12

A sámán egyik legfőbb feladata összeköttetést teremteni a világok között. A sámán különböző okokból járja mind az al-, mind a felső világot: a holtak lelkét kíséri végső nyughelyükre, vagy bölcsességet keres az alvilágban élő szellemeknél, melyet aztán továbbít az embereknek. Minden sámán meglátogatja az alvilágot, hogy kielégítse törzse igényeit, illetve hogy megőrizze sámáni hatalmát azáltal, hogy beszélget az ott lakozó szellemekkel, és tanul tőlük. Bár a legtöbb ilyen túlvilági látogatás a modern időkben voltaképpen egy asztrális utazás a metasíkokra, ahol a bölcsesség forrásai lakoznak, a mai sámánok úgynevezett „evilági" életük mindennapjaiban másfajta túlvilági utazásokat is tesznek.

‒ Részlet dr. Akiko Kanónak a Cal-Tech-en tartott „Sámáni tradíciók a huszonegyedik században" című előadásából, Kalifornia Szabadállam, 2044.

Sámánként az egyik legfőbb kötelességem, hogy utazásokat tegyek a Katakombák alvilágába. A legtöbb ember, aki a Hálójárók titkai után kutat, végül odalent végzi, a város alatt húzódó ősrégi alagútrendszerben. A Katakombák keletkezése azokba az időkbe nyúlik vissza, amikor a bostoni metrórendszer kiépült, és bővülni kezdett. Az évek során rengeteg alagút épült; metróalagutak, karbantartó alagutak, csatornák és egyéb járatok szőtték át pókhálószerűen a Boston utcái alatt fekvő területet. Egy egész világ született a város mélyén.

Az eltelt idő alatt némelyik járat beomlott, másokat lezártak vagy elfelejtettek. Új alagutak épültek felettük, alattuk és körülöttük, és a régiekre rábukkantak a menedéket kereső utcai emberek. A keleti partot 2005-ben megrázó földrengés lerombolta Manhattant, és a bostoni alagutak némelyike beomlott, vagy elhagyatottá vált, ezért újak építése vált szükségessé. A régi járatokat és az elvesztett állomásokat a város önkormányzata veszélyessé nyilvánította, és lezárta. Ezek a helyek váltak aztán a rendszeren kívül rekedt emberek ‒ mint például a mi törzsünk ‒ otthonává.

A Roxban a vágányok többnyire a föld felett futnak, túlságosan nyíltak és védtelenek ahhoz, hogy a város használni tudja őket. így a Roxba vezető alagutak is mind elhagyatottá váltak. Senki nem akar idejönni, csak távozni erről a helyről, ezért egy idő után már nem volt érdemes vonatokat indítani ezeken a vonalakon. Az alagutakat és az állomásokat birtokba vették a kerület lakói, akárcsak az utcákat és az épületeket.

A vasúti hidak omladozó betonelemeit használtuk fel arra, hogy megépítsük és fenntartsuk a kalóz műholdas kapcsolatokat, melyek kicsi Mátrixsarkunkat összekötötték a világ többi részével. A Roxban földi telepítésű kábeles kapcsolatból csak kevés van, és azok is megbízhatatlanok ‒ a természet viszontagságai megviselték őket, és a városi karbantartók sem törődnek velük. A törzs feladatai közé tartozik az is, hogy karbantartsuk a területünkről kifutó, a külvilággal összeköttetést biztosító üvegszálas hálózatot. A műholdas vonalak biztosítják a legjobb minőségű Mátrix-összeköttetést a Roxban, és ez nagyon sokat ér a megfelelő embereknek. Az egyik legfontosabb dolog, amelyet a Hálójárók fel tudnak ajánlani a fennmaradásukhoz és túlélésükhöz szükséges árukért cserébe.

Az alagutak jelentik a Rox alvilágát. Amikor bekövetkezett az Ébredés, a járatokba új lakók költöztek. Először jöttek a föld alatti sötétség különös, mágikus teremtményei. A törzsben történetek és legendák szóltak ezekről a lényekről: a sziklán is lyukat fúró óriási férgekről, ördögpatkányokról és más csúfságokról, melyek az alagutak dögjein és szemetén élősködtek. Még félelmetesebbek voltak azonban a csatornák intelligens lényeiről szóló mesék: vámpírokról, szellemekről, temetőlidércekről ‒ mint a Tamanousoknak dolgozó Crawley. A mítoszok és legendák teremtményei azonban valóságosak, és a Rox lakóira vadásznak. A túlélésükhöz húsra, vérre és élő esszenciára van szükségük.

A városban uralkodó feszültség sok metahumánt kényszerített a föld alá, akik itt rejtőztek el azok elől, akik pusztán a kinézetük miatt félnek tőlük, és gyűlölik őket. A Katakombákban ork, troll és törpe közösségek alakultak, metahumán és humán törvényen kívüliek szerveződtek törzsekbe, hogy létrehozzák saját otthonukat.

A Hálójárók a föld felszíne felett éltek, nem az alagutak sötétjében, de sűrűn jártunk odalent, hogy élelmet és felszerelést vásároljunk az ott lakóktól az elhagyatott állomásokon felállított bazárokban. Rendszerint szoftveres és hardveres szakértelmünkkel, illetve a Mátrixból nyert információkkal fizettünk. Általában Papa Lóval és másokkal mentem a Katakombákba, és gyorsan megtanultam, hogyan beszéljek, üzleteljek és kereskedjek az alagútlakókkal.

Az Alsó Piacot látogattuk a leggyakrabban. A Roxba vezető alagutak elhagyatottak, a város önkormányzata és a cégek nem törődnek egy olyan terület karbantartásával, amelyből semmi hasznuk sem származik, így a kerület állomásai és járatai egyre lepusztultabb állapotba kerültek. A Rox emberei beköltöztek, majd átalakították, és ezek az alagutak jelentették számunkra a kaput a lenti világba és az Alsó Piac kincseihez, valamint az átjárókat a plexum más részeibe ‒ feltéve, ha valaki elég bátor volt hozzá, hogy szembenézzen az állomások és alagutak kijáratát figyelő biztonsági emberekkel, és a föld alatt lakozó lényekkel; nem beszélve arról, ha egy metrószerelvény a menedéket nyújtó beugrók között kapott el egy vigyázatlan kóborlót. Sok alagútlakó halt meg így.

Az egyik elhagyatott állomáson felállított Piac voltaképpen egy hatalmas bazár volt, ahol a Rox és a város más részeinek lakói kereskedtek áruikkal; egy egész gazdasági rendszer volt itt, teljesen elszigetelve a kormányzattól és a cégektől. A kereskedők némelyike maga is az alagutakban lakott; orkok, trollok és más furcsa teremtmények, akiket a társadalom kivetett magából, és arra kényszerített, hogy a sötét alvilág biztonságában keressenek menedéket. A Piac védelmi pénzt fizetett a bandáknak és a Rox törzseinek, mi pedig felismertük a Piac fontosságát, és vigyáztunk a rendre. A Piac semleges terep volt, itt nem engedélyeztek semmiféle balhét.

Időnként azonban történt valami zűr, és ezért kísértek minket a törzs harcosai, amikor ellátogattunk az alvilágba. Odalent sok ember élt, akik elég elkeseredettek voltak ahhoz, hogy megszegjék a törvényt abban a reményben, hátha hozzájuthatnak valami értékeshez. amit eladhatnak, vagy felhasználhatnak, és ezzel megérjenek egy újabb napot. Ezek voltak azok a kétségbeesettek és reményvesztettek, akik hátat fordítottak minden hagyománynak és megegyezésnek.

‒ Ezek a Rox igazi vademberei, nem mi ‒ mondta Papa Lo. ‒ Tradíciók és becsület nélkül semmik vagyunk. Tudom, hogy így van, és érzem, ez olyasvalami, amiben már nagyon régóta hiszek.

Időről időre árnyvadászok is meglátogatják a Piacot, hogy beszerezzenek néhány szükséges holmit. Ők ugyanolyan számkivetettek, mint mi, a törvényen, valamint a kormányzat és a cégek védelmén kívül élnek. Hozzánk hasonlóan a társadalom szemében ők sem léteznek, és ugyanúgy elhagyatott helyeken élnek. Velünk ellentétben azonban ők a cégeket szolgálják, szabadúszó ügynökként dolgoznak nekik az árnyakban, olyan feladatokat teljesítenek, melyeket nyilvánosan túlságosan veszélyes lenne végrehajtani. Az árnyvadászok a cégek harcosai és ügynökei, akik olyan titkos háborút vívnak, melyről a legtöbb embernek tudomása sincs ‒ feltéve, hogy a vadászok jól végzik a dolgukat. A Mátrixban is találkoztam annyi árnyvadásszal, mint a Piacon, vagy talán még többel is. A Mátrix nagyon fontos az árnyvadászok számára, mivel a cégek ott tárolják az értékes információkat. És ha valaki meg tudja szerezni az adatokat, könnyen megcsinálhatja a szerencséjét.

Ezen a napon is az alagutakban járunk, amikor megtörténik a baj. Elég sokszor voltam már a Piacon ahhoz, hogy Papa Lo és a törzs vénei egyedül is elengedjenek. Én vagyok a legöregebb sámán, ezért jogom és kötelességem még több felelősséget felvállalni. Egy kisebb csapatnyi harcos tart csak velem, amíg a kereskedőkkel beszélgetek, és alkudozom a törzs számára szükséges árucikkekre. Van néhány hasznos információnk, biztonsági kódunk és diagramunk a Fuchi egyik rendszeréből, amely biztosan érdekel néhány embert. Az adatokért élelmet, gyógyszereket és takarókat ajánlanak fel.

Mindig magával ragadnak a piac hangjai és látnivalói. A régen elhagyott földalatti vasút állomásán sima betonplatformok húzódnak végig a peronon, a sínek mellett. A hatalmas betonlapokon sátrak, apró pavilonok, pultok és más elárusítóhelyek állnak. Az árusok között függönyök és összecsukható paravánok képeznek időleges falakat, megteremtve a szükséges árnyékos zugokat az alkudozáshoz és az üzletek bonyolításához. A vágányok sötét gödre fölött nehéz gerendák és betonoszlopok szövevényes hálója teremt összeköttetést a túloldallal. Az üres gödröt raktárnak használják, illetve ott bonyolítják a magánjellegű találkozókat. Amikor átmegyek valamelyik hídon, látom és hallom az odalent motozó rágcsálókat.

A hely teli van különféle emberekkel, akik az árujukat próbálják meg elpasszolni, a kínálatot nézegetik, vagy saját magánügyeiket intézik. Némelyek az alvilágban élnek, mások a Roxban, és vannak, akik a város más részeiből érkeztek: a dolguk után járó árnyvadászok, állítólagos céges ügynökök és mások, akik olyan árukért jöttek le az alvilágba, melyeket csak itt lehet beszerezni.

A seftes, akivel le kell bonyolítanom az üzletet, egy Milo nevű kövér, sápadt bőrű törpe, aki még az alagutak hűvösében is folyamatosan izzad. Az itt élő rágcsálókra emlékeztet, vizenyős, sötét szeme a legkisebb neszre is idegesen rebben egyik oldalról a másikra. Amint belépünk a Piacra, rögtön kiszúrom, és nyomomban a törzs harcosaival habozás nélkül elindulok feléje. Egy deszkákból összeeszkábált keskeny fahídon átkelünk a rozsdás sínek fölött Milo bódéjához. A háta mögött lévő deszkapolcokra néhány fegyver, szerszám és számítógépes hardver van kirakva. Természetesen egyik sem működik, ez csak a bemutatóterem. Milo az értékesebb cuccait biztonságos helyen tartja: az alvilág alagútjainak rejtett zugaiban vagy valahol máshol a Roxban ‒ ezt még én sem tudom.

‒ Hoi, Bábel ‒ köszön a törpe, amikor közelebb érünk. Egy magas padon ül, és olajos ronggyal egy Colt Manhuntert tisztít. A nehéz pisztoly csöve csaknem olyan hosszú, mint Milo alkarja. Rám mosolyog, gubancos szakálla mögül elővillannak sárgás, töredezett fogai.

‒ Hoi, Milo. Megvannak az adatok, amiket kértél. Nem volt könnyű munka.

‒ Természetesen nem. Ha az lett volna, nem téged kérlek fel a megszerzésükre.

Elmosolyodom az elismerő szavakra.

‒ Hízelgéssel semmire sem mész ‒ figyelmeztetem.

Milo vigyora szívből jövő kacagássá alakul.

‒ Egy havernál nem is próbálkoznék ilyesmivel. Ne aggódj, az áru már elő van készítve. Amint ellenőrzöm az adatok hitelességét, elküldetek a cuccokért.

Bólintok, és szintifarmer mellényem zsebéből előhúzok egy optikai chipet. Leteszem a pultra, odatolom a törpe elé, és visszahúzom a kezem. Milo óvatosan veszi fel a chipet, nem akar túlságosan mohónak látszani. Kivesz a pult alól egy viharvert leolvasót, és beletolja a chipet. Az olvasó meghajtója halkan felberreg, miközben a lézerek leolvassák a chipre égetett optikai adatokat, melyek azonnal megjelennek a kijelzőn. Milo összevont szemöldökkel olvas, időnként mély torokhangon hümmög. A harcosok éber szemmel tekingetnek körbe, a veszély jeleit kutatják. Én nem számítok semmi ilyesmire. Milo mindig tisztességesen üzletel velünk.

‒ Az adatok jónak tűnnek ‒ mondja a törpe. Előhúz egy rongydarabot a zsebéből, megtörli gyöngyöző homlokát, és félresöpri vele a homlokába ragadt hajtincseket. ‒ Vihetitek is az árut.

Már indulok, amikor Milo megköszörüli a torkát.

‒ Bábel.

Megtorpanok és visszafordulok.

‒ Igen?

‒ Egy ideig ez lesz az utolsó üzlet, amit kötöttünk. Mozgásba lendültek a dolgok az alvilágban, a jelek szerint valami nagy durranás készül, és... nos, nem szeretnék itt lenni, amikor bekövetkezik, így egy darabig óvatosabbnak kell lennem.

‒ Mi fog történni? ‒ A törpének sikerült felkeltenie az érdeklődésemet. ‒ Hozzánk nem jutottak el a hírek.

Milo a fejét csóválja.

‒ Nem tudok semmi konkrétumot mondani, de azt üzenem Papa Lónak, hogy egy kicsit... sűrű lesz az élet itt mostanában. Jobb, ha tudja.

Bólintok. Milo a legtöbb sefteshez hasonlóan kapcsolatok egész hálózatával rendelkezik. Valószínűleg ismer embereket, akik az árnyakban dolgoznak, de semmit nem árulhat el a tevékenységükről. Ugyanakkor Papa Lo és a Hálójárók figyelmeztetésével újabb viszonzásra váró szívességet söpör be magának, amire később, ha majd lenyugodtak a dolgok, még visszatérünk.

‒ Megmondom Papának, hogy szóltál. ‒ Milo bólint, és tovább tisztogatja a Manhuntert.

A törpe bejelentése az alvilágban és a bostoni árnyakban készülődő balhéról megteszi a hatást a csapatunkra. Miközben kifelé tartunk a Piacról, az az érzésem támad, hogy figyelnek minket, és szólok a harcosoknak, hogy álljanak készenlétben. Az idegeik már így is pattanásig feszültek.

Még így is majdnem meglepetésként ér minket, amikor az egyik oldaljáratból kirontó félelmetes, eltorzult alakok körbevesznek minket. Különféle fegyvereket tartanak a kezükben. Némelyiknél bunkósbot vagy kés van, mások csak görbe, élezett, szögekkel kivert fémdarabokat szorongatnak. A harcosok körülfognak, amikor az árnyékból kilép egy sötét alak, és rám mosolyog, megmutatva hegyes, sárga lepedékkel borított fogait.

‒ Emlékszel rám, husi? ‒ kérdi a temetőlidérc, és emlékeztetőül felemeli jobb kezének csonkját. A levágott kézfejet egy görbe kampóval pótolták, amely tompán csillan meg a folyosó gyenge világításában. ‒ Valaki látni szeretne ‒ horkantja. ‒ Kapjátok el őket! ‒ Az alagútlakók üvöltve rohannak ránk.

Hangos csattanást hallok, és kék fény villan, ahogy Ricardo előrecsap a kábító botjával; a fegyver erős elektromos töltést vezet az egyik rohamozó temetőlidérc testébe. A lény az alagút mocskos betonpadlójára zuhan, és levegő után kapkod, miközben az egyik társa, egy hatalmas, darabokból összeeszkábált páncélt viselő temetőlidérc előrelép, és felnyársalja Ricardót egy kihegyezett acélrúddal. A kábító bot ismét villan, a levegőben ózonszag terjeng. A támadó dühös üvöltéssel szinte rácsavarodik a dárdájára. Ricardo sikoltozva hanyatlik a földre, melléből ömlik a vér.

A többi harcos is a fegyveréhez nyúl; ezek többnyire kések és kábító botok. A harc túlságosan kaotikus, és a támadók túl sokan vannak ahhoz, hogy a sötét, szűk folyosón biztonságosan, egymás testi épségének veszélyeztetése nélkül használhassák a néhány magunkkal hozott pisztolyt.

A temetőlidércek legalább háromszoros túlerőben vannak, és gyorsan maguk alá gyűrik a harcosokat. Látom, hogy újabb emberem tűnik el három megtermett támadó alatt, akik a földre teperik, és kitépik a kezéből a fegyverét. A neve Joshua, és ő készíti a legszebb festményeket a Hálójárók totemszellemeiről. De nem marad időm, hogy megállapítsam, él-e, vagy meghalt. Ugyanazt a jeges hidegséget érzem magamban, mint azon az éjszakán, amikor a Tamanousok elkaptak, és a temetőlidérc szavai visszhangoznak az elmémben: a hús akkor a legjobb, amikor friss. Egy támadó közeledik felém sziszegve, vadállati vicsorgással.

A monoszálas penge előugrik az alkaromból, és villámgyors mozdulattal a lény felé suhintok vele. A penge legvége eléri az arcát, a hús kettéválik, és kivillan alóla a fehér csont. A temetőlidérc felsikolt, az arcát markolászva zuhan oldalra. Egy másik foglalja el a helyét azonnal, de ezúttal nem vagyok elég gyors. A szörnyeteg mocskos karmai végigszántják az oldalamat, és csípős fájdalmat hagynak maguk után. A mellényembe rejtett könnyű páncélzat megvéd a legrosszabbtól, de az ütés ereje így is kibillent az egyensúlyomból. Ekkor dönt úgy Crawley, hogy ő is akcióba lép.

Kampós kezével hadonászva előrelendül, én pedig pont időben lépek hátra, így a veszélyes penge ott suhan el, ahol egy másodperccel előtte még a gyomrom volt.

‒ Mit akarsz tőlem? ‒ kérdem Crawleyt. Lassan körözünk, keressük a lehetőséget a támadásra. Nem válaszol, csak morog és vicsorog, mint egy megveszett állat. Az agyam sebesen pörög, keresi a lehetséges okokat a támadásra, miközben próbálom védeni magam. Crawley csak a bosszú miatt jött utánam? Azt mondta, valaki látni szeretne.

A másik temetőlidérc ismét közelebb lép hozzám, de alkarpengémmel sikerül meghátrálásra késztetnem. Egy másik harcosom fájdalomüvöltését hallom, majd a kettétörő csont hátborzongató reccsenését. A hang miatt megszegem az egyik alapszabályt, amit Vadász vert a fejembe: a szemed mindig legyen az ellenfeleden, ne hagyd, hogy valami elvonja a figyelmed. Csak egy egészen rövid pillanatra, de ez is elég.

Egy inas test csapódik az enyémnek, és mindketten a földre zuhanunk. A kezemet a földhöz szegezi a súly. Kétségbeesetten küzdve próbálom felemelni a karpengét, hogy Crawleyba mártsam, de most nincs hozzá elég erőm. A temetőlidérc már tudja, mitől kell óvakodnia. Amikor a hideg betonnak csapódom, tüdőmből hangos reccsenés kíséretében távozik az összes levegő. Zihálva, sajgó bordával próbálom összeszedni magam. Valami kemény és fémes vágódik az arcomnak, az ütés erejétől oldalra billen a fejem. Csillagokat látok, számban a vér ízét érzem. Felnézve Crawley eltorzult halálmaszkra emlékeztető arcát látom, a temetőlidérc hátrahúzza ajkát hegyes fogairól.

‒ Jó éjt, husi ‒ suttogja, és felemeli megmaradt öklét. Az ütés elejét még látom, aztán minden elsötétül előttem, mintha kikapcsoltak volna egy számítógépet. Teljes leállás.