12.

A középkorú asszonyhoz illő szürkék eltűntek, s helyette megjelent egy öregasszony vonzódása a minél rikitóbb színekhez. Gazdagon díszített, elegáns borvörös ruhát, borvörös kalapot, széles aranyövet és hozzáillő cipőt viselt. Az étrendtől és a mozgástól lefogyott, teste tömörré, feszessé vált. Remekül hozta a mostani állapotának megfelelő formáját – a sportos, kényelmes életet élő özvegyét. Amikor meglátta az ajtóban álló gyerekeit, elmosolyodott – őszintén és boldogan, még ha csak pillanatokra is. Azután valami ijesztőt vett észre az arcukon.

– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan. – Drágáim, mi baj van?

Kala a bátyjára nézett, majd a válla fölött hátrapillantott.

Az utcán egy felirat nélküli furgon parkolt. Semmi különleges nem volt rajta, hacsak az nem, hogy a hátulját lenyomta egy C kategóriás tépőgép és egy nagy teljesítményű csörlő rettentő súlya.

A furgon három nap leforgása alatt már a negyedik kocsijuk volt, és Sandor akár holnap kicserélné, ha úgy ítélné meg, hogy az segít.

– Épp indulóban voltam – közölte az anyjuk, és hogy senki nem szólt rá, hozzátette. – Rendes körülmények között nem szoktam így öltözni...

– Ne menj el! – mondta a fia.

– A barátaiddal találkozol? – kérdezte Kala – Hiányozni fogsz valakinek ha nem jelensz meg?

Mami megrázta a fejét.

– Csak a szokásos pénteki teadélutánra megyek. Ismerek embereket, de nem, nem hiszem, hogy bárki vár engem.

Persze, hiszen szabbat volt megint.

– Beállhatok a furgonnal a garázsodba?– kérdezte Sandot.

Mama bólintott.

– De ki kell hoznod az én kocsimat...

– A kulcsokat! – szólt a fia.

Mama kikotorta egy hamis élcszemekkel kivarrt táskából Sandor pedig megindult lefelé a lépcsőn.

Kala jóleső érzéssel lépett be a házba. Annyi év után is ugyanaz a berendezés és ugyanaz a szőnyeg fogadta a nappaliban, jóllehet minden kicsit kopottasabbnak tűnt. Itt, e meglepően ismerős környezettől körülvéve hirtelen minden feszültség fölengedett benne. Nem tehetett róla, hirtelen úgy érezte, képtelen állva maradni, és mihelyt leült, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy elaludjon.

– Mi történt? – kérdezte ismét az anyja. – Mi a baj?

– Majd mindent elmagyarázunk, mami.

– Szörnyen nézel ki, édesem. Mindketten szörnyen néztek ki. – Az idős asszony leült Kala mellé a hepehupás heverőre, s egyik kezével megpaskolta lánya térdét. – De örülök, hogy együtt látlak benneteket.

Kala eközben halkan sírdogálni kezdett.

– Meséld el, drágám!

Az egész történet jóformán egyetlen lélegzetre bukott ki belőle. Újból, életében immár másodszor, elrabolták. s kiszabadításakor Sandor ezúttal két embert ölt meg. Egy további menyasszonnyal egy vaktában kilőtt golyó végzett, ketten pedig súlyosan megsebesültek.

– És ott kellett hagynunk őket – vallotta be Kala. Miután lefegyvereztük a testvéreket és a menyasszonyokat, elsősegély-felszerelésekkel és két üzemképes teherautóval együtt magukra hagytuk őket... leszámítva azt, hogy Sandor kilőtte a kerekeiket, mielőtt elhajtottunk volna a buszukkal, hogy egérutat nyerhessünk...

Anyja mozdulatlanul tartotta magát, nyitott szájából nem ki hang.

Egy tépőgéppel is felszerelt, nagy és hosszú busz volt. Sandor átvitt minket a hegyeken. Nagy sebességgel. Nem is tudom, miért nem karamboloztunk, de megúsztuk. Egy szerelőműhelynél megálltunk. onnan telefonálgatott, azután száz mérfölddel arrébb találkoztunk néhány barátjával... még a börtönben ismerte meg őket, azt hiszem.

– Mikor volt ez?

– Szerdán – felelte Kala. – A barátai segítettek Sándornak levonszolni a tépőgépet a buszból. Adtak nekünk egy új teherautót, és megtartották maguknak a kondenzátort meg a többi drága szerelvényt. Körülbelül két mérföldet tehettünk meg mi ketten, s akkor Sandor ellopott egy második teherautót, mivel nem bízott meg teljesen a barátaiban; mi van akkor, ha úgy határoznak, utánunk jönnek, és elveszik a tépőgépet is? – Kala megtörölte a szemét és az arcát.

– Ezután több mint ezer mérföldet autóztunk, de sohasem egyenes vonalban. Akkorra már eldöntöttük, mit fogunk tenni, és mielőtt idejöttünk volna, ellopta a furgont.

Mami éberen, feszülten figyelt. Előrehajolva, kezével lánya térdét markolva ült.

– Ez az egyik, az ellopott tépőgépek közül? – kérdezte nagyon halkan. – Melyik szállítmányból való?

– A katonai hírszerzés jelzéseit viseli.

– Gondoltatok rá, hogy visszaadjátok a jogos tulajdonosainak?

– Beszéltünk róla, igen.

De akkor anyja megértette, ami végül nyilvánvalóvá vált Kala számára is.

– Akármit mondtok a tulajdonosoknak, azt fogják gondolni, hogy a bátyádnak köze van a rabláshoz és a gyilkosságokhoz. És mi jó fog származni ebből?

– Semmi.

Anyja akkor megfogta és fölemelte Kala mindkét kezét, s a legcsekélyebb tétovázás nélkül azt mondta:

– Isten megajándékozott téged, drágám.

Nem vallásos szempontból gondolta. De a szavak szépen hangzottak

– Ritka és csodálatos ajándékot kaptál tőle – folytatta az anyja – És tudod ha van valaki aki igazán megérdemli, hogy egy új világot örököljön, az nem lehet más, mint...

– A bátyám?

– Nem – kiáltott fel őszinte meglepetéssel mama.

És amikor kitárult a bejárati ajtó, és belépett rajta Sándor, ragyogó arccal mondta: – Te, édesem! Te érdemled meg a legjobb világot. Hát persze, persze, persze.

A rémes napok még csak most kezdődtek Az Öröklét Gyermekei megtudhatták a nevüket az öreg erdőőrtől, de az is lehet, hogy Kala elhagyott autójából. És akik tucatszám gyilkoltak azért, hogy ellopják a tépőgépet, kétségtelenül mindent elkövetnek, hogy visszaszerezzék ami az övék volt és megtorolják az őket ért veszteséget. Nyilvánvalóan az volt a legokosabb ha újra eltűnnek, s ezúttal anyjukat is magukkal viszik.

A régi életüket és megszokott, megbecsült szabályaikat érvénytelenítve még menekülés közben is időt és energiát kellett szánniuk arra, hogy terveket készítsenek arra, ami most következik.

Sandot ismerte a legjobb helyeket, ahol gépeket, élelmet és a felszerelés többi nélkülözhetetlen részét be lehetett szerezni. Kala pedig azt tudta, hogy hol találnak embereket – a megfelelő embereket –, akikkel érdemes végigcsinálni az egészet. És az anyjuk volt, aki békét teremtett, aki lecsillapította a kedélyeket, amikor két erős akaratú gyermeke összekapott olyan részletkérdéseken, amelyek másnap már mindig elhanyagolható csekélységeknek tűntek.

Váratlanul megérkezett a tél – a legrosszabb évszak ahhoz, hogy kivándoroljanak egy másik világra. De az ajándékba kapott hónapok alatt mindent készre, vagy majdnem készre alakíthattak.

Az öreg szerelő, aki egyszer a családi autójukon ügyködött már évekkel ezelőtt meghalt és a következő tulajdonos bezárta a műhelyt. Az épületet jóformán ingyen megvették a banktól, újra az elektromos hálózatba, és Kala barátainak munkájával és pénzével Sandornak sikerült sajátos igényeiknek megfelelően rendbehozni, és berendezni. A nők termébe zárták el az orvosi felszerelést. A garázst telezsúfolták konzervekkel, szárított élelmiszerekkel, hatalmas

víztartályokkal és ide tették be a többi létfontosságú ingóságukat, beleértve egy teljesen feltöltött C kategóriás tépőgépet, amely elvinné innen a kis házat.

Egy március végi barátságtalan, hideg napon – több héttel a tervezett indulásuk előtt – egy idegen jött, hogy benzint vegyen. Leállította autóját a használhatatlan kút mellett, és többször is megnyomta a dudáját. Azután kikecmergett a kicsi, nehezen meghatározható autóból, és ügyet sem vetve a bespalettázott ablakokra festékkel mázolt ZÁRVA feliratra, átvágott a repedezett úttesten, és erőteljesen bekopogott mind a műhely, mind a ház ajtaján.

– Hé! Van itt valaki? – kiáltotta, mielőtt végül feladta volna.

Amikor visszament a kocsijához, Kala a bátyjához fordult.

– Mi ez az ember? Az Öröklét Gyermeke vagy valami álruhás rendőr?

– Számít ez? – kérdezett vissza Sándor.

– Azt hiszem, az idő – mondta az anyjuk.

Az ideálishoz képest még nagyon az évszak elején jártak De mi mást tehettek volna? Kala fölvette a telefont, és egy titkos számot hívott a legközelebbi városban. Egy órán belül mindenki ott volt. Azok, akik nem mentek velük. könnyes búcsút vettek a távozóktól, s elhalmozták csókjaikkal és szeretetükkel a pionirokat. De nekik hamarosan elegük lett, és zavartan hadarták:

– Elég ebből, mami, apuci. Elég Isten veletek!

Kala túl messzire ment el és túl nagy árat fizetett, hogy ne nézze végig, ami készül. Kinyitotta a terem összes spalettáját, hogy bebocsássa a borongós, szürke világosságot, majd leült két hatéves közé.

– Még mennyi időt kell vámi? – kérdezte az egyik.

– Nem sokat – ígérte. – legföljebb egy-két percet.

Sándor és néhány másik, műszaki érdeklődésű férfi a garázsban figyelte az árammal feltöltődő tépőgépet A teremben maroknyi felnőtt férfi és tucatnyi nő várakozott Kalával együtt, továbbá majdnem negyven gyerek ült az apró, összecsukható székeken; a legidősebb egy önfejű tizenkét éves fiú – a kollégák gyerekei közül az egyetlen, aki itt marad.

Kala anyja nem is a legidősebb volt a nők között.

– Nem követjük el az összes elődünk hibáját– magyarázta neki a lány hónapokkal ezelőtt, amikor még ott ültek a régi nappaliban. – Nagyszülőket és kisgyerekeket is viszünk de nagyon kevés kamaszt. Nem akarok férfivirtust és korlátoltságot. Bölcsességet és ifjúságot akarok.

– Milyen magvakat viszel? – kérdezte az anyja.

– Semmilyet.

– Jól hallottam…?

– Se magvakat, se állatokat, de még egy használható teknőspáncélt sem. És mielőtt elindulunk, meg akarok győződni arról, hogy minden egér, minden légy és bolha elpusztult a házban, és ha egyetlen földigiliszta is él alatta a földben, magam ölöm meg, mihelyt előbújik azon az új világon.

-

Senki sem hagyhatta el ezt a világot az embereken kívül.

És még így is olyan üres kézzel utaztak, amennyire csak telt a bátorságukból. Voltak szerszámaik meg néhány tudományos és műszaki könyvük. De mindenki megesküdött, hogy nem hoz magával Bibliát sem semmiféle Testamentumot, és amennyire lehet, minden olyasmit, ami előítéletességről vagy kicsinyes vallásosságról tanúskodna, pusztulásra ítélt világukon fog hagyni.

A gyermekek olyan családoktól származtak, amelyek hite megegyezett Kaláéval.

Meglepő és szívet melengető volt, hogy milyen sokan vallottak hozzá hasonló nézeteket. És néha, a kételkedés pillanataiban, rajtakapta magát, hogy azon tűnődik, nincs-e a szülővilágának reális esélye arra, hogy túléli a következő tízezer évet.

De sok szülő volt, aki látta a közeledő végzetet az ökológiai vagy politikai vagy vallási katasztrófát és ezért alig várta, hogy megváljon kisfiától vagy kislányától.

Most ők is ott álltak odakint, az országút mellett, és nyilván hallották, amint a tépőgép

kemény kalapácsütésekkel kezdi ostromolni a valóságot.

– Célállomás kitűzve! – hallatszott a hideg garázs belsejéből Sandot kiáltása.

Sikerül-e ez az őrültség? – kérdezte még egyszer utoljára Kala önmagától. Megérkezhet-e egy faj egy idegen világra gyerekekkel és öregekkel, s talál-e elegendő táplálékot, hogy életben maradhasson? És a későbbiekben átvészeli-e a következő tízezer évet anélkül, hogy elpusztítana mindent, amit az a világ jelent, és amivé még ezután válhat…?

És aztán már késő volt feltenni a kérdést.

A szürke felhők eltűntek, s a ragyogó, felhőtlenül kék ég alatt végtelenbe nyúló zöldeskék fűvel benőtt gyepféleség jelent meg... és hirtelen csengő gyerekhangok töltötték be a termet:

– Jaj, de szép! Gyönyörű! És illatos!

– Ez vicces volt, Miss Kala – rángatta meg a karját a jobbján ülő kisfiú. – Csináljuk még egyszer!

F. Nagy Piroska fordítása