29

Atyjatok fiává lettem a sárkányoknak, és társatokká a bagolyoknak. Bőröm feketülten hámlik le rólam, és csontom elég a hőség miatt.

‒ Jób 30:29-30

Afrika egy titkos zugában, a létező legfejlettebb számítógépes technológiával elrejtve a világ szeme elől, egy szerződés készült megköttetni két nagy hatalmú és befolyású lény között.

Leonardo, a hely gazdája kényelmesen elterpeszkedve ült kedvenc karosszékében, egy tökéletes faragású, díszes asztal mögött, amely minden bizonnyal hatalmas felzúdulást keltett volna a piacon, ha egy gyűjtő vagy régiségkereskedő tudomást szerez a létezéséről. Leonardo nem is olyan rég még attól félt, hogy terve előrehaladása érdekében el kell adnia értékes műtárgy- és régiséggyűjteményét, de a Renrakuval kötött egyezsége végül szükségtelenné tette kedvelt kincsei áruba bocsátását. A megatársaság szívesen adott neki milliárdokat néhány technológiai ócskavasért és morzsáért cserébe a tünde rendelkezésére álló készletből.

Itt, saját kis erődjében teljes kényelemben érezte magát, egyszerű kinézetű ruhájának minőségét csak kiváló szövetéből és a finom, szinte művészi szabásából lehetett megállapítani. Természetes anyagból, kézzel készítették, az árából egy roxi család egy évig vagy talán még tovább is élhetett volna. Lustán megmoccant a székében, könyökét az asztalra támasztotta, és elgondolkodva vakargatta az állát.

Az asztal túloldalán Leonardo vendége befejezte a rajzok és táblázatok ellenőrzését. A dekás művészszemének a nő látványa igazi csemege volt ‒ a klasszikus, nemesi vonások, a hosszú nyak, a tökéletesen ívelt arc, a határozott arccsontok és az elegánsan hegyes áll. Kibontott haja aranybarna zuhatagként verdeste derekát, finom ívű ajka fahéjszínű árnyalatával hívta fel magára a figyelmet, és ugyanennek a fűszernek az illata lengte be körülötte a levegőt. Az egész kép megörökítést kívánt egy rajz vagy szobor formájában, hogy megőrizze magának ezt a fennkölt gyönyörűséget, amit azért is talált különösképpen lenyűgözőnek, mert tudta, hogy csupán ügyes illúzió.

‒ Nos? ‒ törte meg végül a hosszúra nyúlt csendet.

A nő felnézett a papírokból. Az egyedüli hiba a képben a szeme volt. Ezt a mély borostyánszínt a természet soha nem hozza létre sem a humánoknál, sem a tündéknél. Inkább hasonlított egy hüllő kifejezéstelen, sárgás szemére, de amíg a hüllők tekintete hideg volt, a nőé meleg, és a mélyén ijesztő tűz lobogott. Leonardo csodálatra méltónak találta ezt a szempárt, bár másoknak bizonyára zavaró gondolataik támadtak volna tőle.

‒ Szemlátomást jól halad a terveivel ‒ mondta a nő diplomatikusan. De Leonardo látta rajta az izgatottságot. Sikeresen beakasztotta a horgot, már csak a partra kellett húznia a zsákmányt.

Apró biccentéssel fogadta a megjegyzést.

‒ A munka nehéz, de korántsem annyira, mint régebben volt. Az évek folyamán rengeteg fejlesztést végeztem az eredeti tervezeten. Annyit, hogy még mágiára sem nagyon volt szükségem, kivéve a legalapvetőbb és legkényesebb részfeladatokhoz. A gépek és a programok ereje elvégezte a többit.

‒ Figyelemreméltó. És mi van a mestermű működtetőivel?

‒ Ez is folyamatban van. Egyfolytában járom a Mátrixot, és információkat gyűjtök a lehetséges jelöltekről a közösségem számára. Amikor eljön az idő, az emberiség legjobbjai fognak összegyűlni a rejtekhelyemen.

‒ Nem lehet könnyű kiválasztani a néhány túlélőt, a többieket pedig a sorsukra hagyni ‒ jegyezte meg a vendég.

Leonardo furcsának találta, hogy a nő ezt mondja. Ez már szinte... könyörületes volt.

‒ Nem, de áldozatokat kell hozni. Nehéz idők járnak.

A nő megfontoltan bólintott.

‒ Igaz. Azonban még mindig nem vagyok biztos benne, hogy az előrejelzései pontosak. A szellemvilágban hallottam szóbeszédeket arról, hogy a veszély, amit említett, csak nagyon hosszú idő múlva jön el, mert egy hatalmas mágia szabályozza a természet ciklusát.

‒ Én viszont biztos vagyok benne, nemes hölgyem. ‒ Leonardo hangjába egy csöppnyi irónia vegyült, amikor kiejtette az udvarias megszólítást. ‒ De ha tévedek, akkor is csak idő kérdése. Mindketten jól tudjuk, hogy a sorsot senki sem csaphatja be.

‒ Elismerem, ebben van valami ‒ bólintott a nő. ‒ Nemrég épp azon elmélkedtem, milyen szerepem van nekem ebben a világban, vagy milyen szerepet osztott rám a sors. Dunkelzahn halála és öröksége rengeteg gondolkodnivalót adott. Ön és én ritka egyedei vagyaink a fajtánknak, Leonardo. Mindketten törődünk mások boldogulásával is. Ön a saját munkáján, én pedig az enyémen keresztül. Reménykedem benne, hogy a vihar előli menedéken kívül mást is tudunk nyújtani azoknak, akiknek szükségük lesz a segítségünkre.

‒ Akkor hát történelmi pillanathoz érkeztünk. ‒ Leonardo felállt a székéből. A nő is követte a példáját; még a hórihorgas tündénél is magasabb volt.

‒ Igen. Félre kell tennünk a népeink közötti ellentéteket, és együtt kell működnünk a közös ügy érdekében. Itt az ideje, hogy a múlt ösvényeit beragyogják a jövő fényei. ‒ A nő vékony ujjaival megérintette a mellét a szíve felett, és Leonardo is megismételte a mozdulatot.

‒ Csatlakozik hozzám egy pohár alamestrára, hogy megünnepeljük az új szövetséget, úrnőm? ‒ kérdezte a tünde, és szivárványszínekben játszó italt töltött egy kristálypohárba.

A nő mosolyogva rázta meg a fejét.

‒ Nem. Vissza kell térnem a tengerentúlra, vár a munkám. A közelben élő rokonai mostanában nagyon nyugtalanok, és nem szeretek sokáig távol lenni az otthonomtól, amikor Tir Tairngire tündéi a kardjukat rázzák. A jövőben jobban tesszük, ha a Mátrixon keresztül kommunikálunk.

‒ Magam is ugyanezt akartam tanácsolni ‒ mosolygott Leonardo is. ‒ A hálózatomon keresztül száz százalékos biztonsággal beszélgethetünk. Nem lesznek... szerencsétlen biztonsági rések, mint a közelmúltban másoknál.

‒ Valóban? ‒ nézett rá felvont szemöldökkel a nő. ‒ Én azt gondoltam, azokért is maga, a Mátrix mestere volt a felelős.

‒ Nem én, hölgyem ‒ felelte a férfi udvarias meghajlás kíséretében. ‒ A Mátrix Gyermekei tették.

‒ Az otakuk? Nem is hittem volna, hogy ilyen ravaszak. De nem számít. Kíváncsian várom a legközelebbi találkozást, Leonardo.

‒ Akárcsak én, Hestaby. ‒ Leonardo ismét megérintette a mellét, és Hestaby viszonozta a gesztust, mielőtt maga köré kanyarította volna a köpenyét. A tünde megérintett egy rejtett kapcsolót az asztal lapja alatt, és néhány másodperc múlva belépett a szolgálója, Salai.

‒ Igen, mester?

‒ Kísérd ki Hestaby úrnőt, azután gyere vissza, utasításaim lesznek számodra. ‒ A jóképű fiatalember mélyen meghajolt, aztán a sarkányúrnővel együtt távozott, magára hagyva Leonardót gondolataival.

Minden kedvezően alakult. A fejlett technológia morzsái, melyeket odavetett a Renrakunak, gyakorlatilag a hatalmába kerítették a megatársaságot. Ostoba módon elveszítették a rájuk bízott játékszereket, és most üres kézzel dörömbölnek az ajtaján, hogy újakat kérjenek.

És Leonardo nem is akarta ezt megtagadni tőlük, csak előbb a saját jövőjét kellett biztosítania. Elő kellett készíteni a nagy menedéket az Ellenség eljövetelére, hogy az emberiség legragyogóbb elméi túléljék az inváziót, és őt. Leonardót tekintsék a megmentőjüknek. Sőt, ezenkívül még egy régi ellenséggel is sikerült szövetséget kötnie.

Hosszan kortyolt az alamestrából egy ideig ízlelgette az ital fűszeres zamatát, mielőtt engedte volna, hogy az alkohol melegsége szétáradjon a testében. Aztán gyorsan felhajtotta a maradékot, és még egy pohárral töltött magának. Ünnepelni támadt kedve. Majd kiadja az utasításait Salainak, ha a segéd kikísérte Hestabyt a komplexumból, de jelen pillanatban saját sikerének fényében akart sütkérezni.

A tünde gondolatait mozgás zavarta meg. A szoba távoli sarkában egy sötét alak materializálódott, de különös árnylepellel fedte el magát, és emiatt nem is látszott belőle szinte semmi, csak a körvonala. Leonardo dühösen fordult szembe a különös behatolóval.

‒ Ki vagy? ‒ kérdezte. Nagyon kevés olyan lény létezett a világon, aki akadálytalanul bejuthatott legbelső szentélyébe, és Leonardo agya sebesen pörgette át a lehetőségeket.

‒ Miért, Leonardo? ‒ kérdezte az alak mély hangon. ‒ Miért fordítottál hátat néped céljainak s hagyományainak, hogy egy őrült tervet próbálj beteljesíteni? Miért avatkozol olyasmibe, amiből a legjobb lenne kimaradnod?

‒ Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap ‒ felelte nyugodtan a tünde. ‒ Hogy lesznek, akiknek nem tetszik a tervem. Pedig csak azt teszem, ami szükséges. Mert eljönnek. Mindig eljönnek, és semmit nem tehetünk ennek megakadályozására. Ez a természet ciklusa. Amikor ideérnek, a világ elpusztul, és minden, amit az emberiség évezredek alatt felépített, porrá omlik, mintha egy óriás keze söpörné el. Az élők lelkével csillapítják sosem múló éhségüket, vagy eltorzítják és megváltoztatják őket, hogy a kínok új fokozatait hozzák létre, és ezzel egészítsék ki állandóan bővülő palettájukat. ‒ A hangja megremegett, amikor visszaemlékezett a kínokra, melyek az általa egykor ismert világot, egy nagyon hosszú ideje halott világot érték.

A rejtélyes idegent nem hatotta meg a szónoklat.

‒ Túl messzire mentél. Túl sokat fedtél fel. A da Vinci életéhez való ragaszkodás megszállottsága nálad a tiszteletadásból már az őrületbe csapott át.

‒ Nem! ‒ tiltakozott Leonardo. ‒ da Vinci briliáns elme volt, aki halandó élete során többet ért el, mint mások ezerszer ennyi idő alatt. Ennek a dicső pályafutásnak az elismerése nagyon is helyénvaló, még akkor is, ha mások csak egy közönséges életpályának tekintik az övét a sok közül.

‒ Hajlandó lennék neked elnézni a különféle... bogaraidat, Leonardo. Azt, hogy az emberiség megmentőjének szerepében tetszelegsz, azt, hogy hatalmas művésznek állítod be magad, a kiszámíthatatlan viselkedésedet vagy éppen az ellenszenvedet az általad korruptnak vélt vallás iránt. Eddig is tudtam tolerálni ezeket. De most sikerült az én utamba állnod, és ezt nem tudom megbocsátani.

‒ Megbocsátani? ‒ kérdezte hitetlenkedve a tünde. ‒ Mi szükségem van nekem a te megbocsátásodra? Itt én vagyok a mester!

‒ Semmit nem tehetsz velem! ‒ Egy pillanatnyi hallgatás után elmosolyodott. ‒ Magadtól jöttél, vagy ők küldtek, hogy végezz velem? Ki volt az, Aithne? Lugh? Vagy a Hercegek Tanácsa együtt? Nem számít. Álmodj csak velük együtt egy új tünde nemzetről, és építsétek a játékbirodalmatokat. Esélyed sincs rá, hogy megküzdj az itt rendelkezésemre álló eszközökkel. Ez az én birodalmam! Fedd fel magad, mielőtt meghalsz!

A behatoló közelebb lépett, Leonardo pedig felkészült a támadásra, amely aztán sosem következett be. A látogató felnevetett.

‒ Tir Tairngire hercegei nem parancsolnak nekem. Én parancsolok nekik. Rengeteg munkámba kerül, hogy az irányításom alatt tartsam rosszalkodó gyermekeimet. ‒ A látogató félrehúzta maga elől az árnyfátylat, és láthatóvá váltak egy aranyló szemű, hosszú, fehér hajú, magas homlokú férfi szoborszerűen merev arcvonásai. Leonardo jól ismerte ezt az arcot, akárcsak a hozzá tartozó nevet, amely önkéntelenül, suttogva szakadt el az ajkáról:

‒ Lofwyr...

‒ Igen, Lofwyr. És nem azért jöttem ide személyesen, hogy megöljelek, kicsi tünde ‒ mondta az óriássárkány. ‒ Nem mindannyian a farkunkkal és a fogainkkal harcolunk, Leonardo, és a mi fajtánk mérge még mindig a leghatékonyabb szer.

Leonardo jeges zsibbadást érzett a végtagjaiban, melyek a sárkány szavaira hevesen reszketni kezdtek. Lenézett a kezében tartott alamestrára, majd dühös üvöltéssel a sárkányhoz vágta a poharat. A kristálypohár még a levegőben darabokra robbant, mielőtt elérhette volna a nyugodtan álló alakot, és borostyánszín cseppekkel terítette be a padlót. Lofwyr meg sem moccant.

Leonardo megpróbálta megidézni mágikus hatalmát, hogy azzal segítsen magán, és csapjon le ellenségére, de nem történt semmi. Az energia nem mozdult meg a parancsára. Semmiféle mágikus erő nem sújtott le az arrogáns sárkánynagyúrra. A szoborszerű arc halvány mosollyal figyelte erőlködését.

‒ Salai! ‒ kiáltotta rekedten, levegő után kapkodva Leonardo. A világ legfejlettebb kommunikációs rendszeréből nem érkezett válasz, és a mágikus méreg megfosztotta őt mindentől, kivéve attól, hogy rettenettel figyelje a lényt, aki megcselekedte az elképzelhetetlent: saját erődjében győzte le Leonardót.

Lofwyr hüllőszeme továbbra is érzelemmentes és rideg maradt, miközben figyelte a fájdalmas zihálással térdre hulló tündét.

‒ Mindig az egyik kedvencem voltál, Leonardo. Régen kedveltem az intelligenciádat és a képzelőerődet, de elvetetted a sulykot. Nagyon elvetetted. Mások tolerálták a kis lázadásodat, és én meghajoltam a kérésük előtt, de csak eddig. A szánalmas játékaiddal beleavatkoztál az én cégem, a Seader-Krupp ügyeibe. Én Lofwyr vagyok, és nem tűröm, hogy a hozzád hasonlók keresztezzék a terveimet.

‒ A robbanófej ellopása volt a legelső hiba, amit elkövettél. Ostobaság volt azt gondolnod, hogy nem fogok felfigyelni egy köddé vált nukleáris fegyverre. Nem érdekel, hogy csak a pápai pecsétet akartad ráfesteni, és meg akartál győzni egy szedett-vetett bandát egy nem létező összeesküvésről. Mintha a katolikus egyház szavak és eszmék helyett atombombákkal vívná meg a háborúját. Ezt az ostobaságodat azonban még talán hajlandó lettem volna elnézni. A második hibádnál viszont a Renrakut is bevontad a játékba, és ezzel az én vadászmezőmre keveredtél. Elég sok energiát kellett rááldoznom, hogy kijavítsam a... hibát, amit a közbeavatkozásod okozott. Ennek ellenére a hullámok már terjedni kezdtek. A harci kürtök nemsokára megszólalnak, és értékes időt kell vesztegetnem arra, hogy megvédjem mindazt, amit eddig felépítettem. Igazán csalódott vagyok.

A sárkányúr hátat fordított a tündének, és az antik íróasztalhoz lépett. A bénultan fekvő Leonardo csak az asztalt érintő ujjak halk kopogását hallotta ‒ az általa tervezett, érintésre érzékeny polimerborítás közvetlen elérést tett lehetővé számára a szentély központi számítógéprendszeréhez. Halk sípolás jelezte, hogy a gép tudomásul vette a kapott utasítást, majd Lofwyr újabb parancsokat továbbított Leonardo titkos búvóhelyének kommunikációs rendszerén keresztül.

‒ Az alázatról szóló leckéd megkezdődött, tanítványom ‒ mondta a sárkány. ‒ Remélem, hogy te és a fajtád ezúttal megértitek, milyen veszélyekkel jár, ha a felettetek állók dolgába avatkoztok.

Lofwyr megfordult, és ismét beleolvadt a szoba árnyaiba. Leonardo hallotta a bőrrel borított szárnyak távoli suhogását, ahogy a sárkány felvette valódi formáját, majd a sikolyokat és a lángok bömbölését, ahogy Lofwyr hozzálátott a tünde titkos főhadiszállásának, valamint a benne felhalmozott technológiának és tudásnak az elpusztításához. Az összes általa létrehozott műalkotás és találmány hamuvá vált, kivéve az, amelyiket a sárkány elvitt magával. A nagy mű sosem fog elkészülni, és az emberiség áldozatul esik egy sárkány arroganciájának.

Miközben a szoba világítása egyre halványabbá és elmosódottabbá vált a szeme előtt, a tünde felnézett a rejtett biztonsági kamerákra, és mintha valaki ‒ vagy valami ‒ visszanézett volna rá, mielőtt a berendezések működését jelző apró lámpa kihunyt, és Leonardo világa sötétségbe fordult.