„Az erő nyelve"

Allen Dulles, az OSS németországi rangidős tisztje, 1945 nyarán talált magának a rommá lőtt Berlinben egy elegáns és kiszolgáló személyzettel is jól ellátott városi palotát, ahol berendezte főhadiszállását. Kedvenc hadnagya, Richard Helms hozzáfogott, hogy a szovjetek után kémkedjen.

„Azt azért nem szabad elfelejteni - mondta Helms fél évszázaddal később -, hogy kezdetben semmit sem tudtunk. Ismereteink arról, hogy a másik oldalon mire készülnek, mik a szándékaik és mire képesek, egyenlő volt a nullával, vagy alig több annál. Ha sikerült szert tennünk egy telefonkönyvre vagy egy repülőtér alaprajzára, az már nagy dolognak számított. A világ nagy részét illetően sötétben tapogatóztunk.”¹

Helms örömmel tért vissza Berlinbe, ahol 23 évesen mint hírügynökségi riporter tette ismertté a nevét, amikor az 1936-os olimpiai játékok idején interjút készített Hitlerrel. Megdöbbent az OSS feloszlatásán. A szervezet berlini operatív központjában, egy lefoglalt pezsgőgyárban, a jelenlévők szabad utat engedtek a harag és az alkohol folyásának azon az estén, amikor az elnöki utasítás megérkezett. Dulles azt vizionálta, hogy az amerikai titkosszolgálatnak ezentúl nem lesz operatív központja. Csak egy minimálisra zsugorodott, az alapvető funkciókat ellátni képes személyzet marad meg külföldön. Helms egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a misszió véget érhet. Néhány nap múlva azután megerősítést kapott ebben a hitében, amikor üzenet érkezett az OSS washingtoni központjából, hogy továbbra is lássa el a hivatalát.

„A központi hírszerzés szent ügye”

Az üzenetet Donovan helyettese, John Magruder dandártábornok küldte. A minden tekintetben talpig úriember öreg katona 1910 óta szolgált a hadseregben. Szentül hitte, hogy titkosszolgálat nélkül Amerika új világhatalmi vezető szerepének megőrzése a vakszerencsén vagy a britek háborús együttműködésért nyújtott viszontszolgálatán múlik. 1945. szeptember 26-án, hat nappal azután, hogy Truman elnök felszámolta az OSS-t, Magruder tábornok végigsétált a Pentagon végtelen hosszúságú folyosóin. Az időzítés tökéletes volt: Henry Stimson hadügyminiszter, aki hallani sem akart központi hírszerző ügynökségről, éppen azon a héten mondott le. „Semmiképp sem tartom tanácsosnak"² - közölte Donovannal néhány hónappal korábban. Most pedig Magruder tábornok megragadta az alkalmat, hogy kitöltse a Stimson távozásával keletkezett űrt.

Leült megbeszélni a dolgot Donovan egyik régi barátjával, John McCloy hadügyminiszter-helyettessel, aki a legbefolyásosabb politikusok közé tartozott Washingtonban. Kettejüknek már volt esélyük arra, hogy rábírják az elnököt, változtassa meg a döntését.

Magruder aznap McCloy parancsával távozott a Pentagonból, amelynek értelmében „az OSS folyamatban lévő műveleteit végre kell hajtani, hogy ezáltal megőrizzük a folytonosságot”³. Ez az irat életben tartotta a reményt a Központi Hírszerző Ügynökség létrehozására. Azt jelentette, hogy a kémek továbbra is szolgálatban maradnak egy új név, a Stratégiai Szolgálatok Egységének (Strategic Services Unit, SSU) védőernyője alatt. McCloy ezután felkérte régi jó barátját, Robert A. Lovett légi hadviselésért felelős államtitkárt és majdani védelmi minisztert, hozzon létre egy titkos bizottságot, amely kijelöli az amerikai titkosszolgálat feladatkörét - és tájékoztassa Trumant a további teendőkről. Magruder bizalmasan közölte embereivel, hogy „a központi hírszerzés szent ügye"⁴ győzni fog.

Miután a legrosszabbat ily módon sikerült elkerülni, a nekibátorodott Helms munkához látott Berlinben. Megtisztította a szervezetet azoktól az ügynököktől, akik túlságosan is belevetették magukat a berlini feketepiaci üzelmekbe, ahol minden és mindenki eladó és kapható volt - például két tucat karton Camel cigaretta, amelyet az amerikai helyőrségi kantinban 12 dollárért lehetett megvenni, egy 1939-es évjáratú Mercedes-Benz autót ért. Megkeresett német tudósokat és kémeket, hogy szökjenek át Nyugatra, és tudásukat, szakértelmüket ne a szovjetek, hanem az Egyesült Államok szolgálatába állítsák. De ezek a feladatok hamar háttérbe szorultak azzal a törekvéssel szemben, hogy tisztán lássák az új ellenséget. Októberre „világossá vált, hogy elsődleges célunk az oroszok szándékainak kiderítése lesz"⁵ -emlékezett vissza Tom Polgár, a berlini bázis 23 éves tisztje. A szovjetek ekkorra már lefoglalták a vasútvonalakat, és elkezdték beolvasztani a keletnémet politikai pártokat. Kezdetben az amerikai kémek legfeljebb annyit tehettek, hogy megpróbálták figyelemmel kísérni a Berlinbe irányuló szovjet katonai szállítmányok mozgását, azt a látszatot keltve a Pentagonban, hogy valaki szemmel tartja a Vörös Hadsereget. Afeletti dühükben, hogy Washington meghátrál a szovjet nyomulással szemben, és szembeszegülve azzal az ellenállással, amelyet az amerikai főtisztek tanúsítottak Berlinben, Helms és emberei megpróbálták rávenni a német rendőrséget és politikusokat, hogy hozzanak létre kémhálózatot Keleten, Novemberre „szemtanúi lehettünk annak, hogyan kebelezik be totálisan az oroszok a keletnémet rendszert”⁶ - mondta Peter Sichel, a berlini bázis egy másik 23 éves tisztje.

A Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa és a befolyásos haditengerészeti miniszter, James V. Forrestal növekvő aggodalommal gondolt arra, hogy a szovjetek, akárcsak a nácik, egész Európa bekebelezésére törnek - majd pedig továbbnyomulnak a Mediterráneum keleti felébe, a Perzsa-öbölbe, Észak-Kínába és Koreába. Egyetlen elhibázott manőver olyan konfrontációhoz vezethetne, amilyet senki sem vállalhat. Az új háborútól való félelem növekedésével az amerikai titkosszolgálat jövendő vezetői két rivális táborra szakadtak.

Az egyik tábor a kémkedés, a lassú és türelmes titkos adatgyűjtés híve volt. A másik a titkos hadviselés mellett tört lándzsát; szerintük fedett akciókkal kell szembeszállni az ellenséggel. A kémkedés célja a világ megismerése - ezt vallotta Richard Helms. A titkos akciók célja a világ megváltoztatása - ez pedig Frank Wisner nézete volt.

Wisner, a kifogástalanul szabott egyenruhában feszítő, megnyerő modorú ügyvéd Mississippi állambeli földbirtokos dzsentricsaládból származott. 1944 szeptemberében Bukarestbe repült az ottani OSS-állomás újonnan kinevezett vezetőjeként. A várost a Vörös Hadsereg és egy kis létszámú amerikai katonai misszió irányította, Wisner pedig az oroszok szemmel tartását kapta feladatul. Elemében volt; konspirált a fiatal Mihály királlyal, megszervezte a lelőtt gépükből katapultált amerikai pilóták kimentését, és kisajátította az egyik bukaresti sörbáró 30 szobás előkelő rezidenciáját. A fényes csillárok alatt szovjet és amerikai tisztek jöttek-mentek, pezsgővel köszöntve egymást. Wisner ragyogott; ő lehetett az egyik első OSS-ügynök, aki koccintott az oroszokkal - és büszkén jelentette a központnak, hogy „sikeres kapcsolatot”⁷ teremtett a szovjet titkosszolgálattal.

Wisner alig egy éve volt kém, az oroszok ellenben több mint két évszázada űzték ezt a mesterséget. Ekkorra már jól beépültek az OSS-be, és gyorsan beszivárogtak Wisner román szövetségeseinek és ügynökeinek legbelsőbb köreibe. A tél közepére már az egész fővárost ők ellenőrizték: német származású románok tízezreit zsúfolták vasúti vagonokba, és transzportálták keletre a szolgaságba vagy a halálba. Wisner huszonhét, emberekkel teli tehervagont számlálhatott össze, amint kigördültek Romániából. Az emlék haláláig kísértette.

Mélyen megrendült emberként érkezett meg az OSS németországi főhadiszállására, ahol Helmsszel kényszerű szövetségesek lettek. 1945 decemberében együtt repültek Washingtonba, s amint a 18 órás úton elbeszélgettek, rá kellett jönniük: elképzelésük sincs arról, hogy az Egyesült Államoknak lesz-e titkosszolgálata, miután földet érnek.

„Nyilvánvalóan korcs szervezet"

Washingtonban egyre hevesebb küzdelem folyt az amerikai titkosszolgálat jövője körül. A Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa olyan szervezetért szállt síkra, amely szorosan az ellenőrzése alá tartozik. A szárazföldi haderő és a haditengerészet saját titkosszolgálatot akart, míg J. Edgar Hoover azt szerette volna elérni, hogy az FBI világméretű kémtevékenységet folytasson. A Külügyminisztérium szintén felügyeleti jogköröket követelt. Még a postaügyi miniszter is beszállt a versengésbe.

Magruder tábornok így határozta meg a problémát: „A fedett titkosszolgálati műveletek minden szabály állandó megszegésével járnak - írta. - Fogalmazzunk nyíltan: az ilyen műveletek szükségszerűen jogszerűtlenek, és alkalmanként illegálisak.” Meggyőzően úgy érvelt, hogy a Pentagon és a külügy nem kockáztathatja meg ezek levezénylését. Helyettük új és független operatív műveleti szervezetnek kell a felelősséget vállalnia.

Ám jóformán senki sem maradt, aki beléphetett volna a jövendő szervezet soraiba. „A titkosszolgálati toborzásra irányuló erőfeszítésünk többé-kevésbé megfeneklett”⁹ - vallotta be Bill Quinn ezredes, Magruder tábornok ügyvezető tisztje a Stratégiai Szolgálatok Egységében. Minden hat OSS-veteránból öten visszatértek eredeti foglalkozásukhoz. Az amerikai titkosszolgálat maradékáról úgy tartják, mondta Helms, hogy „kapkodva, olcsón létrehozott, ennélfogva gyenge minőségű és ideiglenes, nyilvánvalóan korcs, megjósolhatatlan élettartamú szervezet”¹⁰. A szolgálat létszáma három hónap alatt csaknem tízezer fővel csökkent, és 1945 végére mindössze 1967-en maradtak. A londoni, párizsi, római, bécsi, madridi, lisszaboni és stockholmi állomás csaknem minden munkatársát elvesztette. A 23 ázsiai irodából 15 bezárt. Pearl Harbor negyedik évfordulóján, abban a meggyőződésében, hogy Truman vakvágányra siklatta az amerikai titkosszolgálatot, Allen Dulles visszatért íróasztalához a New York-i székhelyű Sullivan & Cromwell ügyvédi irodába, ahol fivére, John Foster Dulles is a munkatársa volt. Frank Wisner követte példáját, és visszament saját New York-i ügyvédi irodájába, a Carter & Ledyardba.

A megmaradt hírszerző elemzőket áthelyezték a külügy egyik újonnan létrehozott kutatási részlegébe. A minisztériumban páriaként bántak velük. „Nem hiszem, hogy valaha is volt vagy lesz az életemnek ilyen szomorú és megpróbáltatásokkal teli időszaka”¹¹ - írta Sherman Kent, a CIA titkosszolgálati igazgatóságának egyik majdani alapító atyja. A legtehetségesebbek hamarosan távoztak is elkeseredésükben, visszatérve az egyetemi katedrához vagy lapjuk szerkesztőségébe. Helyettük pedig nem jelentkezett senki. Ezután hosszú éveken át nem akadt, aki megfelelő titkosszolgálati jelentéssel látta volna el az amerikai kormányzatot.

Truman elnök Harold D. Smith költségvetési igazgatót bízta meg az amerikai háborús gépezet szervezett lebontásának felügyeletével. A demobilizáció azonban széteséshez vezetett. Az OSS feloszlatásának napján Smith figyelmeztette az elnököt: az Egyesült Államok azt kockáztatja, hogy visszatér a naiv tudatlanság állapotába, amelyben Pearl Harbor előtt létezett. Attól tartott, hogy az amerikai titkosszolgálatban „súlyos zavarok támadtak, és ennélfogva elvesztette hatékonyságát”¹³ 1946. január 9-én egy sebtében összehívott fehér házi értekezleten William D. Leahy, Truman érdes modorú vezérkari főnöke egyenesen az elnök szemébe mondta, hogy „a titkosszolgálattal szégyenletes módon bántak el."¹⁴

Maga Truman is belátta, hogy káoszt idézett elő, és elhatározta, hogy helyreállítja a rendet. Magához rendelte a haditengerészeti titkosszolgálat igazgatóhelyettesét, Sidney W. Souers ellentengernagyot. A tartalékos Souers a Demokrata Párt elszánt híve volt, gazdag üzletember Missouri államban, aki életbiztosításból és az ország első önkiszolgálóélelmiszerüzlet-hálózata, a Piggly Wiggly létrehozásából szerezte vagyonát. A James Forrestal haditengerészeti miniszter által a háború után létrehozott bizottság tagjaként a titkosszolgálat jövőjét vizsgálta, de látóköre nem terjedt túl azon a vágyán, hogy mielőbb visszatérhessen Saint Louisba.

Souers megdöbbenve vette tudomásul, hogy az elnök őt akarja megtenni a központi hírszerzés első igazgatójának. Az 1946. január 24-ei beiktatásról Leahy admirális a következőket jegyezte be hivatali naplójába: „A mai ebéden a Fehér Házban, csak a stáb tagjainak jelenlétében, Sidney Souers ellentengernagy meg én fekete köpenyt, fekete kalapot és fából készült tőrt kaptunk" Trumantól. Az elnök ezután lovaggá ütötte Souerst mint a „Kalandvágyú Szimatcsapat” és a „Központosított Fürkészés Igazgatóját”¹⁵. (A jelenet csak a Truman által használt cloak and dagger kifejezés jelentésének ismeretében érthető: a cloak köpenyt, a dagger tőrt jeleni, maga a cloak and dagger kifejezés pedig kémkedést/intrikálást. főleg a romantikus, kalandregényekbe illő fajtából.) Ezzel a vásári komédiába illő jelenettel a megdöbbent tartalékos tiszt a rosszul szervezett, kudarcra kárhoztatott és rövid életűnek bizonyuló Központi Hírszerző Csoport (Central Intelligence Group) élére került. Souers egy csapásra csaknem kétezer titkosszolgálati tiszt és beosztott munkatárs felelős vezetője lett, akik közel 400 ezer személy adatlapját és aktáit kezelték. Sokuknak fogalmuk sem volt arról, hogy mi a feladatuk, vagy mik az elvárások velük szemben. Hivatali eskütétele után valaki megkérdezte Souerst, hogy ő mit szándékozik tenni. „Haza szeretnék menni” - volt a rezignált válasz.

A központi hírszerzés összes őt követő igazgatójához hasonlóan Souers nyakába óriási felelősséget raktak a megfelelő jogkörök nélkül. A Fehér Házból nem kapott semmiféle útmutatást. A fő probléma az volt, hogy igazából senki sem tudta, mit akar az elnök - leginkább az elnök maga nem. Truman kijelentette, hogy csak napi összefoglaló hírszerzési jelentésekre van szüksége,¹⁵ mert ezáltal megmenekülhet attól, hogy minden reggel végig kelljen rágnia magát a méter magasan tornyosuló táviratforgalmon. A Központi Hírszerző Csoport alapító tagjai joggal láthatták úgy, hogy az elnök mindössze ezt a szerepet szánja nekik.

Mások ettől egészen eltérően értelmezték az ügynökségnek szánt szerepet. Magruder tábornok fenntartotta a véleményét, hogy a Fehér Ház kimondatlan értelmezése szerint a Központi Hírszerző Csoport egy operatív műveleti szervet fog működtetni. De még ha így állt is a dolog, erről egyetlen papírra vetett szó sem tanúskodik. Az elnök sosem beszélt róla, s emiatt a kormányzaton belül szinte senki sem ismerte el az új csoport legitimációját. A Pentagon és a külügy egyszerűen nem volt hajlandó szóba állni Souersszel és embereivel. A szárazföldi haderő, a haditengerészet és az FBI a legteljesebb megvetéssel kezelte őket. Souers alig száz napig bírta ki az igazgatói székben, noha tanácsadóként továbbra is szolgálta az elnököt. Mindössze egyetlen lényegbevágó üzenetet hagyott hátra, egy szigorúan titkos feljegyzést a következő megállapítással: „Sürgős szükség van a lehető legmagasabb színvonalú titkosszolgálat létrehozására a Szovjetunióval szemben a lehető legrövidebb időn belül.”¹⁷

Ezekben a napokban a Kremlben zajló eseményekre az amerikaiak közül egyedül az újonnan kinevezett moszkvai nagykövetnek, a központi hírszerzés majdani igazgatójának, Walter Bedell Smith tábornoknak volt rálátása, valamint első beosztottjának, George F. Kennannak, aki az orosz ügyekben kiváló szakértelemre tett szert.

„Mik a Szovjetunió szándékai?"

Bedell Smith, egy indianai kiskereskedő fia, közlegényből küzdötte fel magát tábornokká anélkül, hogy akár a West Point katonai akadémián, akár más intézményben tanult volna. Eisenhower vezérkari főnökeként a második világháború minden egyes észak-afrikai és európai ütközetét alaposan kielemezte. Tiszttársai tisztelték, de egyúttal tartottak is tőle: ő volt Eisenhower komor ábrázatú, minden piszkos munkát elvégző embere. A végső kimerülés határán túl hajszolta magát a munkában. Egy ízben egy éjszakába nyúló vacsorán rosszul lett Eisenhower és Winston Churchill társaságában. Miután a bevérzett fekélye miatt vérátömlesztést kapott, addig vitatkozott a brit katonai kórház személyzetével, amíg vissza nem engedték a parancsnoki sátorba. Együtt étkezett szovjet tisztekkel, és feszített tempójú munkavacsorákon vett részt Algírban a szövetséges főhadiszálláson, ahol a britekkel összehangolt hadműveleteket dolgozott ki a nácik ellen. Személyesen fogadta az európai háborúnak véget vető német kapitulációt, s megvetéssel mérte végig a német küldöttséget az amerikai haderő előretolt főhadiszállásának otthont adó, ütött-kopott kis vörös iskolaépületben a franciaországi Reimsben. A győzelem napján, 1945. május 8-án néhány futó pillanatra találkozott Reimsben Allen Dullesszal és Richard Helmsszel. A köszvény kínozta, mankójára támaszkodó Dulles azért szeretett volna találkozni Eisenhowerrel, hogy elnyerje támogatását egy teljes hatáskörrel felruházott amerikai hírszerző központ létrehozására Berlinben. Aznap reggel azonban a főparancsnok nem talált időt Dulles számára, ami rossz előjel volt.

Bedell Smith 1946 márciusában érkezett meg Moszkvába, hogy megismerkedjen a helyi viszonyokkal, és tájékoztatást kapjon George F. Kennantól, az amerikai nagykövetség ügyvivőjétől. Kennan már éveket töltött el a Szovjetunióban, és sok álmatlan éjszakai órán át próbálta megfejteni Sztálin titkát. A Vörös Hadsereg Európának csaknem a felét elfoglalta a háborúban. A hadizsákmánynak azonban rettenetes ára volt: húszmillió halálos áldozat a Szovjetunióban. Sztálin hadai sok nemzetet felszabadítottak ugyan a náci uralom alól, de most a Kreml baljós árnyéka vetődött több mint százmillió emberre a Szovjetunió határain túl. Kennan előre látta, hogy a szovjetek a nyers erő alkalmazásával akarják konszolidálni hódításaikat. Figyelmeztette a Fehér Házat, hogy készüljön fel az erőpróbára.

Néhány nappal azelőtt, hogy Bedell Smith gépe földet ért volna Moszkvában, Kennan elküldte Washingtonba az amerikai diplomáciatörténet leghíresebb, nyolcezer szavas táviratát, a „hosszú táviratot”, amelyben pontos kórképet adott a szovjet paranoiáról. Kennan kezdetben néhány, idővel milliónyi olvasójának főleg azon a tételen akadt meg a szeme, amely szerint a szovjetek érzéketlenek a józan érvekre, ám annál fogékonyabbak az „erő logikájára”, tehát csak az „erő nyelvén" lehet velük szót érteni. Ezzel Kennan nyomban az amerikai kormányzat legnagyobb kremlinológusának hírnevére tett szert. „Háborús tapasztalataink révén már hozzászoktunk ahhoz, hogy nagy ellenséggel álljunk szemben - emlékezett vissza Kennan sok évvel később. - Az ellenségnek mindig egy központnak kell lennie. És totálisan gonosznak is kell lennie.”¹⁸

Bedell Smith így jellemezte Kennant: „A lehető legjobb tanár, akit egy újonnan jött misszióvezető csak el tud képzelni magának.”¹⁹

1946 áprilisában, egy hideg, csillagfényes estén³⁰ Bedell Smith amerikai zászlóval ékes limuzinjában ülve a Kremlbe hajtatott. A kapuknál szovjet elhárítótisztek ellenőrizték a személyazonosságát. Az autó elhaladt az ősi orosz székesegyházak és a Kreml falába épült magas torony lábánál fekvő, hatalmas törött harang mellett. Smitht hosszú, fekete bőrcsizmát és vörös csíkos nadrágot viselő, tisztelgő katonák kísérték be az épületbe. Egyedül érkezett. Végigvezették egy hosszú folyosón és jó néhány nagy, sötétzöld bőrbevonatú, párnázott kettős ajtón. Végül egy magas mennyezetű tárgyalóteremben a generális szemtől szemben állt a generalisszimusszal.

Bedell Smith kétértelmű kérdést tett fel Sztálinnak: „Mik a Szovjetunió szándékai, és meddig kíván Oroszország elmenni?”

Sztálin a távolba révedt, cigarettájával pöfékelt, és piros tollával szórakozottan idomtalan szíveket és kérdőjeleket firkálgatott. Tagadta, hogy szándékai volnának bármely országgal kapcsolatban. Elítélte Winston Churchill néhány héttel korábban, Missouriban elhangzott kijelentését, amelyben a vasfüggöny leereszkedésére figyelmeztetett Európa felett.

Sztálin kijelentette, hogy a Szovjetunió ismeri az ellenségeit.

-    Lehetséges, hogy ön valóban úgy gondolja, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia arra szövetkezik, hogy keresztezze Oroszország szándékait?

-    Da - felelte Sztálin.

A tábornok megismételte:

-    Meddig kíván elmenni a Szovjetunió?

Sztálin a szemébe nézve így válaszolt:

-    Nem szándékozunk nagyon messzire elmenni.

Milyen messzire? Ezt senki sem tudta. Mi az amerikai titkosszolgálat küldetése az új szovjet fenyegetéssel szemben? Senki sem tudta biztosan.

„Egy bűvészinas"

1946. június 10-én Hoyt Vandenberg tábornok lett a központi hírszerzés második igazgatója. A jóképű pilóta, aki annak idején Eisenhower taktikai légi háborúját irányította Európában, most egy megbízhatatlan, kétes hírű kompániát kapott a keze alá egy jellegtelen színűre vakolt épületcsoportban a Foggy Bottom legtávolabbi végén, a Potomacra néző kis meredek partszakasz tetején. (Ahol a Külügyminisztérium (State Department) épületei állnak a Potomac folyó ködös (foggy) partján; átvitt értelemben az egész minisztériumot értik rajta.) Harcálláspontja az E utca 2430. alatt, az egykori OSS-központ volt, egy elhagyatott gázgyártól, egy tornyos sörfőzdétől és egy görkorcsolyapályától közrefogva.

Vandenbergnek három alapvető eszköz nem állt rendelkezésére: pénz, hatalom és ember. Lawrence Houston megítélése szerint, aki 1946 és 1972 között a központi hírszerzés jogtanácsosa volt, a Központi Hírszerző Csoport törvényen kívülinek számított. Az elnöknek ugyanis nem volt jogköre csak úgy a semmiből létrehozni egy szövetségi ügynökséget. Kongresszusi jóváhagyás nélkül a központi hírszerzés pénzt sem költhetett jogszerűen. Márpedig a pénz hiánya egyben a hatáskör hiányát is jelentette.

Vandenberg azzal a céllal látott munkához, hogy az Egyesült Államoknak ismét legyen hírszerző szolgálata. Létrehozott egy új Különleges Műveleti Hivatalt (Office of Special. Operations) a külföldi országokban folyó kémkedés és felforgatás irányítására, majd néhány kongresszusi képviselőből suba alatt kisajtolt 15 millió dollárt e missziók végrehajtására. Mindent tudni akart a szovjet haderőről Kelet- és Közép-Európában: hadmozdulatait, képességeit és szándékait, ezért utasította Richard Helmst, hogy sürgősen szolgáljon információval. A németországi, ausztriai, svájci, lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi kémtevékenységért felelős, 228 ügynököt irányító Helms erre kijelentette: úgy érzi magát, mint „egy bűvészinas, aki egyszerre próbál a levegőben egyensúlyozni egy felfújt strandlabdát, egy nyitott tejesüveget és egy csőre töltött géppisztolyt". Európa-szerte „politikai menekültek, korábbi titkosszolgálati tisztek, exügynökök és mindenféle kétes vállalkozók hírszerző nagykutyákká vedlettek át, és zsibárusként árulták a megrendelő igénye szerint manipulált információt”. Minél többet költöttek Helms ügynökei titkok vásárlására, az információk annál értéktelenebbek lettek. „Semmi mással nem lehetne ennél szemléletesebben illusztrálni, hogyan kell pénzt kidobni egy végig nem gondolt problémára"²² - írta egy helyütt. Amit hírszerzési információként sikerült összeszedni a szovjetekről és csatlósaikról, nem volt egyéb tehetséges hazudozók szállította hamis adatok összevisszaságánál

Helms később határozottan állította, hogy a CIA levéltárában a Szovjetunióról és Kelet-Európáról őrzött anyagnak legalább a fele merő valótlanság. Berlini és bécsi irodái szinte iparszerűen gyártották a hamis hírszerzési adatokat. Beosztott tisztjei és elemzői közül csak kevesen tudták kirostálni a valós tényeket a valótlan információk tömegéből. Ez a probléma végigkísérte az amerikai központi hírszerzés történetét: több mint fél évszázaddal később a CIA ugyanilyen koholmányokkal szembesült, amikor megpróbálta felderíteni az iraki tömegpusztító fegyvereket.

Vandenberget hivatalba lépésének első napjától a külföldről érkező, elborzasztó hírek nyugtalanították. Napi jelentései nagy nekibuzdulást, de kevés világosságot ébresztettek. Lehetetlen volt megállapítani, hogy a kémek jelzéseinek van-e valóságalapjuk, ettől függetlenül azonban eljutottak a legfelsőbb döntéshozói szintig, Gyorshír: egy részeg szovjet tiszt azzal dicsekedett, hogy Oroszország váratlan csapásmérésre készül. Gyorshír: a balkáni szovjet haderő parancsnoka pohárköszöntőt mondott Isztambul küszöbönálló elestére. Gyorshír: Sztálin készen áll arra, hogy elözönli Törökországot, bekeríti a Fekete-tengert, és elfoglalja a Mediterráneumot és a Közel-Keletet. A Pentagon úgy döntött, hogy a szovjet előrenyomulásnak úgy lehet a leghatásosabban gátat vetni, ha elvágják a Vörös Hadsereg romániai utánpótlási vonalait. A vezérkari tisztek hozzá is fogtak a haditervek felvázolásához.

Közölték Vandenberggel, hogy készítse elő a hidegháború első titkos hadműveletét. Az utasítás végrehajtásának érdekében Vandenberg megváltoztatta a Központi Hírszerző Csoport működésének jellegét. 1946. július 17-én két asszisztensét Washingtonba küldte, hogy tárgyaljanak Truman fehér házbeli tanácsadójával, Clark Clifforddal. Azzal érveltek, hogy „a központi hírszerzés eredeti koncepciója változtatásra szorul” annak érdekében, hogy „operatív ügynökség” legyen belőle. Így is történt - minden jogi felhatalmazás nélkül. Ugyanazon a napon Vandenberg személyesen kérte meg Robert Patterson hadügyminisztert és James Byrnes külügyminisztert, hogy csúsztassanak a zsebébe további 10 millió dollárt titkos forrásokból a „világszerte tevékenykedő titkos ügynökök"²⁴ munkájának finanszírozására. Meg is kapta a pénzt.

Vandenberg Különleges Műveleti Hivatala nekilátott, hogy földalatti ellenállási mozgalmat hozzon létre Romániában. Frank Wisner annak idején ügynökhálózatot hagyott hátra Bukarestben, amely késznek mutatkozott az együttműködésre az amerikaiakkal, viszont át meg át volt szőve szovjet kémekkel. Charles W. Hostler, a Különleges Műveleti Hivatal első bukaresti igazgatója „az összeesküvés, intrika, hitványság, kétszínűség, becstelenség, sőt olykor gyilkosságok és orgyilkosságok" kellős közepében találta magát fasiszták, kommunisták, monarchisták, iparmágnások, anarchisták, mérsékeltek, értelmiségiek és idealisták társaságában - „olyan társadalmi és politikai közegben, amelyre a fiatal amerikai tisztek nem voltak felkészülve”²⁵.

Vandenberg arra utasította a kis létszámú bukaresti amerikai misszión szolgáló Ira C. Hamilton hadnagyot és Thomas R. Hall őrnagyot, hogy a román Nemzeti Parasztpártból szervezzenek ellenálló erőt. Hall őrnagy, aki korábban OSS-tisztként a Balkánon teljesített szolgálatot, tudott valamennyire románul, Hamilton hadnagy viszont egy szót sem. A két tiszt csupán a Wisner által két évvel azelőtt beszervezett, egyetlen fontos helyi ügynökre, Theodore Manacatidére támaszkodhatott, aki korábban a román katonai elhárítás őrmestere volt, most pedig az amerikai katonai misszión dolgozott, napközben tolmácsként, éjszaka meg kémként. Manacatide összehozta Hamiltont és Hallt a Nemzeti Parasztpárt vezetőivel. Az amerikaiak felajánlották az Egyesült Államok titkos támogatását fegyver, pénz és hírszerzés formájában. Majd október 5-én, a megszállt Bécsben újonnan felállított Központi Hírszerző Irodával együttműködve, nyugtatókkal beinjekciózva és postazsákokba gyömöszölve Ausztriába csempészték és biztonságba helyezték a román külügyminisztert és a majdani felszabadító hadsereg öt további tagját.

A szovjet kémelhárításnak és a román titkosrendőrségnek mindössze néhány hetébe került, hogy felderítsék Vandenberg kémjeit. Az amerikaiaknak és első számú román ügynöküknek most már a saját bőrüket kellett menteniük, miközben a kommunista belbiztonsági erők felszámolták a román ellenállás fő vonalát. A parasztpárt vezetőit hazaárulás vádjával perbe fogták és bebörtönözték. Manacatidét, Hamiltont és Hallt távollétükben ítélték el nyilvános tárgyaláson, miután a tanúk megesküdtek, hogy az új amerikai titkosszolgálat ügynökeiként képviseltették magukat Bukarestben.

1946. november 20-án, amikor Frank Wisner kezébe vette a The New York Timest, a tizedik oldalon rövid cikket talált. Ebben beszámolót olvashatott arról, hogy régi Ügynökét, Manacatidét, aki „korábban az Egyesült Államok missziójának alkalmazásában állt”, életfogytiglani börtönre ítélték, „mert egy bizonyos Hamilton hadnagyot az Amerikai Katonai Missziótól a Nemzeti Parasztpárt kongresszusára kísért”. A tél végére csaknem minden román ügynök, aki a háború alatt Wisnernek dolgozott, halott volt vagy börtönben ült, egykori személyi titkára pedig öngyilkosságot követett el. Romániában brutális diktatúra uralkodott, amelynek hatalomra kerülését meggyorsította a kudarcba fulladt titkos amerikai akció.

Wisner ügyvédi irodáját odahagyva Washingtonba ment, és állást szerzett magának a Külügyminisztériumban. Munkaköre a berlini, bécsi, tokiói, szöuli és trieszti megszállási zónák felügyelete volt. Ambíciói azonban ennél jóval távolabbra mutattak. Meg volt győződve afelől, hogy az Egyesült Államoknak meg kell tanulnia új módszerekkel harcolni, mégpedig pontosan ugyanazokkal a készségekkel és titkossággal felvértezve, amilyenekkel az ellenség rendelkezik.

Harmadik fejezet