VÍZIKUTYÁK

Robert Touzalin néven

 

 

Hallom őket. Érzem, ahogy mezítláb közelednek a móló sima, kifehéredett deszkáin. Felállók, a könyvet a székre fektetem, aztán megfordulok.

Cifra egy pár – gondolom –, elég soványak és törékenyek. Fejük simára borotvált, háromdimenziós skarlát kígyók vannak rátetoválva, minden öltözékük egy khakiszínű sort meg ganymédeszi jégből metszett nyaklánc, és valamennyi lábujjukon egy-egy apró gyémántgyűrű. Látom csillogni a gyémántokat. Egyikük arcán ismerős vonásokat fedezek fel.

– Igen? – mondom, hangom barátságosan cseng. – Miben lehetek a segítségükre, uraim? – A modorom határozott, mint mindig. Jól vagyok fésülve.

– Van itt egy csónakunk – mondja az egyik, és átnyújt egy gyűrött, izzadságtól átnedvesedett jegyet. – Korán jöttünk, de gondolom, fogad minket, ha már itt vagyunk.

Szétnyitom a jegyeket, és elolvasom.

– Oké – mondom nekik. – Szükségük lesz mentőmellényre. – Az állványra mutatok, ahol tucatnyi lóg belőlük. – Kérem, olvassák el a szabályzatot, azután majd kiviszem magukat.

– Remek! – Egy pillantást vet a könyvemre, hallgat, elolvassa a címet, arckifejezése semmitmondó és rideg. Barátja – az ismerős arcú – a mellényekkel kezd babrálni. Megfordulok és figyelem, észreveszem, milyen üvegesnek tetszik a szeme. Úgy mozog, mintha aludna, a szíjakat átfűzi a csatokon, és mindehhez túl sokat vigyorog.

Közelebb lépek, figyelem őt.

A barátja észreveszi és jön, hogy segítsen neki, megigazítja rajta a mellényt, aztán együtt elolvassák a jogok és kötelességek listáját.

Így elhatározom, hogy várok. Figyelek és reménykedem, hogy az én közbenjárásom nélkül is történni fog valami. Otthagyom a csónakházat, és az ólomlábakon múló augusztusi napon a víz felé sandítok. Viharos szél fúj, békés meleg van, a tó tükre üresen csillog. A móló mögött lapátkerekes csónakok csikorognak, zörögnek. Egy fekete, hátborzongató, gumitestű vízikutya bukkan fel a tó fenekéről, hogy levegőt vegyen. A vitorlások a fémbójákhoz kötve ringatóznak a vízen, frissen festve. Útra készen. Vörös-fehér vitorlázatuk van, amelyen az Enklávé címere díszeleg: magányos hegy tetején magányos fa, mögötte a nap egy fénytelen korong.

Lesétálok a móló végéig. Követnek. Belépek a csónakba, amit az ellenőrző útjaimhoz és a behajózáshoz használok. Felveszem a mellényemet, rögzítem a dereglyét, hogy be tudjanak szállni, aztán várok. Az ismerős arcú hirtelen tiszteletteljessé és serénnyé válik.

Elhelyezkednek egymás mellett, szemben ülnek velem.

– Szép napunk van – jegyzi meg a beszédesebb.

– Nagyon.

– Én jobban örülnék egy kissé erősebb szélnek – jelenti ki, mintegy nekem címezve. – Szeretek vitorlázni. Minél nagyobb a szél, annál jobban.

– A túl nagy szél nem sok örömet szerez.

– Úgy gondolja?

– Ha túl erősen fúj, legjobb kikötni.

– Igaz, igaz. – Könyökével oldalba böki a társát. – Ugye, így van?

Az ismerős arcú bólint, szélesen mosolyog, a kígyók a fején mintha szaporábban mozognának. Ha nem tudnám, hogy festve vannak, azt hinném, meg akarnak marni.

– Kész?

Elindítom a motort, a hajó szeli a hullámokat, közben gondolkodom. Hirtelen felismerem az ismerősebbik arcát, emlékszem erre az orra, ezekre a hideg, kék szemekre a múlt esti hírekből – csak a gyógyszerek meg a dús, fehér hajkorona hiányzik. A Nobel-díjas, akihez ez az arc tartozott, jócskán a kilencvenes éveit taposta, és azt nyilatkozta, hogy a kibővített fúziós programra fog szavazni. Biztosította a nézőket, hogy a költségvetés billiói okosan lesznek befektetve, fitymálta a technikai problémákat, amelyek eleddig minden erőfeszítést meghiúsítottak.

Ez a változata, amelyik alig tizennyolc éves lehet, most másvalamivel vesz le a lábamról. Nadrágja hatalmas zsebébe nyúl, és egy celofánba csomagolt kemény cukorkát vesz elő. Átnyújtja és vigyorog. Gyorsan a saját zsebembe csúsztatom az ajándékot.

– Remek. Kösz – mondom neki minden lelkesedés nélkül.

A beszédesebb figyel, tiszta, barna szemével végigmér.

„Figyelni fogom őket. Velük maradok. Ha vízbe pottyannak, kihúzom őket" – gondolom.

A vitorlásuk mellé húzok, megtartom a csónakot, ők pedig felmásznak és elhelyezkednek. A beszédesebb így szól:

– Köszönjük szépen.

Az ismerős arcú egy rövid oldalpillantást vet rám, megint elmosolyodik, aztán kezével olyan mozdulatot tesz, mint aki gyógyszert vesz be.

Eltávolodom.

Nem éppen gyakorlott mozdulatokkal, de elfogadható hozzáértéssel kötik le magukat a bójáról, aztán elvitorláznak. Motorcsónakommal követem őket. Hallom, amint háromszögletű vitorlájuk csapkod a szélben. Aztán megfordulnak, és egyre apróbbakká válnak a vízen. Továbbmegyek és figyelek. Combomon érzem a „cukorka" keménységét, előveszem, kicsomagolom és megszagolom a furcsa édességet.

– Gyerekek – mondom hangosan, és a csilogó vízbe hajítom a cukorkát. Aztán felpörgetem a motort, a csónak eleje megemelkedik, éles fordulatot tesz, mint a horogra akadt hal, és átsiklik az előbb keltett hullámokon.

 

A móló nagyobb része magasan a víz fölé nyúlik. A hatalmas cölöpöket a tó vizéből rárakódott szenny borítja. A dokk és a csónakház mögött a parkolóhely van. Egyik szélén áll a klubház meg az uszoda a teniszpályákkal. Itt-ott felnőttek és gyerekeik csoportja látható.

Mögötte, a fákkal benőtt dombok között az Enklávé üdülőhelye – lakóházak, iskolák és a modern kis kórház, ahol tavaly óta klónozást is végeznek. Idevezető utamon mindennap áthajtok az Enklávén. A házak szemmel láthatóan takarosak, aprók és gondozottak, az utcák olyanok, mint más utcák, csak ilyen neveik vannak: Newton, Freud meg Crick.

Az első kritikák ellenére ez nem a gazdagok és kiváltságosak enklávéja.

Az elhanyagolt móló meg a csónakház, úgy tűnik, gondosan megkomponált ütött-kopottságával, hiányos festésével és durva homlokzatával állja az uralkodó szél rohamait.

Egy pár álldogál a mólón. A móló alacsonyabb oldalához fordulok, kimászok, kikötöm a csónakot, mindezt egyszerű, gyakorlott mozdulatokkal. Nem figyelnek rám. A piros-fehér vitorlát figyelik, feléje mutogatnak és beszélgetnek.

A nő ízlésesen öltözött, szemrevaló teremtés. Gonddal barnított orrán hatalmas napszemüveg pihen. A férfi középmagas, gyenge testalkatú, az öltözéke harsogó színű mellzsebére egy telekügynökség címere van hímezve.

– Segíthetek? – érdeklődöm.

Mindketten rám néznek és bólintanak.

– Igen, segíthet – válaszol a férfi. – Az a csónak ... meg tudja mondani, hogy ki van rajta?

Megadom neki a jegyen szereplő nevet.

– Az Sarah és John fia – állapítja meg a nő.

A férfi bólint.

– Szóltunk neki, hogy tartsa távol magát a szenvedélyétől.

A férfi bólint.

– Igen, azt hiszem, mondtuk.

A nő rágyújt.

– Talán meg kellett volna ... – felém fordul. – James vele van?

– James? – kérdem.

– A fiunk – magyarázza a férfi.

– Úgy látom, James az – mondja a nő magabiztosan a csíkos vitorla alatt álló két apró alakot figyelve. Férje személyleírást ad a fiúról, bólintok, valóban ő az, aki elhajózott. Az anya megszólal:

– Tudja, hogy itt kellene találkoznia velünk. Most.

– Lehet, hogy nem ő az, drágám.

– Hah! – nevet fel a nő.

– Lehet, hogy elveszítette az időérzékét.

– Sam! – csattan fel a nő. – A bíróság elé kell állnunk. Ő is tudja. És nézz rá! Ilyen öltözékben nem állhat a bíróság elé!

Sam izeg-mozog. Mindez természetesnek tűnik számára.

– Adjunk neki még egy percet – javasolja.

– Miért?

– Csak próbáljuk meg. Kérlek.

– A francba! – A nő kulturált módon káromkodik, mintha valamilyen kézikönyvből nézné ki a szót, és most hiú módon; a tükör előtt gyakorolná a kiejtését.

Fegyverszünetet jelentenek be. Állnak, és együtt várnak, egyetlen szó nélkül, én meg visszavonulok, leülök és olvasok. Egy idő után szegény Sam szemérmesen bejön a csónakházba, és olyasmit kérdez, ami nem is érdekli.

– Miféle könyv az?

– Exobiológiai tanulmányok – mondom neki.

– Maga egyetemista?

– Az év nagyobb résziben igen. – Megnyomom a lap sarkát, mire a folyadékkristály egymás után jeleníti meg az oldalakat.

– A kisebbik fiunkat érdekli az exobiológia.

– Valóban?

– Úgy tervezik, hogy egy nyarat Houstonban tölt, ahol kísérleteket is végezhet.

– Valóban? Mennyi idős?

– Tizenegy.

– Nos – mondom –,~sok szerencsét kívánok neki.

– Köszönöm. – Sam már indulni készül. Közelebb lép. Láthatóan eszébe jutott valami, diszkrét pillantást vet rám, és így szól: – Még érdekelne valami. Meg tudná mondani Jamesnek, hogy a szülei várják? Találkozónk van vele

Egy percig hallgat. Aztán újra beszélni kezd, látszólag magában:

– Valójában nem rossz fiú. Kölyök. Ismeri a kölyköket. – Elnéz fölöttem, úgy mondja: – Csak egy kicsit aggódunk miatta. Ez minden.

– Természetesen – mondom. – Akarja, hogy kihozzam?-

– Csak mondja meg neki. Ha tudja.

– Természetesen. – A csónakházhoz megyek, újra felveszem a mentőmellényt, ujjaim ösztönösen mozognak. Aztán kilépek, a szél az arcomba vág. Azokról a dolgokról kezdek gondolkodni, amik egész nyáron át foglalkoztattak.

Vándorlélek vagyok. Egy túlélő. Ilyen-olyan évek után vissza kellett térnem az iskolába, és ott vállaltam munkát, ahol éppen kaptam.

Az Enklávé alkalmazott, mert értek a csónakokhoz, és mert látszólag kiegyensúlyozott vagyok. Ilyenekre van szükségük. Amikor alkalmaztak, figyelmeztettek, hogy ne foglalkozzam a klónokkal. Ne hagyjam, hogy megtévesszenek a híres arcok.

– Úgy bánjon velük, mint a közönséges gyerekekkel – mondták. – Magának mindegy, kinek a gyerekei, ugyanazokat a szabályokat alkalmazza rájuk, és mi hálásak leszünk érte.

Persze akkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy milyen nagy hibát követett el az Enklávé. A két klón öngyilkossága meg a harmadik, a rablógyilkos tárgyalása megtépázta korábbi jó hírnevét. A barátaim meg a családom két különböző véleményen voltak, amikor idejöttem dolgozni. A fizetés meg a tapasztalat az szép és jó, de kíváncsiak voltak, miféle őrültségre fogok bukkanni itt.

Minthogy bukkantam is.

Az Enklávé mintegy harminc éve épült – én akkor még meg sem születtem. Egy pirospozsgás kis nyálkatest voltam. Az egészet egy fura amerikai figura, egy gazdag texasi terveztette és pénzelte. Ha jól emlékszem, ez a texasi volt az utolsó olajbáró. Öreg volt már, és tudta ezt, meg bizonyos fokig azt is, hogy a világ a pokol felé tart. Vállalta hát a szaporítással járó kockázatot, letétbe helyezte a pénzt az alapítványra, és felbérelte a legjobb embereket. Az Enklávé célja és szándéka sosem volt titkok. És mivel a klónozás akkoriban még nem vált általánossá és széles körben elfogadottá, az Enklávé mindehhez jóságos képet vágott. Néhányan kétségbe vonták a célját és a módszereit, még az én családom is, huszadik századi értékítéletükkel csekély jót láttak a kísérletekben. „Ha néhány Einsteint vissza tudnánk hozni, hogy segítsen a világon – hangzott az érvelés –, akkor talán nem tartanánk istenkáromlásnak azt, amibe belefogtunk."

A klónozáshoz értékesnek ítélt embereket választottak -emberi minőségüket többféle mércével mérték. Szülőknek erkölcsös és értelmes, gyermektelen párokat választottak, akik képesek voltak elviselni a teszteket és az újságírók rohamait. A klónok mindenből a legjobbat kapták. Ezt többféle módon érték el. Sokat foglalkoztak velük, de nem kényeztették őket; tanították, de nem programozták és időről időre emlékeztették őket arra, hogy mi az erkölcsös és nagyszerű egy olyan világban, ahol égető szükség van ilyesfajta megkülönböztetésre. Végül, amikor mindezeket megértették, ténylegesen behelyezték nevelőanyáik méhébe, akik kihordták és megszülték őket.

Évente néhány tucatnyit. Páronként egyet-kettőt.

A tökéletes kis nyálkatesteket igen körültekintően nevelték fel, s utána vég nélküli vizsgálatokat végeztek velük.

 

A felnőtt nyálkatestek abbahagyják a vitorlázást, amikor megpillantanak. A beszédesebbik, James, a part mentén szélirányba fordul, a vitorla grafszövete petyhüdten lóg.

– A szüleik várják magukat – mondom nekik.

– Valóban? – A tiszta, fehér fővitorla lazán lóg a kezében. Az ismerős arcú békésen üldögél mellette, nyájasan mosolyog, és felém int.

Egy idő után kíváncsi leszek.

– Kijönnek?

– Egy perc – hazudja. Azt akarja, hogy ezt tudjam is.

– Megmondom nekik, hogy elindultak.

– Kérem. Tegye.

Meglöki a kormányrudat, a hajó megfordul és tovasiklik. A súrlódásmentes fiber hajótest sebesen megindul. A két izmos test automatikusan mozdul, lehajolnak, én a fogaimat szívom, megfordulok, és hirtelen gázt adok.

Az erős szélben metilalkohol-felhő leng körül.

Amikor a vállam fölött hátrasandítok, csak a tajtékfoltos vízen előre-hátra bólogató hajó apró vitorlájának csúcsát látom, amint lebukik, majd újra felemelkedik.

– Azt mondták, jönnek – mondom a szülőknek.

– Kihozhatná Jamest – közli az anya. – Azzal időt nyernénk.

Rövid gondolkodás után kijelentem:

– Jobban szeretném, ha a hajón maradna. Kettőjük közül ő a hajós.

– Kiváló hajós – mondja az apa némi büszkeséggel. Az anya feszülten hallgat, egyik cigarettát a másik után gyújtja meg.

– Légy türelemmel, drágám – mondja neki Sara,

– Fogd be a szádat, drágám – válaszol a nő, és Sam elhallgat, a szemeit forgatja, mintha bántaná a durva hang.

Kinyitom a könyvem. A csónakház árnyékos melegében, egy összecsukható széken ülve, egy Jupiterről szóló cikket olvasok. Jó néhány percig a cikkre koncentrálok, elzárkózom a külvilágtól. Azután felpillantok, és az anyát látom, amint le-fel járkál, és érdeklődés nélkül szemlél mindent: arca az aggodalom és a gyötrelem tükre, cigarettáját olyan erősen szívja, hogy ilyen távolból is tisztán hallom, ahogy kifújja a füstöt.

Kölnijének illata erős, biztosan sokáig érződik majd. Még mindig viseli a sötét napszemüveget, és el sem tudom képzelni, hogyan lát át rajta. Egy pillanatra megáll a magas asztal mellett, amin valamikor á csónakház kommunikációs berendezése állt, és fellobbanó érdeklődéssel érinti meg az üvegrost és rézvezetékeket, amelyek most halottak és porosak.

Magamtól válaszolok a kérdésre, amit feltenni készül:

– Múlt héten betörtek ide a kölykök. Mindent összetörtek, azt meg elvitték.

Nem szól semmit.

– Azt javítják meg utoljára. Azt cserélik ki utoljára. Ez az én formám – mondom neki. – Itt ülök, és csak egy telefonom van.

Tovább járkál, engem kerülget. Megpróbálok tudomást sem venni róla, visszatérni az olvasmányomhoz, de azon kapom magam, hogy a cipőjének tompa koppanásait figyelem. Elhalad a szárazdokk mellett, ahol öreg, algáktól mocskos és sérült csónakok várnak arra, hogy rendbe hozzák és újra eladják őket. Lelki szemeimmel látom, amint elhalad a mentőmellények, a kifüggesztett szabályzat, majd a csirkeketrec előtt, ahol a metil-alkoholt, a tartalék motort meg azokat a válogatott furcsaságokat tartom, amikre az embernek egy csónakházban szüksége lehet. Most pedig itt van mellettem, hirtelen megáll, és így szól:

– Elfoglaltnak látszik.

Felpillantok.

– Hogyan?

– Elfoglaltnak látszik. – Mellettem áll, a könyvemet nézi, és én vele együtt olvasom a fennkölt címet: DNS-szintézis alacsony légnyomáson lebegtetett szilikátokból.

Valójában nem mondott semmit, de pillantását kérdésként fogtam fel.

– Ez olyasmi, amit tavaly fedeztek fel a Jupiter-expedíció során – magyarázom.

– Az az automata ballon, amit ledobtak? Amelyik hónapokig sodródott a szélben?

Közel van az arca, és a szemüveg lencséjében megkettőzve látom magam. Fittnek és napbarnítottnak látszom.

– Mindenesetre DNS-t talált – mondom –, minden élet alapját, ami ott lebegő részecskékből alakult ki. Évente több millió tonnányi.

– Valóban? – Fogja a másik összecsukható széket, leül és megjegyzi: – Elfáradt már valaha? – Ő fáradtnak látszik. – Nem, nem tudtam, hogy odafent életet találtak.

– Nem, nem a Jupiteren. Nem – mondom neki. – A Jupiter légköre túl labilis. A DNS mindig az alsóbb rétegekben száll le, a forróbb régiókba, ahol elbomlik. Ez persze vicces, nem?

– Úgy találja?

– Van egy bolygó az élet valamennyi feltételével. Elemekkel, energiával és így tovább. A Jupiter pedig kitartóan elégeti mindezt, és az élet nem tud kifejlődni. – Fellelkesülök, majdnem boldog vagyok, hogy elmondhatom, amit tudok. – Elszomorít ez a pazarlás – mondom neki mosolyogva. – Ennél nagyobb tragédia még nem esett meg.

Arckifejezése hirtelen rejtélyes módon megváltozik.

– Ha nem haragszik, inkább mellőzze a „pazarlás" meg a „tragédia" szavakat – mondja, a hangja hideg és könnyed.

Nem szólok semmit, így szól:

– Én személy szerint nem hiszek a szavakban. Számomra nem léteznek. – Szünetet tart, majd így folytatja: – Szerintem bármi történik is a világgal vagy egy személlyel, az a végzet rendelése. Csak mert a dolgok nem szerencsésen alakulnak ... nos, érti, mire gondolok? Maga értelmes, érti, amit mondok.

Nem válaszolok semmit.

Az inge elején lévő varrással játszadozik. A ruhadarab a legújabb nyári divat szerint készült, sárga anyagból varrták, és át meg át van szőve vékony csövecskékkel. A csövecskékben hűtött folyadék áramlik, ettől kényelmes a viselete. Egy kompresszor meg egy apró hűtő van valahol a hátán elrejtve. A hűtésnek köszönhető a ruha lágysága, s ez egyben egyfajta védőréteg is.

Egy idő óta kíméletlen határozottsággal csak játszik a ruhájával, majd hirtelen abbahagyja, felpillant és bejelenti:

– Elfogyott a türelmem.

– Hogyan?

– Kérem – mondja –, ha tudja, hozza ide a fiamat.

 

A szél már hűvösebb. A hullámok magasabbak és tarajosak. A veséim mintha összezúzódnának a hajó orrán átzúduló hideg hullámok nyomása alatt – ez az én saját kis légkondicionálóm –, miközben a csónakot keresem, amely valahogyan eltűnt.

– Most nincs kedvem – figyelmeztetem a szelet. – Úgyhogy ne tegyél próbára.

Végignézek a partvonal mellett, a vörös-fehér vitorlát keresem. Itt-ott vastag műanyag csövek látszanak. A csövek a tóból a távoli földekre vezetnek. Már láttam azokat a földeket – kukoricaszárak nyolc-tíz cső súlya alatt hajladoznak, a búza szára oly erős, hogy a szél nem képes meghajlítani; a lucerna olyan zöld, hogy már-már feketének látszik. Ezen elcsodálkoztam. Kölyökkoromban, emlékszem, a farmerek kék overallt viseltek, traktort vezettek, és érződött rajtuk foglalkozásuk illata. Ma hivatalokban ülnek, távol a földektől, és gombokat nyomogatnak, robotokkal műveltetik a földeket, amelyek éppoly gondozottak, mint manikűrözött körmeik.

Kíváncsi volnék, mit jelent az, amikor az ember harmincéves korában úgy érzi, hogy az időben utazik.

A tavon van egy hátsó öböl. Megkerülöm a csúcsot, belesek, és megpillantom a vitorlást, egy kisebb liget mellett feneklett meg. Látom a narancssárga mellényeket, a hajó orrára vannak terítve, a vitorla pedig úgy lóg, ahogy a szél összekuszálta. Átvágok a kis öblön. Senkit nem látok. Partra futtatom a csónakot, kimászom, és magamban átkozódom, gondolatban máris zavarom őket vissza a mólóhoz.

Egy ösvény kanyarog a liget fái közé.

Nyugodtan elindulok rajta, figyelek és hallgatózom.

Ahol elfogynak a fák, ott ülnek egymás mellett a napon. Az ismerős arcú nevet. Egyikük sem szól. Amint közelebb érek, James furcsán rám néz, és én elfelejtem, hogy mit akartam nekik mondani. Leülök velük szemben egy fatörzsre, és a szemöldökömet ráncolom.

James megemészti a látványt.

– Megtalált minket – mondja a barátjának. – Elkapott bennünket.

A barátja kacarászik.

– Biztosan azt hiszi, hogy gonosztevők vagyunk – mondja James –, banditák.

– Nem.

– A szüleim azt hiszik, hogy én egy szar alak vagyok.

Nem szólok semmit.

Higgadtan néz rám. Szemei tiszták, élesek. Ránézek, mintha most látnám először, nem veszek tudomást a vörös kígyókról meg az ékszerekről, inkább a fiút nézem, aki egészen más, mint én; aki őrültnek látszik, az a zavart tekintet oly gyakran jelenik meg az arcán... a kétségbeesés, a düh vagy a teljes kimerültség kifejezése – nem vagyok egészen biztos benne.

– Nos – mondja –, árulja el. Miért vallott kudarcot az Enklávé? Hm?

– Hogy érti ezt?

– Miért nem sikerülnek a klónok? Egész nyáron itt dolgozott. Látnia kellett.

– Nem mindegyikük olyan rossz. Szerintem.

James ezen jót mulat.

– Ön szerint?

– Szerintem.

– Ismerek egy kiónozott költőt, aki a fejével keresi a pénzét.

– Valóban? – mondom. – Nos, olvasson inkább történelmi műveket. A költeményekhez képest az kész krimi.

– A barátja újabb cukorkát talál a zsebében. Jamesnek nyújtja, az elveszi, majd egy idő múlva kicsomagolja és visszaadja.

– Szimfóniákat írtam – mondja James. – Az előző életemben. Húszéves koromban világhíresség voltam.

Csendben és nyugodtan hallgatom.

– Rohadt zene – mondja.

Felállók, és így szólok:

– Mennünk kell. – Jamestől megkérdem: – Tudja egyedül kezelni a csónakot?

Az a tekintet megint kiül az arcára. Hangja távolinak tűnik, amikor válaszol:

– Nem.

– A barátja semmiképpen, az biztos – mondom. --Azt akarom, hogy ő is velem maradjon.

– A cukorka blokkolja a magasabb rendű funkciókat – jelenti ki. – Az ő motorikus funkciói kifinomultak, nekem elhiheti.

Felállnak és elindulnak. Figyelem az ismerős arcút, amint óvatosan lépi át a gyökereket, ágakat. Ott, ahol az elszívócső keresztezi az utat, megáll, szétterpesztett lábakkal leül a csőre, és enyhén kába tekintettel bámulja a csőben áramló vizet.

– Menjünk – mondom. Jamesre nézek. – Emelje fel, kérem. Most nem érünk rá ilyesmire.

– Ssss! – Az ismerős arcú felemeli a kezét, a másikkal pedig mutatja. – Nézze – mondja halkan –, nézze!

A szüretien víz zöldes színű, benne hordalékdarabok örvénylenek. A vízben ott vergődik egy vízikutya, kövér és utálatos és végtelenül tehetetlen, eredménytelenül vonaglik, amint úszni próbál.

– Ostoba jószág – mondja James.

– Én kedvelem őket – jelentem ki.

Felhorkan, undorral néz rám.

Magyarázni kezdem:

– Van az Európán egy lány, amelyik hasonlít ehhez. – Kis szünet után folytatom: – Az Európa a Jupiter holdja.

– Tudom.

– A lény a jég alatt él, ott úszkál – mondom neki. – A környezete állandó, hideg, sötét és sivár. – James tüntetőleg nem figyel rám, a fák tetején a szelet figyeli. – De néha becsapódik egy meteor. Vagy kitör egy vulkán. Olyankor a jég megolvad, és a gyenge napfényben kivirágzik a plankton. Villanásnyi tavasz.

– úgy?

– És ez idő alatt a lény szaporodik. Tojásokat rak a vastag iszapba, ahol milliószámra kelnek ki, és ha eljön az idő, felnőnek, és azok is szaporodnak, ahogy a gyerekeik és azok gyerekeinek gyerekei és így tovább. – Kis szünet után folytatom: – Aztán újra sötét lesz. És hideg. A planktonok többnyire elhalnak – mondom nekik. – Olyankor a kétéltűek ritkábban szaporodnak. Csak néhány tojást raknak. Jobbára csak kiónozzák önmagukat. Nem feltétlenül csak szaporodnak, mint látja.

– Nem – erősíti meg James.

– A természet tudja, hogy a természetnek mire van szüksége – magyarázom. – A klónozásnak csak akkor van értelme, ha a környezet változatlan marad. Csak tökéletes körülmények között lehet tökéletesen létrehozni. De ha a dolgok csak átmenetiek... nos, akkor új modellre van szükség. Új típusokra. Szexre meg a gének keveredésére.

– Oké.

– Mindenütt így van ez – teszem hozzá.

– Hiszek magának. Igen.

– Az előbb megkérdezte... hogy mi romlott el.

– Köszönöm – mondja, és rám bámul. Aztán bő zsebébe nyúl, kivesz egy újabb cukorkát, és miután az ismerős arcú felé mutatja, a part felé hajítja. Az ismerős arcú felpattan, és rohanni kezd a fák között.

– Ez egy hülye – mondja James. – De azért kedvelem.

Végül is felmásznak a vitorlásra, és felveszik a mentőmellényt. Szeretném, ha az ismerős arcú velem maradna, ezt meg is mondom Jamesnek, aki kijelenti:

– Ne vigye őt magával. Képes a tó közepén kiugrani a csónakból.

– Ha maga mondja.

Megragadva az alsó vitorlát, James megpróbálja szélirányba fordítani a hajót.

– Leragadtunk – mondja végül. – A tőkesúly.

A tőkesúly elmerült az iszapban. Ki kell vontatnom őket. Megkérem Jamest, hogy legyen szíves, tartsa egyenesben a hajót, mire ismét kiül az arcára az a bizonyos kifejezés.

– Ott várnak?

– A szülei?

– Azok.

– Biztosan.

Otthagyom a hajót. Sietek vissza, és ott találom őket, ahol hagytam. Csendesek és feszültek, mint egy polgárokból, álló delegáció, akiket a hunok fogadására küldtek ki.

Nagy reccsenéssel csapódom a móló oldalához, kikötök, kimászom, és csatlakozom hozzájuk. Tenyeremmel ellenzőt formálok a szemem elé. Nemsokára láthatóvá válik a piros-fehér vitorla, mire az anya így szólt:

– Tudja, hogy jócskán elkéstünk? Már nem állhatunk a bíró elé.

Sam sóhajt.

– Maga mit kezdene egy ilyen gyerekkel? – kérdi az anya rám pillantva.

Vállat vonok.

– Méltányolom a véleményét.

– Ő nem reménytelen eset – hallom a válaszomat.

– Nem tudja azt maga – jelenti ki –, nem tudhatja.

Nincs kedvem vitázni.

– Láttam már rosszabbat is ezen a nyáron – mondom. – Higgye el. Láttam már néhány kétes esetet idelent.

– Valóban?

– Tudnék mesélni.

– Tudna?

Vitázni akar, hogy kinek a gyereke őrültebb.

Sam félbeszakítja:

– Igaza van, drágám. Van különbség egy áruházi tolvaj és egy gyilkos között.

– Ő több, mint tolvaj, ezt te is tudod!

A férfi rám néz.

– Eltúlozza – bizonygatja. – Igazán.

Látszik rajta, hogy nem biztos benne, hiszek-e neki.

A nő elhajítja a cigarettáját, széttapossa, majd azonnal rágyújt egy másikra. A kifújt füst a háta mögé szállt. Alig érzem az illatát a víz vaskos bűzétől.

– Maga értelmes ember – mondja Sam. – Milyen embernek tart minket?

Ezen a környéken, úgy látszik, az emberek hajlamosak a vizsgálódásra, következtetésekre. Számukra ez oly természetes lehet, mint a levegővétel.

– Elmondaná? – kérdi. – Azt hiszem, mindketten kíváncsian hallgatnánk.

– Valóban – mondja a felesége. – Mondja meg, mitől őrült meg a fiunk.

– Ő igen nehéz helyzetben van – jelentem ki.

– Ő?

– Abban bizony – mondom. – Megadatott neki egy második élet lehetősége, és ő a lelke mélyén nem tartja méltónak magát rá. Túl sokat várnak el tőle, és ő tudja, hogy bármilyen jól csinálja is a dolgokat, mindenképpen kudarcot fog vallani. Hogy az előtte élt James lesz az, akire emlékezni fognak.

– Ez ostobaság – közli velem a nő. – Honnan tudhatná ezt?

– Ő – emlékeztetem – egy intuitív zseni. Mindannyian azok. Éppen ezért vannak itt, nem? – kérdem.

Dühös. Samre néz, tőle várja, hogy megvédje a család becsületét. De Sam csak megvonja a vállát, és megjegyzi:

– Lehet, hogy van benne valami.

– Ó, édes istenem!

– Nos, nézz körül – mondja a férfi. – Nézd azokat a gyerekeket, akik vagyonos családba születtek. Vagy a tehetségeseket. Nekik is vannak problémáik, nem?

Komoly szemekkel pillant rám.

– Őket nem kötik ilyen elvárások, így van?

– Talán nem – bólintok. – Talán igen.

A vitorlás már közel jár, ide-oda siklik a vízen. A hajót figyelve azon tűnődöm, mit lophatott James. Valami csekélységet. Esetleg valami képtelenséget. Aztán elönt az emberszeretet, és kíváncsi leszek, mi a helyzet ezzel a két emberrel: életüket és önbecsülésüket áldozzák arra, hogy a fiukat értékes embernek őrizzék meg. Aztán látom, amint egyikükről lehull a dicsfény.

– Tudom mi az oka – mondja végül az anya határozottan. – Azt hiszem, valami elromlott a kórházban.

– Lehet – visszhangozza Sam meggyőződéssel. – Talán az történt.

– Nem értem – mondom. – Mi?

A nő rám sem pillant, úgy mondja:

– Az orvosok nem tudhatták, hogy a sejt, amit kiónoztak, egészséges-e.

– De vannak tesztek...

– Ó, nem! Egy ponton túl az mit sem ér – állítja a nő. – Mutáció is felléphet. Vagy megsérülhet a transzplantáció során.

– Ez persze csak a mi elképzelésünk – mondja Sam különös büszkeséggel. – Mutáció – mondja, mintha az ok megnevezése megszüntetné a bajt. Mintha orvosolná azt. – Van benne logika, nem?

– Azt hiszem.

– Mi a véleménye? – szeretné tudni. – Mint egyetemistának.

Nyíltan megmondom neki:

– Nem vagyok elég képzett, hogy válaszoljak erre.

Sam bólint, elégedett kitérő válaszommal.

– A sors, az sors – mondja halkan a felesége. – Nem menekülhetsz előle. – És halványan elmosolyodik, mintha valamilyen titkos győzelmet aratott volna.

 

A csónak már itt van. A móló alacsonyabb végéhez megyek, megpróbálok távolságot tartani köztük és köztem. Gondolkodom, elképzelem magam mint egy klón apját. Hiúságomat táplálva normális képeket gyártok. Egészséges környezetet, családi boldogságot.

A vitorlát kibontották. A grafitszövet megfeszül a szél és a napfény súlya alatt. Látom Jamest, amint áthajol a csónak oldalán, a hasára támaszkodik, feje jóval a hajó pereme alatt van.

Feszültnek, fáradtnak látszik. Amint eléri a kötelet, kihalássza a vízből, és felkészül, hogy a bójához kösse.

Észreveszem, hogy nincs rajta mentőmellény.

Biztosan levette, hogy könnyebben mozoghasson, gondolom, és elhúzom a számat.

A csónak egyenesen a nyitott bója felé halad. Ahelyett hogy a széltől elfordulva simán besiklana a bója mellé, a másik klón a kormányrúdba kapaszkodva a szélre bízza a dolgot. Szélroham támad. James kihajol, és megragadja a bója tetején az egyik hurokszemet, de valahogy kicsúszik a kezéből, és ő leesik a hajó pereméről. Mindez egy pillanat alatt történik. Elmerül.

Hallom, hogy Sam felkiált. Az ismerős arcú nem csinál semmit. Láthatóan nincs tudatában, hogy egyedül maradt, a tekintete üres, szemei a semmibe révednek, a csónak minden cél és szándék ellenére, mint egy élettelen test, továbbsiklik.

A hajó összetörik. Látom, amint a tőkesúly lassan belefúródik valami puha dologba. Lábujjhegyen állok, gondolkodom, próbálok mozdulni, gyorsan eldönteni, mit is tegyek.

Végül megfordulok, felrohanok a csónakházhoz, a csirkeketrechez, és felkapom az első búvárszemüveget, amit meglátok.

Visszaérve a napra, rohanni kezdek, megpillantom az iszapos partra kihúzott csónakot.

– Hozzanak segítséget! – kiáltom.

A szülők egymás mellett állnak, nézik az üres bóját meg az üres vizet.

Azt mondom nekik:

– A klubház! A telefon!

Megfordulnak. Valahogy rájövök, hogy beszélgetnek. Nem sírnak, nem siránkoznak, csak beszélgetnek. És most Sam feltartja a kezét, a mozdulat azt jelenti: „Egy pillanat!"

Megcsúszom, megállok és bámulok.

A keze úgy marad, mintha elfeledkezett volna róla. Arca bátorságot és elszántságot tükröz. Azt suttogja:

– Adja meg a lehetőséget. – Majdnem kétségbeesetten mondja: – Kérem.

– Micsodát?

Nem tudja kimondani. És én tudom, mire érti. Hogy mit akarnak. Jóisten!

– A telefon! – üvöltöm. – Keressen egyet!

Elfordulok.

A felesége felkiált.

– Maga nem érti! – jelentette ki. – Ez megváltás volna. Kérem.

Rohanok. A csónakba ugrom, elkötöm, megnyomom az indítógombot, és elindulok. Senki más nem mozdul. Elhaladok a móló mellett, és ordítok. Rám bámulnak. Akárha mérföldnyi távolból kiáltanék.

Az anya láthatóan azt mondja:

– A sors. – Újra és újra, hang nélkül. A napszemüvegét levette, összefont kezében tartja. Az egyik szeme fekete, dagadt, könny csillog rajta.

Káromkodom. Megfordulok, és a bója felé igyekszem, leállítom a motort, visszatartom a lélegzetem, remélem, nem szabdaltam össze a testet a víz alatt.

A legegyszerűbb mozdulatot is lassan végzem.

Kikötök a bójához. Ráköpök a szemüvegre. A hüvelykujjammal szétkenem az üvegen.

Aztán felteszem, és a csónak pereméről beugrom a vízbe, a lábammal irányítom magam.

Körülöttem a – víz meleg és sötét, egy percig vakon úszom. Lejjebb merülök, amíg a lábam el nem éri a hűvös iszapot. Aztán forgolódni kezdek, figyelek, iszapfelhőt kavarok magam körül. Mellettem hínárfolt, zöld és kusza. Amikor közelebb úszom, egy undok arcú vízikutya bukkan elő, rám bámul, ijedtemben kifújom a levegőt, és a felszínre kell úsznom.

Nagy levegőt veszek, és újra lemerülök.

Ezúttal a bója alatt kutatok, a hínárban keresgélek, és amikor valami megcsillan előttem, megragadom a gyémántgyűrűs lábat.

„Uramisten!" – gondolom, és arra vagyok kíváncsi, vajon fél tetemet húzok-e elő. De a sovány láb után ott a sovány test, ernyedt ugyan, de egyben van, és én megragadom Jamest az álla alatt, a felszínre húzom, és valahogyan megtartom, az arca a víz felszíne fölött van, fején a vörös kígyók felém nyújtózkodnak.

Úszni kezdek a hátamon, a móló felé igyekszem. A szél és a víz zúgásán át meghallom egy távoli sziréna bőgését, a hang egyre erősebb. Valaki telefonálhatott, gondolom. Sebesen közeleg a segítség, ettől megkönnyebbülök. Kimerít az úszás. James el akar menekülni. A hullámok le-fel dobálnak bennünket, a lábaim mintha ólomból volnának: és azon a ponton, amikor már-már úgy érzem, hogy elkap á görcs, és ott pusztulok, a jobb sarkammal megérzem a feneket, és felállók, a víz a mellemig sem ér.

A mólón emberek állnak – a klubházból és az uszodából –, híres arcú fiúk és lányok és felnőttek, akik visszafogják őket. A sziréna bőg, minden más hangot elnyom. Sam a móló szélén áll, kinyúl, de nem veszek róla tudomást, felmászom, és egymagam húzom fel Jamest a kifehéredett deszkára.

Olyan sovány, hogy szinte nincs is súlya.

Amikor az apja segíteni akar, a könyökömmel tartom távol.

A sziréna elhallgat. A tömeg szétoszlik. Egy fehér köpenyes nő meg egy férfi érkezik, letérdelnek, és Jamesszel kezdenek foglalkozni. Lassan hátralépek, hagyom, hogy a légzésem és az idegeim lecsillapodjanak.

Most olyan kicsinek látom. Inkább halálra éhezettnek látszik, mint vízbefúltnak. A szülei mellette állnak, kezét szorongatják, és olyasmiket motyognak, amiket a szülők ilyen helyzetben mondogatni szoktak.

Figyelem őket.

Egy perc múltán az anya felpillant, a szemüveg megint rajta van, egy pillanatra meglátom benne a tükörképemet. Elhalad mellettem, vigyáz, nehogy hozzám érjen.

Otthagyom őket. Két kislányt találok a ketrecben, elzavarom őket. Leteszem a búvárszemüveget, és visszamegyek a vitorláshoz.

Az a parton áll, üres. Valami eszembe jut. Végigpillantok a kisebb tömegen, sehol sem látom az ismerős arcút. Megkerülöm a csónakházat, kimegyek a parkolóba. Ott áll a mentőautó, a hátulja nyitva, a motor pattog, amint hűl.

Két rózsaszín talpú, sárzoknis láb nyúlik ki a hátuljából.

Megkerülöm az autót, és megpillantom a katonazöld nadrágba bújt, karcsú testet. A klón egy fiókban kutat. Figyelem. Nyakában olcsó bizsulánc himbálódzik. Halkan megköszörülöm a torkomat.

Megfordul. Mintha engem várt volna, bólint és mosolyog. Azután megfordul, és tovább kutat, kihúz egy másik fiókot.

Az ajtó üvegében megpillantom magam. A hajam sötétebb, mint a szüléimé, az orromban van valamennyi arab jelleg, és kölyökkoromban titokban klón szerettem volna lenni. Úgy tettem, mintha újraszületett zsarnok volnék – és reményeim reménye az volt, hogy gondtalanul élhessek.

– Hé! – mondom. – Professzor! – Megcsiklandozom meztelen talpát, és azt mondom: – Ideje indulni.

Megfordul. Kinyújtja a kezét. Hirtelen átnyújt egy tucatnyi kémcsövet – mindegyik tele ragyogó folyadékkal –, és én addig tartom a kezemben, amíg rám nem pillant, és nevetségesen lassan ki nem jelenti:

– Nem a magáé!

És fürgén visszaveszi tőlem a kincseit.

 

 

Nemes Ernő fordítása

 

(* Mudpuppy: a Necturus nemzetséghez tartozó észak-amerikai kétéltű, amely különösen feltűnő kopoltyúval rendelkezik. Legismertebb faja a Necturus masculosos. Vizikutyának is nevezik)