11.

 

 

Ahogy előre megmondta, az őshonos fák között mindenütt feltűntek a borókafenyők A rillyk és a seregélyek a parkon kívül nyilván borókabogyókkal táplálkoztak. Mivel maró hatású gyomorsavuk nélkülözhetetlen volt a csírázás folyamatának elindításához, ahol könnyítettek magukon, idővel csúnya, szürkészöld erdőcske sarjad ki a földből. A biológusok többsége szerint itt egy fajok közötti természetes, kölcsönösségi alapon történő kapcsolatról volt szó. De Kala másképp magyarázta a dolgot: A madarak pontosan tudták, mit csinálnak. Valahányszor egy seregély ürített, kikiáltotta a világnak: "Egy erdőt ültetek ide. És halált hozok rátok, ti ostoba, vén fák!"

 

Sandot a földön kuporogva vastag ujjait belemélyesztette a tűlevélszőnyegbe, és kikotort alóla egy hosszú, rózsaszínű gilisztát. Miután egy egész nyáron át figyelte Kalát, mostanára már az álrovarok egyedüli nemzetségének nagy szakértőjévé nőtte ki magát.

– Nem valami biztató – közölte.

A földigiliszták ugyancsak az otthoni világokról származó, kulcsfontosságú betolakodók voltak. És nem, a giliszták rendszerint nem éltek együtt Kala különleges ízeltlábúival.

– Talán följebb vannak– vélte Sandor.

De az öreg erdőőr ezt a helyet mondta, ami arra utalt, hogy kutatásának tárgya a férgek és a fák ellenére fenn tudott maradni. E hősies képet Kala szerette volna még egy kicsit dédelgetni.

– Menj! – mondta. – Ha nem találok semmit, én is megyek utánad.

Sandot hunyorított, majd visszalépett a sötét árnyékok közé.

 

Húsz perccel később Kala feladta a kutatást. Kilépve egy kis tisztásra leült egy sziklapadra, a hátizsákjából elővett egy szendvicset, és még bele tudott harapni, mielőtt egy idegen kilépett volna a mögötte elhaladó ösvényről

– Bocsánat...

A meglepett Kala hátrapördült s szabad kezével az övébe tűzött pisztolyához kapott. A hang gazdája azonban egy lány volt, méghozzá egészen picike lány, nagy szemű, törékeny, nála körülbelül tíz évvel fiatalabb. Fáradtnak és gondterheltnek látszott. Blúza elszakadt, bal karján fájdalmasnak látszó, hosszú karcolás húzódott végig

– Segítene rajtam, asszonyom? Kérem...

Kala lassan felállt. Visszatette a szendvicset a zsákjába, s ugyanezzel a mozdulattal ellenőrizte, hogy a másik pisztolya ott van-e, ahol lennie kell. Azután óvatosan megkérdezte

– Eltévedtél, kicsim?

– Azt is – felelte a lány,és mielőtt beljebb lépett volna az erdő szélétől, a válla fölött hátrapillantott.

– Napok óta nem voltam idekint legalább.

Kala végiggondolta a hallottakat. Aztán csendesen megkérdezte

– Akkor hol voltál?

– A hátuljában.

– Minek a hátuljában?

– A busznak – csattant fel a lány, mintha ennyit azért Kalának is illene tudnia. – A többiekkel együtt bezárt oda a sötétbe...

– A többi lánnyal együtt?

– Igen, igen – A kislánv még beljebb oldalgott s közben mindkét kezét a hóna alá szorította –Nagyon gonosz ember...

– Melyik szekta?

– Tessék?

– Valami szektához tartozik?

– Az Öröklét Gyermekei – árulta el a különös lány

– Hallott róluk?

Kala jobb kezével kihúzta a pisztolyát az övéböl, s közben hátizsákját megtartotta a bal vállán. Az erdőben nem mozdult semmi. Mintha rajta és a lányon kívül senki más nem létezne ezen a világon.

– Feleségeket gyűjt magának – mesélte a lány – Azt mondta, tizet akar, csak aztán megy el innen.

– Gyere közelebb! – szólt rá Kala, aztán megkérdezte – Hányat szedett össze eddig?

A lány nagyot nyelt.

– Hámtat.

– Csak ő van, senki más?

– Igen, egyedül van. – A lány szeme egyre nagyobbra, fényesebbre nőtt, s pislogás nélkül nézett rá.

– Három másik lány van, és én, meg ő.

– Hol?

– Lent arra –felelte a lány. – A parkolón túl, néhány nagy öreg fa mögött elbújva.

Kala kocsija is arrafelé volt. De Sandor épp az ellenkező irányba indult el.

– Oké, segítek – suttogta az idegen lánynak.

– Köszönöm, asszonyom!

– Csendesen!

– Bocsánat – motyogta a lány.

– Gyerünk! – mondta Kala – Erre!

A lány elindult mellette, s közben véres karját dörzsölgette. Kapkodva, nehezen vette a levegőt. Többször is köszönetet mondott, de korántsem nézett hátra olyan gyakran, mint Kala. Talán ez volt az, ami nem tetszett az utóbbinak. Néhány percnyi erőltetett menet után meg is kérdezte:

– Na és hogy sikerült megszöknöd?

A lány ekkor hátranézett, majd egy bólintással azt mondta:

– A tetőnyíláson át másztam ki.

Olyan aprócska volt, hogy Kala elhitte.

– A fémperem vágta el a karomat.

A seb vörös volt, de a vér már régebben megalvadt. Kala ugyan rábólintott, mert ez teljesen hihetőnek tűnt, de azért felébredt benne egy kis kétkedés.

– Ha megtalál, bántani fog.

– Nem engedem, hogy bántson – igére Kala.

– Három másik lány van még a buszban – ismételte mega lány, azután kezét visszadugva hónalja gödrébe, szorosan átölelte magát. – Meg kellene mentenünk őket is ha lehet Talán visszalopózhatnánk a buszhoz, amíg ő engem üldöz, és kiszabadíthatnánk őket.

 

De Kala meg akarta keresni Sándort. Már közel járt ahhoz, hogy megemlítse őt a lánynak, aztán mégis meggondolta magát. A bátyja jelenléte olyan titok volt, amelytől jobban érezte magát. Megadta neki azt a magabiztosságot, hogy így szólhatott a lányhoz:

– Majd később. Előbb meg kell győződnöm róla. hogy te biztonságban vagy.

A lány felbámult pártfogójára, de nem szólt semmit.

– Gyere! – sürgette Kala.

– Biztonságban akarok lenni – felelte a lány.

– Ezen dolgozom...

Nem – mondta a lány. Két keze előkerült a hóna alól, az egyik üresen, míg a másikban egy kis dobozt tartott melynek oldalából két fém villa állt ki. A két villa kiugrott, belefúródott Kala bőrébe, s ebben a pillanatban egy tüzes, kék villám cikázott át a testén.

 

A lány lefegyverezte őt, elvette a hátizsákját, és a hátsó zsebéből előhúzott műanyag pántokkal megkötözte. Ezek után elment, s az ősvény végén eltűnt Kala szeme elől. A fájdalom enyhültével felült, felnézett a hegytetőre, s elképzelte, hogy a bátyja visszaérkezik.

De Sándor nem ezen az úton indult el, és még akkor sem mutatkozott, amikor megjelent a lány és az Új Apa, vállán egy rövid és vastag automata fegyverrel.

 

Negyven-negyvenöt éves nagydarab, erős, egyszerű ember volt, durva kezű, bűzös leheletű.

– Szörnyen csinos – állapította meg rögtön, és rámosolygott legfrissebb szerzeményére. Azután egy kacsintás kíséretében hozzátette – A vénség megígérte, hogy tetszeni fogsz. És igaza volt.

Tehát az öreg erdőőr szervezte meg

– Bátynak nyomát sem láttam – mondta az aprócska lány.

– Az úgy túl könnyű lenne – intette a férfi. Majd átadta a fegyverét a lánynak. és Kalát megragadva felhajította a vállára. – De nem hinném, hogy bármi problémát jelentene – folytatta. – Mindenesetre menjünk. kicsim! Amilyen gyorsan csak tudunk.

 

Kiléptek az irtásra, átvágtak a parkolón és Kala kis kocsija mellett elhaladva egy emelkedőre értek, melyet őshonos fákból álló erdő borított. A homályos sűrűben egy hosszú busz állt két jókora, széles gumiabroncsú, extra felfüggesztésű teherautó szomszédságban. És Kala látta, hogy háromnál sokkal több menyasszony van. Elsőre tizenkettőt számolt meg, másodszori próbálkozásra meg tizennégyet. Valamennyi lány tizenéves volt. Osztálykiránduláson lévő gimnazistáknak látszottak, amint kuncogva csúfolták egymás között a legújabb feleségjelöltet: ,,olyan öreg, hogy járni sem tud egyedül", meg ,.Úgy látszik, friss vér kell a génkészletbe".

 

Három fiatal férfi szótlanul figyelte Kala érkezését.

Külsejük alapján elrablója fiai lehettek. Legföljebb húsz-egynéhány évesek.

– Gyönyörű – mondta egyikük.

A másik kettő vigyorogva rábólintott.

Az idősebb férfi a drága tehernek kijáró óvatossággal letette Kalát egy fa alá. Hátát nekitámasztotta a fekete törzsnek. és a biztonság kedvéért újra kezét-lábát. Ó gyorsan végignézett az arcokon, hátha felfeded az együttérzést valamelyiken. De nem.

És a lány, akit csalétkül küldtek hozzá, percekig állt fölötte rideg és barátságtalan arccal.

– El fog jönni értem – mondta Kala.

– A bátyád? Alighanem – válaszolta erre az Új Apa.

– De figyeltelek titeket. Nincs nála komolyabb fegyver annál a hosszú pisztolynál, nekünk pedig olyan tüzérségünk van, amivel nem mer majd szembeszállni.

És mintha gyilkos hajlamaikat akarnák bizonyítani. a fiúk kihozták a buszból automata fegyvereiket.

– Mi jön most? – kérdezte az egyik fiú.

– Maradjatok itt velem! – tanácsolta az apjuk.

De a legidősebbnek nem tetszett ez a taktika.

– Körüljárhatnánk, hogy elkaphassuk, ha felbukkan.

– Nem – hangzott a válasz.

– De...

– Mit mondtam?

A fiatalembernek megnyúlt az ábrázata.

– Isten erre a helyre vezetett bennünket – folytatta a bölcsebb férfiú – És Isten úgy adta, hogy kellemetlenül forró napunk legyen. Imádkozzunk viharért! Ez az én tanácsom. Akkor lyukat üthetünk a fellegekbe, és elég energiát nyerhetünk, hogy végre el tudjunk menni...

 

A villámlásról beszélt. Kala már hallott erről a technikáról: Egy alkalmas rakétával és kellő mennyiségű, farok gyanánt hozzákapcsolt kábellel viharban villámlást lehetett előidézni. A levegő teremti meg a kapcsolatot a lenti, feltöltődött földdel. A villám belecsap a táborhely túlsó végében, egy fa tetején felállított villámhárítóba, amit Kala csak most vett észre... Látta a magas, fekete rudat és a súlyos kábeleket, melyek bevezettek a minden bizonnyal a busz közepében elhelyezett tépőgépbe, egy C kategóriás szerkezetbe. amely mohón várta első és egyetlen táplálékát.

 

Kala sejtette, miért jöttek ezek az emberek a hegyekbe. Szerették a magányt és az olcsó energiát, és különben is, a rendőrség mindenütt másutt vadászott azokra, akik megölték a biztonsági őröket.

Sandor itt lehet valahol a közelben, biztatta magát.

És szemmel tartja őt.

Majdnem megnyugodott, ahogy elképzelte a bátyját, amint ott guggol egy nagy, öreg fa árnyékában, és várja, hogy ezek itt elkövessenek egy szarvashibát. lesi a kedvező alkalmat, a gyenge pontot.

Bármit, ami adódik. Odáig merészkedett, hogy el is képzelte az érkezését: Sandor csak a délutánt várja, a gyülekező viharfelhőket, az eleredő esőt, amikor a nagy, kövér cseppek áradatában a jámbor fiúk és lányok áhítattal lesik az Urat a haragos égben. A bátyja akkor majd nesztelenül mögéje surran, és szépen elvágja a köteleit.

Nyilvánvalóan így fog történni.

Kalának annyira tetszett ez a terv, hogy éppúgy meglepődött. mint a többiek, amikor egy alak lépett ki az árnyak közül – egy a többieknél kisebb férfi, mezítláb, hogy ne csapjon zajt. Gyorsan közeledett, mégis volt valami ráérősség a járásában. Valami zavartalanság. Olyan benyomást keltett, mint egy kiránduló, aki eltévedt, de most végre segítőkre talált. Talán épp ez volt Sandor szándéka. Az arcán azonban komor figyelem látszott, s egy arcizma sem rándult. Mindenki – vőlegények, menyasszonyok, de még a foglyuk is – némán meredt a közébük tévedt idegenre. Ekkor az újonnan jött benyúlt az inge alá, és kiemelt egy hosszú pisztolyt; az első lövés levitte az apa fejtetejét, míg a második telibe találta az aprócska lányt. Sandor ekkor már újból futott, ide-oda cikázott a menyasszonyok között, míg végül az egyik fiú fölemelte a fegyverét; a golyózáporban három lány rogyott össze. Akkor az egyik fivére az erdő földje felé lökte a puska csövét, és azt üvöltötte:

– Hagyd abba... elég!

Sandor a nyakánál fogva elkapta a harmadik testvért, és nekivágta egy fa széles, fekete törzsének Azután ránézett a rettegve kushadó többiekre, és pisztolya csövét a férfi farának nyomva, hátborzongatóan összeszedett hangon megszólalt:

– Tegyétek le a fegyvert! Most rögtön! Különben idefestek valamit... egy nyavalyás fanszőrzetecsettel...