7

A képzett Mátrixprogramozók egyik legfőbb erénye a képzelőerő. A rendszer memóriájában olyan szuperrealisztikus ikonokat kell létrehozni, melyek egyszerre több érzékszervvel is kapcsolatba tudnak lépni (az ízlelési és szaglást a legtöbb programozó ‒ mint később látni fogjuk, felettébb hibás módon ‒ egyszerűen figyelmen kívül hagyja). A rendszer funkcionalitásának és a programozott képek komplexitásának egyensúlyba hozása bizonyos engedményekkel és kompromisszumokkal jár, melyeket a programozónak mindenképpen meg kell tennie.

Az egyik módszer, amellyel a programozó ellensúlyozni tudja a memóriahely szűkösségét, hogy bizonyos érzékszervi „csalásokat" alkalmaz a kívánt hatás elérése érdekében. Ahelyett, hogy leprogramozná a kívánt kép vagy érzékszervi inger minden részletét, a programozó az élmény egyes kulcselemeit használja fel, hogy kiváltson egy érzetet az ingerek befogadójából. A műérzetproducerek és szerkesztők ugyanezt a technikát alkalmazzák a műérzetchipek készítésekor. A használó saját képzelete tölti ki a „réseket" az érzékszervi információk között, így jön létre egy folyamatos egész, és a benyomások összessége ezáltal oly módon élvezhető és tapasztalható, hogy közben a szükséges érzékszervi adatok csak minimális rendszerhelyet foglalnak le.

Az érzékszervi ingerek „egyszerűsítésének" ez a technikája már évszázadok óta ismert a különféle emlékezési és megfigyelési módszerek gyakorlói előtt, de a virtuális valóság programozása és az ASIST technológia megjelenésével az érzékelés új szintjeire jutottunk el, melyekről Aldous Huxley nem is álmodott volna. Most már nem csak azt kell megtanulnunk, hogy hogyan programozzuk a gépeinket.

Önmagunk programozásának ismeretét kell elsajátítanunk.

‒ Ikonográfia és a mély tudat, dr. Yoshi Tanaka, E-Books Press, New York, 2054.

Furcsa álmaim vannak. Emlékszem egy vonalakból álló, minden irányban a horizontig nyúló, csillogó neonvilágra, és egy helyre, amely magában foglalja mindezt, és még sokkal többet. Azon a helyen dalokat, szavakat és mondattöredékeket hallok, de nem az emberek által beszélt nyelveken. Ez egy titkos nyelv. Annak a helynek a nyelve. Emlékszem. Emlékszem, hogy hosszú ideig megyek lefelé, amíg eljutok egy ezüstös vízzel teli kúthoz. Egy hang azt mondja, igyak a kútból, ezért merítek a kezemmel a hideg, higanyosan csillogó vízből. Miközben iszom, rájövök, hogy ez nem víz, hanem tudás. Folyékony szoftver, minden molekulájában eltárolt információval, melyek hűvös hullámokban lepik el a sejtjeimet, és egy különös, idegen nyelven beszélnek a DNS-emhez. Változom, változom... változom, de mivé?

Felriadok az álmomból, és rá kell jönnöm, hogy már nem ott vagyok, ahol azelőtt voltam. A sötét, lepusztult sikátor eltűnt, és napfény ömlik be a szobába. Hol vagyok? Egy ágy. Egy ágyban, valahol egy szobában. Hogy kerültem ide? Emlékszem a mellékutcára, a szervkereskedők főhadiszállására, a temetőlidércre, és azon gondolkodom, vajon ez a hely is veszélyes-e. Valamiért egészen másnak látszik számomra. Itt biztonságban érzem magam. Valahonnan ismerősnek tűnik. Tudom, hogy hol vagyok, de az információ mindig kisiklik a markomból, amikor el akarnám kapni ‒ ugyanolyan tünékeny, mint az álmomban látott képek. Még mindig nem emlékszem semmire azelőttről, hogy a hullagyűjtők rám találtak, és eltöprengek, vajon egyszerűen elfelejtettem-e, hogyan jöttem ide a sikátorból. Vagy csak álom lett volna az egész? Nem. Biztos vagyok benne, hogy a találkozás a hullagyűjtőkkel és temetőlidérc főnökükkel a valóságban is lezajlott. A csuklóm felső részére pillantok, és látom a halvány, fehér vonalat, ahonnan előbukkant a karpenge. Ez biztosan valóságos volt.

Körülnézek a szobában, és felmérem a környezetemet. A helyiség nagyon régi lehet, a kor jeleit mutatja. A falak nehéz, szürke kőből épültek, a padlót kifakult, keleti mintájú szőnyeg borítja. A fény magas. keskeny ablakokon keresztül érkezik a szobába. Néhányat különböző színű, átlátszó építési fóliából kivágott csíkokkal fedtek le, a többiben még ott vannak a festett üvegtáblák. A különféle szentekkel és vallási ikonokkal megfestett paneleken keresztül ferdén esnek be a színes napsugarak a helyiségbe. A fény erőssége alapján nagyon korán vagy nagyon késő lehet. Mennyi ideig aludhattam? A sikátorban úgy éreztem, hogy akár napokig is képes lennék aludni, de most teljesen kipihentnek érzem magam. A szoba bútorai és díszítései ütöttkopottak és össze nem illőek, de jó állapotban vannak.

Az ajtó kinyílik, és egy tízévesnél biztosan nem idősebb fiú dugja be a fejét rajta. Ujjatlan kezeslábast és pólót visel, melyet a leginkább igénybe vett helyeken már többször is összefoltoztak. Haja szinte katonásan rövidre van nyírva, arca és keze tiszta. Mintha csodálattal vegyes tiszteletet látnék a szemében, amikor észreveszi, hogy felébredtem, és rám mosolyog.

Már éppen meg akarom kérdezni tőle, hogy hol vagyok, amikor hirtelen sarkon fordul, és elrohan. Ledobom magamról a vékony takarót, kikászálódom az ágyból, és nagyot nyújtózom. Ruháimat tisztán, összehajtva megtalálom az ágy lábánál. Öltözködni kezdek. Cipőm orra az ágy alól kandikál ki; azt is felhúzom, és gondosan bekötöm. Még mindig nem tudom, hogy vajon minél gyorsabban távoznom kellene-e erről a helyről. Körülnézek a Weizacktól zsákmányolt pisztoly után, és nem is nagyon lepődöm meg, amikor nem találom a szobában. Nem hibáztathatom a vendéglátóimat, amiért megszabadítottak tőle. Az is lehet, hogy a sikátorban hagytam, de nem tartom valószínűnek, hogy aki vette magának a fáradságot, hogy összeszedjen és idehozzon engem, az hagyott volna ott heverni egy töltött fegyvert. Megkordul a gyomrom, és elgondolkodom, mikor ehettem utoljára. Nem emlékszem rá, de úgy tűnik, mintha már jó néhány hete lett volna. Talán így is volt.

Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, a fiú érkezik vissza a szobába, kezében tálcával, egy öregember kíséretében. Nem tudom megállapítani pontosan, mennyi idős lehet, talán úgy ötven-hatvan éves. Úgy fest, mintha egész életében öreg lett volna; nehéz őt fiatalként elképzelni. Ázsiai származású, csontjai törékenyek, akár a madaraké, haja hosszú és fehér, apró szakálla van, és amikor meglát, ajka finom mosolyra húzódik.

‒ Tehát felébredtél. Helyes. Aggódtam érted. ‒ Tudom, hogy komolyan gondolja. Fogalmam sincs, mit kellene válaszolnom, ezért csak bólintok, és tovább figyelek. Az öreg vállán tömött vászonzsák lóg. Biccent a fiúnak, aki leteszi a tálcát az ágy mellett álló kis asztalra, azután egy vállveregetéssel kiküldi őt a szobából. Becsukja az ajtót a távozó kölyök mögött.

‒ Amikor rájöttünk, hogy eltűntél, kiküldtem a többieket a keresésedre, de beletelt egy kis időbe, amíg megtaláltunk abban a sikátorban, a Harci Zóna mellett. Jó, hogy mi voltunk a leggyorsabbak, különben a Rox lakói közül valaki esetleg úgy dönthetett volna, hogy lecsap a könnyű prédára.

‒ Meg is tették. ‒ Most szólalok meg első ízben. ‒ Két férfi összeszedett egy mellékutcában. Hullagyűjtők, szervkereskedők lehettek. Elvittek egy temetőlidérchez, de sikerült meglógnom tőlük. Eljutottam abba a sikátorba, és ott elájulhattam. ‒ Az öregember komor tekintettel néz rám, és miközben beszélek, mély hangon hümmög.

‒ A Tamanousok ‒ mondja undorral. ‒ Temetőlidércek és sírrablók, akik lopott szervekkel kereskednek. Eddig még nem okoztak gondot nekünk. Majd gondoskodom róla, hogy ne jusson eszükbe háborgatni a mi szent helyeinket. Szerencséd, hogy épségben kikerültél a kezük közül. ‒ Ajka halovány ironikus mosolyra húzódik. ‒ Varázsló helyett talán harcosnak kellene lenned. ‒ Gyötrően ingerlő illat csapja meg az orrom, és az öregember az ágy melletti tálcára mutat. ‒ Biztosan éhes vagy. Itt az ideje, hogy elfogyaszd a reggelid, és visszanyerd az erőd. Egyél.

Odalépek az asztalhoz. A tálcán egy tányér gőzölgő leves van, és néhány szendvics. Felkapom az egyik szendvicset és beleharapok. Hamar végzek vele, és hozzáfogok egy másikhoz. A legjobb étel, amit valaha ettem, bár nehezen tudnék visszaemlékezni az eddigi étkezéseimre. Az öreget láthatóan szórakoztatja a mohóságom, és csendes derűvel figyel.

Aztán a szoba közepére lép, és olyan eleganciával ereszkedik le lótuszülésbe, amilyet ki sem néztem volna egy ilyen idős emberből. Kivesz néhány tárgyat a zsákjából, és elrendezi őket a földön egy előre meghatározott minta szerint; különösen ismerősnek tűnik ez is, mint minden más. Átsuhan az agyamon a felismerés, de rögtön el is tűnik, amikor megpróbálok fogást találni rajta. Miközben ő elrendezi a padlón a tárgyakat, én végzek a második szendviccsel is, és megiszom a levest. Nagyon finom az is. Melegsége szétárad a gyomromban, és ébredésem óta első alkalommal érzem magam teljes biztonságban és kényelemben. Az öregember türelmesen megvárja, hogy végezzek, mielőtt újból beszélni kezd.

‒ Gyere! ‒ mondja sokkal inkább invitáló, mint felszólító hangsúllyal. ‒ Ülj le mellém, és meséld el, mit láttál a Rezonanciában! Aztán együtt kielemezzük a képeket és előjeleket.

Egy hosszú pillanatig csak bámulom a földön ülő, nyugodt öregembert, és úgy döntök, semmi értelme hazudnom neki.

‒ Uram, az az igazság, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Mi ez a „rezonancia" és ki maga?

Félrebillenti a fejét, akár egy kíváncsi madár, és egy másodpercig némán mered rám sötét szemével, mintha egyenesen a lelkem mélyére nézne. Aztán a padló egy üres részére mutat maga előtt.

‒ Ülj le, és elmagyarázom.

Belépek a tárgyakból kirakott kör belsejébe, és térdre ereszkedem. Nem utánzom az öregember lótuszülését, inkább a sarkamon nyugtatom a testsúlyomat, de így is kényelmes. Vendéglátóm arcát és megjelenését tanulmányozom; úgy ül ott, akár egy mosolygó Buddha. Megpróbálom elhelyezni őt valahol az emlékeim között.

‒ Ismer engem? ‒ kérdem.

‒ Igen ‒ válaszolja. -Az én nevem Papa Lo, te pedig az egyik tanítványom vagy, aki azért jött hozzám, hogy megismerje a fény világának titkait.

Halvány reménysugár gyúl bennem.

‒ Mi a nevem?

Megvonja a vállát ‒ a mozdulat határtalan nyugalmat és beletörődést hordoz.

‒ Mielőtt távoztál, elvettem tőled a régi neved ‒ mondja Papa Lo, mintha ez olyasvalami volna, amit minden olyan emberrel közöl, aki felébredve nem emlékszik a nevére. ‒ Te vagy az egyetlen, aki meg tudja mondani az újat. A törzsünk tagja vagy. Hálójáróknak hívnak minket, és a Roxban élünk, a Boston metroplexum egyik kerületében, akárcsak a többi törzs, melyekkel kereskedünk. Nem volt családod, nem volt célod, ezért behoztunk az utcáról. A közösségünk részévé váltál, és bebizonyítottad, megvan benned a képesség a Rezonancia átélésére.

‒ Ezt már az előbb is említette ‒ mondom. ‒ Mi ez a rezonancia? Ez az, amiért nem emlékszem semmire?

Ha Papa Lót zavarja is a közbeszólásom, nem mutatja. Csak mosolyog.

‒ Igen ‒ bólint. ‒ Az időleges emlékezetkiesés nem ritkaság a Rezonancia átélésekor, bár azt hiszem, amikor visszatérnek az emlékeid, úgy fogod találni, hogy sokat fejlődött a memóriád, és mostantól sokkal tisztábban fogsz visszaemlékezni az eseményekre és információkra.

‒ Mi különbözünk a város többi törzsétől ‒ folytatja. ‒ Mi vagyunk a Hálózat Vándorai, a közvetítők a fizikai világ, valamint a fény és tudás világa között. ‒ Áhítatosan végigsimít a kezével az egyik padlóra rakott tárgy műanyag felületén. ‒ A Mátrix egy olyan hely, amelyik a világ végtelen adathálózatában létezik. Egy másik, számítógépek és matematikusok által létrehozott világ, melyet számítógépeken keresztül érhetünk el, és fedezhetünk fel.

Eszembe jut a fülem mögötti fémcsatlakozó, és szinte önkéntelenül nyúlok oda. Papa Lo ismét elmosolyodik, és hosszú, fehér haját elhúzva felfed egy hasonló, porcelán és fém csatlakozót a saját füle mögött.

‒ Igen ‒ mondja, és az egyik ujjával finoman megérinti a jacket. ‒ Ennek segítségével közvetlenül rácsatlakozhatunk egy számítógépre, és értelmezhetjük a jeleit. A gép közvetíti a Mátrix világát az agyunkba, és mi megismerhetjük a titkait és ösvényeit. A fény világában rengeteg a tanulnivaló, és sokan vannak, akik ezeket a titkokat védik. A mi törzsünk ebből él; belépünk a fény világába, és olyan tudással térünk vissza, amely értékes az emberek számára. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy a sámánok és a mágusok megszerzik a tudást, amikor elutaznak a szellemek birodalmába.

‒ Te figyelemreméltó tehetségről tettél tanúbizonyságot a Mátrixban való mozgás és működés terén. Rengeteget tudsz a számítógépekről, és gyorsan megtanultad, hogyan hasznosítsd a felszerelésünket és a tőlem szerzett ismereteket. Úgy döntöttem, készen állsz arra, hogy belépj a Rezonanciába. Ez egy különleges élmény, egyfajta beavatás. Megmutatja neked a Mátrix legmélyebb titkait, olyan titkokat, melyek még előttem is tiltottak. ‒ Egy pillanatra elhallgatott, szeme csendes vágyódással telt meg. ‒ Ha csak néhány évvel fiatalabb volnék... de az én sorsom nem az, hogy megtapasztaljam a Rezonanciát, csak hogy utat mutassak a nálam szerencsésebbeknek. Mint ahogy neked is. Te vagy az általam ismert legidősebb fiatal, akiben megvolt a potenciál a Rezonanciára, így felkészítettelek, és megtörtént a beavatásod. Most el kell döntenünk, sikerrel jártál-e. Mondd el, mire emlékszel azelőttről, hogy rád találtunk.

Fogalmam sincs honnan, de tudom, hogy az igazat mondja. Úgy döntök, megbízhatok ebben a különös öregemberben. Vagy ha nem, akkor is sokat nyerhetek, vesztenivalóm pedig nincs, így hát kényelmesen elhelyezkedem a tárgyakból kirakott kör közepén, és mindent elmondok neki, amire emlékszem, egészen attól a pillanattól, hogy magamhoz tértem a sikátorban, a Tamanousoktól történt szökésemen keresztül odáig, hogy a kimerültségtől összeestem azon a helyen, ahol a törzs tagjai végül rám találtak. Először nem említem az álmomat, de Papa Lo rákérdez, hogy álmodtam-e valamit, így hát azt is elmondom neki, ami elégedett bólogatásra készteti.

‒ Sokkal szerencsésebb vagy annál, mint amiről a legtöbb ember csak álmodni merne ‒ mondja. ‒ A Mátrix kegyeltje lettél, és szerencsével jártál a Rezonanciában. Többé váltál, mint a fény világának bármelyik vándora, a gép útjának követője vagy. Egy igazi beavatott. Technosámán.

‒ Az mit jelent? ‒ érdeklődöm.

‒ Nemsokára megmutatom ‒ feleli ‒, de először ellenőriznem kell a fizikai állapotodat, és meg kell bizonyosodnom róla, hogy teljesen rendben vagy. A Rezonanciát nehéz átélni, és úgy tűnik, neked sokkal nehezebb dolgod volt, mint a többieknek.

Egy krómozott jackben végződő kábelt emel a halántékomhoz. Automatikusan megragadom a csuklóját, mire sötét szemével határozott. kemény pillantást vet rám.

‒ Ez a te érdekedben történik, fiam. Bízz bennem!

Rájövök, hogy ha Papa Lo ‒ vagy bármelyik embere ‒ meg akarna ölni, már rég megtehették volna, vagy akár ott is hagyhattak volna a sikátorban meghalni, ezért elveszem tőle a kábelt, és bedugom a fülem mögötti csatlakozóba, ahogy már ezer más alkalommal is megtettem. A helyére csúszó csatlakozó halk kattanásába az egész lényem beleremeg, és átélem a tökéletesség érzését, melyet azóta nem tapasztaltam, hogy a hullagyűjtők kicsatlakoztattak. Tudom, hogy soha nem érezhetem azt a tökéletességet, mint amikor be vagyok csatlakozva; a géppel való kapcsolat megtölti a szellemem, és újból teljes embernek érzem magam.

Amikor Papa Lo elindítja a diagnosztikai tesztet, érzem a kábelen keresztül a jackembe áramló elektronok vibrálását; az üvegszálak között táncoló fény és energia zeneként tölti be az elmémet, akár egy ütemes dobszóló vagy egy élő szív dobbanásai. Miközben az elektronok szabályos lüktetésére figyelek, lassanként egyfajta transzba süllyedek, és az idő különös dolgokat művel körülöttem. Papa Lo keze a dekk billentyűzetén táncol. Az öreg csendben koncentrál a munkájára, úgy dolgozik, akár egy művész, aki a Zen tökéletes, békés állapotát keresi alkotása létrehozásához.

Nem tudom, meddig ülünk teljes csendben, miközben az energia átfolyik a szervezetemen, láthatatlan ujjaival folyamatosan tesztelve és vizsgálva minden testrészemet, szervemet. Érzem az ujjak jelenlétét az elmémben, de elengedem magam, nem próbálok ellenállni finom érintéseiknek. Tudom, hogy nem fognak ártani nekem, és valahol legbelül érzem, hogy ha akarnám, megállíthatnám őket.

Amikor Papa Lo kikapcsolja a dekket, összerezzenek, egy pillanatig fel sem fogom, hogy már végzett.

‒ A hardvered működik ‒ mondja udvarias mosollyal. ‒ A memóriád törlődött, de ez nem meglepő. Reméltem, találok valamit, ami segíthetne, de sajnos nem sikerült. A hardverrel még minden rendben, bár a borítás egy kicsit megviselt. ‒ Finoman megérinti felhorzsolódott karomat. ‒ Most meg kell néznünk az agyadat. Gyere velem. ‒ Feláll, és elindul az ajtó felé.

‒ Hová megyünk? ‒ kérdem. Az öregember hátranéz a válla felett, majd ismét elindul kifelé a szobából. Hangja menet közben jut el a fülemig.

‒ Kiderítjük, meg tudod-e találni a nevedet ‒ feleli, mire fürgén a nyomába eredek. Papa Lo kivezet a szobából egy folyosóra. Most ismerem csak fel, hogy egy elhagyott templomban vagyunk, melyet a Hálójárók törzse az otthonává alakított. A mi otthonunkká, helyesbítek magamban, hiszen én is egy vagyok közülük. A hely még mindig a nyugodt méltóság légkörét árasztja magából; itt nem élni szoktak az emberek, hanem fontos, spirituális ügyeiket intézni.

A templom pincéjében lévő szobára nem igazán számítottam, de a látványától azonnal erős deja vu érzés hatalmasodik el rajtam, amint átlépem a küszöböt. Tudom, hogy jártam már itt azelőtt.

A szoba a pince területének nagy részét elfoglalja, az alacsony mennyezet miatt valahogy mégis kicsinek és zsúfoltnak tűnik. A falak különféle hardverekkel és kijelzőkkel, valamint bonyolult rajzokkal és festményekkel vannak fedve; a szürkés betonon szinte világítanak a színes festék- és krétanyomok. A rajzok nagy részét áramköri diagramok, áramlástérképek, algoritmusok és más képek teszik ki: a fekete égbolt előtt emelkedő nagy, fémes színű tornyok és torz geometriájú síkidomok, amitől az az érzésem támad, mintha át tudnám dugni a kezem a falon, mint valami optikai illúzión. Élettel töltik meg az egyhangú, szürke falat, és a mennyezeti világítótestek vibráló, egyenetlen fényében mintha folyamatosan mozognának, és színesen villognának.

A földön különböző színű kábelek kötegei tekeregnek ‒ akár több száz, egymás hegyén-hátán pihenő kígyó. Néhány gyékényfekhelyet látok, és egymással összekapcsolt berendezések tucatjait: számítógépek, kijelzők, nyomtatók, háttértárolók vannak egymásra tornyozva, akár a régi, poros könyvek, és némelyik eszköz világítva, halk zümmögéssel végzi a feladatát. A földön egy tizenkét-tizenhárom éves fiú ül, akár egy imádkozó szerzetes. Szeme fennakadva, félig kinyílt szemhéja pedig vibrál, mintha transzban lenne. Keze a combján pihen, ajka halk szavakat formáz, talán egy mantrát ismételget. Ismerősen hangzik.

‒ Ez a mi orvosságos kunyhónk ‒ mondja Papa Lo halkan, és összerezzenek a hangjára. Majdnem elfeledkeztem róla, hogy ő is ott van.

‒ Orvosságos kunyhó? ‒ Nem tudom, miért suttogok, de az az érzésem, hogy ez egy szent hely lehet.

‒ Ez az a hely, ahol érintkezésbe kerülünk a belső világ és a szellemek hatalmával ‒ magyarázza. Körülnézek a szobában, és biztosan tudom, hogy ilyen orvosságos kunyhót még nem láttam, de nem is hallottam hasonlóról.

‒ Az orvosságos kunyhók nincsenek teli prémekkel és bőrökkel, ásványokkal és gyógynövényekkel meg hasonló szarokkal? ‒ kérdem. ‒ És egy tűzgödör szokott lenni a közepükön, nem?

Papa Lo halk, torokhangú mordulását úgy értelmezem, hogy tudomásul vette a kérdést. Ha észre is vette a vulgaritást. vagy megsértődött miatta, ennek semmi jelét nem adja.

‒ Jó, hogy emlékszel ezekre a dolgokra ‒ feleli. ‒ Nem, ez egy másfajta orvosságos kunyhó, nem hasonlít a világ többi kunyhójához. A sámánok mágiájukkal kapcsolatba lépnek a föld Felébredt szellemeivel, mi viszont valami egészen mással állunk érintkezésben. Mi a modern kor mágiáját űzzük, a Digitális Körét. A föld, a tenger és a levegő ősi hatalmai helyett a gép szellemével, a Mátrix intelligenciájával kommunikálunk.

‒ Ki az a „mi"? A Hálójárók?

‒ Nem egészen. Részei vagyunk a törzsnek, de mi... te különleges vagy. Mint ahogy a sámánok a törzs tagjai számára, mi is közvetítők vagyunk a másvilág felé. Vannak köztünk, akik rendelkeznek a tudással és a szakértelemmel, hogy elutazzanak abba a világba, és megszerezzék a mindenki számára hasznos információt. Mi az úgynevezett „civilizált" világon, a megatársaságok és a cégrabszolgák világán kívül élünk. ‒ Papa Lo nem is titkolja, mennyire megveti azt a világot. ‒ Olyanok vagyunk, mint a régi idők törzsei, de a mi élőhelyünk a város, nem a Bennszülött Amerikai Nemzetek újranövesztett erdei. Egy másfajta vadonban élünk, melynek titkait mindenki másnál jobban ismerjük.

‒ Te kimerészkedtél a vadonba, hogy szert tegyél a látásra, ahogy a bölcsességre vágyó emberek már az idők kezdete óta teszik, és azt hiszem, megtaláltad, amit kerestél. És közben megváltoztál. A látás egyfajta újjászületés, amely új emberré tesz téged, átalakít, hogy valódi vándor legyél a fizikai világ és a Mátrix mentális világa között. Technosámán, akárcsak Taki. ‒ A földön ülő fiúra mutat. ‒ A törzsben rajta kívül csak ketten tapasztalták meg a Rezonanciát, és léptek át a létezés egy másik állapotába, amelyről tudtam, hogy jelen van a Mátrixban. És most te is megtetted. Te vagy a legidősebb tanítvány, aki megtalálta a Rezonanciát. Már kezdtem feladni a reményt, hogy találok valakit, aki már nem gyermek, és mégis rendelkezik a Tehetséggel.

Nyilvánvaló büszkeséggel néz rám, és egy kicsit zavarban érzem magam az egész dolog miatt. Tudom, hogy ismernem kellene ezt az embert, aki valószínűleg a tanárom és a mentorom, és boldognak kellene lennem, amiért ennyire büszke rám. Akkor vajon miért érzek bűntudatot a sikerem miatt?

‒ Átalakulást említett ‒ mondom, magyarázatot keresve érzéseimre. ‒ De attól eltekintve, hogy nem emlékszem a múltamra, semmiféle átalakulást nem érzek. Miben különbözöm másoktól?

Papa Lo odalép az egyik totemoszlopként feltornyozott, egészen a mennyezetig érő hardverhalomhoz, kezébe vesz egy szabadon lógó kábelvéget, és felém nyújtja.

‒ Miért nem próbálod ki te magad?

Félek rácsatlakozni egy ismeretlen gépre, és félek megbízni egy emberben, aki azt mondja magáról, hogy a barátom és tanítóm, de énem egyik fele ugyanakkor úgy éhezik a kezében tartott adatjackre, mint egy hívő a szentség megérintésére. Vagy mint egy függő a napi drogadagjára. Olyan vágy ez, melyet nem tudok visszautasítani. Elveszem tőle a kábelt, leülök a földre, és bedugom a csatlakozót az adatjackembe.

A Mátrix elektronvilága egy pillanat alatt kinyílik körülöttem, akár egy virtuális virág szirmai. Nem tettem mást, csak bedugtam a kábelt, és most jövök rá, hogy semmi sincs köztem és a Mátrixot alkotó számítógéprendszerek között. Semmi kiberdekk, semmi munkaállomás, semmi terminál, amelyik az ASIST átalakító algoritmust futtatja, hogy a világot átölelő információs hálózat egyeseit és nulláit lefordítsa az emberi agy számára értelmezhető képekké és érzetekké. Csak én vagyok és a gép. Valahogy mindent én csinálok egyedül, képes vagyok, megfejteni a fejembe érkező jeleket. Nincs semmi más, csak az agyam és a Mátrix együtt, egyként.

Tehát ez a különbség. Papa Lo és a többi ember is képesek elérni a Mátrixot az adatjackjük segítségével, de nekik szükségük van hozzá hardverre és szoftverre: a megfelelő programokat futtató számítógépre, amely összehangolja az emberi agy bonyolult működését a Mátrix hasonlóképpen komplex világával, lehetővé teszi számukra az egymással való kommunikációt, illetve kaput képez a virtuális világba. Nekem ezekre nincs szükségem, az adatjackem közreműködésével közvetlenül az agyammal kapcsolódom rá a hálózatra.

Az elektronikus valóságban hallom magam körül a világháló pulzáló szívverését, és már értem, miről beszélt Papa Lo. Hazaérkeztem, megtaláltam önmagam, még ha nem is emlékszem a törzsbe érkezésem előtti életemre. Tudom ki vagyok, mi vagyok, és tudom, mi az életcélom.

A nevem Bábel, és technosámán vagyok.