A HOLNAP GYILKOSA

 

 

Tudják, én is hallottam már testetlen hangokat. Megszoktam már szeszélyességüket, néha bizarr követeléseiket. A mai hang azonban más. Tiszta, mint a forrásvíz, és nem tűr ellentmondást. Muszáj odafigyelnem rá. A dobozomban ülök, minden tulajdonom e világban karnyújtásnyi távolságon belül. Instrukciókat kapok, melyek kitörölnek belőlem minden ismerős dolgot, minden hétköznapi tudást. Mégsem tudok ellenállni, meg sem kísérlem, csak kikászálódom szűk hajlékomból, és felállok, a szívem egyre hevesebben ver, ahogyan az értelem utolsó szikrái is elhalványulnak előttem.

Nyolc hónapja élek ebben a sikátorban, mégsem nézek vissza. Rettenetes egészségi állapotban vagyok, a cipőm lyukasra kopott, mégis mérföldeket gyalogolok pihenés nélkül, zokszó nélkül. Mások is vannak: az utcák zsúfolásig teltek szótlan járókelőkkel. Nyugalmat árasztanak magukból, valamiféle megfoghatatlan rendet, ami egy világosan gondolkodó megfigyelőt nyugtalanítana. Én azonban alig veszek tudomást a többiekről. Egy bizonyos utcát keresek, és meg is találom. Jobbra fordulok, majd gyalogolok még egy mérföldet. A magas épületeket a munkásosztály alacsony lakóházai váltják fel. Újabb utcához érkezem. Elkezdem figyelni a számokat a postaládákon. A ház, amit keresek, egy sarkon áll, odabent égnek a lámpák, a bejárati ajtó, sarkig tárva. Csengetés nélkül lépek be rajta, arra gondolok, ismerős a hely... mintha jártam volna már itt, vagy talán álmodtam már róla...

Kezdetét veszi az új életem.

A legtöbb embernél tapasztaltabb vagyok, ami a radikális változásokat illeti, az élet különös csavarjait. A ma esti változás tulajdonképpen váratlanabb, de egyben szervezettebb a korábbiaknál. Oka van annak, hogy itt vagyok, efelől nem lehet kétségem. Valamilyen célt szolgál mindez, amiről mindent megtudhatok, ha majd eljön az ideje. Boldog vagyok: valami évek óta először értelmet adott a létezésemnek, ha furcsának is tűnik, hogy ezt mondom, újra szép az élet.

Egy nyitott doboz melegedő sör áll az asztalon. Felveszem, és beleszagolok, hogy aztán újra letegyem, pedig ilyesmit igazán nem szoktam csinálni. Hatalmas tévékészülék áll a sarokban, a sportcsatorna még mindig közvetít, pedig már nem látni semmit, csak az üres pályát, az üres stadiont. A mérkőzés sosem kezdődhetett el, mégsem reklamál senki. Valamiért biztos vagyok benne, hogy ezt a sportot sem fogja már játszani soha senki, hogy egyetlen másodperc alatt megszűnt létezni. Nem gondolok a veszteségre, mindent betölt a Hang. Muszáj ledőlnöm egy ormótlan kanapéra, csak hallgatok és bólogatok, tekintetem a semmibe mered.

Azt mondják, a szerszámok a garázsban vannak. Becipelem őket a nappaliba, és funkciójuk szerint csoportosítom őket. Egy rövid, rozsdás feszítővassal felszerelkezve felmegyek az emeletre, megkeresem a fürdőszobát, benne a hatalmas acél fürdőkáddal. A feszítővassal csépelni kezdem a penészes csempét és a vakolatot. Riadt csótányok menekülnek a hirtelen támadt fényár elől.

Kis idő múltán a bejárati ajtót hallom nyílni, majd záródni.

Lemegyek a földszintre, tulajdonképpen kíváncsi vagyok. Egy szép arcú nő vár, halványan rám mosolyog. Jól öltözött, nagyjából velem egykorú, csak jóval kevésbé megviselt. A mosolya reménykedő, már-már lelkes, mögötte azonban érzékelem a leplezni igyekezett rettegést.

Vajon hogy hívják? Nem kérdezem meg.

Neki sincs kérdése hozzám.

Kettesben kezdjük el kihordani a nappaliból a bútorokat és a poros öreg szőnyegeket. Közben a televízió elsötétült, kihúzom a konnektorból, és közösen kicipeljük a járdaszegélyhez. Az elektromosság fontos energiaforrás. Szomszédaink – hozzánk hasonlatos furcsa párok – ugyanazt csinálják, amit mi, halomba rakva sorakoznak a rádiók, a mikrohullámú sütők meg a tévék, mind gondosan letakarva műanyaggal. Mellettük kisebb kupacokban a lőfegyverek. Aztán éjfél körül hatalmas teherautó érkezik. Éppen az utolsó szőnyeget vonszolom kifelé, és megállok, hogy megnézzem, hogyan pakol föl egypár jól megtermett ember mindent a hosszú platóra. Egyikük ismerősnek tűnik. Rendőrtiszt volt, azt hiszem. Emlékszem rá. Jó párszor macerált, csak úgy, szórakozásból. Most egyenlőek vagyunk, a gyűlölködés csak fölösleges luxus. Sikerül intenem neki. Nem reagál. Sietség nélkül térek vissza a házba. Elered az eső, kövér, hűvös cseppek potyognak a nyakamba, meghozzák a fáradtságot, amely amilyen hirtelen jött, olyan erős, a lábam remegni kezd, a levegőt is csak kapkodom már.

A Hang már megmondta, hogy aludhatunk, ha szükséges. A nő és én felmegyünk az emeletre, ruhástul mászunk be ugyanabba az ágyba. A meztelenség megengedett. Sok mindent szabad, közlik velünk. Nem tudok azonban nem gondolni a nő rettegésére, ahogyan ott fekszik mellettem. Úgy nézek ki, ahogy, borostás vagyok és piszkos, tele sebekkel és hónapok hosszú során át rám rakódott mocsokkal. Jobb, ha nem próbálkozom, határozom el. Alszom inkább.

– Jó éjszakát – suttogom.

Nem sír, de amikor azt mondja: „aludjon jól!”, hallom, ahogyan visszafojtja könnyeit, a szavak lassan, szaggatottan érkeznek. Férjnél volt-e az előző életében? Nem visel gyűrűt, de olyan embernek látszik, aki élvezné, sőt elvárná a házasságot. Több mint egy órán át fekszik ébren, próbál olyan mozdulatlan maradni, ahogy csak lehetséges, elméje érintetlen sarkaiban megpróbál magyarázatot találni a bizarr dolgokra, amik történnek velünk.

Szánom.

Alapvetően tetszenek nekem ezek a változások. Az ágy puha, az ágynemű majdnem teljesen tiszta. A kényelem nem hagy elaludni, hallgatom, ahogyan az eső kopog a tetőn, a dobozomra gondolok a sikátorban – és cseppet sem vágyom vissza abba a halott múltba.

Pázsitról álmodom, akármilyen különös.

Egy majomemberről.

Nem, mégsem ez a jó szó. Egy emberszabásúról. A lény sétál a szikrázó trópusi égbolt alatt, nem tér le a saját szűkre szabott ösvényéről. Hímnemű, állapítom meg. A jövőben vagyok, a földszintről tekintek fölfelé, elöntenek az izgatottság hullámai. Itt van előttem az emberiség egyik őse, gyönyörű, meztelen, és úgy sétál el mellettem, hogy még csak észre sem vesz. Átláttam az időn, és nem változtattam rajta semmit. Hát nem vagyok okos majom? – kérdezem magamtól.

Nem elég okos, figyelmeztet egy hang.

Csendes, már-már suttogó hang.

Felosztjuk magunk között a feladatokat, ki-ki képességei szerint részesül belőlük.

Valamivel erősebb vagyok, mint a nő, én feszítem hát ki a fürdőkádat a falból, rángatom ki a folyosóra, hogy aztán szétforgácsoljam vele a falépcsőt, amikor letaszítom a nappaliba. Közben a nő már egy tucatszor is kitakarította talán a nappalit, az ablakokat pedig befedte fóliával. A levegő súlyos a klór szagától.

Kisebb teherautók kezdik szállítani a felszerelést. A termosztátokat és a szűrőket a helyi raktárakból szerezhették be, gondolom. A kifinomultabb szerkezetek később érkeznek. Sűrű, kristálytiszta folyadékot hoznak üvegekben, és leteszik a legsötétebb sarokba. A tökéletes tisztaság nem kötelező, a nő mégis megpróbál mindent makulátlanná varázsolni, miközben abban reménykedik, hogy a Hang majd értékeli az erőfeszítéseit.

Ő mondja ki először: – A Hang a jövőből jön.

Nyilvánvalóan így van.

– A távoli jövőből – teszi hozzá.

A pontos dátumot nem sejthetjük, de igen, ez is valószínű.

– Ez meg egy anyaméh – jegyzi meg az öreg fürdőkádra mutatva. – Ebben fog megszületni a jövő.

Úgy fest, a Hang mindenkit másképpen szólít meg. Én úgy vettem ki, hogy a kád egy bonyolult lombik, de hogyan lehet a jövőt egy lombikban tenyészteni?

Megfogja a derekamat, és így szól: – Olyan lesz, mintha a saját gyerekünk lenne.

Egyetértően bólogatok, valami mégsem stimmel.

– Szeretlek – biztosít.

– Szeretlek – hazudom. Semmi sem olyan fontos neki, mint a szerető család illúziója.

Tudja-e ezt a Hang is?

Éjszaka a munka és az alvás között magához invitál az ágyban. Rég volt már. A produkcióm nem épp fenséges, de az élmény kellemes, kapcsolatunk magasabb szintre lépett. Utána összebújunk a paplan alatt, suttogunk egymásnak, aztán lassacskán utolérnek bennünket a sötétségből érkező álomképek.

Álmomban esik az eső.

A mozgás, mint megtudom, a Káosz által formált anyag. A szél, a nedvesség alig észrevehető módosulásai miatt viharok képesek kitörni vagy éppen alábbhagyni. Semmilyen gép, semmilyen értelem nem követhet nyomon minden egyes változást, minden egyes kiváltó okot. Még csak azt sem lehet megjósolni, hogy egy jelentéktelennek tűnő esemény milyen hatással lesz a holnapra, máshogyan kanyarintja-e milliók életének hajszálvékony fonalát...

Tegyük fel, hogy vissza lehet nyúlni az időben, mondja az álombéli hang. Tegyük fel, hogy tudjuk, milyen veszélyes megváltoztatni azt, ami volt, de elég magabiztosak vagyunk ahhoz, hogy vállaljuk a kockázatot. Hatalmas energiákat kell bevetni, de létre lehet hozni ablakot kizárólag helyben lévő anyagok segítségével. Pontosan annyi hőt bocsát ki, mint a környező talaj. Elég csak pár igazán lényeges pillanatot tanulmányozni. Nem kell más, csak egy kamera meg egy adó, amelyek bár bonyolult szerkezetek, mégis megkülönböztethetetlenek a homoktól, amelyben elhelyezték őket. Az emberszabású akár meredten bámulhatja az ablakot. Rátaposhat. Elhajíthatja, lenyelheti vagy akár figyelmen kívül hagyhatja. Semmi, de semmi olyat nem tud tenni, hogy az ablak máshogyan viselkedjék, mint a homok.

És mégis, mondja az álombéli hang.

A kemény munka, a szellemi erősfeszítés ellenére mindig van észrevehető hatás. Talán a felszerelésből kiáramló hő, az érintéstől megzavarodott atomok mozgása. Talán az optikai energiát nem sikerül tökéletesen kiegyensúlyozni, és túl sok fotont ad hozzá a környezethez, vagy éppen túl sokat vesz el belőle. Sosem derülhet ki, mi volt a baj. A következményeket azonban nem lehet eltitkolni, mert bár először jelentéktelennek tűnnek, később mindent megváltoztatnak.

A világmindenség, mint megtudom, elképzelhetetlenül törékeny.

Hogyan lehetne képes bárki, bármilyen intelligencia mindent, de mindent a helyére tenni?

Egy fiatal fiú hozza az ételt és más fontos dolgokat. Hetente kétszer jön, néha elácsingózik egy kicsit a verandán, és elmeséli nekem, mit látott a városban. Azt mondja, a gyárakat meg a raktárépületeket újjá varázsolták. Öregek és hátborzongatóan türelmes gyerekek dolgoznak bennük. Ezekben gyártják például azokat a gépeket, amelyek a nappali/gyerekszobánkban állnak. A termékek többsége azonban titokzatosabb. Vigyorog, miközben a fényekről mesél, az apró erőművekről és a robotokról, a töménytelen mennyiségű robotról. Hát nem észveszejtő? Hát nem csodálatos? Hát nem nagyszerű?

Bólintok. A döbbenet tűnik minden produktum közül a legbőségesebbnek.

A nő nem helyesli, hogy a fiatalemberrel beszélgetek. Az a véleménye, hogy rossz munkaerő, nyilvánvalóan nem szentel elegendő figyelmet a Hangnak. Most először csak egyetlen pillanatig arra gondolok, talán a Hang nem mindenkihez szól egyforma intenzitással. A nő például azt mondja, állandóan hallja, kezdeti rettegését felváltotta az energia és a kötelességtudat, vagy legalábbis a feszült megfelelési vágy. Az én fejemben viszont sokszor sokáig csend van, viszonylagos nyugalom. Reggelente a nő ébred fel először. Ő az, aki megfeledkezik az időről, megfeledkezik a saját éhségéről. Csak súrolja a padlót, amíg vérezni nem kezd a keze. Ő az, aki rámordul a fiúra is:

– Így egyáltalán nem segítesz nekünk.

Mire ő azt feleli: – De igen, segítek. – Gondolkodás nélkül folytatja: – Az is a munkám része, hogy meséljek az embereknek arról, amit látok, hogy tájékoztassam őket, mi folyik a városban. Honnan tudhatnák különben? Nem mehetnek sehová. Maguknak az a dolguk, hogy maradjanak a helyükön, és azt meg is teszik.

A logikus gondolatmenetnek megvolt a hatása. A nő morogva visszavonul, a düh csak könnyebbé teszi számára, hogy milliomodszor is kisúrolja a kádat.

Titokban azon gondolkodom, vajon a fiú igazat mondott-e.

Lehet, hogy csak ügyesen hazudott?

Hogyan lehetséges, hogy ilyesmiken töröm a fejem? A lázadásnak már a gondolata is lázadás. Különösen, hogy azon kapom magam, csodálom a fiú bátorságát.

Titokban.

A múltat megváltoztatták, tudom meg álmomban.

A bolhából elefánt lett.

Talán a plusz hő okozta az instabilitást, amely megváltoztatta a nyári zápor esőcseppjeinek precíz elrendezését. Az emberszabásúak az esőben szeretkeztek. Nem mintha nem lett volna máskor is eső, de a több ezer esőcsepp pontos elrendezése az, ami számít. A petesejt és a sperma rendkívül érzékenyek, mint megtudom. Ha bármilyen paramétert megváltoztatunk – az ejakuláció pillanatát, a behatolás szögét, a legkisebb horkantást –, másik sperma jut célba. Még az esőcseppek dobolása is hat annyira a herékre, hogy másik utód születik meg. Az pedig másfajta emberi evolúciót eredményez.

A faj nem változik meg látványosan. Az emberek emberek maradnak, jók vagy rosszak. Alapjaiban a történelem menete is változatlan marad. Az emberiség ugyanazoknak a szerszámoknak a használatát sajátítja el, ugyanúgy háborúznak egymással a nemzetállamok. A különbség az arcokban lesz, a nevekben, minden történelmi alak eltűnik a süllyesztőben azokkal az emberekkel együtt, akikről sosem hallott senki. A változás hulláma végigsöpör az időn.

Hogy megöljem magam, nem kell megölnöm a nagyapámat.

Elég megcsiklandoznom a szőrös golyóit.

Az embriót egy virágárus furgonjában hozzák.

Az utcánkban minden ház kap egyet, miközben a Hang megtiszteltetésről és kötelességről beszél. Eldugaszoltuk a kád lefolyóját, és megtöltöttük a sűrű folyadékkal. Csöveken keresztül áramlik be az oxigén. A munkások rákötik az embriót egy műanyag köldökzsinórra, aztán ellenőrzünk a nővel minden műszert, minden szenzort, megbizonyosodunk felőle, hogy az aprócska élő szövetdarab egészséges.

Még aznap kétszer akkorára nő, aztán másnap is, és minden rákövetkező nap. A hét végére már láthatóak a kezek és a lábak. Nem úgy növekszik, mint egy ember, de lehet, hogy a folyadékban van a titok. Vagy a szintetikus génekben. Vagy talán csak a kettőnk közötti sok-sok generáció evolúciójában.

A nő összerázkódik, sírni kezd. Összeszedi magát, és bejelenti: – Legalább egyikünknek mindig mellette kell lennie.

Igen, valami valószínűtlen, előreláthatatlan probléma esetére. Felvehetjük a telefont, valaki mindig lesz a vonal túlsó végén, hogy megoldja a helyzetet.

– Éjjel-nappal – mondja a nő izgatottan. Úgy döntök, övé lehet az éjszakai műszak.

– Ő a mi gyerekünk – közli, de persze csak azt ismétli, amit a Hang mond neki. Merev és száraz a hangja. Végtelenül átszellemült. – Hát nem bűbájos, drágám?

Csakhogy nem az én gyerekem, sőt még csak nem is az unokám. Egy pillanatra elgondolkozom, elmeséljem-e az Afrikáról szóló álmomat, az idő szeszélyeit... aztán úgy döntök, mégsem; valami azt súgja, a nőnek nem voltak ilyesféle álmai.

– Hát nem bűbájos? – kérdi ismét.

– Bűbájos – felelem érzelem nélkül. Mégis, maga a szó is elég neki. Bólint és elmosolyodik, elönti a boldogság.

Azt álmodom, hogy a múlt: tenger. Hatalmas csillogó víztükör. A jelen a tengerpart, ahol én állok, és hátradobok a vállam fölött a vízbe egy marék homokot. A hatás szinte észrevétlen, az apró hullám azonban egyre növekszik, hamarosan hegy magasságú áradat közeledik felém.

Mit tehetek? Meneküljek a jövőbe? Csakhogy ha egyet lépek, a jövő rögtön jelenné változik, én pedig nem menekülhetek, a hullám utolér, létezésem visszavonhatatlanul semmivé foszlik.

Mégis van válasz. Pakolj be a zsákodba, hajlítsd meg a térded, és várj! Várj, aztán ugorj! Óvatosan, a félelmet nem ismerők elszántságával átugorhatok a közeledő hullámfal fölött anélkül, hogy megérinteném. Aztán újra földet érek a múlt hűvös nyugalmában. Ezzel újabb megsemmisítő hullámot keltek, de én magam megmenekültem.

A kutyát nem érdekli, milyen áron.

A „gyerek” minden egyes nappal kevésbé gyerekszerű.

Még a nő is nehezen éli bele magát a büszke szülő szerepébe. Ez a magzati pozícióba görbült jövőbéli polgár inkább hasonlít egy középkorú férfira. Kövérkés és ijesztően szőrös, ahogyan ott alszik, miközben elméjét megtöltik a szükséges információkkal.

Nem tudom nem észrevenni, mekkora agya van.

Egymagam üldögélek mellette délelőttönként és koraesténként, nincs más dolgom, minthogy figyeljem, hogyan alszik, és hallgassam a műszerek zümmögését. Különös, hogy ez a teremtmény, akinek a legtriviálisabb dolgok fenyegethetik a puszta létét, ilyen otromba módszerekkel kell, hogy óvja magát. A Föld teljes lakossága őrá kell hogy figyeljen. Minden ember, minden forrás szigorú rendszerbe kell hogy szerveződjék. Ez invázió, és mint minden inváziónak, ennek a sikere is a hídfőállásnál dől el.

A jövő kezdi átugrani saját pusztulását, és nemigen fog hibázni.

Kezdem észrevenni, hogy a Hang, amely most már többnyire a csodalénnyel van elfoglalva, egyre kevesebbet beszél hozzám.

A Hangnak is megvannak a maga korlátai persze.

Az éjszakai álmaim nem szűnnek, az a másik hang sorra mutogatja nekem a csodákat, amilyeneket ébren tán sosem láthatnék.

A fiú most már rendszertelen időközökben érkezik, de sosem olyan sűrűséggel, mint azelőtt.

– Spórolni kell a benzinnel – mondja, és mint mindig, mosolyog. Most azonban mintha kicsit gúnyos lenne a mosolya. – És mostantól sajnos nincsen hús meg tojás.

Talán egészségügyi okokból. Vagy lehet, hogy a megszállók vegetáriánusok.

– Hadd nézzem meg a magukét! – kéri a fiú, és most először átlépi a küszöböt. Nem vár engedélyt, egyszerűen odasétál a fürdőkádhoz, és végigméri az alvó magzatot. – Kíváncsi vagyok, milyen lehet. Úgy értem, ha kész lesz.

Fogalmam sincs. Ez zavar.

– Hálás lesz majd a segítségükért, az biztos.

Ideges vagyok. Minden szabállyal ellentétes, hogy látogatókat fogadjunk. Mi van, ha a nő korán kel, és itt találja a fiút? Mi van, ha egy szomszéd feljelent? Finoman megérintem a vállát, és megpróbálom kiterelni az ajtón. Suttogva kérdezem: – Mit látott mostanában?

Hatalmas gépekről mesél, amelyeket északra gurítottak. Erős fény világít éjszakánként, és a dübörgő hangok építkezésre engednek következtetni. Új várost építenek, azt mondják. Mások.

Azokról az emberekről kérdezem, akik a gördülő gépeket építették. Hová mentek?

– Más feladatot kaptak természetesen. Mindig van tennivaló. Mindig, mindig.

Rám mosolyog, szeme sok mindent elárul.

Az ajtóhoz érünk, újra kinn áll a verandán, és így szól: – Hetente egyszer, nem tudom, melyik napon. Nincs hús, nincs tojás. Gyönyörű az a fiú odabent. Igazi tünemény.

Naponta mosakszom az alagsorban lévő zuhanyozóban. Beosztottam a szappant, így sikerült hat hónapig egyhuzamban tisztának maradnom. A ruhákat, amelyek túl nagyok, a szekrényekből és a fiókokból szereztem. Ha már mind piszkos lesz, kirakom őket a napra, hogy a fény és a meleg tisztítsa meg őket.

Azt akartam, hogy tetsszem a nőnek, és egy ideig úgy tűnt, működik is a dolog.

Most azonban kétségei vannak a szexet illetően, sosincs ott lélekben, olyan pozíciókat keres magának, amelyekben egy pillanatra sem téveszti szem elől a műszereket. Egyre többet panaszkodik, hogy fáradt és nem érdekli semmi. Az embergyerek jelenléte feszültté teszi. Bárcsak teherbe esett volna. Persze a terhesség is gondot jelentett volna. Megoszlott volna a felelősség. Aztán rájövök, hogy ha a Hang képes egy elmével kommunikálni, képes szólni az egymáshoz kapcsolódó neuronokhoz, miért ne hathatna a mirigyekre is? Nem lehetséges, hogy egyszerűen elaltatta a spermákat meg a petesejteket?

Egyik éjszaka felébredek, egyedül vagyok az ágyban, és erős vágyat érzek, hogy szeretkezzem egy nővel. Lemegyek a földszintre, engedélyt kérek. A nő élesen válaszol. – Nem, itt nem! – Mire én azt javaslom, hagyja el az őrhelyét pár percre. Megígérem, hogy sietek. Mi baj lehetne?

Levegő után kapkod, felhorkan, és majdnem összeesik. – Arról szó sem lehet!

Soha többé nem fogunk párosodni, ebben biztos vagyok. Egyszerre szomorodom el, és kapok új erőre. Egyedül szabadabbnak érzem magam. Feltámad egy régi ösztön, és azon kezdek gondolkozni, hogyan találhatnék magamnak valaki mást. Egy szeretőbb asszonyt, valakit, akit én választottam.

Holnap reggeltől fogva a nő a nappaliban alszik a tiszta, kemény földre terített ágyneműkön.

Nem hagy többé magamra az őrhelyemen.

Egy vödröt tart az ajtó mellett, abba pisil meg székel. Amikor rám néz, azokban a ritka pillanatokban, semmi sem leplezheti megvetését.

Ez az utolsó sokatmondó álmom.

A tengerparton állok, lábamnál színtelen homok, a vízfal bömbölve tornyosul előttem. Megjelenik egy nő. Mint a férfinek a fürdőkádamban, neki is nyúlott a koponyája, az ő intelligenciája is magasabb rendű. Az arca mégis teljesen emberi, félelem keveredik rajta együttérzéssel és a meggyőződés táplálta belső erővel.

– Szerintünk helytelenül cselekednek – kezdi. – Ne felejtse el! Nem mindegyikünk olyan, mint ők.

Bólintok, megpróbálom jelezni, hogy mindent értek.

Nem hagy szóhoz jutni. – Többet nem tehetünk önökért.

Nem ismerem föl a nyelvet, mégis minden szót értek.

– A legjobbakat – mondja. Aztán sírni kezd.

Megpróbálom átölelni. Felé lépek, és széttárom a karomat... ekkor azonban elönt a víz, a tengerpart és a nő semmivé foszlanak... a karom hiába kapálódzik, hogy emlékezetből felidézze a nőt, a feladat lehetetlen...

Új fiú érkezik.

Talán ha tíz éves, kétszer kell fordulnia a kocsitól, hogy a minimális mennyiségű élelmiszert elvigye a verandáig, és egy lépéssel sem tovább. A verandán állok, a második adagot várom. A friss szellő kellemesen simogat. A pázsit egyre kopottabb és gyomosabb, a régi bútorok szótlanul rohadnak a zöld háttér előtt. Számításaim szerint késő őszre járhat, talán már a tél is elkezdődött. A fáknak már régen le kellett volna hullatni a leveleiket. Mégis: mindenből a tavasz lehelete árad, valami külső erő szabályozza az időjárást és a vegetációt.

A fiú egy számozott zsákkal küszködik. Nemcsak hogy kicsi, alultápláltnak is látszik. Fanatikus céltudatossággal vonszolja az ételünket, és amikor a másik fiúról kérdezem, az idősebbről, csak ennyit felel:

– Neki annyi.

Ez meg mit akar jelenteni?

– Annyi – ismétli dühösen az értetlenségem miatt.

A nő meghallja a hangunkat, felébred, és az ajtóhoz jön. – Befelé! – mordul rám. – Figyelmeztetlek!

Vetek még egy utolsó pillantást erre a jobb világra, majd visszavonulok. Mind a két zsákot magammal viszem. Közben a fiú elindítja a kocsiját, fekete füst áramlik minden irányba. Komikus látvány, ahogyan kicsiny szemei elszánt tekintetével előremered a kormánykerék küllői között. Beáll a szomszéd ház kocsifelhajtójára, én meg azon gondolkozom, kik lakhatnak ott. És vajon miről álmodnak?

A nő a viselkedésemre panaszkodik, azt mondja, gondatlan vagyok. Semmi sem jó neki. Biztonságosabb beszédtéma vagyok, mint a mai rizs meg az árpa pocsék minősége.

– Gyere ide! – szól hozzám. Talán odamegyek, talán nem.

– Fölveszem a telefont, és bepanaszollak – fenyeget.

Nem teszi meg. Először is fél tőlem. Mi van, ha bosszút állok? Másodsorban retteg tőle, hogy magára marad. Süt róla, ahányszor csak ránézek. Inkább meghúzza magát. Akármennyire is utál, ha nem lennék, talán még azt is elfelejtené, hogy életben van.

A jövő végveszélybe került.

Aztán bepakolt a zsákjába, és felkészült rá, hogy megmentse magát. Csakhogy miként az időjárás, a jövő is túl nagy és kaotikus ahhoz, hogy minden porcikája egyet akarjon. Némely polgára ragaszkodott hozzá, hogy nincsen joguk behatolni a múltba. – Miért túrnánk ki primitív őseinket? – kérdezték. – Ha embernek valljuk magunkat, nem tehetünk mást, minthogy elfogadjuk a sorsunkat, és megbékélünk vele.

A többség azonban máshogy gondolta. Mivel két Föld energiáját koncentrálhattak, a jövőbéliét és a mostaniét, úgy érezhették, a jónál is jobb esélyük van, hogy sikerrel járjanak.

Nem tudták, hogy titkos mozgalom bontakozik ki a köreikben.

Sosem jöttek rá, hogy létezik egy másik, egy titkos Hang is.

Riadóra ébredek, rohanvást érek a földszintre éppen abban a pillanatban, mikor az embergyerek megszületik. Lassan, fenségesen ül fel a kádban, a sűrű folyadék lepereg testének olajos szőrzetéről. A riadó hangja elcsendesedik, a nő kiáltásai váltják föl. – Nézd csak! – sikoltja. – Ó, ezt nézd meg!

A férfi nem is nézhetne ki dühösebbnek, köhög, amíg tüdeje ki nem tisztul, aztán eltorzul az arca, és megszólal azon a jövőbéli nyelven. Egy gép a közelben aktiválja magát, és fordítani kezdi a szavait. – Vizet akarok. Hideg vizet. Hozzanak nekem vizet!

– Hozom – mondom.

A nő túlságosan el van foglalva a mosolygással és az önelégültséggel. – Ön elbűvölő, csodálatos férfi, uram. És én gondoskodtam önről. Majdnem teljesen egyedül csakis én.

Az embergyerek ismét megszólal.

– Még mindig szomjas vagyok – jelenti a gép, mindkét hang ég a türelmetlenségtől.

A konyhában a hátsó ajtó mellé ledobva hever ugyanaz a feszítővas, amelyikkel a fürdőkádat szabadítottam ki a helyéről. Azt kapja tőlem. A düh egyre csak gyülemlett bennem, valószínűleg már a kezdetektől. Ez az idegen meg a fajtája elpusztította a világomat. Azzal csak igazságot teszek, ha megragadom a feszítővasat, lendítek és ütök, mielőtt még elegendő ereje lenne hozzá, hogy szembeszálljon velem.

A nő csak vinnyog, nyöszörög, és moccanni sem tud a döbbenettől.

A nyújtott koponya papírvékony, az első csapás darabokra szaggatja, kocsonyás tartalma szerteszét fröccsen a szobában.

Amikor a nő rám ugrik, hogy megpróbálja kicsavarni a kezemből a feszítővasat, már túl késő. A padlóra lököm, azon vagyok, hogy megölöm őt is. Az azonban nem lenne helyes. Még amikor fölveszi a telefonkagylót, hogy segítségért könyörögjön, akkor sem tudom rávenni magam, hogy végezzek vele. Ehelyett a vakolatot zúzom szét a feje fölött, amitől megijed, és négykézláb elmászik. Felemelem a kagylót, és elmosolyodom, amikor bele szólok, akárki is legyen az, aki a túlvégen hallgat: – Te leszel a következő, barátom. Lejárt az időd.

Odakint vegyszerek és füst édeskés illata. Különös robotrepülőgépek szállnak felettem, bizonyára a kritikus pontokra igyekeznek. Nem törődnek velem. Talán túl sok minden történik egyszerre. Talán a mechanikájukat szabotálták a gyárakban. Akárhogy is, zavartalanul mehetek végig az utcán, hogy minden egyes házba betérjek, és megöljem az újszülött megszállókat, akik az utamba kerülnek. Mocskos, erőszakos munka, csakhogy az egyik nappaliban már csak a lemészárolt „szülőket” találom, akikkel feltehetőleg hálátlan „gyermekük” végzett. Az emeleten nyikordul a padló. Lábujjhegyen felosonok, akkor kapom el a gyilkost, amikor éppen ruhát keres magának, a nadrágja éppen térdig felhúzva, esélye sincs, hogy véres baseballütőjéért nyúljon.

Ettől a pillanattól démon vagyok, elszánt és magabiztos, kevés híján fáradhatatlan.

Amikor végzek az én háztömbömmel, nekilátok a következőnek. Amint éppen befordulok az egyik ház sarkánál, szemtől szemben találom magam egy testes nővel, aki fejszét tart a kezében. Mindketten megdermedünk, aztán sokatmondóan összemosolygunk. Összefogunk. Hajnal felé, amikor egy pillanat szünetet tartunk borzalmas munkákban, eszembe jut, hogy megkérdezzem:

– Hogy hívnak?

– Laverne – feleli, és nem leplezi, hogy egész életében kínosan érezte magát a neve miatt. – És téged?

– Harold – vallom be, és örülök, hogy ennyi idő után még nem felejtettem el. – Örülök, hogy találkoztunk. A Laverne gyönyörű név.

Később a nap folyamán ő, én és húsz másik új barátunk rábukkanunk a megszállókra, akik egy valaha fenséges kúriában barikádozták el magukat. Miután a házat porig égettük, a város felszabadult.

Merre tovább?

– Mit szólnátok hozzá, ha északnak tartanánk? – javasolja Laverne. – Azt hallottam, hogy építettek valamit arrafelé.

Megölelem, szavakra most semmi szükség.

 

A lányunkat Unikumnak nevezzük.

Hárman élünk a kihalt jövő számára épült városban egy kunyhóban, amit az üres épületek között építettünk fel a hulladékokból. Az épületek magasak és tiszták, valahogy mégis rettenetesen magányosnak tűnnek. Nem nyílnak meg előttünk, de nem is bántanak bennünket. A klíma tökéletes marad. Kertek virágoznak mindenhol, ahol előtör a talaj. Szomszédunk kevés van, mindannyian végtelenül kedves emberek.

Egyik este arról mesélek a kislányomnak, hogy talán egy nap megtudja, hogyan juthat be az épületekbe. Vagy ami még jobb lenne, lerombolja őket, hogy felhasználhassa a legjobb részeiket.

Úgy tűnik, ő is így gondolja, gagyog valamit a maga babanyelvén.

Laverne elnyúlik előttem, meztelen, és ő is egyre gondol velem, csak valami egészen másra.

– Meglovagolod a káoszt, kedvesem?

Bármikor örömmel, köszönöm. És minden egyes mozdulatunkkal újra meg újra megváltoztatjuk a világmindenséget. Boldogok vagyunk, mert fogalmunk sincs, hogyan.

 

 

Fordította: Kamper Gergely