7.

Kala tizenkilenc éves korában tagja lett a Parkbizottságnak, és a jó szerencsének. no meg kitartásának köszönhetően ugyanabba a rezervátumba helyezték, ahol valamikor, még kislány korában járt. Kapott nehéz bakancsot, széles karimájú kalapot és túlméretezett barna egyenruhát, mellrészén .,Újonc" feliratú táblácskával. Legelső nyári hetét az őshonos faunára és flórára kíváncsi turisták körbevezetésével töltötte. De mivel a posztján nem aratott elsöprő sikert, hamarosan áthelyezték az idegen fajokat megsemmisítő részleghez – mint kiderült, ez előnyösebb munkahely volt számára. Szolgálati teherautóval furikázhatott a mellékutakon, s az előirt helyeken leállítva a kocsit, gyalog járta be az idegen erdő sűrűjét. Pár naponként csapdák százait kellett ellenőriznie. Az őshonos állatokat szabadon engedte, az idegeneket pedig légnyomással működő injekciós tűvel vagy egy jól irányzott fejbevágással megölte. A nap végén visszament a főépületbe, gumikesztyűt húzott, és a tetemeket – leginkább kövér seregélyeket és még kövérebb háziegereket – bedobálta a hamvasztókemencébe. Ha már a csapdában elpusztultak. A tetemek kegyetlenül bűzlöttek Kala hamar hozzászokott a mészárláshoz. Úgy gondolta, hogy fontos méregtelenítő munkát végez. Gyakran látta magát a frontvonalban harcoló katonának. aki egymaga vívja nemes harcát olyasmiért, amiért cserébe jóformán semmit sem várhat: egy kis pénzt, alkalmanként bátorítást, és persze a lehetőséget, hogy minden reggel visszatérjen a vadonba, egy újabb hosszú napig élvezni annak pusztulásra ítélt és lassan elhalványuló idegenszerűségét.

Egy júliusi délutánon, amikor épp a krematóriumnál dolgozott, egy másik újonc érkezett.

Régebben jó barátságban voltak. De ma a fiatalember minden látható ok nélkül kényelmetlenül érezte magát. Mihelyt meglátta Kalát, arcvonásai merevvé váltak, járása lelassult, de bizonyára észrevette a lány zavarát, mert hirtelen újra megszaporázta a lépteit.

– Szervusz – köszönt jóformán suttogva.

Kala mosolyogva hajított egy döglött macskát a tűzbe.

– Hallottad? – újságolta. – Találtak egy csapat pávagalambot a Szűz Mária-gleccser fölött.

A fiatalember egy percre elbizonytalanodott, majd kapkodva odavetette:

– Valamit el kell intéznem. Viszlát!

Kala már régóta tudta, hogy nem olyan fogékony az érzelmekre, mint a legtöbb ember. Ha már ő is észlelte, hogy valami baj van, akkor nagy valószínűséggel csakugyan baj volt. Mitől ilyen ideges ez a fiú? Talán megint valami zűrt csinált?

Ha igen, akkor most vajon mit szúrt el?

Abban az időben, amikor Kala túrákat vezetett, történt egy szerencsétlen eset. A Nagyapa Kultusz egyik tagja, egy nagyképű alak is csatlakozott a csoporthoz, méghozzá azzal a személyes küldetéstudattal, hogy felügyelje Kala előadását. Egy adott pillanatban, amikor a lány épp az álfenyőket jellemezve azt magyarázta, mi módon függnek a tomb-tombok e fenyőféléktól, a fickó váratlanul közbevágott. Bárgyú hangon közölte, hogy az őshonos fák haszontalanok és csúfak, az összes helybéli állat buta, mint a kő, és hogy addig kell dolgozniuk ezen a világon, amíg az összes ilyen és ehhez hasonló nyomorult fészket nem változtatják át tölgyfa– és betonerdővé.

Kala munkája megkövetelt bizonyos fokú önmérsékletet. Az előadók nem közölhették saját véleményüket, kivéve ha az megegyezett a Park hivatalos álláspontjával.

Rendszerint sikerült is uralkodni az érzésein. Három hangos közbeszólást megadóan elviselt, de a faszfej ezek után elhencegett tizenöt fiával és tizenkét bájos leánykájával, akik valamennyien egy másik új világba fognak menni. Kala ezt már nem állta meg szó nélkül. Feleannyi idős és feleakkora volt, mint a férfi, ennek ellenére eléje lépett, és mutatóujját a hasába nyomva közölte vele:

– Ha a maga gyereke lennék, én is el akarnék menni ebből a világból.

A többiek mosolyogtak, sőt néhányan hangosan nevettek.

De a nagyhangú sarkon fordult, és meg sem állt a főépületig. A nap végén Kalát áthelyezték – vadmacskákat és egyéb büdös kis állatokat kellett öldösnie.

Már az utolsó tetemek égtek, amikor a főnöke kilépett az állomáshelyéről. Idősebb ember volt, világéletében köztisztviselőként dolgozott, és minden bizonnyal a nyugdíjazásáig tartó békéről és nyugalomról, azt követően pedig békés halálról álmodozott. Ingatag kedélyű újoncához közeledve fájdalmas mosoly jelent meg az arcán, és kétszer is nevén szólította, mielőtt óvatosan közölte volna:

– Beszélnem kell veled.

Egy fej nélküli seregély hevert a porban. Kala bakancsos lábával berúgta a hamvasztókemencébe, majd visszacsukta a súlyos vasajtót. Aztán hetykén odaszólt a férfinak:

– Előbb hallgasson meg engem!

A férfi megtorpant.

– Komolyan mondtam – folytatta Kala. – Nem tudom, mit hallott. Azt sem tudom, mikor követhettem el valami rosszat. De jó okom volt...

– Kala.

– Előbb végig kellene hallgatnia az én magyarázatomat.

A szegény öregember lehajtotta, majd szomorúan megrázta a fejét.

– Kala, szívecském – mondta. – Sajnálom. Csak annyit akarok mondani... ma reggel felhívott a bátyád. Rögtön azután, hogy elhajtottál. – Elhallgatott, vett egy nagy lélegzetet, azután kimondta:

– Tegnap éjjel meghalt az édesapád. Nagyon, de nagyon együtt érzek veled.

Takarékos és gyakorlatiatlan: apa halálában is megmaradt annak, aki életében volt.

E kíméletlen jellemzés igaznak bizonyult. Apja hosszú kívánságlistát hagyott hátra, anyja pedig minden óhaját teljesítette, beleértve az egyszerű borókafenyő koporsót és a hivatalos temetési szertartás mellőzését. A sírkő ugyancsak a lehető legkisebb volt, és mivel a temetőket drágállotta, meghagyta, hogy egy titkos helyre földeljék, amelyet még akkor vásárolt meg, amikor beteg lett. Betegségét mindenki előtt titokban tartotta, beleértve harmincegy év óta vele házasságban élő feleségét is. Ámde e temetkezési helynek hátrányai is voltak, többek között hogy mintegy kétszáz méteren belül semmiféle út nem vezetett el mellette. Kala szülei évek óta nem vettek részt aktívan egyetlen egyház életében sem, ami azzal járt, hogy a szétszóródott családnak kellett mindenről intézkednie, beleértve a sír meghatározott mélységben való kiásását, és az otromba láda cipelésében segédkező koporsóvivők felfogadását, valamint a lehangoló szertartás után a sírgödröt újbóli betemetését.

– Nagyon szép hely ez – mondta Sandot, már nem először. Azután ledobott egy lapátnyi szürke földet, és figyelte, hogyan érnek le a szorosan rögzített vörös deszkafedélre tompa dübbenéssel a nagyobb, és szerteszét gurulva, surranó egerek neszezésére emlékeztető hangokat adva a kisebb göröngyök.

– Szép – visszhangozta mami, és leült a negyven összecsukható szék egyikére.

Mindenki más elment már. Alig három tucat rokon és barát jött el a szertartásra, és jó, ha a fele társaság ismerte igazán az elhunytat. Ha apa tíz évvel előbb hal meg, döbbent rá Kala, kétszázan ültek és álltak volna ezen az alacsony földgerincen, és az egyház legalább két lelkészt küldött volna – egyet, hogy felolvasson a Szentírásból, egy másikat meg, hogy szakavatott vigaszt nyújtson a gyászoló családnak. Csakhogy a vigasznyújtók nem sokkal ama rettenetes mennyegzői este után elhagyták őket. Sándort az egyik vőlegény megcsonkítása miatt nagy ívben kerülték. És mivel Kala és a szülei nem követték a példájukat, a gyülekezet kifinomultabb, aljas módszerekhez folyamodott a kiközösítésükre.

A lány még hónapokig találkozgatott titokban a régi barátaival, akik túlságosan is siettek megnyugtatni, hogy ő nem tehet semmiről. De aztán faggatni kezdték, hogyan tud együtt élni azzal, aki ilyen szörnyűséget követett el. Elvégre Sandor a gyülekezet egyik fő emberét kasztrálta e messzemenően erőszakos és rendkívül gonosz cselekedetével óhatatlanul is felhívta magára a rendőrség figyelmét. Nem számított, hogy az egyetlen húgát védelmezte, ami pedig normális körülmények között elismerésre méltó, nemes tett volt. És nem számított, hogy a jóravaló férfiak mindig is megvédték női hozzátartozóikat, vagy ha egy lányt tizennégy éves korában elraboltak, a család egy tagjától elvárták, hogy megüzenje az odakint ólálkodó kanos bolondoknak: Ha bántani merészelitek, megfosztalak benneteket a jövő nemzedékektől!

Mindebből semmi sem számított a barátainak.

És mihelyt Kala bevallotta, hogy hálás azért, amit a bátyja tett, ugyanezek a barátok többé nem találtak ki mindenféle trükköt, hogy titokban találkozhassanak vele.

Természetesen nem a bátyja volt az egyetlen, akit felelősségre kellett vonni. Köztudott, hogy a szülők mindig vádolhatók a gyermekek bűneiért. Vajon nem Sandor apja és anyja adta át neki a génjeit és álmai egy részét? A fiú jogilag még gyermek volt, amikor a bűntényt elkövette, még ők rendelkeztek vele, és feltehetően először Istennek tartozott elszámolással, s csak utána nekik. Nem így kellett lennie?

A lányrablás szerencsétlen ügy volt, mondták egyesek. Az újdonsült férjnek nem lett volna szabad ezt tennie, különösen nem egy ilyen közeli ismerőssel. De még egy monogámiát hirdető vallásban is érthető, amit tett. Húszezer éves történelem alakította ki ezt a nagyon elterjedt életfelfogást. A pénteki istentisztelet után elment hozzájuk egy presbiter – egy se nem kedves, se nem értelmes fiatalember. Az imaszobában ülve azt kérdezte Kala apjától:

– Mi a különbség? Egy fiatal férfi két menyasszonyt visz magával egy új világba, míg egy másik húsz évet leél az első feleségével, majd simán elválik tőle, és új családot alapít egy Gatalabb feleséggel.

– Óriási a különbség – válaszolta apa, és felcsattanó hangja nála korábban ritkán tapasztalt haragról árulkodott Kalának. Ö az emeleti szobájában ülve hallgatta másik nagy védelmezője szavait. – A lányom először is még túl fiatal. Másodszor ebben az ügyben nem volt választási lehetősége. Semmi. összekötözték, mint egy csirkét, úgy kezelték, mint egy rakományt, és olyan helyzetbe hozták, hogy soha többé ne láthassa a családját és a világát. Tisztességes dolog ez? Helyénvaló? Rendes dolog? Nem és nem, és még egyszer nem!

– De úgy kimetszeni a vőlegényt, ahogy ki lett metszve...

– Kis vágás volt, ahogy hallom.

És ez volt a nagyobb meglepetés: apa közbevág, vagy leszólja egy másik férfi péniszét?

A presbiter felnyögött, aztán azt mondta:

– Az az elvetemült állat... a drágalátos Sándor fia... megérdemli, hogy pár évre börtönbe zárják.

– Hadd döntse el a bíróság! – felelte apa.

– És nyilván azt is tudja... – A vendég egy pillanatra elbizonytalanodott, majd befejezte az elkezdett mondatot. – Megérti, hogy egyetlen kiváló telepes csapat sem fogja ót befogadni. Egyelőre nem. Miután kiderült, hogy hajlamos az erőszakra, nem fogják maguk közé fogadni.

– Feltételezem, hogy nem.

– Ami nagy kár. mivel a fia mindig is Apa akart lenni.

Kala érzékelte a beálló csendet, és apja arcát elképzelve mélységes szégyenkezést látott rajta.

Ezután az ostoba presbiternek még egy utolsó véleményét is közölnie kellett.

– Okkal jöttem ide, uram – szólt komor hangon. – Azt hiszem, méltányolnia kellene, amit más emberek mondanak.

– Miféle más emberek?

– Nők éppúgy, mint a férfiak.

– Mondja hát! – követelte apa.

A lány idősebbnek látszik tizennégy évesnél. A teste egy felnőtté. és a hangja is beillik egy nő hangjának. Minden egészséges férfinak felkeltené a figyelmét. De a szavakkal, amiket használ, van egy kis probléma... no meg a csípős nyelvével és az éles hangjával...

– Mit akar ezzel mondani?

– Sokan... még a legjobb barátai is... úgy gondoljuk. hogy valakinek nem ártana kissé letörni a lánya szarvait. És néhány babát is adni neki, hogy legyen mivel játszania.

Apja széke megnyikkant – a hang kemény volt és kihívó.

– Menjen! – hallotta Kala. – Takarodjon a házamból!

– Örömmel – felelte a presbiter. – De hogy tudja, mi a véleményem a dologról, gondolkozzon el azon, amit most mondok: A lányának azon az éjszakán volt egy lehetősége. Lehet, hogy a mi szemünkben nem tűnik fairnek vagy igazságosnak, de ha neki vagy a bátyjának meglett volna a magához való esze, Kala ma egy jobb világban élne. De a mostani helyzetben nem tudom elképzelni, hogy egy tisztességes csoport befogadna egy ilyen zűrös teremtést, mint ő. A legtöbb, amit a jövőtől várhat, hogy egy magányos férfi, aki azt sem tudja, kicsoda ő, tessék-lássék elszökteti.

Szünet következett – egy dühkitörés előtti lélegzetvételnyi szünet, majd életében először és utoljára Kate ezt hallotta az apja szájából:

– Elmész a kurva anyádba!

Ez a pillanat és az egész gyötrelmes emlék megelevenedett számára a sírnál. Eltűntek az időközben eltelt évek, s hosszú, sovány teste minden porcikájában remegett az idegességtől és a fájdalomtól. Sandor is és az anyjuk is észrevette. Nézték, amint dobálja a rögöket a sirgödörbe, és az egészet félreértve anyja figyelmeztetően megszólalt:

– Nem lóverseny, drágaságom.

Kala úgy érezte magát, mintha valami szörnyűségen kapták volna rajta. Nem tudta volna megmondani, mi a bűne, de erőt vett rajta a szégyenkezés. Leejtette az ásót, letérdelt a félig betemetett sír mellé, és lebámult apja koporsójának két, még kilátszó sarkára. Sandor leguggolt mellé.

Kala számára úgy tűnt, mintha egy lélegzetre vallaná meg azt, amit lényegében gondolt: hogy egyetlen éjszaka romba döntötte az életüket, és hiába tartotta ártatlannak magát, mégis bűntudat gyötörte. Valahogy mintha minden baj és szerencsétlenség, ami azóta üldözte őket, az ő hibája lett volna. Miatta veszítették el az egyházukat és a barátaikat. Apa meghalt fiatalon, és anyjuk mostantól örökre özvegy marad. Ezzel együtt a bátyját bűnösnek ítélték, s megfosztották attól, amit a legjobban szeretett volna az életben – a lehetőségtől, hogy egy nagyszerű új világon tisztességes Apa lehessen.

Anya törte meg a hosszú, kínos csendet.

– Egyáltalán nem szerettelek volna úgy elveszíteni. hogy még istenhozzádot sem mondhattam neked – vallotta be, mintha folytatna egy gondolatot.

Kala ennél többet remélt.

– Csacsi vagy, édesem" – ez jobb lett volna. ,,Téged senki sem hibáztathat mindezért" – ez lett volna a legjobb.

Az idős nő ehelyett megjegyezte:

– Ez az utolsó pár év nehéz volt. Igen. De apád egészsége miatt ne okold magad!

Sandor belemélyesztette lapátját a Kala mögött domborodó földhányásba. Aztán nehéz sóhajjal megszólalt:

– Miattam pedig ne aggódj! Jól vagyok.

Aligha. Mivel börtönbe csukták, bátyja nem tudta elvégezni az utolsó évet az iskolában.

A fiú, aki volt, eltűnt, s a helyébe egy keménykötésű fiatalember lépett. a testén maga csinálta tetoválásokkal, és két atlétának is elég izomzattal.

Kala más véleményen volt.

– Tévedsz – felelte a fejét rázva.

Akkor Sandor ránevetett; lábával egy-két rögöt a gödörbe rúgva lebámult az apjukra, és csendes. nyugodt hangon emlékeztetett mindenkit:

– A "tisztességes" csak egy szó. – Arcán megfeszültek az izmok, szeme hatalmasra nőtt, amikor száraz hangon, lassan és megfontoltan hozzátette:

– És egynél több úton is el lehet jutni egy másik világra.