14

Mint a hideg víz a megfáradt embernek, olyan a messze földről való jó hírhallás.

‒ Példabeszédek 25:25

Miles Lanier, a Renraku Computer Systems igazgatótanácsának tagja, a Fuchi Industrial Technologies egykori biztonsági főnöke a Mandala Technologies bostoni agglomerációban emelkedő hivatali épületében, egy félhomályos dolgozószobában egymagában üldögélt, és a kezében tartott neurális jack sima adatkábelét csavargatta. Későre járt már, a hivatali alkalmazottak nagy része befejezte a munkát, a külső folyosó sötét és elhagyatott volt. Miközben újra és újra az ujja köré csavarta a kábelt, Lanier azokon a különös eseményeken gondolkodott, melyek jelenlegi helyzetébe kényszerítették.

Régen katona volt, kiváló mesterlövész. Ez abban az időben történt, amikor a világ nagyhatalmainak még rengeteg katonára volt szükségük a vitás ügyek elintézéséhez. Miles Lanier aztán problémamegoldással foglalkozott, először közvetlen módszerekkel, majd később sokkal kifinomultabb módon, de mindig ugyanolyan precizitással, mint mesterlövész korában. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, a hadsereg tisztjeként jó hasznát vette taktikai érzékének.

Aztán a világ megváltozott, és a hadsereg többé már nem oldhatta meg az emberek hatalmi problémáit. Csendesebb megközelítésre volt szükség, így Lanier átnyergelt a „biztonsági" üzletágba, ami voltaképpen a megatársaságoknak, a világ vezető hatalmainak dolgozó katonai erőket jelentette. Ő lett a Fuchi Industrial Electronics belbiztonsági igazgatója, és büszkén tekintett az általa vezetett részleg hatékony munkájára. A Fuchi biztonsági eljárásait mindenki elismerte. Tudták, hogy a céggel nem lehet játszani. Lanier ugyanazt tette, amit előtte is, megkereste a munkaadója előtt álló akadályokat, és megsemmisítette őket, mielőtt még súlyos fenyegetéssé változhattak volna. Ehhez értett a legjobban.

Aztán a sárkány mindent megváltoztatott.

Lanier nem hitt abban az elképzelésben, hogy a mágia visszatérése újraírja az emberiség történelmét. Kétségtelen, az Ébredés hihetetlen mértékű hatalmat adott bizonyos emberek kezébe, mint például a bennszülött amerikaiak vagy a világ más törzsi csoportosulásai. És ők fel is használták ezt a hatalmat az eddigi elnyomó kormányok ellen, hogy visszakapják elvett földjüket és örökségüket. Az utcákon mágusok sétáltak, szellemek jelentek meg a semmiből, és sárkányok repültek az égen, de Lanier úgy vélte, az Ébredés a végeredmény szempontjából nem sokat fog változtatni az emberiség sorsán.

Némelyik állam megszűnt, másoknak újrarajzolták a határait. Új szakmák születtek, és a biztonsági szakemberek gondjai megszaporodtak, de amikor az Ébredés által felvert por leülepedett, a világ ugyanúgy haladt tovább a maga útján, mint azelőtt. A hatalommal rendelkező magánszemélyek, cégek és kormányzatok azt tették a többiekkel, amit csak akartak, és a Miles Lanier-hez hasonló emberek még mindig megtalálták a munkájukat ‒ ezekkel az erős entitások jelentette problémákkal kellett foglalkozniuk. A dolgok nem sokat változtak, de csak mert léteztek emberek ‒ és más lények ‒, akik a hatalom játékát játszották, és sokkal jobban a kezükben tartották az eseményeket bármilyen megatársaságnál vagy kormányzatnál. Lények, akiknek már a puszta létezése is egy hatalmas sakkjátszma részét képezte.

Mint például a sárkányok.

Negyven évvel ezelőtt az egyik ilyen sárkány mérhetetlen vagyonával bevásárolta magát az éter hullámaiba, és világszerte megjelent az emberek nappalijában. Valamiért senki sem kérdőjelezte meg. hogy ez a legendákból előlépett lény nem akar mást, mint egy saját treideoshow-t, mely által jelen lehet egyszerre több millió otthonban. A legtöbben igen okos húzásnak vélték, így vált a többtonnás, óriási állkapcsával egy embert egyetlen harapással lenyelni képes hüllő mindennapos médiasztárrá. Az emberek elkezdték elveszíteni ösztönös félelmüket a mítoszok szörnyetegétől, és szinte már a családtagjuknak tekintették őt.

Nagyon hosszú ideig tervezhette ezt a lépést ‒ gondolta Lanier, miközben a króm adatcsatolót nézegette, melyről villogva verődött vissza az asztali lámpa fénye. ‒ De mit jelent negyven év egy lénynek, amelyik... mennyi is? Több száz? Több ezer éves? Senki nem tudta biztosan.

Zseniális stratégia volt. A hüllő ‒ Dunkelzahnnak hívták, akár egy jóságos sárkányt valami tündérmeséből ‒ a média kegyeltje lett, és megkapta a „világ legbarátságosabb sárkánya" kitüntető címet. Ő volt fajának egyetlen példánya, aki hajlandó volt leereszkedni a körülötte élő kicsi, törékeny lényekhez, és minden embernek elnyerte a bizalmát ‒ vagy legalábbis a szimpátiáját ‒, aki csak látta. Ezt a fajta bizalmat az emberek általában a kedvenc filmsztárjuknak tartják fenn.

Így amikor a sárkány úgy döntött, hogy állampolgárságért folyamodik a Kanado-Amerikai Egyesült Államokhoz, és székhelyét átteszi a Prince Edward-szigetre, ki tiltakozott volna? Ki ne akarta volna, hogy a világ leghíresebb és legbarátságosabb sárkánya az ő országában éljen? Nem beszélve hihetetlen vagyonáról és befolyásáról. A UCAS kormányzata gyakorlatilag kötelezve volt rá, hogy megadja Dunkelzahnnak az állampolgárságot. A választás éve volt, és nem lehetett kihagyni a nagyszerű alkalmat: a fotót, amint az elnök a Fehér Ház gyepén „kezet ráz" egy csillogó ezüst és kék pikkelyes sárkánnyal. Ez volt a kezdő lépés, és senki nem látta, hogy rövidesen sakk-matt következik.

Amikor a választás az évszázad legnagyobb politikai skandalumába torkollott, és mindenki elveszítette a kormányba vetett hitét, ki lett volna alkalmasabb rá, hogy visszaadja a megsemmisült és magába roskadt nemzet reményét, mint a fantázia és a mágia lénye? Amikor Dunkelzahn előállt a lehetetlen ötlettel, hogy sárkányként megpályázza a UCAS legmagasabb vezetői posztját, ki ne torpant volna meg, és gondolkodott volna el egy pillanatra: „a fenébe, miért is ne?" Szinte túl könnyűnek látszott az egész, és Lanier már a Dunkelzahn jelöltségéről szóló hír kipattanásakor tudta, hogy el kéne kezdeni újjáépíteni a Fehér Házat. És igaza volt.

Amit viszont sem Lanier, sem mások nem láthattak előre, az az esemény volt, amely Dunkelzahn győzelmének éjszakáján történt.

Amikor a sárkány ‒ emberi formában ‒ elhagyta a Watergate Hotelt, és beült az elnöki limuzinba. Néhány másodpercre rá, mindössze egy saroknyira a hoteltől az autó hatalmas robbanással darabokra szakadt; nem maradt utána más, mint egy mély kráter, egy élő seb az autóút aszfaltbőrén. Talán Dunkelzahn előre tudta, gondolta Lanier. Vagy van valaki, aki még egy óriássárkánynál is jobban űzi ezt a játékot.

Akármi is történt, Dunkelzahn játszmája ezzel még nem ért véget. Bár a sárkány meghalt, kincse, hatalmas vagyona tovább létezett. Végrendeletét felolvasták a bénult nemzetnek, és a hüllő legendás kincsét, valamint a hatalmas üzleti birodalmat ‒ amilyenről egy társasági cápa csak álmodozhat ‒ elkezdték szétosztogatni a kedvezményezettek, köztük Miles Lanier között.

Lanier sosem hitte volna, hogy meg lesz említve a neve Dunkelzahn végrendeletében. Mindössze egyszer találkozott a sárkánnyal, még az elnöki kampánykörútja során, amikor az egy jótékonysági látogatásra érkezett a Fuchihoz. A figyelemreméltóan jó társalgónak bizonyuló Dunkelzahn kérdezősködött egy keveset Lanier körülményeiről, és a férfi meglepetésére igen sokat tudott a Fuchinál végzett munkájáról. Miközben beszélgettek, Lanier-nek egész idő alatt az a furcsa gondolat motoszkált a fejében, hogy az óriássárkány egyenesen belelát az agyába, és nyitott könyvként olvas benne. Furcsa érzés volt Dunkelzahn figyelmének középpontjában tartózkodni.

Dunkelzahn a végrendeletében Miles Lanier-re hagyta összes Renraku Computer Systems részvényét ‒ elegendőt ahhoz, hogy a férfi beülhessen az igazgatótanácsba, és ahhoz is, hogy a vagyona megugorjon körülbelül egymilliárd nujennel. A végrendelet felolvasásának napján Lanier összecsomagolt az irodájában, miközben a Fuchi lázas igyekezettel változtatta meg a biztonsági protokollokat ‒ a protokollokat, amelyeket ő tervezett mielőtt azokat is magával vinné. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, micsoda zűrzavar tört ki a Fuchi központjának folyosóin, amikor bejelentette a kilépését.

Lanier most már több mint egy éve volt a Renraku igazgatótanácsának tagja, és a többiek határtalan önteltségükön túllépve csak most kezdték elhinni róla, hogy nem a Fuchi beépített ügynöke, és hogy a sárkány politikai játszmája és csúf halála nem csak és kizárólag azt a célt szolgálta, hogy ilyen pozícióba juttassa a konkurencia egy emberét. Dunkelzahn motivációit Lanier sem értette jobban, mint bárki más. Ki tudta volna megmondani, mit miért tesz egy sárkány?

Lanier keményen dolgozott, és itt is azzal foglalkozott, amihez a legjobban értett. Sebészi precizitással és szakértelemmel szabadította meg a céget a kisebb-nagyobb problémáktól. Ugyanezzel a hatékonysággal szabadult meg az útjába álló emberektől is. Ezt a fajta könyörtelenséget a Renraku igazgatótanácsának tagjai és a felső vezetők hamar megtanulták tisztelni. Lanier erről gondoskodott. És most itt ült, abban a székben, melyet ambíciója és szerencséje juttatott neki, és a következő lépésén gondolkodott.

Nem nézett várakozással az előtte álló beszélgetés felé, de semmiképpen sem tudta kikerülni, és az idő jelen pillanatban mindennél többet ért. Hosszú sóhajjal kifújta a levegőt a tüdejéből, és bedugta a csatlakozót a füle mögötti jackbe. Hallotta a helyére csúszó alkatrész megnyugtató kattanását. Feji kibervere azonnal összeköttetést létesített az íróasztalába épített fejlett kommunikációs rendszerrel, és Lanier szeme előtt megjelent egy virtuális kijelző; gombok és adatolvasók lebegtek előtte a levegőben.

Előrenyúlt az asztala fölött, és beállította a virtuális kezelőszerveket, hogy elindítsa a kommunikációs kapcsolat izolációs protokollját. Még a katonaként eltöltött éveiből tudta, milyen fontos a megfelelően védett és biztosított kommunikáció. Különösen, amikor az ellenséges vonalak mögött tevékenykedsz ‒ tette hozzá gondolatban, és elfintorodott. Megbizonyosodott róla, hogy a kódoló rendszer működik, és várakozott.

Nem kellett sokáig várnia, a hívás, amire számított, rövidesen megérkezett. Jobb kezével megérintette az előtte lebegő virtuális Fogadás gombot, és a kapcsolat létrejött. Egy ideig csak statikus rezgéseket látott, ahogy a két kódoló rendszer egymáshoz szinkronizálta magát a száloptikás hálózaton keresztül. Végül Lanier-el szemben, az asztal túloldalán megjelent egy kép.

A kényelmes székben ülő férfi makulátlan, tökéletesen méretre szabott, Párizs egyik legelőkelőbb divatházából származó öltönyt viselt. Lanier tudta, mert neki is volt néhány hasonló. A látogató rövid, sötét haját hátrafésülte jellegzetesen európai arcából, melyet Lanier oly jól ismert. A kép kiváló minőségű és nagy felbontású volt, még a hajszálakat és a zakó szövését is fel lehetett ismerni rajta. Lanier szinte megesküdött volna rá, hogy a férfi valóban itt van vele a szobában, és nem csak egy virtuális projekció, de ez nem érte meglepetésként. A virtuális technológia területén a világon senki nem versenyezhetett a Fuchi Industrial Electronics-szal, és a kép mindazt bemutatta, amivel a cég technikája szolgálni tudott (azaz „valóságosabb a valóságnál", ha hinni lehetett a társaság jelmondatának). A Miles Lanier-vel szemben ülő férfi nem más volt, mint Richard Villiers, a megatársaság vezérigazgatója, ezenkívül Lanier egykori főnöke és jó barátja.

‒ Üdv, Richard ‒ köszöntötte Lanier őszinte mosollyal. ‒ Rég láttalak. ‒ Villiers biccentett, de a mosolya elég kísértetiesre sikeredett. Lanier látta, hogy a feszültség nagyon megviselte régi barátját. A hajában megszaporodtak az ősz szálak, és Villiers nem törődött vele, hogy kozmetikai vagy mágikus kezeléssel, esetleg virtuális képmásának megváltoztatásával elrejtse őket. Szeme és szája körül is észrevehetően több volt a ránc, és nagyon fáradtnak látszott. Lanier azonnal látta, hogy a Fuchi felső vezetésében nem mennek jól a dolgok. Az a képessége, hogy egyetlen pillantással olvasson Richard hangulatában, egyike volt azoknak a dolgoknak, melyek oly értékessé tették őt a Fuchi vezérigazgatójának szemében ‒ biztonsági igazgatóként is, de különösen most, ebben a helyzetben.

‒ Túl rég, Miles ‒ felelte Villiers. Előrehajolt a székében, és látszott, hogy most kizárólag üzletről lesz szó. A baráti társalgást majd bepótolják máskor. ‒ Biztonságos a vonal? ‒ kérdezte.

Lanier a szinte már a védjegyének számító vállrándítással válaszolt.

‒ Amennyire csak lehetséges. A Renraku lehetőségeit figyelembe véve ki tudná megmondani?

Villiers halk hümmögéssel reagált.

‒ Megszerezted, amire szükségünk van? ‒ tette fel az újabb kérdést. Lanier hátrébb csúszott a széken, és összeérintett ujjhegyeit az állához nyomta; sokan arrogánsnak tekintették a gesztust, de így mindig volt ideje óvatosan kigondolni és megfogalmazni a válaszát.

‒ Nem tudom biztosan. A története alapján a fiunk egyértelműen az otakuk közé tartozik... vagy legalábbis ő ezt gondolja. Szereztünk néhány szokatlan neurális letapogatási eredményt, és van néhány nagyon fejlett kibernetikus módosítása is. Folyamatosan próbáljuk lenyomozni őket. Lehet hogy Renraku gyártmányok, lehet hogy nem. Nem valószínű, hogy rajtahagyták a védjegyet és a sorozatszámot, ráadásul a cég mostanában rengeteg új dolgot fejlesztett ki. Nem lesz könnyű nyomra akadni.

‒ Ez a lényeg, nem igaz? ‒ Villiers egyenesen Lanier szemébe nézett. ‒ A Renraku számos szabadalommal, tervezettel és technológiával rukkolt elő az utóbbi időben. Átkozottul sokkal. Túl sokkal. Ez egyszerűen nem illik bele abba, amit eddig tudtunk a képességeikről és lehetőségeikről. Ellentmond minden előrejelzésnek és modellnek, melyek kidolgozásáért annyit fizetek a marketing osztályunknak. A Renraku olyan kiszámítható szokott lenni, hogy az órádat hozzájuk igazíthattad volna, Miles. Tripla A-s cég, de bizonyos előre látható minta alapján működik. A legutóbbi lépéseik viszont váratlanul értek minket, és máris itt lihegnek a nyakunkon. Tudsz róla, hogy Yamanáék le akarnak váltani a vezérigazgatói posztról?

‒ Ezt akarják, mióta elfoglaltad a helyet.

‒ Igen, de ezúttal okuk is van az ujjal mutogatásra és a siránkozásra. Évek óta első alkalommal csökkent a piaci részesedésünk, és a Renraku kezd fölénk kerekedni a hazai pályánkon is. Ez nagy hatással van a bevételre, és ez az egyetlen dolog, amiben azok az átkozott japánok egyetértenek. Az igazgatótanácsi ülések kezdenek zűrzavarba fulladni, és a tömeg nemsokára valakinek a vérét fogja követelni.

Lanier az állát dörzsölgetve töprengett az elhangzottakon. Nem tudta, hogy ennyire kétségbeejtő a helyzet, de a Fuchi mindig is jó volt saját belső ügyei eltitkolásában, és Lanier egy ideje már kikerült a képből.

A Fuchi megalakulása óta megosztottsággal küszködött a megatársaságot irányító nagy famíliák vetélkedése miatt. Ezek közül a két legbefolyásosabb, a Yamana és a Nakatomi japán ipari családok voltak, nagyrészt ők dobták össze a Fuchi létrehozásához szükséges tőkét és egyéb eszközöket. A harmadik vezető, Villiers egy üzleti lángelme volt, aki a maga piaci területén a csúcsra futtatta a Fuchit, és hosszú ideig ott is tartotta a céget. A Fuchi irányításáért vívott belső harcok és mesterkedések állandó jelleggel dúltak a három család között, és úgy tűnt, Villiers látszólagos tehetetlensége a Renraku térnyerésével kapcsolatban most egyesítette ellene a másik két oldalt. Villiers nagyobb ellenőrzést gyakorolt a Fuchi felett, mint bárki más, de a japánok így is sokat árthattak volna neki, ha együtt lépnek fel vele szemben.

‒ Ez a kölyök az egyedüli repedés a Renraku páncélján, amelyre eddig sikerült rábukkannunk ‒ folytatta Villiers, amikor látta, hogy Lanier nem reagál. ‒ Tudjuk, hogy a Renraku emberei megpróbálnak beépülni az otakuk közé. ‒ Villiers azt most nem említette meg, hogy csak azért tudnak a Renraku tervéről, mert Lanier is részt vett a kidolgozásában. A férfi hírszerzői képességei túl értékesek voltak ahhoz, hogy a Renraku ne vegyen tudomást róla. Soha nem mondták el neki, miért akarnak beépíteni valakit a Pusztulatban élő techno-misztikus törzsbe, de mindenképpen szükségük volt Lanier tapasztalatára, hogy segítsen nekik megtervezni a szükséges lépéseket.

‒ Az adatok alapján talán ő a cég beépített embere ‒ mondta Villiers. ‒ És ha így van, akkor ő lehet rá a bizonyíték, hogy a Renraku túllépte a megengedett határt. Bizonyítanunk kell, hogy ez is része volt a programnak, amelyikről beszéltél ‒ hogy az otakuk által nyomást gyakoroljanak a Tanácsra. Rá kell vennünk, hogy elmondjon néhány nevet, és közölje velünk az információkat, amiért a Renraku odaküldte őt.

‒ Az a probléma ‒ mondta Lanier óvatosan megválogatott szavakkal ‒ hogy az alanyból még semmi egyértelműt nem sikerült kihúznunk. Lefuttattuk rajta a szokásos ellenőrzéseket: ujjlenyomat, retina, DNS vizsgálat. Semmi nyom a nemzeti adatbankokban, és a RASZ fájlokban sem akadtunk a nyomára. A mi titokzatos otakunk egyszerűen nem is létezik.

‒ A Renraku törölte volna az összes feljegyzést? ‒ kérdezte Villiers, és meg sem próbálta elrejteni aggodalmát.

‒ Mindegyiket? A világ összes adatbankjából? ‒ Lanier a fejét csóválta. ‒ Kétlem. Ha a Renraku erre képes lenne, akkor ez a kis játszma már rég véget ért volna. Sokkal valószínűbb, hogy már RASZ-talanként született. A cég alkalmazottai között sokan vannak üres háttérrel. Még az is lehet, hogy árnyvadász volt.

Lanier várta, hogy Villiers mondjon valamit. Amikor az nem szólalt meg, folytatta:

‒ A másik probléma, hogy a kölyök memóriája teljesen összekavarodott. Hogy a Renraku kondicionálása miatt, vagy az otakuknál történt vele valami, még nem tudjuk. De ha így van, akkor könnyen lehet, hogy semmi használhatót nem fogunk kiszedni belőle. Az agyában uralkodó zűrzavar kibogozása nehéz lesz, és sok időbe kerül.

‒ Időből pedig nincs sok ‒ jelentette ki az egyre rosszabb kedvűnek tűnő Villiers. ‒ A Társasági Tanácsban már elindítottuk az ügyet. Ha sikerrel járunk, elég gyorsan bizonyítékot tárhatunk a Tanács elé, mielőtt a Renraku megtehetné az ellenlépéseit. Ez azt jelenti, hogy az akció nagy részében rögtönöznünk és kockáztatnunk kell, hogy időben megszerezzük, amit akarunk, és még fel is tudjuk használni. Nagy kockázatot vállalunk, Miles. Kötélen táncolunk, biztosítóháló nélkül. Nincs hibalehetőségünk.

‒ Nem szükséges erre külön figyelmeztetned ‒ felelte Lanier. ‒ Talán az én helyzetem a legkényesebb. ‒ Lanier keményen megdolgozott érte, hogy elnyerje az igazgatótanácsi tagok bizalmának legalább egy apró töredékét, és tudta, ha a Renraku tudomást szerzett volna, hogy mire készülnek, már régen megölték volna. És ezt még mindig megtehetik.

‒ Ebben nem vagyok olyan biztos ‒ közölte Villiers hűvösen. ‒ Ha ez az egész a képünkbe robban, téged megvéd az igazgatótanácsi helyed. Ha a tervünk kudarcot vall, és a Renraku elleni vádunk összeomlik, te még mindig ott fogsz ülni a világ egyik legnagyobb megatársaságának igazgatótanácsában. Ha sikerül, akkor pedig te leszel az egyetlen, aki tudni fogja, mikor kell kiugrania, mielőtt a Renraku hajója süllyedni kezd. Nekem úgy tűnik, hogy kitűnően le vagy fedezve minden oldalról.

Lanier megdöbbent Villiers megjegyzésén. Bár egykori főnöke hűvös, érzelemmentes hangon beszélt, ő kihallotta belőle a kétségbeesést. Azok után, amin együtt átmentek, hogyan kételkedhet Richard a hűségében?

Villiers hátradőlt, és ellazította magát.

‒ Sajnálom, Miles. Ezt nem kellett volna. Úgy látszik, ez a helyzet kezdi kikészíteni az idegeimet, és most végre kaptunk egy lehetőséget, hogy mindent a helyére tegyünk.

Lanier előrehajolt.

‒ Sikerülni fog, Richard ‒ mondta halk, de határozott hangon. ‒ Nem azért jutottunk el eddig, hogy kudarcot valljunk. Érzem, hogy ez az a kölyök, akit keresünk. Bármibe is kerüljön, kiszedem belőle az információt, aztán meggyőzzük a Társasági Tanácsot, hogy fegyelmezze meg a Renrakut. A cég azok után, amit elért, nem fog megkockáztatni egy cégháborút. Nem fog mindent eldobni magától.

Villiers komoran bólintott.