9

Ha egy ember békére vágyik, hagyd őt felkészülni a háborúra.

‒ Sun-Tzu, A háború művészete

A Renraku Computer Systems igazgatótanácsa egyetlen tag kivételével összegyűlt a Chiba városára néző tágas tanácsteremben. Néhányan fizikailag is jelen voltak, de a legtöbben csak virtuálisan, a Mátrixon keresztül vettek részt a megbeszélésen. Az asztalba épített holoprojektorok a tagok majdnem tökéletes képmását vetítették a megfelelő helyekre. A módszer nem sokban különbözött attól, ahogy Leonardo is megjelent Aneki dolgozószobájában. Bár a Renraku igazgatótanácsi tagjainak képe nélkülözte a kifinomult animációt és a tünde lenyűgöző megjelenését, de a holografikus képmások használatát lehetővé tevő technológia és a neurális/vizuális algoritmusok rohamléptekkel fejlődtek.

Mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha a tagok mindegyike közvetlenül a Mátrixra csatlakozik. A kibertérben lehetőség lett volna bármilyen képet a felhasználó érzékszerveire vetíteni holografikus projektorok használata nélkül, és a közvetített fénnyel és hanggal járó zavaró jelenségek sem jelentkeztek volna. Ám ez szóba sem jöhetett. Hiába volt a Renraku a világ egyik legnevesebb, számítógépekkel foglalkozó cége, a tanácstagok egy része inkább a fizikai világhoz kötötte magát. Az ülés némelyik résztvevője ragaszkodott azon jogához, hogy a fizikai síkon is jelen legyen a tanácsteremben, és kollégáik ott csatlakozzanak hozzájuk a Mátrixon keresztül.

Mire Yuki Watanabe és Inazo Aneki beléptek a terembe, már majdnem mindegyik tanácstag elfoglalta a helyét. A vezérigazgató maga elé engedte a nőt, aki lendületes léptekkel az asztalfőhöz sietett, és meghajlással köszöntötte a jelenlévőket. Miután Watanabe leült, Aneki is helyet foglalt a jobbján, és körülnézett az asztalnál. Szinte mindenki itt volt, a megbeszélés elkezdődhetett. Magában ismét átgondolta, mit fog mondani az igazgatótanácsnak, hogy megnyugtassa őket a kellemetlen hírek után, melyek annyira aggasztottak mindenkit, hogy ilyen hirtelen kellett összehívni az ülést.

Watanabe az órájára nézett, és tekintete még egyszer, utoljára végigsöpört a helyiségen. Megnyomta a fényezett asztallapba süllyesztett konzol egyik gombját, és a rejtett hangszórókból felhangzott az ülés kezdetét jelző dallam. A tanácstagok abbahagyták a szomszédjukkal, illetve külső és beépített mobiltelefonon folytatott beszélgetéseiket, és figyelmüket az elnök, illetve Aneki felé fordították.

‒ Tisztelt tanácstagok ‒ kezdte Watanabe tiszta, magabiztos hangon ‒, ennek a megbeszélésnek a tárgyát azok a vádak képezik, melyeket ezekben a percekben tárnak a Társasági Tanács elé, és amelyek a Renraku elmúlt néhány évben elért sikereit és előretörését érintik. Az igazgatótanács jogosult rá, hogy tájékoztatva legyen az ügy minden részletéről, valamint a Renraku Computer Systems lépéseiről.

Miközben Watanabe beszélt, egy újabb kép jelent meg a helyiségben, hogy elfoglalja az egyetlen üresen maradt helyet.

‒ Kedves öntől, hogy megtisztel minket a jelenlétével, Lanier-san ‒ mondta Watanabe kimérten Lanier holografikus képmásának. ‒ Különösen, ha figyelembe veszem az ön érintettségét az ügyben.

Lanier közömbösen vállat vont. Az elmúlt időszakban ennél nagyobb döféseket és sértéseket is el kellett viselnie a Renraku igazgatótanácsától. Aneki magában elismeréssel adózott a férfi állhatatosságának és kitartásának. Kevés ember lenne képes ilyen nyugodtan ülni Watanabe-samával és a Renraku Computer Systems igazgatótanácsával szemben. Ám Miles Lanier nem volt akárki.

Õ volt a biztonsági főnöke a Fuchi Industrial Electronicsnak, a legnagyobb céges riválisnak, amely most vádat emelt a Renraku ellen a Társasági Tanácsnál. Lanier egész idő alatt kiválóan szolgálta a Fuchit, és minden bizonnyal még mindig ott dolgozna, ha a sors nem vesz különös fordulatot. Egy halott sárkány végakarata ugyanis Lanier birtokába juttatta a Renraku részvények egy jelentős részét ‒ (valójában többet, mint amennyivel Aneki rendelkezett), és ez elegendő volt ahhoz, hogy helyet biztosítson számára a cég igazgatótanácsában. Mint kiderült, a sárkány ‒ Dunkelzahn ‒ különböző leányvállalatokon és kirakatcégeken keresztül a Renraku egyik legfontosabb részvényese volt.

Lanier leigazolása a Renrakuhoz nagy felzúdulást keltett céges körökben. A férfi a Fuchi egyik legfontosabb, megbecsült alkalmazottja volt, de a Renraku részvények ilyen nagy számban való birtoklása érdekütközést keltett, és ha Lanier meg akarta tartani a részvényeket, szóba sem jöhetett, hogy továbbra is a Fuchinak dolgozzon. Így a biztonsági főnök elhagyta régi cégét, és elfoglalta helyét a Renraku igazgatótanácsában. A szóbeszéd szerint távozását hatalmas vita előzte meg egykori főnökével és barátjával, Richard Villiersszel. A Fuchi becsapta Lanier után az ajtót, és rögtön hozzálátott a zárak lecseréléséhez.

Lanier fogadtatása a Renrakunál csaknem ugyanilyen hűvös volt. Az igazgatótanács legtöbb tagja ‒ beleértve Watanabét is ‒ nem bízott a jövevényben, de a Fuchi egykori embere hajlandó volt alávetni magát Aneki intenzív biztonsági ellenőrzésének, hogy bizonyítsa hűségét új céges közössége iránt. Lanier kitűnően teljesítette az összes tesztet, és a tanácsai azzal kapcsolatban, hogy hogyan kezeljenek bizonyos kapcsolatokat a Fuchival, felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak később, amikor a Renrakunak meg kellett erősítenie új piaci helyzetét legnagyobb riválisával szemben. Lanier az igazgatótanács teljes jogú tagjává vált, de Aneki tudta, hogy Watanabe és sokan mások még mindig, ennyi hónap után sem bíznak benne teljesen.

Watanabe elnök figyelmen kívül hagyta Lanier válaszát a csípős megjegyzésre, és zavartalanul folytatta a mondanivalóját.

‒ Aneki-san vezérigazgató összefoglalja önöknek a legfontosabb eseményeket, és elmondja, mit kell tennie a Renrakunak, hogy úrrá legyen a helyzeten.

Watanabe néhány centivel Aneki felé fordította a székét. A férfi tenyérrel lefelé az asztalra tette a kezét, és nyugodt, higgadt hangon beszélni kezdett az igazgatótanácshoz; közben reménykedett benne, hogy a belső biztonság van olyan jó, mint amennyire szeretné.

‒ Mint tudják ‒ kezdte ‒, a Fuchi Industrial Electronics a Társasági Tanácshoz fordult azzal a váddal, hogy a Renraku Computer Systems megsértette a Tanács tisztességes versenyről szóló határozatait. Gyanúsnak találták hirtelen, gyors fejlődésünket, és az újonnan piacra dobott termékeket, melyekkel leköröztük őket. A Fuchi azt állítja, kutatásaink illegális, nem engedélyezett forrásokon alapulnak. ‒ Egy pillanatra elhallgatott, és Lanier-re nézett, de a Fuchi egykori biztonsági főnöke nyugodt maradt, a szeme sem rebbent. ‒ Nem szándékozunk vitába szállni a Fuchi vádjaival.

A tanácstermen a meglepetés és a felháborodás moraja futott végig ‒ mintha követ dobtak volna egy madárraj közé ‒, ahogy a tanácstagok mindegyike egyszerre kezdett tiltakozni és magyarázatot követelni. Aneki felemelt kézzel intette csendre őket.

‒ Nem fogunk vitába bonyolódni a Fuchival, mert azzal nehéz helyzetbe hoznánk magunkat. Ha bizonyítanunk kellene, hogy a technológiai forrásaink nem illegálisak, az azzal járna, hogy olyan információkat lennénk kénytelenek átadni nekik, melyek nyilvánvalóvá tennék számukra ezeknek a fejlesztéseknek a valódi értékét. A Fuchi természetesen tudja ezt, és legalább annyira szeretné rátenni a kezét az információkra, mint amennyire bizonyítani akarja, hogy azok egy részét a versenytársainktól loptuk. Ha ezek az információk elterjednek a Tanácsban, akkor az addig szerzett előnyünknek búcsút mondhatunk.

A tanácstagok elcsendesedtek, Aneki szavait fontolgatták. A múltban már valóban volt rá példa, hogy a Tanács egy vitatott technológiával kapcsolatban úgy döntött, hogy azt minden tagnak meg kell kapnia, mert csak így őrizhető meg az erőegyensúly.

‒ De akkor mi lesz a reakciónk, Aneki-sama? ‒ kérdezte Motoki Matsumara.

‒ Nem szükséges reagálnunk ‒ felelte Yasuhiro Sasaki, az egyik legfiatalabb és legambiciózusabb tanácstag, aki minden befolyását latba vetve támogatta a Renraku agresszív piaci stratégiáját. ‒ Mit tehet a Társasági Tanács? Hol a bizonyíték rá, hogy valami szabályokba ütközőt cselekedtünk?

‒ Ez nagyon egyszerű ‒ biccentett Lanier irányába Gordon Leighton. ‒ Itt van nekik információforrásként ő, aki minden lépésünket közvetíti a Tanácsnak. ‒ Lanier nem felelt Leighton vádjára, de nem is igazán számított, mert a többiek közben egyszerre elkezdtek beszélni.

‒ Nem lehetünk biztosak benne, hogy... ‒ kezdte Matsumara, amikor Aneki újból csendre intette őket.

‒ Uraim! ‒ emelte fel a hangját. ‒ Mielőtt elkezdenének vitatkozni, kérem, hallgassák meg, milyen válaszlépést tervez a Renraku. ‒ A zaj megszűnt, és Aneki végignézett az asztalnál ülőkön, mielőtt folytatta volna. ‒ Mint mondtam, a Fuchi vádjaira nem fogunk mással felelni, mint határozott elutasítással. Ahogy arra Sasaki-san olyan határozottan rámutatott, a bizonyítás terhének súlya a Fuchi vállát nyomja. Ahhoz, hogy a Társasági Tanács cselekedni tudjon, bizonyítaniuk kell valamilyen szabályszegést a részünkről. Azonban... ‒ Aneki elhallgatott, felállt és az asztal oldalához lépett.

‒ A Renraku sikere és terjeszkedése az elmúlt két évben elég gyors volt ahhoz, hogy a Társasági Tanács több tagja is aggódni kezdjen miatta. A nyolc legnagyobb cég közül jelen pillanatban csak a Seader-Krupp és a Fuchi előz meg minket a világpiacon, ami azt jelenti, hogy a többiek minden bizonnyal nem állnak hozzánk túl pozitívan. Bár néhányan valószínűleg a Fuchi gyengélkedését szeretnék látni, de sokkal valószínűbb, hogy inkább a Renraku előretörése aggasztja őket, és örömmel vennék, ha valahogy korlátozni tudnák a tevékenységünket. Mi viszont elő akarjuk segíteni cégünk további gyarapodását, és nem engedhetjük meg, hogy a többi megatársaság szövetkezzen ellenünk.

‒ Valóban arra számít, hogy ez fog történni, Aneki-sama? ‒ kérdezte halkan Lanier. A holografikus kép vibrálni kezdett, ahogy a férfi megmozdult.

‒ Ezt önnek kéne a legjobban tudnia, Lanier-sama. Maga segített a Tanács akciójának koordinálásában, amikor néhány évvel ezelőtt meg kellett leckéztetni az Aztechnologyt, neh? Ha a Tanács tagjai fenyegetve érzik magukat, cselekedni fognak. Jó okot kell adni nekik arra, hogy ne lépjenek fel ellenünk, miközben a Renraku növekedésének ütemét is jó lenne fenntartanunk.

Aneki megérintette az egyik fali panelt, mire a konferenciaterem falfelülete egyszínűvé vált; a vékony polimerbevonat mostantól egyetlen hatalmas kijelzőként funkcionált, melyen képeket lehetett megjeleníteni.

‒ A célhoz vezető út itt rejlik ‒ mondta Aneki. A megjelenő képet a Renraku igazgatótanácsának tagjai már jól ismertek. Az elmúlt két évben erről álmodtak a világ legnagyobb cégeinek rendszertervezői. A képen látható alak két részből állt. Az alsó fele a torinói halotti leplet ábrázolta, melyben állítólag Jézust eltemették, a fej viszont egy titokzatos mosolyú nőé volt. Mindkét képet úgy ábrázolták mint egy fotónegatívot, azaz az alaknak fekete bőre volt, fehér körvonalakkal.

‒ A Leonardo kép? ‒ kérdezte Matsumara. ‒ Mi haszna ennek számunkra?

‒ Magának a képnek semmi, Matsumara-san. Inkább annak, amit jelképez. A Leonardo Programnak. Leonardo ugyanazzal a technológiával látott el minket, melynek segítségével egyszerre hatolt be az összes nagy megatársaság központi rendszerébe. Ez a technológia tette a Renrakut erősebb és befolyásosabb céggé, számítógéprendszereinket áthatolhatatlanná a riválisok dekásai számára, és ez adott nekünk szinte teljhatalmat a Mátrixban, lehetővé téve számunkra, hogy jelentős előrelépéseket tegyünk saját kutatási és fejlesztési programjainkban, és hozzáférjünk versenytársaink kutatási információihoz. Uraim, ez egy legyőzhetetlen kombináció.

Aneki azt nem említette meg, hogy Leonardo még mindig akkor sétál át a Renraku számítógépes védelmén, amikor csak akar. Jobb, ha az igazgatótanács egyelőre sérthetetlennek hiszi a cég rendszerét.

‒ Ám a Leonardo-féle technológia még nem érte el teljes hatékonyságát. Egyelőre csak nagyon óvatosan és visszafogottan használjuk. Sikerült információkat szereznünk más cégektől, amire eddig esélyünk sem volt, de a Leonardo által vázolt és bemutatott lehetőségek ‒ amikor egyszerre hatolt be a Társasági Tanács összes tagjának rendszerébe ‒ eddig még nekünk is elérhetetlenek voltak.

Miles Lanier látszólag figyelmesen hallgatta Anekit; a férfi az állát simogatta, virtuális képmása hátradőlt a tárgyalótermi széken.

‒ Azt akarja mondani, Aneki-sama, hogy a Renraku most már birtokában van Leonardo képességeinek? ‒ Aneki nem volt meglepve, hogy Lanier figyelt fel elsőként a szavaiban elrejtett célzásra.

‒ Nem, nincs. Legalábbis még nincs. A nehézség nem a technológiában rejlik; abban még mindig évekkel járunk a többiek előtt. Ez esetben a felhasználó tudása a lényeges pont. Bár Leonardo számítógépes szakértelme kétségtelenül csodálatra méltó, nálunk dolgozik a világ legjobb dekásainak jelentős része, és mégsem tudják megközelíteni azt a teljesítményt, amilyent Leonardo a kibertechnológiájával.

‒ Nem, a válasz itt rejtőzik. ‒ Aneki csontos mutatóujjával megkopogtatta a halántékát. ‒ Leonardo kiberdekk technológiájának teljes kihasználásához bizonyos neurológiai módosításokra van szükség. Ezeknek a módosításoknak a célja, hogy a dekk kivételes számítógépkapacitásával együttműködve a sokszorosára növelje annak hatékonyságát, és ezáltal a felhasználót ne tudják megállítani a szokásos jelenlétgátló eljárásokkal.

‒ Mik lennének pontosan ezek a „módosítások"? ‒ kérdezte Shun Isoge. Aneki tudta, hogy a férfinak számos biotechnikával foglalkozó cégnél van érdekeltsége; ezek a termékek álltak érdeklődésének középpontjában.

‒ Jelenleg ennek a kiderítésén dolgozunk ‒ felelte Aneki. ‒ A kutatás most is folyik, miközben mi itt tanácskozunk. ‒ A tanácstagok ismét izgatott beszélgetésbe kezdtek, és a helyzet azzal fenyegetett, hogy a gyűlés teljes káoszba fullad.

‒ Erről a programról nekünk miért nem szóltak? ‒ Matsumara előhúzott egy fehér zsebkendőt, és megtörölgette gyöngyöző homlokát. Aneki válaszolni akart, amikor Watanabe elnök hangja hasított a morajba, akár egy éles kard, és egy pillanat alatt újra csend lett a teremben.

‒ A biztonságot helyeztük előtérbe, Matsumara-san. Ezen a projekten múlik a Renraku jövője. Egyedül én tudtam róla, Aneki-sama, és a cég kijelölt ügynökei. Az igazgatótanácsot azért nem tájékoztattuk, mert a projekt még az előkészítés fázisában járt, és a biztonságot mindennél előbbre valónak tekintettük. ‒ Több szempár is Lanier-re villant, miközben Watanabe folytatta: ‒ Most viszont, a Fuchi mozgolódásával már sokkal fontosabb, hogy a lehető leggyorsabban siker koronázza erőfeszítéseinket.

‒ És mi ez a projekt, elnök asszony? ‒ kérdezte Miles Lanier túljátszott udvariassággal. Aneki a torkát köszörülve megérintett egy gombot, mire a falon megjelent Észak-Amerika térképe, rajta az országok különböző színnel jelölt foltjaival. A kék Kanado-Amerikai Egyesült Államok, illetve a szürke Amerikai Szövetségi Államok osztozkodtak a kontinens keleti felén. A Québeci Köztársaság lila területe a bal felső sarokban látszott. A vörös Bennszülött Amerikai Nemzetek uralta a nyugati kontinens nagy részét, szinte eltörpült mellette Kalifornia Szabadállam aranya, Tir Tairngire tünde államának zöldje és az apró, kék sziget a BAN közepén, amely a Seattle metroplexumot jelképezte.

A térképen négy város fehéren világított: Seattle, Denver, Columbia Szövetségi Körzet és Boston. Mindegyik UCAS város volt, kivéve Denver, melyet Észak-Amerika számos nemzete tartott közös irányitás alatt a szerződésnek köszönhetően. Ez a szerződés lezárta a konfliktust a régi Egyesült Államok és az indián lázadók között, akik a mágia újjászületett hatalmával próbálták visszaszerezni jogos tulajdonuknak vélt földjeiket.

‒ Ezek a városok azok a helyek ‒ mondta Aneki a térképre mutatva ‒, ahonnan jelentéseket kaptunk az „otakuk" néven ismert gyerekcsoportok tevékenységéről. Ezt az elnevezést azokra az emberekre használjuk, akik szenvedélyükben a Mátrix rabjaivá váltak, és akikről a hálózaton legendákat mesélnek. Ezek a gyerekek képesek kiberdekk interfész nélkül, csak és kizárólag a saját agyukkal elérni a Mátrix virtuális valóságát. A Kutatási és Fejlesztési osztály úgy véli ‒ és ezt független szakértők is megerősítették ‒, hogy a Leonardo technológiában rejlő lehetőségek teljes kihasználásához egy otaku különleges képességeire van szükség. A szoftvereknek és hardvereknek olyan korlátjaik vannak, melyeket csak a „humán faktor", azaz az emberi agy megváltoztatásával lehet átlépni.

‒ Ez képtelenség! ‒ horkantott fel megvetően Matsumara. ‒ Az otakuk létezése csak mítosz, városi legenda. Komolyan azt akarja mondani nekünk, hogy a Renraku Computer Systems jövőjét egy dekás mesére akarja alapozni?

‒ Rengeteg dolgot ismerünk, ami egykor mítosznak számított, Matsumara-san ‒ szállt vele vitába Aneki. ‒ Vegyük csak a mágiát, a tündéket vagy a sárkányokat, neh? És most? Csak bele kell nézni a napi sajtóba, hogy találkozzunk velük. Akkor az otakuk miért ne lehetnének valóságosak? Mi mással tudnánk magyarázni, hogy a Renraku, a legmodernebb kutatólétesítményekkel és a legképzettebb dekásokkal a birtokában még mindig nem jött rá, hogyan használhatná ki teljes mértékben a birtokába került technológia előnyeit? Kutatásaink azt mutatják, hogy az otakuk igenis léteznek, és meg tudják változtatni az emberi agyat, hogy az úgy működjön a Mátrixon belül, mint egyfajta biológiai holografikus számítógéprendszer. Leonardo paraoptikai kiberdekk technológiáját felhasználva egy ilyen személy képes lenne ugyanarra, amit két évvel ezelőtt mi is tapasztalhattunk.

‒ Vagyis behatolni a világ bármelyik megatársaságának központi rendszerébe ‒ mondta halkan Lanier, és Aneki bólintott.

‒ Hai. És ha ez a képesség a mi irányításunk alá kerül, nem lesz a világon olyan rivális, aki igazi kihívást jelenthetne nekünk. Akaratunk szerint ellenőrizhetjük a kommunikációjukat, a vezetőiket, feljegyzéseiket, az üzleti ügyeiket. A Társasági Tanács sem fog többé gondot okozni, mivel a Renraku olyan előny birtokában lesz, amellyel a többi megatársaság nem rendelkezik. A gazdaság és a kereskedelem éltető eleme a Mátrix. Ha a miénk a Mátrix, az összes riválisunk a kezünkben lesz.

‒ A többi cég sosem fogja hagyni, hogy ez megtörténjen ‒ csóválta a fejét Isobe. ‒ Összeomlana a Tanács, és elkezdődne a cégháború...

‒ Nem ‒ mondta Lanier, mielőtt bárki más megszólalhatott volna. ‒ Nem hiszem. A cégháború okozta pusztítás túl nagy kockázatot rejt magában. A legnagyobb cégek kezében akkora hatalom összpontosul, mint amekkorával az egykori szuperhatalmak rendelkeztek, ami azt jelenti, hogy el kell kerülniük egy háborút, melyet senki nem nyerhet meg. Ha a Renraku biztonságba helyezné ezt a technológiát, a többi cég semmit nem tehetne anélkül, hogy ne kockáztatná a teljes Mátrix összeomlását, pedig arra mindannyiunknak nagy szüksége van. Más utakat keresnének a technológia szabotálására vagy ellopására, de nem kezdenének háborúba, csak hogy megakadályozzák a Renraku élre törését. Amíg van más lehetőségük, addig biztosan nem.

‒ Az egyedüli problémát ‒ mondta Aneki ‒ azok az ügynökök jelentik, akiket beépítettünk az otaku közösségekbe. Ketten meghaltak, a testüket megtalálták az embereink. A harmadik él, és egy seattle-i magánklinikán ápoljuk, de úgy tűnik, maradandó agykárosodást szenvedett. Reméljük, hogy az orvosok képesek lesznek kiszedni belőle valami használható információt. Ami az utolsó ügynököt illeti, már hetek óta nem kaptunk hírt felőle, de már elkezdtük a keresést. Meg kell találnunk őt, vagy ha ez nem megy, akkor ki kell derítenünk az otakuk titkát, ha azt akarjuk, hogy a Renraku Computer Systems tovább éljen.