4

Az ősidőkben széles körben elterjedt hit volt, hogy ha ismered valakinek vagy valaminek a nevét, akkor hatalmat nyersz az adott személy vagy tárgy felett. Az emberek titkos nevet választottak maguknak, melyet csak ők, legközelebbi barátaik és családtagjaik ismertek, és volt egy „mindennapi nevük", melyet bárkinek elárultak. Ily módon védték magukat ellenségeiktől, akik mágiával próbáltak ártani nekik. Most viszont itt a huszonegyedik század. A mágia visszatért a világba, és létrejött az emberek újabb közössége, akik szintén titokban tartják a nevüket. Úgynevezett „utcai nevek" mögé bújnak, hogy elrejtsék valódi személyazonosságukat a törvény elől, és hogy kimaradjanak a hatalmas számítógépes nyilvántartásokból, melyek segítségével szinte bárkit le lehet nyomozni a világon. Még a Mátrix kalóz felhasználói, a dekások is hamis neveken bonyolítják az ügyleteiket. A modern technika korában a valódi nevek sokkal fontosabbá váltak, mint amilyenek valaha voltak.

‒ Mullins Chadwick: Majomtörzs: Túlélési útmutató a felegyenesedett kétlábúaknak, Putnam-Izumo, New York, 2043.

Fogalmam sincs, milyen régóta ülök a volán mögött, vagy hogy egyáltalán merre tartok. Csak minél messzebbre akarok jutni attól a helytől és a temetőlidérc emlékétől. Az agyam pánikban van, de a testem szemlátomást tudja, hová akar menni, ezért hagyom vezetni. Egy kicsit el kell távolodnom magamtól ‒ legalábbis így gondolom mielőtt visszatérnék a racionális gondolatokhoz, és felmérném a környezetemet.

Rájövök, hogy körbe-körbe furikázni a városban egy hullákkal teli, nyitott hátú furgonnal nem valami jó ötlet, ezért keresek egy félreeső mellékutcát, ahol leparkolom és otthagyom a kocsit. Kíváncsi vagyok rá, hogy a hullagyűjtők vagy a temetőlidércek rátalálnak-e,, hogy megpróbálják felhasználni a megmaradt testeket. Egy pillanatra elkap a kísértés, hogy valamiképp a levegőbe repítsem a furgont, egyfajta halotti máglyát hozva létre a fekete műanyagzsákok lakói számára, de aztán rájövök, hogy ez teljesen használhatatlan ötlet, mert nincs mivel tüzet gyújtanom, és a robbanás túl nagy feltűnést keltene. Végül egyszerűen csak otthagyom a járgányt, és egy csendes imát mormolok a halottak lelki üdvéért.

Kezemet a zsebembe süllyesztve, óvatosan lépek ki a sikátorból, tekintetemmel a veszély jeleit kutatom. Még mindig éjszaka van, és a város él körülöttem. Néhány sarokkal odébb fényeket és mozgást látok egy főútnak tűnő utca mentén; neonreklámok, lámpák és az üzletek kirakatába helyezett, rosszul beállított kivetítők fényei villognak. Az éjszakai levegő hűvös, az utca fényei pedig elég hívogatóak ahhoz, hogy arrafelé induljak. Keresztülmegyek az árnyakon, és átvágok egy keskeny közön.

A sikátort megtölti a főtt ételek ínycsiklandó illata. A gyomrom olyan hangosan korog, hogy talán még az utca túlsó felén is hallani, és hirtelen rájövök, hogy fogalmam sincs, mikor ettem utoljára ‒ de szemlátomást már nagyon régen. Gondolataimat levesek, rizs és gyümölcsök képe tölti be, és összefut a számban a nyál.

Kifordulok a mellékutcából, és benézek egy kirakatba az összekarcolt páncélüvegen keresztül, ahol a többi elektronikus szemét között olcsó trideokészülékeket is kínálnak eladásra. Az egyik berendezés egy softpornó csatornára van hangolva ‒ a meztelen holografikus alakok lassan vonaglanak a statikus recsegésben a másik pedig egy hírműsorra, ahol a műanyagfejű bemondó gondosan belőtt, boldognak tűnő hangon számol be a legborzalmasabb katasztrófákról. Megállok egy pillanatra.

‒ A részvénytőzsdéről újabb aktív, élénk kereskedelmű napról számoltak be. A Dow index hét ponttal nőtt. A Renraku Computer Systems részvényei továbbra is erős növekedést mutatnak a cég legújabb, fejlett Mátrix interfész algoritmusának piacra bocsátását követően. Ezek az algoritmusok alkotják a műérzet és a Mátrix virtuális valóságának alapját. Egy helyi Renraku szóvivő a következőt nyilatkozta: „A Renraku új értelmet ad a fejlett technológia fogalmának." A Boston metroplexum tőzsdei jelentései...

Boston. Bostonban vagyok. Ennek biztosan jelentenie kellene a számomra valamit, de valamiért nem jelent. A hang a trideón tovább darálja a szövegét a különféle szakértők véleményéről a részvénytőzsde misztikus mozgásaival kapcsolatban és a Renraku hirtelen fejlődéséről, valamint arról, hogy mit szólhat ehhez a többi cég. Egy külső felvételen mutatják a zsúfolt éjszakai metroplexum üzleti negyedében álló tőzsdeépületet.

Ekkor figyelek fel a sötét kirakatüvegben látszó tükörképre. Egy fiatalember kócos, sötét hajjal. Vékony és sápadt, szeme pedig tökéletesen harmonizál az arcát és karját borító foltokkal ‒ furcsa ibolyaszínű, szinte világít a kirakatüvegben. Ezüstszínű japán jelekkel díszített fekete pólót visel, leszakított ujjú, bő farmerdzsekit, foltos, ütött-kopott farmernadrágot és fekete, gondosan befűzött katonai bakancsot. A ruhát fekete vérpettyek csúfítják. Az egyik fül mögött fémes csillanást látok, és odanyúlva végigsimítok a fejembe ültetett adatjacken; közben figyelem a tükörképem mozdulatait. Ő én vagyok, de képtelen vagyok felismerni. Mintha egy ismeretlent bámulnék, egy fantomot az üveg másik oldalán.

Csak most kezdek rájönni, hogy azt sem tudom igazán, ki vagyok, és a felismerés elektromos áramként cikázik végig rajtam. Hogy kerültem oda, ahol a testkereskedők rám találtak? Hová menjek? Hol lakom? Mi a nevem? Egyik kérdésre sem tudom a választ, pedig tudnom kéne. A memóriám hiányos, mintha valaki kilyukasztotta volna az agyam, és csak fekete foltokat hagyott volna ott, ahol az emlékeimnek kellene lenniük. Előrenyúlok, hogy remegő kezemmel megérintsem az üveget, és a velem szemben álló rémült, tágra nyílt szemű ismeretlen is felém nyúl.

Ki a franc vagy te? ‒ kérdem némán.

‒ A Renraku Computer Systems makulátlan hírnevével biztosítja az ön számára a ma elérhető legfejlettebb számítógépes és Mátrix technológiát ‒ mondja a trideo. A figyelmem visszatér a képernyőre, ahol éppen egy sötét, végtelen térséget mutatnak. A tükörsima krómalakzatok neonfénnyel vibrálnak ‒ túl egyenletes és tökéletes ahhoz, hogy a való világ legyen. A kép átszáguld a vonalak és formák dzsungelén, és elindul egy nagy, fekete piramis felé. Úgy érzem magam, mintha én is abban a világban repülnék, és hirtelen félelmetes mértékű vágyakozást érzek valami után, amit nem lehet szavakkal leírni. Az az én világom. A hely, ahová tartozom, és ahol talán választ kapok néhány kérdésemre.

A kép megközelíti a piramist, és ráfókuszál az oldalán virító kék-vörös neonlogóra ‒ egy pont, és körülötte egyre szélesedő hullámfodrok ‒, valamint mellette az angolul és japánul feltüntetett névre. A bemondó ugyanakkor ejti ki a nevet, amikor én is némán megformálom az ajkammal: Renraku.

‒ Renraku. Csatlakozzon ön is a nyerő csapathoz!

Aztán a kép visszavált a hírstúdióba, és egy újabb szakértő kezdi elemezni Nadja Daviar alelnöknek a UCAS Kongresszusa előtt tartott beszédét. Egy éjfekete hajú, hegyes fülű, gyönyörű nőt mutatnak, de nem szentelek neki figyelmet, annyira az előbb látott kép hatása alatt állok.

Renraku... Renraku. A név jelent valamit számomra. A hangzása és a zamata ismerős ízt hagy a számban. Miért? Van valami dolgom a Renrakuval? Mi? A fejem megfájdul, kezem ökölbe szorul, és legszívesebben betörném a kirakatüveget, és szétzúznám a tünde nő arcát, aki most a nemzeti egészségügyről, valamint a humánok és a meták faji egyesítéséről beszél. Szememet könnyek homályosítják el, és nagyot sújtok a kirakatra, de az nap mint nap sokkal nagyobb erőhatásokat is elvisel, mint az én gyenge ütésem. Öklöm tompa koppanással pattan le a páncélüvegről.

Azon gondolkodom, hogy a legjobb lenne zokogva összekuporodni a járdaszegélyen, amikor egy napbarnított férfi ront ki az üzlet ajtaján. Durva bőre van, és szájából hatalmas agyarak türemkednek elő, akárcsak Rileynak, Weizack társának abban a félelmetes hullaházban. Ez a fickó azonban alacsonyabb és sötétebb bőrű Rileynél. Rádöbbenek, hogy sem az ő, sem Riley látványa nem lepett meg úgy, mint a temetőlidércé. Szinte normálisnak tűnnek számomra. Hosszú ideig állok ott elhomályosult tekintettel, mire végre rájövök, hogy előttem áll, és teli torokból üvöltözik.

‒ Kurva chipfejű! Azt kérdeztem, mi a francot művelsz a kibaszott ablakommal, szarházi! Teljesen kiégetted azt a csökött agyad? Süket vagy? ‒ Felemel egy hatalmas, a nyelénél gumiborítással ellátott fémcsövet, mire egy lépést hátrálok.

‒ Talán erre majd jobban figyelsz, te kurafi! ‒ Fenyegetően közelít, a cső végén kék szikrák táncolnak a kirakat fényében.

Hirtelen nagyon dühös leszek, amiért az a... dolog fenyeget engem. Mi a francot tudhat ez rólam? Nagyon rossz napom volt, és semmi kedvem hozzá, hogy egy ilyen kawaruhito utcai patkány fenyegetőzzön. Előrántom Weizack pisztolyát a nadrágomból, és ráfogom a vascsövet lengető boltvezetőre. Leesik az álla, és látom a tekintetén, hogy felkészült a halálra. Ugyanazt a tekintetet láttam Rileynél is egy pillanattal azelőtt, hogy golyót röpítettem a fejébe.

Nagyon hosszúnak tűnő ideig nézem az orkot a pisztoly csöve felett, és arra gondolok, hogyan tűnt el Riley arca a vérfelhőben, miközben a földre hanyatlott. Az ork lassan hátrálni kezd, és érzem, hogy a kezem egyre jobban remeg.

‒ Tűnés! ‒ sziszegem halkan, és az ork visszarohan a boltjába, miközben érthetetlenül üvöltözik valamit. Megfordulok, és az utcán átvágva én is futásnak eredek. Fékek csikorognak és dudák harsognak, ahogy a pisztolyt szorongatva, szememben könnyekkel, elhomályosuló látással rohanok keresztül az úttesten. Az egyik sofőr kiabál valamit ‒ hogy segíteni akar, vagy csak átkozódik, azt nem tudom megállapítani. Csak rohanok, minél távolabb akarok kerülni ettől a helytől, sötét utcákon és kihalt sikátorokon haladok keresztül, egyre távolodom a fényektől és a főút zajától.

Nem tudom, mennyi ideig és hová futok. Csak el kell rohannom, menekülnöm kell a bennem lévő üresség félelmetes érzésétől, a fekete lyukaktól az agyamban és az egyre szaporodó kérdésektől. A nevem... hogy a francba hívnak? Valaki mondta, de már nem emlékszem. A fejem annyira teli van, hogy semmit nem találok benne. Túlságosan zsúfolt, túl sok dolog került egyszerre bele. Szét kell válogatnom mindent, rendszereznem kell a gondolataimat, és rendet raknom ebben a zűrzavarban.

Valahol egy keskeny mellékutcában megállok, és nekitámaszkodom a durva téglafalnak, miközben átcsapnak rajtam a kimerültség hullámai. Reszketek az éjszaka hűvösében, és még szorosabban markolom a pisztolyt, miközben átkarolom a térdem, és a fejemet a falnak támasztva felnézek a hideg, szürke égboltra, melyet megvilágítanak a város fényei. Az arcomon lefolyó könnycseppek a fényvisszaverődéseket elmosódott, sokszínű foltokká változtatják. Egy pillanatig majdnem elhiszem, hogy abban a tökéletes, biztonságos világban vagyok, amelyet a trideón láttam. A világban, ahol mindennek van értelme, és ahol tudom, ki vagyok, és a mi a célom.

Fáradt vagyok, nagyon fáradt. Pihennem kell, legalább egy kicsit, becsuknom a szemem és kipihennem a fáradalmakat...