21

És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánnyal; és a sárkány is viaskodik vala és az ő angyalai.

‒ Jelenések 12:7

Lynn Osborne leplezetlen döbbenettel nézte az előtte lévő képernyőn látszó férfi arcát. Erősen markolta az űrállomás falához rögzített párnázott kapaszkodót, miközben úgy érezte, hogy a világ kihullik alóla, és a súlytalanság érzékszerveket befolyásoló mellékhatását is megtapasztalta ‒ az első alkalommal azóta, hogy hozzászokott az űrutazáshoz.

‒ Mit mondott? ‒ kérdezte újra. Ha nem ő lett volna a kérdező, a hangsúlya miatt bizonyára megérdemelt volna egy dorgálást, de Richard Villiers úgy döntött, ezúttal figyelmen kívül hagyja a nő hangnemét.

‒ Jól hallotta ‒ felelte. ‒ Elvesztettük. Információim szerint nem egészen egy órával ezelőtt egy ismeretlen csapat rajtaütött a létesítményen. Jelenleg is próbálunk értékelhető információkat szerezni az épület adattárolóiból, de úgy tűnik, a rendszert valamilyen progresszív vírus támadta meg, melyet a szakembereinknek még nem sikerült azonosítaniuk. Akárkik is voltak, alapos munkát végeztek.

‒ Csak egyvalaki lehetett ‒ állapította meg Osborne.

A férfi a képernyőn komoran bólintott.

‒ A Renraku. Kivették a kezünkből az ászunkat.

‒ De hogyan...?

‒ Ezt a problémát bízza rám, Lynn. Maga csak a Tanáccsal törődjön.

Osborne egy pillanatig gondolkodott. Mindössze néhány órája maradt a Tanács újabb üléséig.

‒ Esetleg kérhetném az ülés elnapolását ‒ gondolkodott hangosan. ‒ Azzal nyernénk némi időt.

‒ Próbálja meg ‒ bólintott Villiers. ‒ Talán addig vissza tudom szerezni az emberünket. Ha nem, akkor nagyon nagy szarban vagyunk. Semmit sem hozhatunk fel a Renraku ellen, ha nem tudjuk bizonyítani, hogy egy otaku által akarnak előnyt szerezni, és a következő ülés alkalmával ezt ki is fogják használni.

‒ Gondolja, van esélyünk visszahozni?

Villiers néhány másodpercig nézett maga elé, aztán megcsóválta a fejét. A Fuchi vezérigazgatója fáradtnak látszott.

‒ Fogalmam sincs, Lynn. Az embereink már dolgoznak rajta. Egyetlen ígéretes nyom van, de erről most nem beszélhetek. Ezen a vonalon keresztül nem. Maga csak álljon ki a Tanács elé, és reménykedjen a legjobbakban.

‒ Mi van Hague-val? ‒ kérdezte a nő.

Villiers ismét csak a fejét rázta.

‒ Nem tájékoztattuk. Azt szeretném, ha erről idővel maga gondoskodna. Hague még mindig túlságosan kötődik a Yamanákhoz. A baj első jelére rohanna hozzájuk, én pedig egyelőre nem szeretném, ha neszét vennék ennek az egésznek. Mivel a művelet az én egyik cégemet is érinti, el fog telni egy kis idő, mire a japánokhoz eljut a rajtaütés és a... bizonyíték elvesztésének a híre. Szeretném, ha nem lihegnének a nyakamon, amíg úrrá nem leszünk a helyzeten. Tartsa pórázon Hague-t odafent, megértette?

Osborne bólintott. A férfi igényeit figyelembe véve biztos nem lesz nehéz rávennie, hogy az ő utasításait kövesse. Hague eléggé lojális volt a Yamanákhoz, a japán klánhoz, amelyik bejuttatta őt a Társasági Tanácsba, de még ennél is sokkal jobban ragaszkodott a gazdag életstílushoz. Ha megfenyegeti a jóléte elvesztésével, biztosan kordában tudja tartani őt.

‒ Folyamatosan tájékoztatom az eseményekről ‒ mondta Villiers, amikor megszólalt az ajtócsengő.

‒ Mennem kell ‒ szólt közbe a nő.

Villiers bólintott, és bontotta a kapcsolatot; a képernyő elsötétült.

Osborne végigsimított formális tanácsi köpenyén, és ügyelt rá, hogy magabiztos hangon szóljon ki a folyosóra.

‒ Szabad!

Az ajtó szisszenve kinyílt. Odakint Francesco Napoli várakozott, akár egy ugrásra kész macska. Úgy is vigyorgott, mint egy macska, amelyik most ette meg a család kanáriját. Ó, a francba ‒ gondolta Osborne. ‒ Számíthattam volna rá. Biztosan jóval azelőtt értesült az otaku elrablásáról, hogy engem tájékoztattak volna. Mindent megtett, hogy a gondolatai ne látszódjanak meg az arcán; összeszedett és hivatalos maradt, éppen csak egy kis meglepett kifejezést engedélyezett magának Napoli megpillantásakor ‒ pedig nagyon megijedt ettől a találkozótól.

‒ Üdv, Paco ‒ mondta visszafogottan. ‒ Még nem érkezett el az idő, jól tudom?

Napoli a fejét rázta, és megragadta az ajtó előtti kapaszkodót, akár egy pók, amelyik arra vár, hogy megrezdüljön a hálója.

‒ Nem, még nem, de gondoltam, elrabolnék egy kicsit az idejéből, hogy megbeszéljük ezt a dolgot. Egymás között sokkal kényelmesebben elrendezhetnénk az ügyet. Bejöhetek?

Napoli válaszra sem várva átlendült az ajtónyíláson, és megfogott egy másik kapaszkodót, immár a kabin belsejében. Az ajtó automatikusan becsukódott mögötte.

‒ Ez a fajta egyoldalú kommunikáció nem túl helyénvaló, Mister Napoli. ‒ Osborne egy kicsit megnyomta a hivatalos megszólítást. ‒ Bármit is akar mondani, várhat addig, amíg a Tanács újra összeül.

‒ Ugyan már, Lynn. Nem hiszem el, hogy ennyire ragaszkodik a megtorláshoz. Mindketten tudjuk, hogy ez az úgynevezett bizonyíték csak ködösítés. Semmije sincs ellenünk, és a Tanács el fogja vetni a vádjait. Kímélje meg magát attól a szégyentől, hogy a Tanács bocsánatáért kelljen esedeznie, amiért az idejüket rabolta. Inkább mondja meg nekik, hogy csendben elrendeztük a dolgot egymás között.

‒ És miért tenném ezt? ‒ kérdezte óvatosan Osborne.

Napoli rávillantotta jellegzetes, alattomos mosolyát.

‒ Mert ön egy okos nő. Tudja, hogy semmi nincs a kezükben, és azt is, hogy nem győzhetnek. Miért nem próbálja csökkenteni a veszteségeket, és próbál valami hasznot kicsikarni ebből az üzletből ahelyett, hogy szégyenben maradna az egész Tanács előtt, és csak a többiek szánalmát vívná ki magának? Nem gondolja, hogy jobban szolgálná a Fuchit, ha a cég érdekeit a saját kicsinyes bosszúvágya elé helyezné?

Osborne ebben a pillanatban legszívesebben Napoli képébe mászott volna, hogy letörölje róla azt az önelégült mosolyt. A szarházi pontosan tudja, hogy elkapott minket, és a kezében vagyunk. A férfi színpadias mozdulattal előrenyújtott egy adattáblát, és hagyta, hogy a szerkezet kirepüljön a kezéből. Az eszköz átlebegett a két bírát elválasztó rövid távolságon, és Osborne könnyedén elkapta.

‒ Ezen van a megállapodás, amit be kell mutatni a tanácsnak ‒ mondta Napoli. ‒ Mindössze annyi a dolga, hogy aláírja. Visszavonja az ellenünk emelt vádakat, és cserébe a Fuchi terjesztői és engedélyeztetési jogokat kap néhány jövedelmezőbb fejlesztésünkben. A cége még mindig ott lehet a kísérőkocsin a legfrissebb Mátrix technológiák terjesztésével.

Persze, egészen addig, amíg ezek a technológiák a Renraku kezében vannak, aki csak learatja a hasznot, miközben a munka nagy részét a Fuchi végzi el. A Renraku így egyre kövérebbre hízik, a Fuchi pedig elmarad saját termékei gyártásával és forgalmazásával, mert nem akar saját licenszjogaival konkurálni. Ügyes próbálkozás, Paco.

Osborne vetett egy pillantást a kijelzőn lévő szövegre, mielőtt egy csuklómozdulattal visszalökte az adattáblát Napolinak ‒ talán egy kicsit nagyobb erővel is, mint szükséges lett volna. A meglepett férfi kis híján elvétette a felé suhanó szerkezetet.

‒ Felejtse el, Paco. Nincs üzlet.

Napoli gyorsan magához tért a meglepetéséből, és eltette az adattáblát, de közben le sem vette a szemét Osborne-ról.

‒ Ne legyen ostoba ‒ mondta halkan. ‒ Ha folytatja ezt az ügyet, saját kezűleg fogom eltemetni. Nincs bizonyítéka, nincs tanúja, nincs semmije. Zéró. Nulla. Ha tovább próbálkozik és kudarcot vall, személyesen emelek vádat ön ellen, amiért ezzel a képtelenséggel vesztegette a Tanács drága idejét. És ha eljön az idő, a Renraku gondoskodni fog róla, hogy... bizonyos érdekeit a Fuchival kapcsolatban a többi elé helyezze, ha érti, mire gondolok. Majd meglátjuk, meddig képes kitartani a főnöke, Richard Villiers, amikor a világ legerősebb megatársasága úgy dönt, hogy okoz neki egy kis kellemetlenséget.

Osborne nem hagyta, hogy Napoli szónoklata kibillentse a nyugalmából. Sőt, ez még inkább megerősítette azt, amire gyanakodott.

‒ Ne legyen annyira biztos önmagában ‒ felelte hasonlóan jeges hangon. ‒ Egyelőre még nem maguk állnak az élen. Először el kell bánniuk Lofwvrral és a sárkány nem fogja hagyni, hogy holmi utolsó zaibatsu keresztezze a terveit. De mielőtt ez megtörténne, Paco, még itt vagyok én is. Üzletet ajánl nekem, egy könnyű kiutat, hogy ne hozzak szégyent magamra és a cégemre. Miért?

Napoli válaszolni akart, de Osborne belefojtotta a szót, mielőtt a férfi egyáltalán levegőt vehetett volna.

‒ Csupa szívjóságból? Nem hinném. Akkor hát miért ajánl nekünk üzletet? Ha annyira biztos lenne benne, hogy semmi sincs a kezünkben, akkor egyszerűen megvárhatná, hogy az egész vád önmagától összeomoljon. Ezzel a Fuchi megszégyenülne, maga pedig patyolattisztán távozhatna. Egy ilyen megegyezés, még ha a Renrakunak is kedvez, azt jelenti, hogy bűntudata van. Tehát, miért fárasztja magát?

‒ Megmondom én, miért. Mert fél. Mert meg kell védenie valamit, ami olyan nagy jelentőségű, hogy még a legkisebb lehetőségét sem engedheti meg annak, hogy megnyerjük ezt az ügyet. Inkább vállalja annak a kockázatát, hogy egy kicsit vétkesnek tűnjön, mint hogy esélyt adjon a győzelmünknek vagy akár annak, hogy felkeltsük a Tanács gyanakvását, amely aztán előáshatna valamit, amit maguk nagyon nem szeretnének. Nos, Paco, egy darabig nem kell aggódnia a sárkány miatt. Először itt vagyok magának én, és garantálom, ha végeztem, azt fogja kívánni, bárcsak inkább a sárkány harapta volna le a fejét. Most pedig tűnjön el innen.

‒ Hogy mit mondott neki? ‒ David Hague arca még a szokásosnál is fehérebb volt, és Osborne azt kívánta, bárcsak meg tudná örökíteni ezt a látványt az utókor számára.

‒ Jól hallotta ‒ válaszolta nevetve. ‒ Egy pillanatig azt hittem, mindjárt felrobban. De egy dolgot biztosan mondhatok, David. Napoli meg van rémülve, ami azt jelenti, hogy a Renraku fél. Nem akarják, hogy a nyomozás folytatódjon, és ennek érdekében még üzletet is hajlandóak lennének kötni.

‒ Talán érdemes lenne megfontolnunk ‒ morfondírozott Hague. ‒ Ha félnek, akkor újratárgyalhatnánk a részleteket, és jobb feltételeket harcolhatnánk ki, mint amilyent Napoli felajánlott.

‒ Miért tennénk, amikor még mindig megvan az esélyünk rá, hogy mindent megkapjunk? ‒ vágott vissza a nő. ‒ A Renraku kártyavára inog, David. Érzem. Ha kivesszük a megfelelő lapokat, rájuk dől az egész építmény. Legyőzhetjük őket, és ott leszünk a közelben, hogy összeszedjük a darabokat. Ez megér egy kis kockázatot, nem?

‒ Kis kockázat? Magának elment az esze? Hiszen még normális vád sincs! Hol van a bizonyíték, amelyikről egyfolytában beszél? Mivel fogjuk igazolni a Tanács előtt, hogy a Renraku mindannyiunkra veszélyt jelent? Az eddigi érveink alapján semmit nem fognak tenni, ebben biztos vagyok. Sőt, könnyen lehet, hogy a többiek a Renraku pártját fogják ellenünk, csak hogy a végén ne a vesztes oldalon álljanak.

‒ Ne aggódjon! ‒ mondta határozott hangon a nő. Ezt a gondolatot gyorsan ki kellett űznie Hague agyából, mielőtt a férfi pánikba esik. ‒ Folyamatban van valami, és az megadja nekünk azt, ami nekünk kell. Mindössze arra van szükségem, hogy az ülés elnapolását kérjem a Tanácstól, és minden részlet akkor kerüljön a helyére, amikor én akarom. Magának csak annyi a feladata, hogy támogasson engem.

Hague kinézett irodájának ablakán a Föld kékeszöld, távoli gömbjére. Felsóhajtott, és Osborne szinte olvasni tudott a gondolataiban. A japánok nem fognak örülni neki, ha csak kis mértékben is, de részt vállal a Fuchi befolyásának csökkentésében a Tanács előtt, de még kevésbé lesznek boldogok, ha ott van a kezében a lehetőség a Renraku földre vitelére, és nem ragadja meg.

‒ Nem sok választási lehetőségem van, ugye?

Osborne elmosolyodott.

‒ Mindig több lehetőség van, de maga most éppen a legjobbat választotta. Bízzon bennem!

‒ Osborne bíró, a Tanács nem tudja értékelni, ha csak vesztegeti a drága idejét és erőforrásait. ‒ Jean-Claude Priault hangja ridegen és hűvösen csengett a tanácsteremben. Osborne azonban nem rettent meg a hangnemtől és a kemény pillantástól, inkább csendes méltósággal kihúzta magát.

‒ Értem, főbíró ‒ felelte. Még a gyűlés összehívása előtt megtervezte a mondanivalóját, és óvatosan válogatta meg a szavait. ‒ Nekem sem célom e tiszteletre méltó gyülekezet idejét feleslegesen fecsérelni. Ezért szeretném az ülés elnapolását kérni. Annak érdekében, hogy bizonyítékainkat a legmegfelelőbb időpontban és a legnagyobb hatékonysággal tudjuk előtárni, kérném a Tanács további türelmét. Személyesen biztosíthatom önöket, hogy a rövid megszakítás megakadályozza a további időveszteséget ezzel az üggyel kapcsolatban, és hosszú távon mindenképpen a Tanács érdekét fogja szolgálni.

Az előző szünet folyamán Osborne-nak nem volt módja kideríteni, hogyan vélekedne a többi tanácstag egy újabb haladékról. Arra is alig maradt ideje, hogy tájékoztassa Hague-t és megszerezze a férfi támogatását. Tudta, a többiek már alig várják, hogy végezzenek a Zurich-Orbitalon, és a földre visszatérve folytathassák a munkájukat ‒ vagy azért, mert ki nem állhatták a súlytalanságot, vagy azért, mert más, sokkal sürgetőbb ügyek várták őket. Kockáztatott, hisz pusztán a kényelmetlenség nem győzedelmeskedhet a vágy felett, hogy ennek a dolognak a végére járjanak.

Nagy kockázatot vállalt. Ha a többi tanácstag úgy dönt, hogy a Fuchi az újabb haladékkal csak vádja gyengeségét akarja palástolni, akkor a Renraku mellé állhatnak, ahogy Hague megjósolta, és elvethetik az egész ügyet. Még az is lehet, hogy a Tanács idejének rablása miatt szankciókat foganatosítanak a Fuchi ellen. De Osborne az egész karrierjét arra építette fel, hogy pontosan tudta értékelni az embereket és a szituációkat, és az ösztönei most azt súgták, hogy a fáradozásának meglesz a jutalma. Még akkor is folytatta volna, ha Villierstől ellenkező érvényű utasítást kap. A férfi talán nem tudott róla, de ő úgy érezte, számíthat a többség támogatására.

‒ Főbíró úr! ‒ jelentkezett szólásra Francesco Napoli. ‒ Azt hiszem, teljesen nyilvánvaló mindenki számára, hogy Osborne bíró kérése csupán az időhúzást szolgálja. A Renraku Computer Systems nevében tisztelettel úgy vélem, hogy a Társasági Tanács már eddig is túl sok idejét vesztegette erre az ügyre, nem beszélve az idejuttatásunkhoz felhasznált erőforrásokról. A Fuchi élt a szabályokban meghatározott jogával, hogy zárt ajtók mögött, a Zurich-Orbitalon folytassuk le ezt a meghallgatást, de véleményem szerint nem engedhetjük meg, hogy további késlekedéssel rabolja az időnket. Amennyiben a Fuchinak van bemutatásra váró bizonyítéka, elő vele! Ha nincs, akkor mindannyian visszatérhetünk félbehagyott munkáinkhoz.

Köszönöm, Paco ‒ gondolta Osborne. ‒ Csak erre volt szükségem. Erővel kellett visszatartania magát, hogy rámutasson arra, ami reményei szerint a teremben tartózkodó tanácstagok mindegyike számára egyértelműen látszott. Ismerte Napolit. Igazi pitbull volt, aki képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy megforgassa a kést a sebben, különösen azután, hogy a nő nemrég kidobta őt a dolgozószobájából. Napolinak igazából csak annyit kellett volna tennie, hogy csukva tartja a száját, és hagyja, hogy Osborne megássa a saját sírját. Az újabb késlekedés kihozta a sodrából a legtöbb bírát, akik amúgy is ingerültek voltak, amiért a Fuchi kívánságára fel kellett jönniük az űrállomásra. A többség nagy valószínűséggel Osborne ellen voksolt volna, egyrészt puszta rosszindulatból, másrészt pedig azért, hogy végre letudják ezt az egész ügyet, és visszatérhessenek a Földre.

De Napoli rövid szónoklata azonnal jelezte nekik, hogy valami nincs rendben. A férfi túlságosan gyorsan és könyörtelenül próbálta semmissé nyilváníttatni a Fuchi vádját. Nem mintha a Társasági Tanács tagjai elítélték volna a könyörtelenséget. Semmi rosszat nem találtak egy földön fekvő ellenfél megdolgozásában. Egyikük sem kerülhetett volna ilyen magas pozícióba, ha nem ismerik a huszonegyedik század cégvilágának könyörtelen igazságait.

Nem, Napoli ott követte el a hibát, hogy megmutatta a lapjait, mielőtt kijátszotta volna a megfelelő kártyákat. A beszéde pontosan felfedte a Tanács előtt azt, amire korábban már Osborne is rájött: hogy ő és a Renraku aggódik az ügy kimenetele miatt. Annyira aggódnak, hogy hibákat követnek el ‒ ez volt a valódi rés a páncéljukon, és a Fuchi most esélyt kapott rá, hogy kárt okozzon a riválisnak.

Osborne szinte látta a kerekek forgását, ahogy bíró társai levonják ugyanazt a következtetést, amit ő. A tanácsterem ellenkező oldalán álló Napolira nézett, és a férfi arckifejezésén látta, hogy ő is rájött. Napoli elkomorodott, és mintha mondani akart volna valamit, de valószínűleg rájött, hogy ha megszólal, azzal csak további bajt okoz. Arcizmai megfeszültek, de csendben maradt.

‒ Valaki kíván még szólni? ‒ kérdezte Priault főbíró, és körbenézett a teremben. Egy másodpercnyi szünet után folytatta: ‒ Ez esetben szavazásra bocsátom a kérdést. Engedélyezzünk a Fuchi Industrial Electronicsnak újabb haladékot, hogy a neki megfelelő módon és időben mutathassa be a bizonyítékait?

Osborne némileg meglepődött. Priault megfogalmazása azt sugallta, hogy a Seader-Krupp rendszerint teljesen semleges képviselője is mellette áll. Talán a főnökét is érdekli az ügy ‒ gondolta.

Minden bíró szavazott a korlátba épített érintőpados képernyőn; a számítógép gyorsan összesítette a szavazatokat, és az eredmény azonnal megjelent Priault kijelzőjén. A főbíró felemelte a kalapácsát.

‒ Kilenc mellette, négy ellene. A döntést meghoztuk. A Fuchi tizenkét órás haladékot kap, és a Tanács tagjai kötelesek az űrállomás fedélzetén maradni az ügy lezárásáig. Addig szünetet rendelek el. ‒ A kalapács éles csattanással csapott le a korlátra, és a tanácstagok halk beszélgetéssel szétszéledtek.

Osborne mosolyogva biccentett az őt bámuló Napolinak. A kardokat előrántottuk ‒ gondolta. Akár a hídon harcoló szamurájoknál, innen is csak egyikünk fog távozni.