5.

Amikor Kala tizennégy éves volt, egyháza megtalálta a módját, hogy száz újdonsült, Istentől áldott párt elküldjön egy másik világra. Az Egyesült Gyár külön az ó számukra készített egy B kategóriás tépőgépet. A gép ára egyházi tizedekből és kormányzati szubvencióból jött össze, míg a nélkülözhetetlen ellátmányból felhalmozott készleteket céladományokból és néhány gazdag ember jótékonyságából fedezték. A szokásos félgömb alakú épületet, melynek méretei valamivel kisebbek voltak a tépőgép hatósugaránál, egy távoli mezőn emelték fel. Lekerekített falait vas– és rézlemezek alkották, a belső bordázat nikkelből, bádogból és egyéb hasznos fémekből készült, s néhány színarany szegélydísz rögzítette a tetőhöz. Alatta kiásták és elhordták a földet, s egy réteg kiváló minőségű trágyát terítettek a helyébe, közvetlenül a fényes acélpadló alá pedig egy leszigetelt üzemanyagtartály került. A barlangszerű belsőtér egyetlen része sem maradt kihasználatlanul: a fiatal párok élelmiszert, tiszta vizet, állatoknak való lezárt ketreceket, gondosan kiválogatott vetőmagkészleteket, továbbá generátorokat, földmozgató eszközöket. egy egész városnak elegendő gyógyszert. és annyi szellemi muníciót vittek magukkal, hogy megint felépíthessék a civilizációt.

Az esküvő napján a gyülekezet utoljára kapott esélyt arra, hogy megnézze, mi mindenre volt elég a fiatalokért hozott áldozatuk. Több ezer hívó álldogált hosszú, türelmes sorokban, steril kesztyűben, szűrőmaszkkal, lábán vízhatlan zsákkal. Miért adjanak esélyt rá, hogy valami kór üsse fel a fejét az állatállományban, vagy miért vigyenek be üszögspórákat az amúgy steril acélpadlóra? Az ifjú pionírok az egymást keresztező előterekben álltak, a menyasszonyok hófehér ruhában, a vőlegények elegáns fekete öltönyben, valamennyien maszkban és kesztyűben. A tizenhét korábbi kivándorlás egyik hasznaként a járványos betegségek túlnyomó többsége már a múlté volt. Csak az orr– és homloküreggyulladás, valamint a staphés a strep mutációi okozta kisebb fertőzések jelentettek gondot. Ezzel együtt reménykedtek, hogy a mostani költözéssel beköszönt az aranykor, s az emberiség végleg megszabadul még ezektől a jelentéktelen betegségektől is.

A legfiatalabb menyasszonyok alig pár évvel voltak idősebbek Kalánál. aki elég jól ismerte őket ahhoz. hogy néhány szót váltson velük, mielőtt a szokott köszöntéssel – "Áldások kísérjenek új világodon!" – búcsút venne tőlük.

Minden lány maszkja könnyektől volt nedves. Mindenkinek volt oka a sírásra, de Kala nem sejthette, melyikük mit érez. Egyesek bizonyára élvezték az átmeneti dicsőséget, míg mások egyszerűen a lámpaláz miatt fakadtak sírva. Néhány szerencsés menyasszony valószínűleg szívből szerette jövendő férjét, s lehettek, akik szent hivatásnak tekintették e küldetést. De biztosan akadtak olyanok is, akik őszintén meg voltak rémülve: a legértelmesebbjei reggel talán azzal a felismeréssel ébredtek, hogy sorsuk megpecsételődött, csapdába ejtette őket egy roppant méretű és veszélyes vállalkozás, amely ráadásul sohasem volt igazán a szívügyük.

Az ormótlan tépőgép mellett – némileg megtisztelő helyen – egy Tina nevű lány állt. Átázott maszkja mögül odaköszönt Kalának:

– Találd meg hamarosan új világodat!

– Te pedig légy áldott a tiéden!

Kalát nem érdekelte a kitelepülés. De mi mást mondhatott? Tina, aki mindig barátságosan viszonyult hozzá, hamarosan eltűnik. Az első feleségnek kiválasztott lány, aki majd fiút szül az Első Apának. alacsony volt, kicsit tömzsi, csinosnak szinte semmilyen értelemben nem mondható.

Ám az apja presbiterségig vitte, és ami még ennél is fontosabb, a nagyanyja tekintélyes hozományt ajánlott fel annak a családnak, amely befogadta az unokáját. Vajon a jövendő asszonyka tudott ezekről a politikai alkuktól? És ha igen, törődött velük? Tinát az események láthatóan őszinte izgalomba hozták, és mintha a legjobb barátnők lennének, közelebb húzta magához Kalát, és kuncogva súgta oda neki:

– Hát nem gyönyörű nap ez?

– De – hazudta Kala.

– És a holnapi még jobb lesz. Nem gondolod?

A tömeges esküvőt aznap este rendezik meg, és hajnalban működésbe hozzák a nagy tépőgépet.

Tina háta mögött volt, vastag műanyagba csomagolva, a telep könyvtára. Tízezer klasszikus művet véstek hajszálvékony temperált üveglapokba, s ezek a lapok garantáltan kibírtak tízezer évnyi időjárási viszontagságot és használatot. A művek között megtalálhatók voltak az Apák írásai és a Tizenöt Feleség Testamentumai, továbbá azoknak a régi tankönyveknek a másolatai, amelyeket még a Delta-lányok hoztak magukkal az Öreg Földről. Ahogy fejlődött a nyelv, a szövegeket átdolgozták. Kala jó néhányat megemésztett már belőlük, többek között a bevezetést az ökológiába és a filozófiába, több szörnyű háború vaskos történetét, és egyHuncut Finn című, hihetetlenül érdekes mesét.

Tina észrevette, hogy fiatal barátnője a könyvtárat bámulja.

– Én nem olvasok – vallotta be. – Úgy nem, a mint te, Kala.

Állítólag eléggé egyszerű lélek volt.

– De a könyveimet én is magammal viszem.

Csak a menyasszony barna szeme volt látható, melynek huncut pillantást kölcsönzött a sötét szemöldök. – Kérdezd meg, miket!

– Miket viszel, Tina?

A lány felsorolt néhány érdektelen címet, majd egy drámai hatásszünet után hozzátette:

– Éva kötelessége. Azt is magammal viszem.

Kala összerándult.

– Ne mondd meg senkinek! – kérlelte a lány.

– Miért mondanám? – felelte Kala. – Bármit magaddal vihetsz, amit csak akarsz, a menyasszonyládádban.

A Kötelesség nagy népszerűségnek örvendett a konzervatív hívők között. A történészek állítása szerint egy névtelen Feleség írta a második új világon – egy jámbor teremtés, aki belehalt az ötödik fiúgyermeke szülésébe, de hátrahagyta Isten egyik jó angyalának üzenetét: Szenvedni nemes dolog, az áldozathozatal tisztasághoz vezet, és ha a gyermekeid ott járnak, ahol korábban még senki sem járt, akkor az életed megért minden nyomorúságot.

– Ó, Kala! Mindig is szerettelek volna jobban megismerni – folytatta Tina. – Úgy értem, te olyan gyönyörű vagy, és olyan okos. De hiszen ezt magad is tudod, nem igaz?

Kalának fogalma sem volt, mit válaszoljon erre.

Tina mindkét kezével szorosan megfogta a másik lány karját.

– Van még egy példányom a Kötelességből. Neked adom, ha akarod.

– Nem – felelte Kala.

– Gondold meg!

– Nem akarom...

– Biztos?

– Igen – fakadt ki Kala. – Nekem nem kell az az átkozott könyv. – Azzal kirántotta a karját, és elsietett.

Tina csak bámult utána, s haragja fokozatosan átadta helyét valami megmagyarázhatatlan, nehezen megnevezhető érzelemnek.

Kala érezte a hátát perzselő tekintetet, s kicsit szégyellte magát, amiért így tönkretette utolsó közös perceiket. De a fájdalom nem tartott soká. Végtére is ő csak udvarias volt. Az a hülye lányrontott el mindent. A Kötelesség szerint minden nő álma, hogy egyetlen nagy embernek vesse alá magát. Kala épp elég szemelvényt olvasott belőle, hogy túlságosan is ismerje. Az idióta, ósdi könyv lényegében arról szól, hogy egy kegyes és szent életű leányzó rátalál élete nagy emberére, és ettől kezdve mindent elkövet, hogy lefekhessen vele, még ha ez azzal jár is, hogy ezer más feleséggel kell osztoznia a férfi testén. A legjobb történészek egybehangzóan állították: a Kötelesség nem isteni kinyilatkoztatás, még csak nem is egy másodosztályú angyaltól származik. Egy kanos férfi fantáziaszüleménye valami rég letűnt korból, amiről persze mindmáig hallgatnak azok, akik összejátszanak egymással. és így minden bolond hitelt ad neki.

Kala gyors léptekkel ment, s közben motyogott magában.

Sandor a tépőgép mellett állva barátságosan csevegett az újonnan megválasztott Következő Apával. Bátyjából erős, izmos ifjú lett; konok, elbűvölő, hihetetlenül jóképű, és olyan okos, amilyen egy tizenhat éves fiú csak lehet. Gyakran beszélt arról, hogy itt hagyja a világot, de csak ha megválasztják Következő Apának. Az ő egyházukban így csinálták: egy menyasszonyt kapott minden vőlegény, és a legkiválóbb párt választották meg szavazással az új kolónia kormányzójának.

– Szép ez a nap – kiáltotta oda neki Sandor. – Próbálj mosolyogni!

Kala elvonult mellette, végigment a zsúfolt átjárófolyosón, és kilépett a fokozatosan erejét vesztő napsütésbe.

Sandor kimentette magát, és utánasietett. Az idősebb fiú kötelessége, hogy megvédje a húgát, s emellett ő fogékony volt húga érzelmeire is. Mindenáron tudni akarta, mi a baja, Kala pedig elmesélte neki. Sandor ezután már tisztában volt vele, mit kell mondania.

– Az a lány éppoly buta, mint amilyen csúnyácska, de mit számít az neked?

– Semmit. Természetesen egyáltalán nem számitott.

– Jobb lesz a világunk nélküle – biztatta a bátyja.

– Csakhogy egy másik világ ennek következtében szennyezettebb lesz. Ez tény volt, Kala tehát nem feledkezhetett meg róla, s még kevésbé bocsáthatta meg.

Alkonyatkor tartották az esküvőt egy tágas, frissen kaszált mezőn. A helyi püspök – elragadó, bölcs öregúr – könyörgött Istennek és angyalainak, hogy vigyázzanak e derék, bátor lelkekre.

Azután vidám, már-már tréfás hangon intette az ötven újdonsült párt, hogy szeressék egymást azon a világon. amelyet majd fel fognak építeni.

– Tartsatok ki a monogám házasságban! – kiáltotta. – Neveljetek együtt szép családot, és népesítsétek be azt a csodálatos földet, ahová a sorsotok elvezet benneteket!

Ugyanezen a mezőn rendezték a villanyfényes fogadást, s a hangulat hol ünnepi volt, hol gyászos, hol ismét ünnepi. Mindenki többet ivott a rendesnél. Végül az ötven friss házas kisurrant a kupola alakú épület közelében felállított ötven kis kunyhóba. A vőlegények levették a fehér ruhát a menyasszonyokról, és az újdonsült feleségek összehajtogatva betették a vízhatlan ládákba, a nemsokára maguk mögött hagyandó világ mindenféle tárgyai és csecsebecséi mellé.

Kala akaratlanul is elképzelte, mi történt ezután a kunyhókban.

Néhány korty bor felmelegítette, sőt kicsit jobb kedvre is derítette. Eldiskurált pár barátnőjével és felnőttel, s egy-két percig még az apját is meghallgatta. Részeg volt, és ostobán viselkedett; arról beszélt, milyen büszke rá. Hogy mennyivel intelligensebb, mint ó, és hogy még az anyjánál is csinosabb. ,,Ezt én mondtam? Ne árulj be, Kala!"

Aztán folytatta azzal, hogy a lánya bármit akarna is kezdeni az életével, ó csak helyeselni fogja... mindaddig, amíg megmarad olyan boldognak, hogy így tud mosolyogni, mint most...

Kala szerette ezt a drága embert, de tudta, apja nem gondolja komolyan, amit mond. Ha majd kijózanodik, megtalálja a módját, hogy emlékeztesse, Sándor a kedvence. A legszebb mosolyát villogtatva emlegeti majd bátyja nagyszerű törekvéseit, és szomorkásan arról fog beszélni, hogy az unokái idővel saját világot választanak maguknak.

Végül azzal mentette ki magát, hogy ki kell mennie a mosdóba.

Miközben egyedül bandukolt a sötétben, apja részeg fővel tett ígéretén gondolkodott, hogy meg fogja engedni neki, hadd élje a saját életét. Na de mi az ó ,,saját élete"? A kérdésben ott volt a sürgetés, és nemcsak a szülei, a tanárai és egyes barátai részéről. A legrosszabb, hogy ő sem tudott semmit a jövőjéről. Micsoda ragyogó eszű teremtés – mindenki így beszélt róla. De hogy mi lesz a sorsa, arról fogalma sem volt.

A tölgyerdőn áthaladva felfigyelt rá, hogy jön mögötte valaki. De csak akkor ijedt meg, amikor megállt, s egy pillanat múlva a léptek zaja szintén megszűnt.

Akkor megfordult, hogy hátranézzen.

Hirtelen fekete zsákot dobtak a fejére, s egy kérlelhetetlen erő lenyomta a földre. Egy férfihang – – mintha ismerős lett volna – belesúgta a zsákon keresztül a fülébe:

– Ha viaskodsz, megöllek. Ha kiabálsz, megölöm a szüleidet is.

Kala érzéketlenné, üressé, félholttá vált.

Elrablója összekötözte, a zsák anyagán át egy kötéllel kipeckelte a száját, majd új irányt véve vonszolni kezdte. A fémkupolához érve egy hátsó szervizbejáratnál megállt. Kala billentyűket nyomogató ujjak neszezését, majd forgópántok nyikorgását hallotta, s hosszú lábait ezután a telepesek fémpadlóján vonszolták keresztül.

Testéből kioldódott a dermedtség, s vad rémület szállta meg. Vaktában meglódította összekötözött lábát, neki a férfi lábának, aki elnevette magát, és letérdelve odasúgta neki, mint valami szerelmes:

– Majd később táncolunk, te meg én. A ma éjjel Tináé. Sajnálom, igazán sajnálom.

Odakötözte Kalát egy fűrészporral teli ládához, melyben a szaga után ítélve megtermékenyített teknőctojások százai lehettek.

Amikor a szervizajtó bezárult, Kala rángatni kezdte a kötélcsomókat. Vajon mennyi ideje lehet még? Hány órája? A páni félelem megsokszorozta az erejét, de a csomók minden rántással és csavarással összébb szorultak, úgyhogy pár perc múlva, szájában a kötéllel. a kimerültségtől zokogni kezdett.

Senki sem fog rátalálni.

És ha megérkeznek az új világra, Tina férje – nagydarab, erős fickó, jó híre van és jó összeköttetései – majd úgy tesz, mintha véletlenül akadna rá. Elvágja a köteleit, és valószínűleg mindenkinek elújságolja: ,,Nézzétek, ki akart eljönni velünk! A feleségem kis barátnője!" És mielőtt ő egyet is szólhatna, gyorsan hozzáteszi: ,,Majd én adok neki a miénkből. igen. mostantól én fogom gondját viselni."

Kala összeszedte magát, és újból nekiesett a köteleknek.

Ekkor árulkodó nyikorgással kinyílt a szervizajtó, és valaki óvatos léptekkel elhaladt mellette. végigment az átjárófolyosón, majd vissza; melléje érve egy pillanatra megállt, azután kést tartott

Kala csuklóihoz, s egyetlen határozott mozdulattal elvágta a kötelét.

Szájából kiesett a pecek, fejéről lekerült a fekete zsák.

Sandor szabad kezében kis elemlámpát tartva gyengéden végigsimított Kala arcán és nyakán.

– Jól vagy?

A lány bólintott.

– Még szerencse, hogy belefutottam odakint abba a pöcsbe. – A bátyja igyekezett úgy beszélni, mint aki megkönnyebbült, de arca és hangja óriási feszültségről árulkodott. – Megkérdeztem tőle: ,,Miért nem vagy a menyasszonyoddal?" De ő nem felelt. Ettől ideges lettem. – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Láttam, hogy bámul téged, Kala.

– Láttad?

– Miért, te nem? – Sándor vett egy mély lélegzetet, majd még egyet. Végre összeszedte magát. Így aztán megkérdeztem, látott-e téged errefelé jönni. És akkor azt mondta: ,.Tűnj innen, öcsi!"

Bátyja ezután elvágta a lábát összekötő kötelet. Az elemlámpa fényénél a lány látta, hogy a kedvenc zsebkésével ügyködik – a széles penge vörös volt és ragadt, mintha csupa vér volna.

– Megölted? – motyogta Kala.

– Nem hinném – suttogta komoran a fiú.

– Mi történt?

– Megmentettelek – hangzott a válasz.

– De mit csináltál azzal a férfival? – ütötte a vasat a lány.

– Férfival? – tört ki Sandot hátborzongató nevetésben. – Nem tudom. Kala. Te vagy a családban a biológus. De nem hinném, hogy ezentúl férfinak lehetne nevezni... ha érted, mire gondolok...