2

A sámánok beavatási tapasztalatai világszerte figyelemreméltóan hasonlóak, amit leginkább talán a mágia egyetemes természetének tudhatunk be. A sámánjelölt transzba vagy tetszhalálszerű állapotba esik, gyakran egy komoly betegség mellékhatásaként. Amíg ebben az állapotban tartózkodik, a jelölt szelleme elhagyja a testét, és átutazik a másik világba. Ebben a szellemvilágban a jelölt szelleménje találkozik és beszélget az ott élő szellemekkel, megtanul tőlük bizonyos titkos szavakat, neveket és dalokat. A jelölt szellemét ezután a szellemek darabokra szedik, elnyelik, amíg nem marad belőle más, mint egy csupasz csontváz. A szellemek megmutatnak valami újat a jelölt csontvázformájának, valamit, ami a sámán felébredt mágikus tehetségét szimbolizálja ‒ például egy mágikus követ vagy csontot. Ezután a szellemtestet újból helyreállítják, de sokkal jobb állapotban, mint amilyen eredetileg volt. Ez a halál-újjászületés élmény felébreszti a sámán mágikus potenciálját, és a jelölt már úgy tér vissza a fizikai világba, hogy ezután fogékony lesz a szellemekre és a szellemvilág energiáira. A sámánikus beavatásnak ez a tradicionális formája még a mai, modem mágikus korban is ugyanebben a formában létezik.

‒ Részlet Dr. Akiko Kano, Nobel-díjas sámán „Sámánikus tradíciók a huszonegyedik században" című előadásából. Cal-Tech, 2044.

Nem tudom, mennyi ideig fekszem a hullahegy tetején. Az idő cél és eredet nélkül vánszorog. Lassan, döcögve haladunk át a városi forgalmon, akár egy temetési menet, és egyre jobban megközelítjük a tengerpartot. Hagyom, hogy testemet ringassa az autó mozgása ahelyett, hogy a hányingerrel küszködve megpróbálnék ellenállni neki, miközben elkeseredetten igyekszem kiutat találni a helyzetemből. A kocsi belsejében szörnyűséges bűz uralkodik. A halál forró, szerves szaga keveredik a vegyszerek éles, harapós bűzével, és ehhez jön hozzá a műanyag zsák különös aromája. A zsáké, amely úgy vesz körül, akár egy különös rovarfaj gubója. Aztán eszembe jut, hogy a hullazsákok gyártásánál biztosan nem a kényelem volt a fő szempont, és le kell gyűrnöm magamban a gondolatra feltörő hisztérikus nevetési kényszert.

Meg kell találnom a módját, hogy kikerüljek innen. A forró sötétségben, a fertőtlenítő és a rothadás szagában a helyzetemet mérlegelem. Az izmaimat nem tudom a rendeltetésüknek megfelelően használni, de érzem a kezem és a lábam, érzem a bőrömhöz tapadó műanyag zsák érintését, érzem az alattam fekvő hullákat, és érzem az autó mozgását. Az agyam képek és gondolatok kusza dzsungele. Valaki másra számítottam. Valaki másnak kellett volna értem jönnie, nem a testeket gyűjtő hullakereskedőknek.

Miért nem tudok mozogni? Ki kell találnom, mi okozhatja ezt az állapotot. Még mindig érzek mindent. Sem a végtagjaim, sem a bőröm nincs elzsibbadva. Elvetem az ötletet, hogy valamilyen sérülés okozhatja a bénultságomat. Már a gondolattól is elfog a rosszullét, és ha igaz, egyébként sincs mit tenni. Ezt egy időre félretolom. Nincs értelme olyasmin gondolkodni, amin nem tudok változtatni.

Drogok? Nem hiszem. Nem érzem magam kábának vagy begyógyszerezettnek. Az agyam éber és tiszta. Persze lehet, hogy valami ismeretlen szer, de ha ez a helyzet, megint csak nem tehetek semmit ellene. A legjobb, ha megvizsgálom a többi lehetőséget is.

Mágia? Ez elképzelhető. Léteznek bénító és az emberi testet irányító varázslatok. Valamennyit az elméletről is tudok. A mágusok képesek létrehozni ilyen varázslatokat, de én még sosem voltam hasonló mágia hatása alatt. Különös érzésem támad a mágia kapcsán. Van ott valami, amire nem tudok visszaemlékezni. Valami fontos, de a jelenlegi problémámon az sem tud segíteni.

Az is lehet, hogy Rileynak igaza van, és valamilyen JMÉ hatása alatt állok. A "Jobb, Mint az Élet" chipeket rengeteg ember dugdosta a fejébe, hogy olyan élményekkel és tapasztalatokkal legyenek gazdagabbak, melyek sokkal intenzívebbek azoknál, amelyeket az élet nyújtani tud. Eszembe jut valami hasonló dolog, egy sokkal mélyebb és kiterjedtebb érzés, mint amilyet az emberi test és elme tárolni képes. A nagyság, legyőzhetetlenség érzése ‒ de gyorsan tova is siklik, mielőtt belekapaszkodhatnék. Chipeket használtam abban a sikátorban? A jelenlegi állapotom valamilyen agyi vagy mozgásközponti károsodásnak tudható be? Nem emlékszem.

Nem fekszem túl kényelmesen a többi hullán, lassan zsibbadni kezd a nyakam. Arra vágyom, hogy fölemeljem a fejem, és egy sokkal kényelmesebb pozícióba gördüljek. A fájdalomra koncentrálok, hagyom, hogy kitöltse a gondolataimat. Minden erőfeszítésemmel megpróbálok oldalra fordulni. Csak egy kis koncentráció, az izmok apró rándulása. Minimális helyzetváltoztatás. Ennyi. Nem lehet nehéz. Semmiség.

Izzadni kezdek a hullazsák bezártságában, érzem, ahogy a levegő egyre melegebb és áporodottabb lesz. Légzésem zaja jól hallható a zsák belsejében, de tovább koncentrálok, mert ez emlékeztet rá, hogy még élek. Próbálok gyorsabban lélegezni. Több levegőre, több oxigénre van szükségem, hogy az agyam és az izmaim gyorsabban regenerálódjanak. Ha sikerül, akkor... Nem, nem gondolkodhatok így. Meg kell mozdulnom, különben semmi esélyem!

A hullaszállító éles kanyart vesz, és minden erőmmel megpróbálok együtt gurulni a fellépő erőhatásokkal. Megvan! Sikerül a hátamra fordulnom a többi test tetején, és érzem valakinek a karját a derekamnál, mintha át akarna ölelni. Nem sok, de ez is valami.

Koncentrálni kezdek a kezemre és a lábamra. Reszketni kezdenek, és szinte már sikerül megmozdítanom őket. Érzem, hogy a testemet gúzsba kötő bénultság lassan kezd elmúlni. A mozgásra összpontosítok, próbálom megtalálni a hangomat, agyamat szinkronba hozni a testemmel. Ez az, erre van szükség. Érzem, hogy az agyam és a testem közötti kapcsolat elveszett, mintha elfelejtettem volna, hogyan kell megfelelően használni a testrészeimet. Legalább a szememet tudnám kinyitni. Persze, csak a fekete hullazsák belsejét látnám, de akkor is keményebben kell próbálkoznom!

Lassítunk, megállunk, és a sofőr leállítja a motort. Megérkeztünk valahová. Elszántan küzdök a mozgásért, bármilyen apró mozdulatért. Meg kell mondanom nekik, hogy tévedtek, hogy nem vagyok halott. Ki kell jutnom innen. Hallom, hogy az autó ajtaja kinyílik, és ismét beszédfoszlányok ütik meg a fülem. Weizack mond valamit a városi focimeccsről, ahol elmúlt éjjel elveszített valamennyi pénzt. A társa, Riley csak mordul valamit válaszképpen.

Durva kezek rángatnak ki a kocsi hátuljából, én pedig megpróbálok mocorogni és fészkelődni a zsák belsejében, hogy tudomására hozzam a két férfinak, nem egy hullával van dolguk. Végül sikerül megmozdítani a kezem, az ujjaim ökölbe szorulnak, de a karom még mindig olyan, mint egy darab fa. Átvillan a fejemen a gondolat, hogy ha hirtelen megmozdulok, Weizack és a cimborája rémületükben elejthetnek, és véletlenül szétloccsan a koponyám a kövön, vagy bármi máson, amire esek. Akkor aztán teljes joggal tennének hullazsákba... de akkor is figyelmeztetnem kell őket.

Ekkor új hangot hallok.

‒ Ez ő? ‒ Alig lehet hallani valamit a vastag műanyagon keresztül. A fickó halkan, szinte suttogva beszél.

‒ Igen, pontosan ott találtuk, ahol mondtad ‒ feleli Weizack hűvös, semleges hangon. Az újonnan érkezett nyilvánvalóan nem barát.

‒ Hadd nézzem! ‒ suttogja.

Leeresztenek a földre, és valaki elhúzza a villámzárat. Hűvös, éjszakai levegőt érzek, és penetráns bűz ostromolja a szaglószervemet. A halál és a rothadás szaga a hullaszállító kocsiból, de ezúttal a jótékony, savas fertőtlenítőszer álcája nélkül. A hideg levegő és a bűz érintésére újabb adag adrenalin árad szét a testemben, és teljes erőmből harcolok, hogy meg tudjak mozdulni, vagy kinyissam a szemem.

‒ Helyes, helyes ‒ suttogja az új hang, és végigfut a hátamon a hideg. Vajon észreveszik? ‒ Jó állapotban van, az aurája fényes és erős.

Egy száraz kéz simít végig gyengéden az arcomon, és kis híján kidobom a taccsot. Mintha egy hulla érintene meg. Éles, karomszerű körmök karcolják végig a bőrömet.

‒ Ó, friss hús ‒ suttogja ugyanaz a hang elégedetten, és forró, bűzös lehelet csap az arcomba. A szavak hallatán valamennyire visszanyerem az irányítást a testem felett. A szemem hirtelen kinyílik, és egyenesen belebámulok a halál arcába. A fölöttem guggoló alak sápadt és szőrtelen, bőre szürke, akár a halottaké, és szorosan feszül a csontjaira. A keskeny ajkak gonosz mosolyra húzódnak, és kivillannak mögülük a hegyes fogak, amiről egy kis húsevő állat jut eszembe. Kinyújtja keskeny, sötétebb árnyalatú, de szintén szürke nyelvét, és végignyalja vele vértelen ajkát ‒ akár egy lakomához készülő ember. A kezei csontos karmok, az ujjak végén borotvaéles, hasadozott körmökkel ‒ de a legrosszabb az egészben a szeme. Fehér és vak, mégis mintha az arcomra fókuszálna, és belátna a bőröm alá, egyenesen a lelkembe.

‒ Jó estét ‒ suttogja a lény, és csak most tudatosul bennem, hogy éjszaka van. A sötét égboltot szürke felhőtakaró borítja. Az is feltűnik, hogy sem a két „szállítóm", sem a fölöttem görnyedő alak nincs meglepődve azon, hogy élek, és ébren vagyok. Tehát tudták, hogy nem haltam meg, és a felismerés hulláma átcsap rajtam. Ha végig tudták, hogy életben vagyok, akkor nem azért gyűjtötték be a testem az utcáról, hogy eltakarítsanak az útból, mint valami szemetet, hanem egészen más célból. Eszembe jut a temetőlidérc megjegyzése a friss húsról, és újból megborzongok. Mozdulni próbálok. A végtagjaim ezúttal görcsösen összerándulnak, mire „vendéglátóm" abbahagyja a mosolygást, hátralép, és közelebb inti a két szállítót.

‒ Nem, nem ‒ suttogja halkan ‒ ne is próbálkozz! Jobban jársz, ha nyugton maradsz. Nem szeretnénk, ha kárt tennél magadban. ‒ Szavait megnyugtatásnak szánja, de nekem bizseregni kezd tőlük a bőröm. Felnézek a beesett, szürke arcra és a fénytelen szemre, de sem sajnálatot, sem együttérzést nem látok rajta.

‒ Hozzátok! ‒ mondja a két férfinek. ‒ A többiért majd utána visszajöttök. Nem hiszem, hogy addig elmennének. ‒ A lény beteges kuncogással, saját tréfáján szórakozva megfordul és elindul, a szállítók pedig a kezemnél fogva felemelnek. Weizack pocakos, véreres szemű férfi, foltozott bőrdzsekiben és kifakult, mocskos farmernadrágban. Észreveszem a dzsekije alatt, a nadrágja oldalánál kikandikáló pisztolymarkolatot.

Társa magas, vállas fickó széles, lapos arccal. Két rövid agyar nyúlik fel a felső ajkára, füle hosszúkás és hegyes, szorosan tapad a fejéhez. Úgy néz ki, mint egy tündérmeséből kilépett goblin vagy ogre, de tudom, hogy valójában ork, egy olyan metatípus tagja, amely a mágia visszatértekor vette fel eredeti alakját. Egy dolog biztos: bár a képe bűnronda, össze sem hasonlítható munkaadója, a temetőlidérc rémisztő vonásaival. A szemem sarkából vetek rá egy pillantást, amikor felemelnek a földről, és mintha egy cseppnyi szánalmat látnék az arcán. Ez jobban aggaszt, mint eddig bármi, amit tapasztaltam.

A két szállító a karomnál fogva távolabb húz a halottaskocsitól egy alacsony téglaépület felé. A furgon egy sikátorban parkol az épület mellett, és nem messze van egy oldalajtó. A ház viharvert téglafalait több év alatt felhordott graffitik csúfítják; a jelek, szavak és szimbólumok úgy olvadnak egymásba, akár a titkosírás. Mintha a városlakók így kommunikálnának azokkal, akik tudják, hogyan értelmezzék a falfirkákat. A szimbólumok valahonnan ismerősek nekem, de ekkor szemembe ötlik egy másik, vörös betűs felirat az ajtó mellett: „Óvakodj a Tamanousoktól!"

Átvonszolnak az ajtón, majd végig egy hosszú, vibráló neoncsövekkel megvilágított folyosón ‒ ebben a fényben még az egészséges emberek is halottnak látszanak, és a temetőlidérc sápadtsága még nagyobb hangsúlyt kap. Bevezet minket egy szobába, ahol Weizackék felé fordul.

‒ Tegyétek az asztalra! ‒ utasítja őket. ‒ Majd én előkészítem a szállításra.

A szállításra hová? Ezen gondolkodom, miközben Weizack és Riley a szoba közepén álló fémasztalhoz húznak. Mellette fényes, jól megtisztított szerszámok sorakoznak: szikék, tűk, csövek, drótok és fecskendők.

‒ Micsoda veszteség! ‒ sóhajtja valahol mögöttem a temetőlidérc. ‒ Mindig a friss testrészek a legízletesebbek.

Amikor meghallom a szavakat, bekövetkezik a gátszakadás, és az adrenalin szétárad a testemben. Szinapszisok élednek fel, és kapcsolódnak össze egymással, új energia önti el az idegrendszeremet, és végre megtalálom az erőt ahhoz, hogy letegyem a lábam az asztalról, és ellökjem magamtól Weizackot. Hangos kiáltással nekitántorodik a szerszámos állványnak, én pedig a pisztolya után nyúlok. Az idő folyása hirtelen megváltozik, mintha lassított felvételen peregnének körülöttem az események.

Weizack a csempézett padlóra zuhan az éles, csillogó orvosi műszerekkel együtt, miközben kibiztosítom a fegyvert, és a társa felé fordulok. Tompán hallom, ahogy a szürke lény azt kiabálja, ne okozzanak bennem túl nagy kárt. Az orkra fogom a pisztolyt.

A Riley arcára kiülő döbbent meglepetés szinte ártatlannak és komikusnak látszik, de egy pillanattal később tüzet nyitok, és Weizack pisztolyának lövedékei véres masszává roncsolják az arcát. Hiányzó fejtetővel tántorodik hátra az ajtó felé.

Mielőtt a temetőlidérc felé fordulhatnék, már ott is van mellettem, meglepő sebességgel és erővel csapódik az oldalamnak. Érintése akár a kiszáradt bőré, szélesre nyitott szeme dermesztő rezzenetlenséggel mered rám. A szaga ugyanolyan átható, mint a hullaszállító kocsi kriptabűze. Hangos csattanással terülünk el a hideg padlón, a fémasztal mellett. A pisztoly kirepül a kezemből, és kartávolságon kívül állapodik meg a csúszós csempén. Minden erőmmel küzdök, hogy elérjem, de már késő.

A lény félelmetesen erős, én pedig még mindig gyenge és lassú vagyok. Felemel, és hozzácsap a földhöz; a tüdőmből hangos szisszenéssel szorul ki a levegő, a gerincemen fájdalom cikázik végig. A gyomorszájamra mért ütéstől öklendezni kezdek, aztán következik egy horog az államra, ettől csillagokat látok. Megpróbálom ledobni magamról a lényt, miközben az folyamatosan csépel csontos kezeivel, de túlságosan erős, túlságosan nehéz.

A pisztolyt nem tudom elérni, és Weizack káromkodva mozgolódni kezd, miközben az éles orvosi műszerek ejtette vágásokból több helyen is vérzik. A szobát betölti a vér forró, fémes szaga, amitől a rám nehezedő lény mintha még jobban bevadulna. Elmosolyodik, megnyalja keskeny ajkát, kivillantva tűhegyes fogait és állatiasan tekergő nyelvét.

Szinte összezsugorodom a félelemtől. Valami hideg és elemi bomlik ki bennem, egy primitív ösztön veszi át a testem feletti irányítást. Fémes kattanást hallok, és az engem földhöz szegező egyik csontos, szürke kéz felé csapok. A temetőlidérc a fájdalomtól üvöltve hátratántorodik, a nem emberi sikoly úgy hasít az agyamba, akár egy monoszálas penge a húsba és a csontba. A lény karcsonkjából sötét vérszökőkút tör fel. Lerúgom magamról ellenfelemet, majd tenyeremre és térdemre támaszkodva a pisztoly felé mászom. A sötét, karbonszálas penge csendesen visszahúzódik az alkaromba, miközben letisztítja sima felületéről a rátapadt vért, és bőröm tökéletesen bezáródik a nyílás felett ‒ a legkisebb nyoma sem marad, hogy egy halálos fegyver rejtőzik ott.

Megszerzem a pisztolyt, és belelövök az éppen felállni próbáló Weizack lábába; a golyó darabokra töri a combcsontját, és akkora kimeneti nyílást hagy maga után, amelyiken az öklöm is beférne. Üvöltve hanyatlik a földre.

‒ Basszameg! ‒ ismétli újra meg újra torkaszakadtából, miközben a temetőlidérc is üvöltözve, kínok között fetreng a csempén. Gyorsan ki kell innen jutnom, mielőtt kiderül, vannak-e barátaik a közelben. Odalépek Weizackhoz, aki a falnak dőlve markolássza vérző lábát.

‒ A kulcsokat! ‒ Rászegezem a pisztolyt. Egy pillanatig úgy néz rám, mintha el akarna küldeni valahová, de aztán tekintete a kezemben tartott pisztolyra siklik, és szó nélkül a dzsekije zsebébe nyúl. Megfogom a kulcskarikát, melyen egy műanyag sárkány fityeg, és anélkül, hogy levenném a szemem Weizackról, elhátrálok tőle.

Hátat fordítok a mészárszéknek, és kirontok a hangszigetelt ajtón. Még mindig kóválygok a temetőlidérc ütésétől, bordáimban és lábamban fájdalom tombol. A folyosóra jutva rögtön meglátok egy utcai ruhája felett hófehér orvosi köpenyt viselő férfit. A kezében tartott számítógépe kijelzőjét tanulmányozza. Amikor megszállott tekintettel, vérben úszva előbukkanok a szobából, felnéz; mintha egy végtelennek tűnő pillanatig csak mozdulatlanul állnánk, és néznénk egymás szemébe. Aztán felemelem a pisztolyt és gondolkodás nélkül beleeresztek egy golyót. Továbbmegyek a folyosón. A férfi öléből hangos csattanással hullik ki a számítógép, ő maga pedig hátratántorodik a mellébe fúródó lövedék becsapódásának erejétől. Arcára ráfagy a meglepett kifejezés, és ahogy a falnak támaszkodva a földre csúszik, keskeny vércsíkokat hagy maga után a szürke falon. Fogalmam sincs, ki lehetett.

Végigrohanok a folyosón, és végre kijutok a sikátorba, ahol a furgon parkol. A halottakból álló félelmetes rakományhoz még senki nem nyúlt. Kinyitom az ajtót, bevetem magam a sofőrülésre, és beindítom a motort. Csikorgó gumikkal elindulok, és a nyitott hátsó ajtón hullazsákok potyognak ki. Valaki rám dudál, amikor egyre gyorsulva kifordulok az utcára, de üldözőknek nyomát sem látom. Csak amikor néhány saroknyi távolságra érek, akkor figyelek fel a ruhámat és bőrömet szennyező vérfoltokra. Lenézek a karomra, ahonnan az a félelmetes penge előbújt, és észreveszem a rövid, alig látható forradást a csuklóm bőrénél.

Fogalmam sem volt arról, hogy ilyenem is van.