15

Otaku (főnév): Eredetileg a japán otaku-zoku kifejezésből származik, melynek jelentése „te", de a megszokottnál sokkal formálisabb módon. Leginkább talán az „ó, nagytiszteletű uram" fejezi ki az értelmét. Először bizonyos emberek egy csoportját jelöltek vele a huszadik század második felében, ironikus módon pont a japán „nerd"-eket ‒ azokat a műszaki téren zseniális, viszont szociálisan alkalmatlan egyéneket, akik életük nagy részét sötét lakásukban bezárva töltötték, és másokkal csak az akkor használt primitív világhálón keresztül kommunikáltak. Ezek az aszociális és antiszociális emberek, az első otakuk komoly szociológiai problémát jelentettek a japán társadalomnak a századforduló előtt.

Napjainkban az otaku elnevezés azokat az ifjú Mátrixhasználókat illeti, akiket már nagyon fiatal koruktól foga megtanítanak a virtuális valóságban folytatott életre. Ezek a felhasználók csodálatos képességekre tesznek szert a hálózatban, de szociálisan ugyanolyan elmaradottak lesznek, mint elődjeik. A népszerű városi legenda szerint azok az igazi otakuk, akik egyfajta misztikus „szövetségben " egyesülnek a számítógéprendszerekkel, és ezáltal lehetővé válik számukra, hogy számítógép nélkül, mindössze egy adatjack ‒ és saját agyuk ‒ használatával is beléphessenek a Mátrixba.

‒ WorldWide WorldWatch, 2057-es kiadás

Miles Lanier megigazította selyem nyakkendőjét, miközben a pneumatikus ajtó halk szisszenéssel félrehúzódott, és szabaddá vált előtte az út a kihallgatószobába. A helyiség nélkülözött mindenfajta bútort és díszítést, kivéve néhány széket, asztalt és guruló szekrényt a szoba közepén. A falak egyszínű szürkék voltak ‒ vasbeton elemek és fémlemezek kombinációja. Az egyik falon sötét üveglap rejtette a megfigyelőszobát, az üveg fényáteresztésének mértékét a túlsó szobából lehetett állítani. Lanier tudta, hogy az apró fülkében ülő technikusok figyelnek és rögzítenek mindent, ami a kihallgatószobában történik. Egyetlen információtöredék sem marad feljegyzetlenül. Már személyesen is átnézte az eddigi anyagokat, és úgy döntött, itt az ideje, hogy személyesen vegye kézbe az ügyet. Egyre fogyott az idő.

A fülke belsejéből halk beszéd hallatszott, a Lanier-nek már ismerős szavakat ismételte.

‒ Az életem egy sikátorban kezdődött... a sötét, eldugott helyen a város árnyaiban. Úgy ébredtem, mintha akkor születtem volna... ‒ Lanier már meghallgatta az összes kihallgatás felvételét. Kételkedett benne, hogy a technikusok találnak valami használhatót, de a biztonság kedvéért utasításba adta, hogy vizsgálják át még egyszer alaposan.

Miután az ajtó fémes kattanással bezáródott mögötte, figyelmét a szobában tartózkodó két másik ember felé fordította. Az egyik dr. Ferrera volt, aki elmélyülten tanulmányozta a széken ülő humánt körbevevő monitorokat és kijelzőket. A nő hosszú, csillogóan fekete haját szorosan hátrafogta, és egy ezüstből és türkizből készült csattal rögzítette. Összeráncolta sima, barna bőrű homlokát, amint a műszereket vizsgálta, és hosszú ujjait időnkét végigfuttatta a gombokon, hogy új információkat hívjon elő.

Lanier visszaemlékezett arra az időre, amikor ő felügyelte Ferrera kiszöktetését az Aztechnologytól, odaát Aztlanban. Nehéz művelet volt, de Lanier hitt benne, hogy egy Ferrera kaliberű neurofiziológus minden ráköltött nujent és minden érte elhullajtott vércseppet megér. A Renraku igazgatótanácsa és Aneki-sama személyesen gratuláltak neki, amikor sikerült megszereznie Ferrera szolgálatait. Nem is sejthették, hogy Lanier-nek megvannak a saját tervei az agy-számítógép interfészek briliáns szakértőjével. A nő felnézett a munkájából, amikor Lanier közelebb ért hozzá.

‒ Nos? ‒ kérdezte a férfi. Ferrera arckifejezése nem volt túl bíztató. A nő már számított a kérdésre, és Lanier mellé lépett, hogy a főnöke rálásson a kijelzőkre.

‒ A gyógyszeres kezelésre a várt módon reagált ‒ mondta. ‒ A drog holografikus memória-visszajátszást idéz elő, egyfajta poriomániát vagy vándorhajlamot, amely minden olyan eseményre vonatkozik, amiben része volt a Hálójárókkal, és tudatosan vissza tudna rá emlékezni. Voltaképpen olyan, mintha újraélné azokat az emlékeket. Természetesen mindent rögzítettünk, és az elemzés már folyamatban van, de...

‒ De?

‒ De ez még mindig túl kevés információ. Nincs tiszta képünk arról, hogyan jutott hozzá ezekhez a... különleges adottságokhoz. Azonban a memória-visszajátszásokból sikerült némi használható adatot begyűjteni az otaku-képességek használatáról.

Ferrera megnyomott egy gombot, és az egyik képernyőn megjelent egy emberi agy háromdimenziós képe, melyen bizonyos területek ki voltak emelve különféle színekkel.

‒ Az MRI vizsgálat lenyűgöző neurológiai aktivitást mutat, még a pihenési időszakokban is. Nyilvánvalóan az agy olyan részei dolgoznak, melyeket még nem térképeztünk fel, vagy a működésüket nem sikerült megérteni. Nem sokban különbözik a varázslatot mondó mágusok agytevékenységétől.

‒ Azt akarja mondani, hogy a képességei mágikus természetűek?

Ferrera a fejét rázta, és kikapcsolta a képernyőt.

‒ Nem egészen. De kétségtelen, hogy vannak bizonyos hasonlóságok. Az ismert mágikus képességek nem, vagy csak nagyon gyengén képesek együttműködni a technikai eszközökkel. A feljegyzések szerint mágusok és adeptusok pszichoszomatikus fájdalmat és kényelmetlenséget éreznek a virtuális valóságban, nagy valószínűséggel a mágikus érzékek tudat alatti mentális inputjának hiánya miatt.

‒ Tehát akkor otaku, vagy sem? ‒ vágott közbe Lanier türelmetlenül. A doktor hajlamos volt kiselőadást tartani, amikor csak alkalma nyílt rá, de Lanier-nek erre most nem volt ideje.

Ferrerát láthatólag nem izgatta az udvariatlan közbeszólás.

‒ Szerintem igen. Összehasonlítási alap nélkül viszont lehetetlen biztosra mondani. Ő az első úgynevezett „otaku", akit ilyen vizsgálatoknak vetnek alá... legalábbis tudomásunk szerint. A neurokémiáját és a neurofiziológiáját megváltoztatták, ezt egészen határozottan kijelenthetem.

‒ Megváltoztatták, de hogyan, doktor? És ki? Ezekre a kérdésekre kell választ kapnunk.

‒ Időre van szükségem, Mr. Lanier. Még csak most kezdtük el a...

Lanier újból közbevágott, de ez alkalommal már egy türelmetlen kézmozdulat kíséretében.

‒ Az idő az egyedüli dolog, amellyel nem rendelkezünk, doktor. Szükségem van a válaszokra, mégpedig azonnal. ‒ Az eszméletlen alakra nézett. ‒ Ön szerint tudja, amire kíváncsiak vagyunk?

Ferrera ismét csak azzal a jellegzetes, bosszantó vállrándítással válaszolt.

‒ Lehetséges. A drogok nem derítettek fel semmilyen tudatos emléket vagy magyarázatot a történtekről. Eddig csak annyit tudunk, hogy nem emlékszik semmire azelőttről, hogy felébredt abban a sikátorban. Feltételezem, hogy bármi is változtatta meg, az előtte történt, annak a „beavatási" rituálénak a részeként, melyet többször is említett.

‒ Meglehet, hogy valamilyen módon ellenáll a drogoknak? Hogy elrejti előlünk az információt?

Újabb vállrándítás.

‒ Minden lehetséges, de nem tartom valószínűnek. Az egyedi neurokémiája miatt nehéz előre kikövetkeztetni, hogyan reagál bizonyos szerekre. Ha tud is valamit abból, amit átélt, előfordulhat, hogy nem tudja megfelelően közvetíteni nekünk. Az otakuk verbális kommunikációja állítólag visszamaradott vagy a normálistól eltérő, bár az övével látszólag semmi baj sincs.

Lanier lassan körbesétálta a műszerekből és monitorokból álló határvonalat; arcizmai megfeszültek, szeme jéghidegen csillogott a szobát megvilágító neonlámpák fényében.

‒ Akkor hát nem sok választásunk maradt ‒ mondta halkan, szinte csak magának. ‒ Doktor, a következőt szeretném kérni öntől...

‒ Ébresztő, Bábel! ‒ mondta a hang. Ugyanaz a hang, amelyik azt is megkérdezte tőle, hogy mire emlékszik.

Bábel először egy rövid, szúró fájdalmat érzett a karjában, aztán következett a világosság. Éles fény hasított egyenesen az agyába, és elakadó lélegzettel csukta le újra a szemét, hogy védekezzen a szemkápráztató ragyogás ellen. Amikor megpróbálta felemelni a kezét, hogy megdörzsölje fáradt és sajgó szemét, rájött, hogy nem tudja megmozdítani a végtagját. Egy pillanatra rátört a félelem, hogy a sikátorban már megtapasztalt paralízis visszatért, de aztán rájött, hogy a kéz- és lábfejét tudja mozgatni. Végtagjait szorosan a párnázott székhez rögzítették, magát a széket pedig enyhe szögben hátradöntötték, így Bábel csak a szoba mennyezetét látta, és a vakító fényforrásokat.

Észrevette a látómezője peremén mozgó árnyakat, de csak a körvonaluk rajzolódott ki a ragyogásban. Az egyik közelebb lépett, és erős, férfias hangján megszólította:

‒ Isten hozott, Bábel. Hogy érzed magad?

Erőtlenül megpróbálta felemelni a fejét, hogy jobban szemügyre vehesse az előtte álló sötét alakot.

‒ Hol vagyok? Ki maga?

Az árnyékember széttárta a karját; a mozdulatot bizonyára megnyugtatásul szánta.

‒ Biztonságban vagy ‒ mondta a hang. ‒ És ez így is marad, amíg hajlandó leszel együttműködni.

‒ Miről beszél? És ki maga? ‒ Miközben beszélt, Bábel karján éles fájdalom hullámzott át olyan hirtelen és váratlanul, hogy felüvöltött. Meleget érzett, és valami ragacson nedvességet. Küzdött a testét rögzítő szíjak ellen, de azok nem engedtek.

‒ Itt nem te teszed fel a kérdéseket ‒ hallotta az árnyékember hangját. ‒ Én kérdezek, te válaszolsz. Ha nem tetszenek a válaszaid, szenvedni fogsz. Érthető voltam?

Bábel mereven bólintott, és összeharapta az ajkát, hogy elvonja a figyelmét lüktető karjáról.

‒ Helyes. Azt ajánlom, működj együtt. Tudom, hogy az emberi test hatalmas fájdalmat képes elviselni, még a halál beállta előtt. De ezzel te is tisztában vagy, igaz?

Az árnyalak közelebb lépett, ujjaival megérintette a Bábel füle mögötti adatjacket. ‒ Maga a kiberver is egyfajta kínzás a testnek... a húsba ágyazott fém és műanyag. ‒ A hűvös ujjak végigfutottak Bábel nyakán és megsimogatták a vállát, mielőtt visszahúzódtak volna.

‒ Miért mondanék bármit is? ‒ Bábel megpróbált egyenletes, higgadt hangon beszélni. A kezében lüktető fájdalomra összpontosítva próbált koncentrálni, hogy kiűzze a fejéből a kábaságot.

‒ Máris rengeteg információval láttál el bennünket. Emlékszel?

Bábel gondolkodott. Sikerült felidéznie egy női hangot, amelyik arra kérte, hogy gondolkodjon, egy injekciós tű szúrását a nyakán, és a szavakat, melyek megállíthatatlan folyóként ömlöttek belőle. Képtelen volt visszatartani őket.

‒ Elkábítottak ‒ mondta. ‒ Emlékszem a Hálójárókra, a temetőlidércekre és a harcra. Elfogtak, elvittek Mamához...

‒ Ő pedig továbbított téged nekünk. Így van, Bábel.

‒ Ha bedrogoztak, akkor már mindent tudnak, amit én. Miért teszik ezt velem? ‒ Újabb szúrást érzett a kezén, arca eltorzult a fájdalomtól, hangosan felkiáltott.

‒ Mondtam már, itt én teszem fel a kérdéseket. Hogy hívnak?

‒ Már tudja a nevem. Bábel. Az előbb is így hívott.

‒ Mi volt a neved azelőtt?

Michael ‒ gondolta Bábel. ‒ Mama Michaelnek hívott.

‒ Nem tudom ‒ hazudta, és máris egy hideg, éles pengét érzett a bőrén. ‒ Nem tudom! ‒ kiabálta. Újabb fájdalomhullám következett, és Bábel összeszorította a fogát, hogy ezúttal ne üvöltsön fel. Ez csak hús ‒ gondolta sima hús. A valódi énemet nem tudják megérinteni. A fájdalom végigfutott a karján, szeméből könny csordult. A hang kíméletlenül folytatta a kérdezősködést.

‒ Miért kellett beépülnöd a Hálójárók törzsébe?

Bábel érezte, hogy a hideg fém összezáródik jobb kezének kisujja körül. A kezében égő tűz mintha jéggé változott volna, és az ujját levágni készülő pengén érezte pulzusának lüktetését. Félelme színtiszta, állati ösztönné vált, és elméjének mélyén kinyílt a tudás sötét virága. Gondolkodás nélkül kezdett beszélni ‒ mintha valaki más szólalt volna meg az ő szájával.

‒ Hogy megtudjam az otakuk titkát! ‒ zihálta, és tudta, hogy igazat mond. A pengék nyomása enyhült.

‒ Nagyon jó ‒ dorombolta az árnyékhang. ‒ És sikerrel jártál a küldetésedben?

Bábel görcsösen bólintott.

‒ Igen. Eltanultam a csatornákat és a formulákat, a Mátrix ösvényeit.

‒ Kinek dolgozol?

Bábel lehunyta a szemét, és érezte, ahogy az információ a felszínre tör valahonnan a tudata legmélyéről, a tudás eddig érintetlen kútjából. A válasz hívatlanul érkezett. Bevillant a kék-vörös neonlogó, a pont és hullám szimbólumra ráközelítő trideokép.

‒ Renraku Computer Technologies ‒ nyögte.

A képek és az információk megállás nélkül áramlottak Bábel fejébe, és azzal fenyegették, hogy végül teljesen ellepik, és megfullad bennük. Azt kívánta, bárcsak őt is magával sodorná az árhullám, el a zavartól és a fájdalomtól, egy csendes és biztonságos helyre.

‒ Hogyan kellett volna tudatnod az eredményt a Renrakuval? ‒ folytatta a kérdezősködést a hang, és a pengék megint összébb zárultak az ujján.

‒ Egy jellel ‒ felelte. ‒ Egy Mátrix-jel elküldésével... és akkor megszervezték volna... a kihozatalomat.

‒ Remek. Most mesélj nekem a Mély Rezonanciáról. Mondd el, hogyan lettél otaku!

‒ Juttasson vissza a Renrakuhoz! Tőlem nem tudja meg, amit akar. ‒ A visszakezes ütéstől Bábel füle csengeni kezdett, felrepedt ajkából vér csordult.

‒ Ez itt a Renraku, barátom ‒ mondta a férfi. ‒ És át fogod nekünk adni az információt, amiért küldtünk.

A pengék még összébb nyomódtak. Bábel agya úgy dolgozott, akár egy hatalmas számítógéprendszer, megpróbálta rendszerezni az ismeretlen mélységből előkerülő információkat, és beilleszteni mindabba, amit eddig tudott. A Renraku azt várta az ügynökétől, hogy jelezzen neki, és önként visszatérjen, nem pedig azt, hogy csatlakozzon a törzshöz, ahová kémkedni küldték. Biztosan azt hitték, hogy önállósította magát, és bizonyos szempontból igazuk is volt. Bábel a Hálójárókkal élt, velük beszélgetett, és a törzs tagjává vált. Látta a Mátrix titkait és az ott élő szellemeket, az agyában érezte zenéjüket és szavaikat. Tudta, a Renrakunak valójában fogalma sincs róla, pontosan miért is küldték őt, és mit kellett volna megtudnia. És most biztosak akartak lenni benne, hogy megkapják az információkat Bábel beavatásáról, a szent tapasztalatról, melyet technosámánként átélt. Mindennek természetesen volt értelme, de az árnyékember szavai mégis hamisan csengtek. Valahol a lelke mélyén sejtette, hogy ez nem egy egyszerű kihallgatás.

Visszaemlékezett Mama szavaira: „A céges gazdáid szeretnének visszakapni, csakhogy ők még nem tudják azt, amit én. Nem tudják hol vagy, és mi lett belőled. Ez egy olyan információ, amelyért sokat fognak fizetni, de nem most."

Bábel a fejét rázta.

‒ Ez hazugság! Ez nem a Renraku, ebben biztos vagyok. Mama valaki másnak adott el engem. Ha maga a Renrakuhoz tartozik, akkor egy közönséges áruló. Nemsokára megtalálnak, és magát is. ‒ A pengék összezárultak és Bábel felüvöltött; háta ívbe görbült, és minden erejével nekifeszült a rögzítőhevedereknek, mintha rá akarna ugrani kínzójára. Megcsonkított kezéből vér csordult, a fájdalom pedig villámként cikázott a karjában. Olyan volt, mint az áramütés.

Csak hús, csak hús, csak hús ‒ ismételte magában újra és újra, mint valami mantrát. A szavak egy idő után megnyugtatták elméjét, és a fájdalom hatására mintha az egész világot hihetetlenül élesen látta volna.

Ekkor jött csak rá, hogy az árnyékembernek nincs arca. Rendelkezett ugyan vonásokkal, de azok csak részben voltak ott, mint egy befejezetlen vázlaton, vagy egy impresszionista festményen. Az alaknak nem volt határozott megjelenése, mindent csak Bábel érzékei képzeltek oda. Mivel túlságosan keveset látott belőle, feltételezte, hogy van ott valami más, valami több is, de most már rájött, hogy nincs.

Bábel szelleme nekifeszült az őt körülvevő világ fekete, üveges felületének, és érezte, hogy az enged. Ajka remegő kántálásba kezdett.

‒ Az akaratom önálló, és ő itt az úr. Betegség és fájdalom szellemei, tűnjetek innen! Tudom a neveteket, és én parancsolok nektek. Ne háborgassatok többé! Menjetek el, térjetek vissza oda, ahonnan jöttetek. Parancsolom, hogy oszoljon szét az illúzió! Egy‒egy-zéró-zéró-egy, zéró-egy-egy! ‒ Az űr felszíne felfénylett, akár egy forró nyáron az aszfalt feletti levegő, aztán végtelen hosszúságú fonalak és szövedékek bonyolult masszájává esett szét, amely gyorsan elkezdte felemészteni önmagát. Bábel hallotta, hogy valahol nagyon messze valaki felkiált.

‒ Az adatfolyam megszakadt! ‒ mondta a női hang. ‒ A rendszer összeomlik! ‒ Bábel ideg- és érzékelőrendszerében hűs, statikus töltés áramlott szét, elmosta a fájdalmat és a vért, mindössze enyhe sajgást és fáradtságot hagyott maga után. Amikor látása kitisztult, még mindig ugyanabban a székben ült leszíjazva, de az éles fény eltűnt, és tisztán látta a szürke falakat. Egy spanyolos vonású nő gyengéden kihúzta a csatlakozót Bábel adatjackjéből, miközben a szeme sarkából a fehéren villogó monitorokat nézte. Mintha nem hitt volna a szemének. Bábel zajt hallott, és amikor oldalra fordította a fejét, egy lassan, gúnyos elismeréssel tapsoló férfit pillantott meg. Tudta, hogy ő volt az árnyékember a látomásában.

‒ Bravó! ‒ mondta a férfi. ‒ Szép munka. ‒ Ebben a világításban már nem is tűnt olyan félelmetesnek, mint a vízióban. Az átlagosnál valamivel magasabb lehetett, és rendelkezett egy erős kisugárzással, melyet hasonmása teljes mértékben nélkülözött. Céges körökben népszerű öltönyt viselt, a sötét árnyalatot csak színes nyakkendője és a mellényzsebéből kilógó, a céges divatot követő díszzsebkendője törte meg. Rövid, sötét hajában gyülekeztek az ősz szálak. Arcvonásai simák, előkelőek és csiszoltak voltak, a képet tökéletesen nyírt, ápolt bajusz tette teljessé. Bábel nem nevezte volna jóképűnek ‒ az orra túlságosan karvalyszerű volt, az álla pedig jobban előreugrott az átlagosnál ‒, de tartása és átható tekintete így is egyértelművé tette, hogy befolyásos ember áll előtte, aki megszokta, hogy figyelnek rá, és engedelmeskednek neki.

‒ Kitűnő bemutatót tartott legendás képességeiből, melyek felkutatása volt a feladata ‒ mondta elismerően a férfi. ‒ Kár, hogy a berendezéseink nem élték túl a demonstrációt. Doktor?

A Bábel mellett álló nő felnézett, és abbahagyta a használhatatlan kijelző gombjainak nyomogatását.

‒ A rendszer teljesen összeomlott ‒ jelentette enyhe hitetlenkedéssel a hangjában. ‒ Nem csak a műérzetrutinok, de a diagnosztikai programok is. Valamilyen progresszív vírus lehetett.

‒ Lenyűgöző ‒ mormolta a férfi, de egy pillanatra sem vette le a szemét Bábelről. ‒ Tehát a történetek igazak. Az otakuk képesek dekk nélkül dekázni, és pusztán az akaratukkal irányítani a számítógépeket. Most már értem, miért felbecsülhetetlen az ön tudása, Bábel. A képességei mellett a rendelkezésre álló legfrissebb jégtörő technológiák is olyanok, mintha ósdi, teknős rendszereken futnának.

Bábel amennyire tudta, felemelte a fejét a szék támlájáról, hogy a férfi szemébe nézzen. Valahonnan ismerősnek tűnt számára, de az agyában kavargó képhurrikánból nem tudta kiválasztani a megfelelő emléket. Mamának igaza volt: Michaelnek hívták, és ismerte ezt az embert.

‒ Ki maga? És mit akar tőlem?

‒ A nagyját már magától is kitalálta. Az információt akarom, amiért a Renraku odaküldte magát: lenyűgöző képességeinek a titkát. Ezenkívül pontos részleteket akarok arról, ki a feljebbvalója a Renrakunál, valamint hogy mit tud a cégről és tevékenységéről. Röviden: mindent tudni szeretnék.

‒ És ha megtagadom az engedelmességet? Újabb drogkúra következik? Vagy megpróbál ismét megkínozni?

A férfi arca elsötétült, és hirtelen előrelendült, akár egy bekerített egérre vadászó macska. A spanyolos vonású nő ijedt kiáltással hőkölt hátra, amint a férfi megragadta Bábel mellén az inget, és olyan közel hajolt hozzá, hogy az otaku érezte az arcán forró leheletét.

‒ Ha rákényszerít, igen ‒ mondta halkan. ‒ Tisztázzunk valamit, fiam. Magánál van valami, amire szükségem van, és én meg is fogom szerezni. Azt már bizonyította, hogy a szimulált kihallgatási technikák magánál nem válnak be, de vannak módszerek, nagyon is valóságos és fájdalmas módszerek, melyekkel könnyedén ki tudok szedni magából bármit. És mire végzek, már könyörögni fog, hogy elmondhasson mindent, amit tudni akarok. Az imént kiderült, hogy a fájdalom kiváló ösztönző tényező a memóriának, nem igaz... Michael?

Valódi nevének hallatán Bábel teste összerándult.

‒ Ó, igen, Mama volt olyan kedves elárulni a nevét. Kár, hogy a többi információt nem osztotta meg velem. Rengeteg Michael dolgozik a Renrakunak, de már folyik a keresés. ‒ A férfi lassan elengedte Bábel ingét, teljes magasságában kihúzta magát, és megigazította zakója gallérját és ujját.

‒ Hiszi vagy sem, semmi okom bántani magát, amíg rá nem kényszerít. Csak mondja el, amit tudni szeretnék, és máris elengedem. Semmi szükség rá, hogy megnehezítse saját dolgát. ‒ Egy hosszú másodpercig Bábel szemébe fúrta sötét tekintetét, és az ügynök megszólalt:

‒ Lanier ‒ mondta vontatottan. ‒ Miles Lanier. Ismerem magát. A Renraku igazgatótanácsának tagja. Rengetegszer láttam a képét a céges üzleti hírekben. Nagyon veszélyes játékot játszik, Mr. Lanier.

Lanier-nek egy pillanatra tátva maradt a szája, mielőtt a higgadtság hűvös maszkja leereszkedett volna az arca elé.

Ha tudod valakinek a nevét, hatalmat nyersz felette ‒ gondolta Bábel. ‒ Meglátjuk, mennyire igaz. Reménykedett benne, meg fogja találni a módját, hogy valahogy visszajusson a Renrakuhoz. Be kellett fejeznie a küldetését. Ha Lanier valaki másnak dolgozik, ahogy azt Bábel gyanította, akkor neki kell gondoskodnia róla, hogy a Renraku számára szerzett információk ne kerülhessenek rossz kezekbe.

Lanier lenézett Bábelre, aztán a közelben várakozó doktorhoz fordult. Bábel azonban soha nem tudhatta meg, mi lett volna a férfi következő lépése, mert a szoba világítása hirtelen vörösre váltott, megszólaltak a riasztók, és elszabadult a pokol.