8

A Renraku Computer Systems szendergő óriása éhesen ébredt. Az elmúlt évben a Renraku csodálatraméltó fejlődésről tett tanúbizonyságot a számítógépes szoftverek és hardverek fejlesztése terén. A számítógéprendszerek tervezésében mindig is piacvezetőnek számító cég hatalmas étvággyal vetette magát a szoftverek és hardverek szakterületére, legújabb, nagyszerű fejlesztéseivel ‒ optika, programalgoritmusok, adaptív rendszerek és más technológiák ‒ hatalmas szeletet hasított ki magának a piacból. A Renraku folyamatosnak tűnő szerencsesorozata nyilvánvalóan Inazo Aneki vezérigazgató kedvére van, aki már sokadszorra utasítja el a lehetőséget a visszavonulásra, és továbbra is erős kézzel irányítja a társaságot. A hetvenéves Aneki mintegy harminc éve, a Renraku megalapítása óta áll a cég élén, és bevallása szerint „nincs szándékában átadni a helyét senkinek, amíg a Renraku meg nem erősíti pozícióját a számítógép és Mátrix piacon". A cég váratlan sikere a piaci elemzőket is meglepetésként érte, akik pedig zavaros időket jósoltak a Renraku számára, mivel a cég hatalmas erőforrásokat fordított az eddig sikertelennek mutatkozó Mesterséges Intelligencia Programra.

‒ „A Renraku Computer Systems", kivonat a Cégfigyelő online magazin 2059. május 3-i számából.

Inazo Aneki Japánban, a Renraku chibai központjában lévő irodájában ült, a falon lévő festményt bámulta, miközben a legfrissebb híreken és az előtte álló megbeszéléseken gondolkodott. A háta mögött lévő ablak Chiba utcáira és épületeire nézett, a várost beborító délutáni ködön keresztül ide látszott a távoli Csendes-óceán csillogó vize.

A festmény „A Jövő hullámai" címet kapta, és Katsushika Hokusai híres fametszete, a Kanagawa oki namiura alapján készült. Egy hatalmas, a tengerből kiemelkedő hullámot ábrázolt, a háttérben a Fuji-hegy csúcsával. Egy huszadik századi művész alaposan kielemezte az alkotást, és annyit változtatott rajta, hogy a szökőár hullámának elegáns ívei színes számítógépes grafikává alakuljanak a fekete égbolt előtt. Egy huszonegyedik századi társa még egy lépéssel tovább ment. A Fuchi hegy csúcsa köré tekeredő kígyószerű sárkánynak fametszet mintát adott; a kép élethűen ábrázolta Ryumyót, a keleti sárkányt, amint 2011. decemberében, a mágia és mítosz új korának hírnökeként megjelent a hegység felett.

Aneki már akkor is elismeréssel tekintett a képre, amikor elfoglalta a Renraku vezérigazgatói posztját. Szeretett hasonlóképpen gondolni a cégre: egy ősi, megbecsült hagyomány, a modern technológia és a gyors változások világához igazítva, ahol a társaságon kívül nincs biztos pont, és ahol a cég legfőbb feladata, hogy biztos életteret nyújtson dolgozóinak. A Renraku mindig így működött, mióta Aneki szerepet kapott a vezetésben, és feltett szándéka volt fenntartani cége és közössége jólétét még nagyon, nagyon hosszú ideig. Ha a karmája úgy akarja, talán még a halála után is.

Inazo Aneki nem volt fiatal ember, de hozzáfért a legjobb gyógyszerekhez, amelyeket a huszonegyedik század tudománya és mágiája elő tudott állítani, így még jó néhány egészségben eltöltött évre számíthatott. Talán egy napon majd visszavonul a Zurich-Orbitalra. Talán a gravitáció nélküli környezet még hozzáad néhány értékes évet az életéhez, hogy megbizonyosodhasson róla, cége mindig az élvonalban lesz ‒ ez volt az a halhatatlanság, melyre Aneki áhítozott.

Elmélkedéséből az íróasztala szélén elhelyezett telekom dallamos búgása zökkentette ki. Megérintette a képernyő oldalán lévő gombot, hogy fogadja titkára hívását.

‒ Igen? ‒ szólt bele a levegőbe.

Egy higgadt, magabiztos hang válaszolt:

‒ Watanabe elnök megérkezett, Aneki-sama.

Aneki nyugtázta a hívást. Néhány másodperc múlva az iroda ajtaja kinyílt, és titkára beengedte Yukio Watanabét, a Renraku Computer Systems igazgatótanácsának elnökét. A titkár egy tökéletes meghajlás után visszavonult, és becsukta maga mögött az ajtót.

Watanabe Aneki asztalától tiszteletteljes távolságra megállt, és enyhe meghajlással köszöntötte a vezérigazgatót. A mozdulat voltaképpen alig volt több egy biccentésnél, ami tökéletes összhangban volt a cégnél betöltött pozíciójával. Aneki viszonozta a gesztust, és intett vendégének, hogy foglaljon helyet az íróasztal előtt álló székek valamelyikében.

Aneki apjának idejében még elképzelhetetlen lett volna, hogy egy nő is részt vegyen az üzleti életben, az pedig még kevésbé, hogy olyan hatalmi pozícióba jusson, mint Yukio Watanabe. Most más idők járnak, gondolta Aneki, és újabb pillantást vetett a falon lógó festményre. A Japán üzleti életében szerepet kapó nők csekély változást jelentettek a mágia megjelenéséhez, minden tizedik ember orkká vagy trollá alakulásához, illetve a Mátrix jelentőségének előtérbe kerüléséhez képest.

Ennek ellenére a nőknek keményen kellett dolgozniuk, hogy bizonyítani tudjanak az üzleti élet hagyományosan férfiak által birtokolt világában. Sokkal felkészültebbnek, magabiztosabbnak, hatékonyabbnak kellett lenniük férfi kollégáiknál ahhoz, hogy ugyanolyan eredményeket tudjanak elérni. És Aneki tapasztalatai szerint ez annyit jelentett, hogy az üzleti életben szerepet játszó nők ‒ különösen a sikeres nők ‒ olyan emberek voltak, akiket meg kellett becsülni. Végig figyelemmel kísérte Watanabe felemelkedését, és bár nem találkoztak túl gyakran személyesen, nagyra becsülte a nő meglátásait és szakértelmét. Közös irányításuk alatt a Renraku Computer Systems felvirágzott. Majd kiderül ‒ gondolta Aneki ‒ hogy az erőfszítéseink biztosítják-e a társaság jövőjét, vagy megalapozzák a bukását.

‒ Nos? ‒ kérdezte a nő bevezető nélkül. A körülményeket figyelembe véve nyers modora egyáltalán nem volt sértő.

‒ Napoli-san azt mondja, Osborne kezeli az ügyet. Szerinte a nő húzza az időt, de ugyanakkor határozottan állítja, hogy bizonyítani tudja a szabályok megszegését.

Watanabe érzelemmentes arccal, az aggodalom legkisebb jele nélkül vette tudomásul a híreket.

‒ Mikor jelentkezik? ‒ kérdezte.

Anekinek nem kellett megkérdeznie, kire céloz. Ez volt az egyedüli ok, amiért ma délután jelen voltak az irodában.

‒ Nemsokára ‒ válaszolta. ‒ Feltéve, hogy nem veszi tolakodásnak az érdeklődésünket.

Watanabe elkomorodott.

‒ Remélem, tisztában van az ügy fontosságával. ‒ Jól láthatóan képtelen volt felfogni, hogy valaki esetleg nem tartja olyan fontosnak a Renraku ügyeit, mint ő.

‒ Természetesen informáltuk, de majd meglátjuk, hogy hajlandó-e felfogni, mit akarunk tőle. ‒ Aneki tapasztalatból tudta, hogy a legtöbb ember saját kis világával van elfoglalva, azt hiszik, hogy saját gondjaik a legnagyobbak, és csodálkoznak rajta, hogy mások miért nem osztják a véleményüket. Akire most vártak, arra az emberre ez fokozottan igaz volt. A Renraku Computer Systems problémái körülbelül annyira érdekelték, mint a szibériai sztyeppék törzsi konfliktusai. Vagy talán még annyira sem.

Watanabe válaszhoz készülődött, de Aneki felemelt kézzel félbeszakította.

‒ Minden erőfeszítést megtettünk, hogy a tudomására hozzuk, mennyire fontos dologról van szó, Yuki. A megszállottsága talán vakká teszi őt az élet bizonyos területein, de tisztában van vele, hogy a munkája folytatásához szüksége van a Renraku támogatására. Külön parancsba adtam, hogy ezt hozzák a tudomására.

Watanabe egyetértően bólintott a cég nevében elhangzott, alig leplezett fenyegetésre. Túlságosan komoly volt a helyzet a szükségtelen diplomáciához, és ő is jól tudta, hogy a szép szavakat legjobban egy éles karddal lehet megtámogatni.

Aneki titkárnője csendes árnyként lépett a szobába, hogy felszolgálja a teát. Letette a tálcát az asztalra, majd halk eleganciával, pontos, takarékos mozdulatokkal töltött a vezérigazgatónak és az elnöknek. Újabb dallam szólalt meg Aneki asztalba épített konzolja felől, de ezúttal másképp szólt, mint amikor a titkára keresi. Aneki egy kézmozdulattal elbocsátotta a nőt, és utasítást adott, hogy senki se zavarja. Tudta, hogy képzett alkalmazottai bármilyen problémát képesek megoldani, hogy ő teljes figyelmével egyetlen fontos dologra összpontosíthasson.

Aneki megérintette a telekom hívásfogadás gombját, és a felnyíló ablakban megjelent egy összetett fraktál kódkép. Olyan volt, mint egy hihetetlen bonyolultságú, lenyűgözően csodálatos elektronikus lótusz, és Anekit most is ‒ mint mindig ‒ ámulatba ejtette, ahogy a kód létrehozója ötvözte a briliáns funkcionalitást az esztétikával. Aneki néhány gombnyomással meggyőződött róla, hogy a két rendszer összehangolódott, és a kódolás biztonságos, mielőtt végleg megnyitotta volna a kapcsolatot.

Egy hologram jelent meg a Watanabéval szemközti széken. A kép felbontása olyan részletes volt, hogy bárki azt hihette volna, egy szellem manifesztálódott a szobában, de Aneki és Watanabe tudta, hogy ez csak egy illúzió, melyet az iroda beépített holografikus kivetítője keltett életre. Ennek ellenére a technológia olyan kifinomult volt, hogy a széken ülő alakot szinte meg lehetett érinteni.

Magas volt, és vékony, hosszú, fekete haját hátrafésülte széles homlokából és éles vonású, arisztokratikus arcából. Hosszú ujjú, finom kezét hanyagul tartotta az ölében. Sötét, hihetetlenül szuggesztív szemén Aneki mindig elcsodálkozott. Gyakran gondolkodott rajta, hogy feltűnő kortalansága vajon természetes jelenség, vagy pusztán a kép létrehozójának műve. A hosszú haj eltakarta a férfi fülét, tünde származásának legegyértelműbb bizonyítékát. A tündék a mágia visszatérésekor megjelenő metatípusok egyikei voltak, egy új faj, amely ledobta emberi álcáját, és ezzel együtt sokak szerint emberi jogait is.

‒ Üdvözlöm, Leonardo-san ‒ köszöntötte Aneki enyhe főhajtással, és Watanabe követte főnöke példáját. Az ülő tünde alak elmosolyodott, és viszonozta a gesztust.

‒ Szép napot önöknek is ‒ felelte hibátlan japánsággal. ‒ Mi okot adtam rá, hogy megzavarjanak a munkámban?

Aneki nem lepődött meg Leonardo nyers stílusán. Már többször tárgyalt vele, és nem hagyta, hogy az etikett durva megsértése kizökkentse a nyugalmából.

‒ Hogy halad a munkájával? ‒ kérdezte.

Leonardo jelentőségteljesen vállat vont.

‒ A körülményeket figyelembe véve pontosan úgy, ahogy vártam. Nagy lépésekben haladok, de oly kevés órája van a napnak, és annyira sok még a tennivaló. ‒ Előrehajolt a székben, ami meglehetősen nagy hatást keltő mozdulat volt egy hologramtól, és egyenesen Aneki szemébe nézett. ‒ És pont ez az, amiért választ szeretnék kapni a kérdésemre. Tehát, miért zavartak meg a munkámban?

Aneki nehezen tudott nyelni az igéző tekintet súlya alatt, de megőrizte tartását. Válaszolni készült, de Watanabe megelőzte.

‒ Szükségünk van még többre ‒ tért rögtön a lényegre. ‒ Az eddigi technológia nem elég.

Leonardo rá nézett, művészien formázott ajka mosolyra húzódott.

‒ És ha nincs több, Watanabe-san? Mi van, ha már minden játékszeremet átadtam a Renrakunak? Akkor mit tesznek?

Watanabe arcizmai megfeszültek a tünde gunyoros hangsúlyától.

‒ Ne játsszon velünk, Leonardo! ‒ mondta jeges hangon. ‒ Nagyon jól tudjuk, hogy még nem osztotta meg a laboratóriuma minden technikai kincsét velünk. Nujenmilliárdokat fizetünk magának, hogy elvégezhesse a... projektjét, de cserébe csak morzsákat kapunk a tudásából és a technológiájából. Valami viszonzást várunk a befektetésünkért.

Leonardo felvonta tökéletes ívű szemöldökét.

‒ Valóban? Úgy tudom, a Renraku részvények értéke az elmúlt másfél évben folyamatosan emelkedett. A termékeik mindenki másét lekörözik a piacon, és a cégük áll az élen a számítógép- és Mátrix-technológia terén, köszönhetően az én kis „morzsáimnak". Azt gondolnám, azzal, hogy a Renrakut a világ legerősebb megatársaságává teszem, jóval többet is megérdemlek néhány milliárd nujennél.

Aneki úgy döntött, közbe kell avatkoznia, amíg még megteheti. Még mindig volt rá esély, hogy sikerül megegyezniük Leonardóval, mielőtt a tünde szokás szerint megsértődne.

‒ Leonardo-san ‒ kezdte nyugodt hangon ‒, mi elismerjük az ön zsenialitását, és azt is, hogy sokat segít a Renrakunak, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy ön is megbecsüli cégünket, amiért biztosítjuk az erőforrásokat kiemelkedően fontos munkája folyamatosságához. ‒ Anekinek valójában nem sok fogalma volt róla, mi lehet ez a „nagy mű". A tünde kimondottan szeszélyes volt, talán egy kicsit bogaras is, de a találmányai használhatóságát nem lehetett letagadni. Nem ez volt az első eset, hogy egy cég fejet hajt egy hóbortos lángelme különcségei előtt.

‒ Ám a mi kölcsönös és jövedelmező együttműködésünket most veszély fenyegeti ‒ folytatta Aneki. ‒ A Renraku sikere és eredményessége aggályokat ébresztett a többi megatársaságban, és vannak, akik szeretnének minket lelökni a csúcsról. Újabb technológiákra van szükségünk öntől, hogy ez ne történhessen meg, és hogy továbbra is elláthassuk önt a munkája zavartalan végzéséhez szükséges erőforrásokkal.

A vezérigazgató szavai végre a kívánt hatást érték el Leonardónál. Hologramja hátradőlt a széken, és látszólag a gondolataiba merülve fontolgatta Aneki bejelentését.

‒ És mit kapok cserébe azért, hogy az önök rendelkezésére bocsátom a kutatási eredményeim egy részét?

Aneki már előre kigondolta, mit fog válaszolni erre az elkerülhetetlen kérdésre.

‒ A hálánkon kívül úgy gondoltuk, megnöveljük a rendelkezésére álló pénzalapot. A Renraku sokat profitált az ön munkájából, és szeretnénk megosztani a hasznunkat mindazokkal, akik a társasági család tagjaként közreműködtek ebben a sikerben.

Leonardo gúnyos mosolya nyilvánvalóvá tette, hogy a tünde nem érzi magát semmiféle „társasági család" tagjának, de legalább hajlandó volt megfontolni az ajánlatot. Úgy tűnt, tetszik neki az ötlet. Ismét összeérintette az ujjait, és előredőlt.

‒ Átgondolom az ajánlatát ‒ mondta vontatottan. ‒ Nemsokára újra beszélünk, és megmondom, hogyan döntöttem. ‒ Watanabe mintha mondani akart volna valamit, de inkább meggondolta magát.

Aneki a torkát köszörülte.

‒ Előkészítettük a listát a legfontosabb igényeinkről... ‒ kezdte, de Leonardo titokzatos mosollyal félbeszakította.

‒ Tudom, már letöltöttem az adatbázisukból. Majd átnézem, és nemsokára jelentkezem. Más dolgokat is meg kell fontolnom, és várnak rám a tennivalók. ‒ A tünde nem szólt többet, képe elhalványult, és csak az üres szék maradt utána.

Watanabe Anekire nézett, aki a konzol kijelzőjét tanulmányozta. A vezérigazgató vállat vont, és visszafordult a nő felé.

‒ A rendszer szerint itt biztonságban vagyunk, de ha róla van szó, az ember sosem lehet biztos a dolgában.

Watanabe kimondta azt, ami mindkettejüket foglalkoztatta.

‒ Átjött az új JG-n. Méghozzá a jelek szerint könnyedén.

Aneki bólintott.

‒ Netán valami másra számított? ‒ kérdezte. A jelenlétgátlók (vagy „jegek", ahogy az utcán nevezték őket) bonyolult számítógépes programok voltak. Ezeknek kellett távol tartani a kalózdekásokat a fontosabb rendszerektől, a céges és kormányzati adatbázisoktól. A legtöbb JG program csak korlátozott feladatkörrel rendelkezett, és nem volt más dolga, mint visszakövetni a dekást a becsatlakozási pontjáig, hogy aztán a hatóságok elbánhassanak vele. Némelyik, jórészt illegális JG azonban közvetlenül a dekás agyában látott munkához, megsebesíthette vagy megölhette a behatolót, vagy ami még rosszabb, pszichotropikus technikákkal változásokat idézhetett elő az agyában ‒ például páni félelmet a kirabolni kívánt céggel szemben.

Mióta hozzáfértek Leonardo zseniális találmányaihoz, az új jelenlétgátló programok fejlesztése terén is a Renraku vette át a vezető szerepet. A cég legfontosabb rendszerei a világon szinte mindenki számára áthatolhatatlanokká váltak, de úgy tűnt, Leonardónak megvannak a saját trükkjei.

Nem mintha ez olyan meglepő lett volna, ahogy Aneki is mondta. Alig két évvel ezelőtt Leonardo kivételes képességeit és szakértelmét felhasználva egyszerre behatolt a világ nyolc legnagyobb megatársaságának központi rendszerébe, ami lehetetlen feladat lett volna bármelyik másik dekás számára. Leonardo nem hagyott nyomot maga után, csak egy fenyegető üzenetet, melyben felszólította az érintett cégeket, hogy fizessenek neki több milliárd nujent, különben összeomlasztja a rendszerüket, valamint egy titokzatos képet, egyfajta digitális „aláírást": egy különféle vallási ikonokból összeállított képet és Leonardo Da Vinci nevét.

Természetesen mindegyik mega azonnal a titokzatos dekás után vetette magát, aki ilyen könnyed eleganciával hatolt át a számítógépes rendszereik védelmén, de nem találták meg. Mintha egyszer csak megjelent volna a semmiből, hogy utána újra eltűnjön, köddé váljon. Aneki a cég hírszerzőin keresztül értesült róla, hogy a többi megatársaságot is ugyanannyira aggasztja a rendszerüket fenyegető veszély, mint a Renrakut, de túlságosan bizalmatlanok voltak egymás irányában ahhoz, hogy összefogjanak a közös ellenség ellen ‒ hiszen még az is elképzelhető volt, hogy Leonardo valamelyik riválisnak dolgozik.

A Renraku ügynöke ügyesebb vagy talán csak szerencsésebb volt, mint a többiek. Sikerült lenyomoznia a titokzatos dekást egy rejtett észak-afrikai létesítményig. Az épület létezéséről senki sem tudott, mivel a fejlett elektronikus álcázórendszerek olyan tökéletesen elrejtették a műholdak és más technikai eszközök elől. És ezen a mesébe illő rejtekhelyen a Renraku ügynöke rábukkant Leonardóra. a tünde lángelmére, aki felépítette magának ezt a helyet, és olyan kiberdekket hozott létre, amellyel gond nélkül betörhetett a legjobban védett céges rendszerekbe is.

Kiderült, hogy Leonardo saját tervén dolgozik, és rengeteg pénzre van szüksége ennek a „nagy műnek" a létrehozásához. Közvetlenül nem volt hajlandó átadni a fejlesztéseit, abba viszont belement, hogy a szükséges pénzért eladja őket egy Renrakuhoz hasonló megatársaságnak. A cég először meg akarta semmisíteni Leonardo laboratóriumát, hogy megszüntesse a tünde által jelentett fenyegetést, de miután meghallgatták az ügynök jelentését, és tudomásukra jutott, miféle technika áll Leonardo rendelkezésére, a Renraku meglátta a különc dekással kötendő szövetség előnyeit.

Ez az együttműködés eddig kifejezetten gyümölcsözőnek bizonyult. Leonardo megkapta a szükséges pénzt és zavartalanságot saját kis programja kidolgozásához, a Renraku pedig cserébe hozzájutott azokhoz a technológiákhoz, melyek segítségével évekkel a versenytársaik elé kerülhettek. Leonardo legalapvetőbb Mátrix és kiberdekk kutatási anyagait felhasználva a Kutatási és Fejlesztési osztály azonnal munkához látott, a cég dekásai pedig még több információhoz jutottak a konkurens cégek rendszereiből.

Aneki tudta, a cég legjobb szakemberei még mindig azon dolgoznak, hogy rájöjjenek Leonardo némelyik ajándékának pontos működési elvére és apró titkaira. Azt is tudta, hogy amit Leonardo eddig a Renrakunak adott, azok csak „játékszerek", és sokkal nagyobb titkokat is őrizget a raktárában.

Aneki arról is hallott történeteket, hogy Leonardo halhatatlannak hiszi magát, hogy már több ezer éves, és hogy valójában ő az igazi Leonardo Da Vinci, aki számtalan emberi élettartamon keresztül tanulta és fejlesztette tudományos és művészi tehetségét. Aneki a sárkányok, a mágia és a számítógépekben tárolt virtuális világ korában kevés dolgot tartott lehetetlennek, de még ő is úgy gondolta, hogy Leonardo őrült. Ám amíg a Renrakut nem fenyegette, egyáltalán nem érdekelte, hogy mit hisz magáról a tünde.

Most azonban Watanabéval együtt el kellett gondolkodniuk azon, hogy hol lehetnek Leonardo képességeinek korlátjai. A tünde kilopta az adatokat abból az adattárból, melyet a Renraku legújabb jege védett, és láthatóan még csak nem is volt nehéz dolga. Lehet, hogy most is az ő rendszerükben kémkedik? Leonardo előtt nincs akadály a Mátrixban? Megbízhat a Renraku az információiban? Aneki nem volt benne biztos. Azt azonban tudta, hogy az ilyen gondolatokkal csak az értékes időt vesztegeti.

‒ A labda most a tünde térfelén van ‒ szólalt meg érzékelhető undorral Watanabe. ‒ Mi legyen a következő lépésünk? ‒ A nő nem szeretett Leonardóval üzletelni. Nem csak hogy kawaruhito, azaz „megváltozott ember" volt, ahogy a japánok nevezték a metahumánokat, hanem emellett nyilvánvalóan őrült is, és Watanabe nem osztotta Aneki toleranciáját a dekás különcségei iránt.

‒ Most, Yuki, mindent úgy folytatunk, mintha Leonardo visszautasította volna, hogy segítsen nekünk. A Renraku nem bízhatja egy hibbant afrikai feltalálóra, hogy megoldja a problémáinkat. Ha minden sikerünkért Leonardónak kell hálálkodnunk, akkor ezek az eredmények egy idő után értéktelenné válnak. A Renrakunak el kell érnie, hogy Leonardo vagy bárki más nélkül is meg tudja tartani a pozícióját. Jelentjük a helyzetet az igazgatótanácsnak, és tájékoztatjuk őket az intézkedéseinkről. Ha szerencsénk van, nem lesz szükségünk Leonardóra, hogy megálljuk a helyünket a Társasági Tanács előtt. Nem fognak tovább fenyegetést jelenteni, mert rendelkezni fogunk a megfelelő hatalommal ahhoz, hogy mi diktáljuk a nekünk megfelelő feltételeket.

Watanabe egy hajszálnyira oldalra billentette a fejét.

‒ Van már hír az ügynökünkről? ‒ kérdezte, de már tudta a választ.

Aneki a fejét rázta.

‒ Még nincs, de lesz.

‒ Mitől ilyen biztos benne, Inazo?

Aneki egyenesen a nő szemébe nézett, öreg arca kifejezéstelen és merev volt, akár a kő.

‒ Mert sikerülnie kell a tervünknek, Yuki, vagy különben minden elvész, amit eddig felépítettünk.