13

Ahhoz, hogy eljusson a másvilágra, az asztrális tér metasíkjaira, a beavatottnak először át kell esnie a Küszöb Ottlakójának próbáján. Ez a titokzatos entitás ez éteri síkot és az asztráltér sötét mélységeit elválasztó keskeny, ködös határon él ‒ de az is lehet, hogy mindössze a varázslók ösztönös, tudat alatti félelmeinek és bizonytalanságának megtestesülése, amely megpróbálja elriasztani az utazót. De a végeredmény szempontjából teljesen mindegy, mi az igazság. Az Ottlakó a metasíkok Küszöbén mindig kihívást intéz a látogatóhoz. Ismeri a varázsló minden sötét titkát, minden rejtett gondolatát, és ezt a tudást felhasználva mindent megtesz azért, hogy visszafordulásra bírja őt. Egy új beavatott számára átjutni az Ottlakón és a sötét felismeréseken nagyon nehéz feladat. És nem is tudják, hogy ez még csak a kezdet.

‒ Másvilági utazások: tapasztalatok a metasíkokon, Francis O'Rourke, ThD., UCLA Press,

Kalifornia Szabadállam, 2054.

Már kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy időről időre különös helyeken ébredek fel. Ezúttal az alvilág mélyén, a földalatti vasúthálózat egyik elhagyatott állomásán. Hasonló a Piachoz, de ezt a helyet még sosem láttam, és nem is szeretném többé látni. Az egykor büszke és elegáns, art-deco stílusú peronokra és folyosókra évszázadnyi por és rozsda rakódott, a fekete-fehér járólapok elszíneződtek, és töredezetté váltak. A por, a rozsda és az olaj nehéz szagát érzem a félhomályban.

Csosszanó hangot hallok, amint megmoccanok, és kinyitom a szemem. Homályos árnyak mozognak az alagút nedves falain burjánzó mohából és futónövényekből áradó zöldes fényben. A sötét alakok torokhangú, elfojtott suttogással közelebb csoszognak hozzám. Nem tudom kivenni a szavaikat, csak a reszelős hörgést hallom. Végre újra tudom használni a szemem, és látom, hogy üres, hófehér tekintetek néznek vissza rám. Sikerül felállnom, és elhúzódom a dülöngélő temetőlidércek elől, amíg a hátammal bele nem ütközöm a zölden izzó falba.

Megfeszítem a csuklómat, és felkészülök az alkarpengém kipattintására, amikor egy újabb árny tolakszik át a körülöttem gyülekező temetőlidércek között. Crawley az. Durva szavakkal és fenyegető kampólengetéssel lökdösi félre társait.

‒ El innen, nyomorult férgek! ‒ Hangja természetellenesen hangosnak tűnik a szűk, zárt térben. A többi temetőlidérc panaszos vinnyogással, morogva kotródik el az útból ‒ inkább állatoknak tűnnek, mint intelligens lényeknek. Crawley rám néz fehér szemgolyójával, kivillan mohó ragadozómosolya. Egy kurta csövű pisztolyt fog rám ép kezével.

‒ Gyerünk! ‒ int a fegyverrel. ‒ Mama már vár rád.

Természetesen ismerem Mamát. Mindenki ismeri, akinek a legkisebb köze is van a Katakombákhoz, de csak nagyon kevesen látták. Azt beszélik, Boston alvilági vezetőjének tartja magát, és hogy történjék bármi a Katakombákban, annak a híre előbb vagy utóbb eljut hozzá. Hatalomüzér és üzletkötő, olyan kapcsolathálózattal, amely bonyolult hálóként szövi át az árnyakat. Az ő befolyása mellett Milo csak kis halnak számít. Mama állítólag egy félelmetes boszorkány, aki sötét erőket képes megidézni, és humánok, valamint tündék húsán tartja életben magát. Talán ő a Milo által is említett szóbeszédek forrása. Talán Mama arra készül, hogy megszilárdítsa a hatalmát az alvilágban, és egyeduralkodóvá váljék? Ha igen, akkor mi dolga velem? A befolyása alá akarja vonni a Hálójárókat?

Nincs más választásom, mint engedelmeskedni Crawley-nak, ezért hagyom, hogy a peronról az egyik sötét alagút felé kalauzoljon. Amikor odaérünk a vágányok aknájához, a temetőlidérc int a pisztolyával. Lenézek, majd vissza Crawley-ra, végül leugrom a rozsdás sínek, a törött talpfák és a szétszóródott kőtörmelék közé.

Crawley követ, és ismét csak a fegyver csövével mutatja a követendő irányt.

Az alagút falait különös totemalakok díszítik ‒ amennyire meg tudom állapítani, autók, vonatok és különféle gépek alkatrészeit használták fel az elkészítésükhöz, valamint bőröket, csontokat és más hulladékot. A figurák úgy bámulnak le a falakról törött fényszórószemeikkel és rozsdás fémszájukkal, mintha őrök lennének, akik folyamatosan figyelik, kik haladnak át a járaton. Ezek a város rothadó alvilágának sötét, titkos totemei, és én csendben hódolok hatalmuk előtt.

Crawley szól, hogy hol kell befordulnom balra, egy szűkebb járatba. Ez az alagút túlságosan keskenynek tűnik ahhoz, hogy a városi föld alatti vasútrendszer részét képezze. Talán csak egy mellékvágány vagy karbantartó járat lehetett régen ‒ képtelen vagyok megállapítani. Az alagút egy vastag, nehéz fémajtónál ér véget. Az ajtó közepén egy hatalmas nyitókerék van, mint a régi légzsilipeknél. Crawley odalép, én pedig fontolóra veszem a menekülést.

De gyorsan el is vetem az ötletet. Még ha el is tudnám kerülni, hogy lelőjön, fogalmam sincs, az alvilágnak melyik részében vagyok, vagy hogyan tudnék kijutni ezekből az alagutakból. Crawley és temetőlidérc cimborái könnyedén levadásznának a sötétben, szaglásuk és mágiájuk segítségével. Egyszerűbb, ha sodródom az eseményekkel, és kitalálom, miért akar Mama találkozni velem. Minél többet meg kell tudnom a helyzetemről, és az is egyre jobban érdekel, mit akar az öreglány. Ha túlélem, talán hasznos információkkal tudom ellátni a törzset.

Crawley a kampójával kopogtat az ajtón ‒ egyszer, kétszer, háromszor. A dörömbölés visszhangot vet az alagútban, és a kerék kisvártatva nyikorogva elfordul. Az ajtó kinyílik, és a feltáruló nyíláson keresztül egy hatalmas termetű trollt látok.

Crawley az ajtóra mutat, én pedig belépek, nyomomban a temetőlidérccel. Majdnem belém ütközik, amikor egy pillanatra megtorpanok, hogy szemügyre vegyem az ajtó másik oldalán őrködő trollt. Több mint három méter magas, bőre akár egy sziklás hegyoldal. A fickó ‒ legalábbis én azt gondolom, hogy fickó ‒ testén a csontkinövések és bőrkeményedések egyfajta természetes páncélt képeznek; olyan, mint egy föld alatti bogár kitinpáncélja. Kiugró szemöldöke alól apró, rózsaszín szempár néz rám, a homlokából előmeredő szarvak lenyűgözően hegyesnek tűnnek. Teste masszív és izmos, és biztos vagyok benne, fél kézzel is könnyedén össze tudna lapítani.

‒ Mozgás, husi! ‒ Crawley kurta parancsa elvonja a figyelmem az előttem tornyosuló sápadt óriásról. ‒ Ne várakoztasd meg Mamát!

Elfordulok a trolltól, és elindulok a téglával kirakott folyosón; észreveszem, hogy Crawley mellett most már a troll is követ. Az utat a fáklyaszerűen a falikarokba illesztett, pislogó villanykörték világítják meg. Sárga fényükkel alig teremtenek világosságot a járatban, de még mindig jobb, mint a kinti zöldes derengés.

‒ Ha sokra tartod a bőrödet, ne szólj Mamához, amíg nem kérdez, fiú ‒ tanácsolja suttogva Crawley. Felhorkant. ‒ És mindig szólítsd „nagymamának". Azt nagyon szereti. Ha mást mondasz neki, valószínűleg élve megnyúz. Nem, mintha nem élvezném az előadást... imádom a műsoros étkezéseket. ‒ Megborzongok, amikor eszembe jut, mit tekinthet Crawley és a falkája étkezésnek és előadásnak.

A folyosó egy meglepően tiszta, borvörös bársonyfüggönynél ér véget. Óvatosan félrehúzom a szövetet, és belépek. Crawley követ, aztán a troll is begyömöszöli hatalmas testét a helyiségbe, melyet mintha a távoli múltból varázsoltak volna ide. A téglafalú szoba meglehetősen nagy méretű, a falak mentén ugyanolyan függönyös benyílók sorakoznak, amilyenen keresztül mi is beléptünk. A mennyezetről lógó kandeláberekben és csillárokban gyertyák világítanak. Valódi gyertyák, nem villanykörték, mint a folyosón. Aranyló fénybe borítják a termet, de ahhoz nincs belőlük elég sok, hogy a félhomályt és a hideget teljesen elűzzék. A padlót egy faltól falig érő keleti szőnyeg takarja. Bizonyos bútordarabokat gond nélkül el tudnék képzelni egy tipikus nagyszülői házban; a vörös bársonyhuzatú kanapét, a vastagon párnázott foteleket és néhány faragott lábú, sötét fából készült kis asztalt. A falak mellett virágcsokrok sorakoznak, fűszeres, erős illatuk betölti a szobát. Az egyik asztalon ősrégi, bakelitos lemezjátszó, a hangszóróból klasszikus zene szól, sok hegedűvel és szomorú csellóval. Nem ismerem fel a darabot.

A szoba másik végében egy csontvázszerű kéz félrehúzza az egyik függönyt, és belép Mama. Apró termetű nő, talán a vállamig sem ér, és fájdalmasan vékony. Aszott testét hosszú, fekete ruhába bugyolálta, vállát és nyakát sötét vállkendő takarja. Csak öreg, ráncokkal szabdalt keze és arca látszik. Csontos, sápadt, sötét pöttyökkel tarkított ujjaival a sál végét babrálja. Az arca pontosan olyan, mint egy tündérmese boszorkányáé ‒ hosszúkás és keskeny, határozott orral és állal. Vékony, vértelen ajka mögött sárgás, éles fogak sorakoznak. Fakó szemöldöke alatt kicsi, sötét szempár rejtőzik ‒ nem fehér és élettelen, mint Crawley-é, de csaknem olyan hideg; akár két fekete széndarab. Kendője alól fehér hajtincsek kandikálnak ki. Tekintetével végigsöpör a szobán.

Bár körüllengi az öregség aurája, ez a nő egyáltalán nem eltompult vagy szenilis. Szívós eleganciával mozog, akár egy vadászó nőstény vagy egy hálóját szövő pók. Sötét szemében, amely különös módon gyűjti össze, és veri vissza a gyertyák fényét, vad intelligencia csillog. Amikor rám néz, úgy érzem, mintha egyenesen a lelkem mélyére fúrná a tekintetét, hogy kikutassa minden titkomat.

‒ Lássuk, lássuk, lássuk ‒ szólal meg károgó hangon, minden egyes szót elnyújtva. ‒ Mi van itt nekünk? ‒ Van egy enyhe akcentusa, de nem tudom hová tenni. Mintha valami európai hagyaték volna, melyet többéves folyamatos angol beszéddel sem tudott elleplezni. Úgy siklik felém, mintha a lába nem is érintené a földet, és amikor odaér, vékony kezével megsimogatja az arcom. A bőre száraz és érdes tapintású, akárcsak azoké a régi, megsárgult újságoké, melyek a Rox utcáin és sikátoraiban hevertek. Leküzdöm ösztönös remegésem, és mozdulatlanul állok.

‒ Mi a neved, fiam? ‒ kérdi.

‒ Bábelnek hívnak. ‒ Majd rövid szünet után hozzáteszem: ‒ Nagymama.

Mama elmosolyodik, mire beesett arca még kísértetiesebbnek látszik. Gunyoros, kislányos ajakbiggyesztése szinte komikusan hat.

‒ Micsoda udvarias fiú. Imádnivaló kölyök. Ez a teljes neved, Bábel?

‒ Csak ezzel tudok szolgálni.

‒ Ezzel tudsz, vagy ezzel akarsz? ‒ kérdi fenyegető éllel.

‒ Ezzel tudok ‒ felelem. ‒ Ez az egyetlen nevem van, jelenleg csak ennek van jelentése számomra. ‒ Ez nem teljesen igaz. Ott van az az utcai név, a Varjú, amit régebben használtam. És még mindig kíváncsi vagyok a másik nevemre, az utcai élet előtti névre, amit azelőtt használtam, hogy rátaláltam a Hálójárókra, és sámánná váltam.

‒ A neveknek hatalmuk van ‒ mondja Mama ‒, legalább annyira az árnyaknak, mint nekem. Elfordítja rólam a tekintetét, és csoszogó léptekkel elindul a fonográf felé. ‒ Régen minden embernek volt egy titkos neve, melyet megtartott magának, és egy másik, amelyiket megosztott a világgal. Ha megtudod egy ember titkos nevét, hatalmat nyersz felette. Tudtad ezt, fiam? ‒ Hirtelen megfordul, és ismét rám szegezi sötét szemét.

Bólintok.

‒ Igen. A neveknek hatalmuk van. A Mátrix világában számos titkos nevet megismertem. Jelszavakat, rendszereket, kódokat.

Az öreglány megvetően int vékony kezével, és szeretetteljesen megcirógatja a lemezjátszó díszes fémtölcsérét.

‒ Füst és árnyékok. Csupa gyerekjáték, semmi köze az igazi hatalomhoz. ‒ Intésére a gyertyalángokból és az árnyakból sötét, szárnyas tündéralak formálódik, majd a kandeláberről leugrik az egyik közeli asztalra. Lángoló szárnnyal szökken ismét a levegőbe, és ahogy ránézek, irigységet érzek. Amikor csaknem ötven évvel ezelőtt beléptünk a Hatodik Világba, a mágia visszatért a földre. Néhányan hirtelen megkapták a képességet ‒ ők Adottságnak nevezték akkoriban ‒, hogy formázni tudják a Földet körbeölelő mágikus energiákat, varázslatokat mondjanak, és szellemeket idézzenek. Amikor az apró tüzlény Mama parancsára leugrott a gyertyák közül, éreztem, hogy ez a képesség, a mágia hatalma olyasmi, amire mindig is vágytam. Halványan felrémlenek bennem a régi álmaim arról, hogy hatalmas varázsló vagyok: hogy akaratommal varázslatokat mondok, és szellemeket kötök magamhoz. De nem ezt csinálom most is? Végiggondolom a felvételemet és a beavatásomat a Hálójárók között, mindazt, amit megtanultam a Mátrix világáról, és kihúzom magam, hogy szembeszálljak a vén szipirtyóval.

‒ Az elektronikus világban is létezik hatalom, Nagymama. Táncoltam már szellemekkel, és küzdöttem bármilyen démonnál sötétebb és hidegebb, lélektelen lényekkel. Elvettem tőlük a titkaikat, és felhasználtam a magam javára. Ez az igazság.

Az öreglány ismét felvillantja félelmetes mosolyát, és rám néz... vagy inkább átnéz rajtam. A tündérlény egy csuklómozdulatára halk pukkanás kíséretében elenyészik egy lángnyelvben; a szobában rögtön sötétebb és hidegebb lesz.

‒ Valóban? ‒ kérdi olyan hangsúllyal, mintha egy kisgyereken szórakozna. ‒ Azt hiszed, megérintetted a valódi hatalmat, kicsi gépember? Azt hiszed, igazi szellemekkel táncoltál? Azt hiszed, tudod, mit jelent démonnal harcolni? Azt hiszed, olyan erőt birtokolsz, amely egyenértékű egy öreg hölgy titkaival és művészetével... így van, Michael?

A név úgy cikázik végig rajtam, akár egy elektromos töltés; izmaim összerándulnak és levegő után kapkodok, miközben a nő jókedvűen csillogó szemébe nézek. Ez a név... ez a név jelent valamit számomra. Valahol, az elmém egy hátsó szegletében a gondolat sötét virágként nyílik ki. Tudja. Tudja, ki vagyok.

‒ Tessék? ‒ hallom saját suttogásomat. ‒ Mit mondott?

‒ Jól hallottad, Michael. Nocsak. Bábelnek, a hatalmas technosámánnak mégis jelent valamit ez a név? Azt mondtad, nincs másik neved. Vagy mégis van, Michael? A Bábelen kívül ez is megmozgat benned valamit?

Habozom, nem találom a hangom. Csak a nevet hallom újra és újra ismétlődni a fejemben. Michael, Michael, Michael. Tudom, hogy van valami közöm hozzá. Tudom, hogy ez a másik nevem. Mamának igaza van. Ha ismered egy ember valódi nevét, hatalmat nyersz felette. Ki kell derítenem, mit tud még rólam. Nem számít, mit kér érte.

‒ Honnan ismeri ezt a nevet? ‒ kérdem, Mama pedig úgy mosolyog rám, mint egy iskolás fiúra, aki valami teljesen buta és nyilvánvaló kérdésre keresi a választ.

‒ Tudom, mert az a dolgom, hogy tudjam ‒ mondja. ‒ Én rengeteg dolgot tudok, fiacskám. Mindent tudok, ami a birodalmamban történik, és sok mindent abból is, ami fölötte. A tudás hatalom, de ezt neked is tudnod kellene. Papa Lo nem tanította meg neked a tudás és a titkok értékét?

Kábultan bólintani próbálok.

‒ Te nagyon értékes ember vagy, Michael. Úgy hallottam, sokan érdeklődnek utánad.

Azonnal megpróbálom kitalálni, kikre gondol. Kik lehetnek azok? Barátok? Család? Ellenségek? Mama úgy olvas a gondolataimban, mintha hangosan mondanám ki őket.

‒ Én nem félek a te szellemeidtől, kicsi Bábel, a gép szellemeitől. Az ő hatalmuk korlátozott, és a mágia ősi erejével szemben elenyésző. A maguk területén mégis rendelkeznek némi tudással, amiből én és a gyermekeim hasznot húzhatunk. Ezért találtam hasznosnak, hogy másokon keresztül időnként üzleteljek a törzseddel. Az információ érték, és én minden értékes dologgal szívesen kereskedem. A céges gazdáid szeretnének visszakapni, csakhogy ők még nem tudják azt, amit én. Nem tudják, hol vagy és mi lett belőled. Ez egy olyan információ, amelyért sokat fognak fizetni, de nem most. Igazság szerint te ennél jóval többet érsz nekem, igen... sok pénzt kereshetsz öreg nagyanyádnak. De nem akarlak összezavarni, fiacskám. Pihenned kell, és tartalékolni az erődet. Szükséged lesz rá a közeljövőben.

Sötét szemével rám néz, és a testemen hirtelen ólmos fáradtság vesz erőt nehéz, mézesmázos károgása hatására.

‒ Igen, fiam, így kell lennie... pihentesd meg fáradt szemed, és aludj, aludj... aludd az ártatlanok álmát, a kisbárányok álmát, aludj, aludj...

Többet nem hallok Mama beszédéből, mert átsiklom a mély, álmatlan feketeségbe, miközben azon gondolkodom, hogy ha legközelebb felébredek, vajon meg fogom-e tudni, hogy ki vagyok.