FELÁLDOZTUNK KÉT BAJTÁRSAT DE MINDENKI ELSZÁNT.” A közlemény vagy közvetlenül az előtt, vagy azzal egy időben íródott, hogy a Maddox és a Turner Joy augusztus 4-én tüzet nyitott. Tehát nem arról szólt, ami aznap éjjel történt, hanem az első összecsapásról, amelyre két nappal korábban, augusztus 2-án került sor.

Az NSA gondosan eltitkolta ezt a szembeötlő tényt. Nem szólt róla senkinek. Elemzői és fordítói harmadszor is, negyedszer is megvizsgálták a kelet-bélyegzőt. Kivétel nélkül mindenki, még a kétkedők is úgy döntöttek, hogy csendben maradnak. Augusztus 5-e és 7-e között az NSA vezetése öt teljesen különböző „akció utáni” jelentést és összefoglalást készített, majd összeállított egy hivatalos kronológiát, az igazság hivatalos verzióját, kimondván az utolsó szót arról, mi is történt a Tonkini-öbölben - az eseményeknek a hírszerzési elemzők és katonai parancsnokok jövőbeni generációi számára megőrzendő történetét.

Mialatt az értékelés-elemzés-ellenőrzés folyt, az NSA-nál valaki megsemmisítette a bűnjelet - azt az elfogott üzenetet, amelyet McNamara bemutatott az elnöknek, „McNamara nyers SIGINT-szöveget vett át, és azt prezentálta az Elnöknek, amiről azt gondolták, hogy egy második támadás bizonyítéka - mondta Ray Cline, abban az időben a CIA hírszerző részlegének igazgatóhelyettese. - És pontosan ez volt az, amire Johnson annyira várt."¹¹ Egy racionális világban a CIA feladata az lett volna, hogy alaposan elemezze a Tonkini-öbölből érkező SIGINT-et, és másoktól független, saját értelmezést adjon ki a jelentéséről. De az a világ többé már nem volt racionális. „Túl késő volt ahhoz, hogy mindez bármit is számítson - mondta Cline. - A harci gépek már felszálltak."

Amint az NSA 2005. novemberi vallomása nyíltan kimondja, „a jelentések döntő többsége, ha kellő figyelemmel dolgozzák fel, azt mondta volna el, hogy nem történt támadás. Tehát tudatos törekvésről volt szó, hogy bizonyítsák, a támadás igenis megtörtént [...] tevőleges erőfeszítés a SIGINT megfeleltetésére annak az állításnak, hogy mi is történt a Tonkini-öbölben augusztus 4-e estéjén.” A jelentés következtetése így hangzik: A hírszerzési adat tartalmát „szántszándékkal elferdítették, hogy alátámassza azt a véleményt, miszerint volt támadás”. Az amerikai hírszerző tisztek „a célnak megfelelően racionalizálták az ellentmondásos bizonyítékot”.

Johnson elnök ekkor már két hónapja készen állt Észak-Vietnam bombázására. Utasítására Bill Bundy távol-keleti ügyekért felelős külügyi államtitkár, a nemzetbiztonsági tanácsadó fivére egy veterán CIA-elemző segítségével már 1964 júniusában megfogalmazta azt a háborús határozatot, amelyet majd beterjesztenek a Kongresszus elé, amikor a helyzet megérik rá.

A valótlan hír tökéletesen beleillett a prekoncepcióra építő politikába. Augusztus 7-én a Kongresszus elsöprő többséggel megadta a felhatalmazást a vietnami háborúra. A Képviselőházban 416 : 0, a Szenátusban 88 : 2 volt a szavazati arány. „Ógörög tragédia” - mondta Cline, olyan politikai színjáték, amely négy évtizeddel később majd újra lejátszódik, amikor az iraki arzenálról szóló hamis hírszerzési információk szolgálnak indoklásul egy másik amerikai elnök számára a háború megindításához.

Lyndon Johnsonra maradt, hogy összegezze, mi is történt valójában a Tonkini-öbölben, amit az eset után négy évvel meg is tett. „A pokolba is - szólt az elnök -, azok az istenverte, hülye matrózok csak repülőhalakra lövöldöztek.”¹²

H u s z o n h a r m a d i k fejezet