10

A városi törzsiesedést az első időkben még csak egy újabb múló szeszélynek tekintették, amely majd el fog halványodni, akárcsak az összes többi, hasonló őrültség előtte. Ám a törzsiek nem mentek el. Bizonyították az emberi természet alkalmazkodóképességét, és képesek voltak a túlélésre. Ősi szokásokat és technikákat tettek magukévá, és azokat alkalmazva éltek a városi dzsungelben. Megtalálták azokat a réseket a város ökológiájában, ahol élhetnek, vadászhatnak, felnevelhetik a gyermekeiket. Elvágták magukat a világ többi részétől. Létrehozták saját „rezervátumaikat " az agglomeráció káoszának közepén, kijelölték a területüket, és megvédték a betolakodók ellen.

És most már itt van a második generáció is, amely nem is ismeri a törzsön kívüli életet. Ennek egy része teremti meg a törzs folyamatos létének, jövőjének alapjait, míg mások ‒ mint a fiatalok általában ‒ fellázadnak szüleik eszméi ellen, és többet akarnak megtudni a társadalomról, melynek sosem lehettek a részei. Olyan helyekre húzódtak vissza, olyan elképzeléseket dédelgettek, melyeket szüleik elutasítottak. Egyesek a tapasztalatoktól megrázva visszatértek törzsükhöz, mások új életet találtak a külső világban, és a törzs sosem hallott róluk többé.

‒ részlet a Városi törzsek-ből. Dr. Niles Wolfe, Ambrosius Publications, 2049.

Meglepődtem, milyen könnyen beleilleszkedtem a törzs életébe. Sokkal nehezebbnek gondoltam, de most igazából otthon érzem magam. Senki nem csodálkozik rajta, hogy nem emlékszem rájuk; azt mondják, most már egy másik ember vagyok, és teljesen helyénvaló, hogy az új életemet tiszta lappal kezdem. Néhányan egyenesen úgy vélik, hogy a Rezonancia előtti idők kiesése azt jelzi, hogy igazán nagy sámán lesz belőlem, hogy a szó minden értelmében újjászülettem, és most már új szemmel nézem a világot.

A Hálójárók tárt karokkal fogadtak be a törzsükbe, és bár nincsenek itt vérrokonaim, teljesen úgy érzem magam, mintha egy család részét képezném. A törzsnek negyvenhat tagja él a Rox épületegyüttesében ‒ így nevezik röviden a bostoni Roxbury Pusztulatot. A törzs nagyját olyan emberek alkotják, akiket a társadalom kivetett magából, akik a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán kénytelenek a Rox vadonjában élni a város tiszta, védett céges enklávéi helyett. Papa Lo a törzs főnöke. Ő tart minket egyben vezetői képességeivel, és ő tanítja a törzs gyermekeit azokra a dolgokra, amelyek különlegessé teszik a Hálójárókat a Rox más törzsei között. Megmutatja nekünk a Mátrix útjait úgy, ahogy csak kevés más ember tudná.

De én most már mindent tudok. Belemerülök a Mátrix tudást és információt tartalmazó kútjába, mély kortyokban iszom az adatokat, akárcsak álmomban, és szert teszek mindarra az ismeretre, amire társaimnak, a területünknek, a minket körülvevő világnak szüksége van. Számos dolog, amit elsajátítok, ismerősnek tűnik, mintha olyan dolgokat tanulnék újra, amelyeket előtte már ismertem; előjönnek a régi beidegződések. Más leckéket teljesen újként tapasztalok meg. Nem vagyok meglepve, hiszen azt mondták, a beavatásom előtt is meglehetősen jól ismertem a Mátrix ösvényeit.

Az egyedüli dolog, ami nagyon ismerősnek, ugyanakkor nagyon idegennek látszik, az maga a Mátrix. A virtuális világ minden objektumát és folyosóját úgy ismerem, mintha a lelkemben konstruálták volna meg őket, mintha egész életemben ott éltem volna, de most már egészen másképp tekintek rájuk. A fülem mögötti króm adatjackbe dugott vezetéken kívül semmi másra nincs szükségem ahhoz, hogy összekapcsolódjak a kibertér más világával. Másoknak be kell iktatniuk egy számítógépet is saját maguk és a virtuális világ csodái közé, amely a jeleket általuk is értelmezhető érzetekké alakítja, de én közvetlenül tapasztalom meg a Mátrixot.

Minden nap több órát töltök becsatlakozva, a Mátrix területeinek felfedezésével. A hálózaton belül néhány másodperc alatt megkerülhetem a világot, és távoli helyekre juthatok el, akár egy szellem; gyorsabb vagyok, mint amilyenről a legtöbb számítógép-használó álmodni merne. Több millió ember látogatja a Mátrixot nap mint nap, de én egyike vagyok azoknak, akik hazajárnak oda.

Amint átlépek a virtuális ajtón, megbizonyosodom róla, hogy mindenki jól látja a perszona ikonomat. Az utcán a szamurájok élete vagy halála múlhat azon, mennyire fenyegetően néznek ki. Abban a pillanatban, ahogy belépsz egy helyiségbe, azonnal végigmérnek, és ez az első néhány másodperc a legfontosabb. Ha nem sugárzod azonnal azt, hogy „ne baszakodj velem, mert el lesz rontva a napod", akkor máris bajban vagy. Ugyanez a helyzet a Mátrix árnyasabbik felén, és a perszonámon minden arról mesél az embereknek, hogy nem jó velem kötözködni a kibertérben.

A legtöbb utcai szamuráj mulattatónak találná a gondolatot, mert aki nem ismeri a Mátrixot, az egyáltalán nem látná fenyegetőnek az ikonomat. A legtöbb dekásétól eltérően az én ikonom nem egy óriásrobot, krómszamuráj, állat, mitológiai szörny vagy hatalmas rovar. Nem rajongok a történelmi személyiségekért, pogány istenekért, mai hírességekért, de a virtuális valóságot benépesítő képzeletbeli karakterekért sem. Én máris legenda vagyok a kibertérben: egy technosámán, egy kiberadeptus, egy otaku; valaki, aki úgy tud belépni a Mátrixba, ahogy egy kétéltű a vízbe, aki egyaránt otthon van mindkét világban. Otromba kiberdekk nélkül, csak az agyamat használva.

A perszonám egyszerű, szinte semmitmondó, mivel pontosan úgy néz ki, ahogy én. A Mátrixban ugyanazokkal a „statisztikákkal", ugyanazzal a megjelenéssel rendelkezem, mint a fizikai világban. Nem érzem szükségét annak, hogy nagyobbnak mutassam magam a valóságosnál a kibertérben, mint ahogy jó néhány dekás teszi. Az élő perszonám ugyanolyan felépítésű, ugyanolyan magas, mint én, hogy a hasonlóság minél nagyobb, és ezáltal a reakcióidőm minél kisebb legyen. Az ikon az én sötét hajamat és szögletes arcomat viseli.

Mindent összevetve, nincs benne semmi különleges. Legalábbis egy krómozott imádkozó sáskával, egy márványból kifaragott Adonisszal vagy egy pár beszélő mellel ‒ ilyet is láttam némelyik túlzásba vitt anime-stílusú női perszonán ‒ összehasonlítva. De a Mátrixban nem az számít, mit csinálsz, hanem hogy hogyan. A perszonám lehet, hogy úgy néz ki, mint én, de ez azért van, mert a perszonám én vagyok, saját valóm kiterjesztése az elektronikus világban. Minden részlet, minden apróság ott van, akárcsak a való világban. A tekintetem mélységétől fekete, kifényesített cipőmig, köpenyem gyűrődéseitől és lebbenésétől egyedi hajviseletemig. És nem csak a látvány, hanem a többi érzet is, melyeket a programozók többsége elhanyagol ‒ azok az apró kis részletek, amelyek egy ikont sokkal valóságosabbá tesznek.

Mint például a hangok. A bőr halk recsegése, a szövet neszezése, a léptek zaja, a fémcsatok csilingelése, és a ruhához dörzsölődő ruha suhogása. Vagy a felület: a kényelmes bőr sima felszínétől a gyapjú érdességén át a fém tökéletes egyenletességéig vagy az emberi bőr lágyságáig. Még a gyapjú, a bőr és a test esővel és krómmal keveredő illatát is érezni lehetett. Mindezekből az apró elemekből egy olyan kép állt össze, amely mellett a többi dekás által használt fantáziaalakok csupán nevetséges rajzfilmfigurának tűntek, kétdimenziós, stílus és tartalom nélküli báboknak. A perszonám felbontása és megjelenése mindenki számára elárulja, aki egy kicsit is ért a programozáshoz, hogy hozzám hasonló dekással még sosem találkozott.

Az amatőröknek és a szakbarbároknak fogalmuk sincs arról, milyen bonyolult programozás szükséges egy, az enyémhez hasonló perszona létrehozásához, és természetesen az apró részletekre sem figyelnek fel. Mindössze egy minden sallangtól és villogástól mentes perszonát látnak, amiből levonják a következtetést, hogy valami százhatodik senki lehetek. Amit egyáltalán nem bánok, mert ez azt jelenti, hogy alulbecsülnek, és mire rájönnének, valójában milyen erős vagyok, már egy Denver méretű kilökődési sokk utáni fejfájásból próbálnak magukhoz térni. A Mátrix igazi dekásai ismerik az apró részletek jelentőségét, így amikor egy ilyen perszona bemegy valahová, azonnal felfigyelnek rá. Általában mindenhol van néhány zöldfülű, akik csak néznek bambán, amíg valaki el nem magyarázza nekik, ki és mi vagyok. Elismerem, kedvemre való, amikor arról folyik a sugdolózás, hogy ki lehetek valójában, és mit keresek az adott helyen. Egy kis rejtély csodákat tud művelni az ember hírnevével.

És a szem. A szem a legfontosabb rész. Ugyanolyan ibolyaszínű, mint az enyém ‒ ez a szokatlan szín kényelmetlen érzést kelt az emberekben, amikor a megfelelően hangsúlyos pillantással nézek rájuk. (Ez a virtuális világban, ahol nem kell pislognod, sokkal könnyebb.) Az én szemem olyan finoman van kidolgozva, mint a Mátrixban nagyon keveseké. Az élő lényem szemének mélységével rendelkezik, érződik mögötte az elme és a lélek. A Mátrix szempárai általában csak a semmire nyíló ablakok, de az emberek a kibertérben belenézhetnek a szemembe, és azt látják, hogy én visszanézek rájuk. Ez egy olyan különbség, amit biztosan észrevesznek, akár figyelnek rá, akár nem.

A Mátrixban sötét farmert, kék zubbonyt és fekete cipőt viselek, melyet egy szürke köpennyel egészítek ki (nagyon hatásosan lehet egy pillanat alatt előhúzni alóla dolgokat). A formuláimat az övemről lógó bőrtasakban tartom.

A formulák az én szerszámaim a Mátrixban, mágikus fegyvereim és varázslataim az elektronikus világban. A dekások olyan elnevezésű programokat használnak, mint Fekete Kalapács, Préselő, Aegis-IV és Soggoth, hogy megtegyenek valamit a Mátrixban. A programok a dekás agyával összekapcsolt kiberdekk interfészen futnak. A dekás kigondolja, mit akar cselekedni, és a program gondoskodik róla, hogy az megtörténjen ‒ lefordítja a feladatot a megfelelő képre. Egy támadó program például hasonlíthat pisztolyra, kardra, villogó energianyalábra, tüskékkel kivert buzogányra vagy bármi másra, amit a dekás kigondol, de ez az egész csak programozás. Egyik fegyver sem igazi, csak egy program. Egy eszköz.

A programokat meg kell írni, aztán eltárolni a kiberdekken, hogy később fel lehessen őket használni. Betöltik őket a dekk aktív memóriájába, melyet erősen korlátoz a tárkapacitás és a hardver processzorteljesítménye. És a dekásoknak úgy kell futtatniuk a programjaikat, hogy közben folyamatosan tudatában kell lenniük dekkjük teljesítményének.

A formulák teljesen mások. Nekem nincs számítógépem, amellyel a Mátrixra csatlakoznék, vagy tárolná a programjaimat. A Mátrixban csak az elmém és a szellemem erejével cselekszem, semmi mással. Van ugyan feji memóriám ‒ számítógépchipek az agykéregbe ültetve ‒, hogy a Mátrixból letöltött adatokat legyen hol tárolnom, de programokat egyáltalán nem használok. A létrehozott formulák belőlem származnak, akaratom és képzelőerőm segítségével teremtem meg a szükséges eszközöket a Mátrixban. Ezek nem illúziók, mint a dekások programjai. Ezek valódiak. A formulákat nem korlátozza a hardver és a memória. Az egyedüli határt a fantáziám szabja meg.

A legelső formula, amit megtanulok megidézni a Mátrixban, a szent kard, sámáni akaratom és hatalmam fényesen csillogó acélmanifesztációja, mellyel ártalmatlanná tudom tenni ellenfeleimet. Csak kevesen képesek ellenállni éles pengéjének. Más formulákat is készítek, és a bőrtasakban tárolom őket. Talizmánok ezek, melyek segítik tevékenységemet a Mátrixban; mágikus porok, ezüst rúnák, vékony fémláncok és egyéb kincsek.

A Mátrix felfedezése közben más utazókkal is találkozom: dekásokkal, akik árnyékként suhannak át a hatalmas társasági adatbázisokon. Összefutok másokkal is, akik olyanok, mint én vagy a törzs többi technosámánja. Apró csoportokban élnek más városokban, például Seattle-ben és Denverben. Beszélgetek velük az elektronvilágról, és fontos dolgokat tanulok meg az adatfolyamokról, illetve az azokat létrehozó rendszerekről. Harcosi képességeimet is fejlesztem, halandó és nem emberi lényekkel küzdök meg. Kevesen tudnak csak ellenállni hatalmamnak.

Tanulok Papa Lótól és a többi kibersámántól ‒ az én törzsemből és másokéból. Megmutatják nekem, hogyan képzeljem el, és idézzem meg szellemsegítőimet az elektronvilágban, és hogyan adjak nekik parancsot különböző feladatok elvégzésére. A Mátrix szellemei olyanok, mint a formuláink ‒ a kibertér anyagából épülnek fel, de annyiban különböznek a formuláktól, hogy ők nem eszközök, hanem segítők. A dekásoknak is vannak „keretprogramoknak" nevezett segítőik, de azok a kód lélektelen, élettelen automatái. Az én segítőim élő lények, a Mátrix szellemei. Megtanulom megidézni elmém és szellemem mélységeiből legelső segítőmet, akit Varjúnak nevezek el.

Nevéhez méltóan fekete, üvegesen csillogó krómszárnyai vannak, sötét szemében az értelem tüze ég. Parancsomra végigrepül a Mátrix ösvényein, bejárja a távoli területeket, aztán visszatér, és a fülembe suttogja, mit látott és hallott. Így még gyorsabban tanulok anélkül, hogy meg kéne mozdulnom. Varjú kikutatja számomra a rejtett rendszereket és a titkos tudást.

A másik segítőm egy egészen másfajta szellem. A neve Bakemono, és sokkal megfoghatóbb lény Varjúnál. Egy kicsi, hajlott hátú, torz manó, alig fele olyan magas, mint én. Sötét bőre szorosan feszül a csontjaira, furcsa, csontvázszerű külsőt kölcsönözve neki, a szeme pedig sárgán világít. Bakemono egy harcos és egy szélhámos keveréke, aki parancsomra felbosszantja, vagy megtámadja ellenfeleimet. Ő figyel a hátam mögé a Mátrixban, és apró feladatokat old meg, miközben én sokkal fontosabb dolgokkai vagyok elfoglalva. Bakemono ugyanazzal a vadállati elszántsággal és erővel harcol, amelyet én éreztem, amikor a temetőlidérccel küzdöttem a szervkereskedők raktárában.

Papa Lo azt mondja, nagyon gyorsan tanulok, de nem is számított másra.

‒ Mindig tudtam, hogy nagy sámán lesz belőled, Bábel ‒ mondja. ‒ Komoly feladatot tartogat számodra a sors. ‒ De sosem fejti ki bővebben, mire gondol.

A törzs idősebb tagjai más dolgokra is megtanítanak, melyekre mindenképpen szükségem van. A Rox egy városi dzsungel, az itteni élet különleges túlélési ismereteket igényel. Megtanulom a fosztogatás és zsákmányszerzés módszereit, és azt is, hogyan lopakodjak át észrevétlenül a betonkanyonokon. A törzs egyik öregje Vadász, neve egyben a közösségben betöltött szerepét is jelzi. Ő harcos, és a törzs egyik legerősebb védelmezője. Már hosszú ideje ismeri Papa Lót. Bár Vadász még nem annyira idős, a hajában már megjelentek az első ősz szálak.

Vadász megtanít a harcra és az önvédelemre. Azt mondja, a törzs minden tagjának tudnia kell, hogyan védje meg önmagát és a többieket a támadásoktól, és ebben Papa Lo egyetért vele. Még a sámánoknak is ismerniük kell a harc alapjait.

‒ Nem mindig leszel abban a kényelmes helyzetben, hogy a Mátrixban harcolhass ‒ mondja Vadász. ‒ Az ellenségeid néha a való világban próbálnak megtalálni téged. Ilyenkor a legjobb, ha minél távolabb maradsz tőlük, de ha ez nem megy, akkor tudnod kell, hogyan harcolj.

Megtanulok hát harcolni a puszta kezemmel és bármely, a kezem ügyébe eső fegyverrel. Vadász azt mondja, egy gyakorlott szemű harcos számára mindenhol található fegyver, de Vadász a mágia erejével erősíti látását. Harci tudása sokkal nagyobb, mint egy átlagos emberé, és olyan sebesen képes mozogni, akár a Mátrix szellemei ‒ mint ahogy az elektronok mozognak és reagálnak, a gondolat sebességével. Bár én is gyors vagyok, a nyomába sem érek gyakorlásaink alkalmával.

Nem vagyok a legjobb tanítvány a pusztakezes harcban. A lövészet már jobban megy (Vadász azt mondja, pontos szemem van), de a lőfegyverek nem azok az eszközök, melyeket a törzs tagjai gyakran használnak. A Roxban nehéz ilyesmit találni, és még nehezebb folyamatosan fenntartani a lőszerutánpótlást. A törzsnek ugyan vannak lőfegyverei, de nagyon nagy becsben tartják őket, és csak ritkán veszik elő.

Egy nap, gyakorlás közben megemlítem Vadásznak harcomat a temetőlidérccel, nem sokkal azelőtt, hogy ő és néhány másik törzsi harcos rám találtak a sikátorban. Beszélek neki a fegyverről is, amelyikkel megakadályoztam, hogy a temetőlidérc megöljön. Megmutatom neki az apró jelet a csuklóm hátulján, és rövid koncentrálás után, akár egy lecsapó kígyó, előugrik a sötét penge.

‒ A szellemekre! ‒ kiáltja, és egy lépést hátraugrik. A penge a csuklóm mögül mered előre, és pontosan rásimul a kézfejemre; enyhe hajlata követi kezem vonalát. Szinte nem is érzem a súlyát, ahogy próbaképpen meglendítem a karom. Vadász ismét közelebb lép, és megfogja a csuklóm, hogy közelebbről is szemügyre vegye a fegyvert. Halkan füttyent, amint végighúzza ujját a penge hátoldalán.

‒ Csúnya egy bökő, Bábel ‒ mondja elismeréssel. ‒ Láttam már utcai izomfiúkat pengével, de azok nem is hasonlítottak erre. Olyan, mint egy szabvány alkarpenge, de behúzva szinte észre sem lehet venni, a penge pedig valamilyen karbonszálas ötvözetnek látszik. Műszerrel sem nagyon lehet észlelni, és pokolian éles. Tudod, honnan van?

A fejemet csóválom.

‒ Amikor a törzshöz kerültem, már megvolt? ‒ kérdezem. Vadász megvonja a vállát, és most rajta a fejcsóválás sora.

‒ Nem tudom, kölyök. Lehet. Nincs olyan felszerelésünk, amivel meg tudnánk keresni a kibervereket, de ha lenne, akkor is kétlem, hogy megtaláltuk volna. Ha a Tamanousok ellen használtad, akkor meg kellett lennie. ‒ Még mindig nem emlékszem semmire a beavatásomat követő ébredés előtti időkből, és a penge tovább növeli a rejtélyek számát. Mindenesetre Vadász megtanít a használatára, és rá kell jönnöm, hogy valóban „pokolian éles": ugyanolyan könnyedén viszi át a fát és a műanyagot, mint Crawley kezének húsát és csontját.

Megkérdeztem Vadászt és a törzs néhány másik tagját, hogy milyen voltam a beavatásom előtt, és hogyan kerültem a törzsbe. Azt mondták, mindössze néhány hónapja vagyok a Hálójárók tagja. Egyszerű utcai dekásként tengettem napjaimat, és Varjú néven ismertek ‒ ugyanúgy, ahogy az első szellemsegédemet elneveztem. Azt mondták, illett rám a név. Amikor a Hálójáróknak végeztem valami munkát, Papa Lót lenyűgözték a képességeim, és megkért, hogy csatlakozzak a törzshöz.

Ha figyelembe veszem, milyen életem lehetett azelőtt, meg tudom érteni, miért fogadtam el az ajánlatot. Bár a Hálójárók sem éltek luxuskörülmények között, még mindig szerencsésebb helyzetben voltak, mint a Rox lakóinak többsége, és a törzs tudott magáról gondoskodni. Sokat gondolkodtam utcai dekásként töltött napjaimon és azon is, előtte mit csinálhattam. A Roxban születtem? Valószínűnek tűnt, mivel az innen származók többsége maradt is a városrészben. Ha a Roxban születtél, nem nagyon van hová menned.

Egyre többet tudtam meg a törzs történelméről, szövetségeseiről és ellenségeiről ‒ ez kötelességem is, hiszen sámán vagyok. Mindössze négyen tapasztaltuk meg a Mély Rezonanciát, és voltunk képesek belépni a Mátrixba szoftverek és hardverek nélkül ‒ pedig azokra még Papa Lónak is szüksége volt. Ez a tudás fontos emberekké tett minket, de ugyanakkor nagy felelősséggel tartoztunk a törzsnek; nekünk kellett a túlélésükhöz szükséges információt és tudást összegyűjteni a Mátrixban. A tudás hatalom, és rengeteg olyan információt lehet kisajtolni a kibervilág szellemeiből, amelyek sokat érnek a megfelelő emberek számára.

A dolog trükkje csak az, hogy meg kell találni ezeket az embereket, és el kell intézni, hogy ne akarjanak megölni azért, ami a birtokodban van.