1.

 

 

Kala szülei takarékos emberek voltak, de hiányzott belőlük minden gyakorlatias érzék. Sajnáltak pénzt kiadni csak úgy, az élvezet vagy a fényűzés kedvéért, ugyanakkor nagyszabású álmokat dédelgettek, de képtelenek voltak szolid célokat kitűzni maguk elé.

 

A nyáron el kéne autóznunk jó messzire mondta apa egy tavaszi estén.

– Hová? – kérdezte mami gyanakvó arccal.

– A hegyekbe – hangzott a válasz. – Ahogy már ezerszer megbeszéltük.

– Megengedhetjük magunknak?

– Ha számba vesszük, mennyi pénzünk van, és ha az alapítvány kampánya továbbra is jól halad, miért ne? – Épp vége lett a vasárnapi szertartásnak. és a gyülekezetük. amely büszke volt felelősségtudatra valló célkitűzéseire, sikeres évet zárt. – Kis ízelítő a vadonból! – kiáltotta apa a vacsoraasztal felett. – Jól hangzik. nem?

 

Ez az este minden más család számára egy csodálatos vakáció kezdete lett volna. De Kala tisztában volt a dolgokkal. A bajok már akkor elkezdődtek, amikor hozzáláttak, hogy listát készítsenek a lehetséges úti célokból. Sandot, Kala bátyja mindenáron el akart tölteni egy-két napot a ,,Nagy" néven emlegetett kanyon felfedezésével. Apa egy eddig nem sejtett vonzódásáról tett tanúságot az Óceán Anya közelében húzódó alvó, jégfödte vulkánok iránt. Kala némi unszolásra bevallotta, hogy nagyon szeretne a sós vizű Mormon-tenger partján sétálgatni. Mamit nem különösebben érdekelték a szép tájak – mint azt fölényesen a tudomásukra is hozta –, ellenben megemlítette, hogy öt nővére él szerte a Nyugaton. Nem utazhatnak át a vidéken anélkül, hogy ha csak egy köszönés erejéig is – ne álljanak meg mindegyiküknél.

 

Hamarosan teleírtak egy hosszú papírlapot, és még egy tizenegy éves kislány is láthatta azt, ami nyilvánvaló volt: maga az autózás tönkre fogja tenni a vakációjukat. Ráadásul mami kijelentette:

– Semmi értelme, hogy idegenek főzzenek ránk. Az ennivalót magunkkal visszük.

 

Ez azt jelentette, hogy mindenhová elcipelhetnek egy terjedelmes jégszekrényt, és semmi mást nem esznek, mint átázott szendvicseket, továbbá minden napjuk azzal kezdődik majd, hogy friss jég és olcsó élelmiszer után futkosnak, pótolni a nyilvánvalóan folyton megromló készleteiket.

 

– És természetesen kempingezni fogunk kontrázott rá apa, nehogy a felesége túltegyen rajta a spórolásban. De hogyan? Hiszen nincs is felszerelésük. – Ó, hát itt vannak a hálózsákjaink – emlékeztette értetlenkedő lányát. – A felszerelést meg majd kölcsönkérem a gyülekezetbeli barátainktól. Biztosan megkapom tőlük. Ne aggódj, csodálatos lesz! Mindennap elautózunk, amilyen messzire csak kedvünk tartja, éjszakára meg majd leállunk valahol. Feltéve, hogy nem kerül semmibe felállítani egy sátrat.

 

Kala úgy érezte, egy eleve kudarcra ítélt, lehetetlen útnak néznek elébe. Túl sok mérföldet kell megtenniük, túl sok kívánságnak kell eleget tenniük, ennélfogva még a legkényelmesebb körülmények között sem lehetne mindenki boldog és elégedett.

– Hogyhogy ti sohasem tanultok? – mormolta.

– Mit mondasz, szívem?

– Semmit, apa – felelte a kislány alig észrevehető meghajlással. – Semmit.

 

De még a legbánatosabb lelkekre is rámosolyog néhanapján a szerencse. Még vagy kétszáz mérföldre voltak a hegyektől, amikor elrepedt a hűtővezeték. Sziszegő gőz áramlott ki belőle, s a fagyálló édeskés szagával összekeveredve szétterjedt a forró júliusi levegőben. Apa néhány percig káromolta Istent és az Első Apát, de végül elszánta magát.

– Maradjatok a kocsiban! – adta ki a parancsot, majd kikászálódott, és egy fémesen csikorgó hang kíséretében felemelte a hosszú motorháztetőt. Vett egy nagy levegőt, és eltűnt a kavargó, túlhevült gőzfelhőben.

 

Sandor segíteni akart. Könyörgött maminak, hogy engedje meg. Ám ó fenyegető pillantást vetett hátra.

– Nem, kisapa – közölte vele. – Itt maradsz velem. Odakint veszélyes.

– Nem az – állította Kala bátyja.

Egy pillanattal később azonban, mintha csak mamit akarná igazolni, apa felüvöltött. Kétszer.

A szegény flótás leforrázta a jobb kezét. És mintha csak a kínjaiban akarna egyensúlyt teremteni, bal kezével vaktában felnyúlva véletlenül hozzáért a túlforrósodott motorháztetőhöz.

– Nincs semmi bajod? – kiáltott ki mami.

Apa leejtette a motortetőt, és sápadtan, mint egy teknőctojás, a fájdalomtól meg-megvonagló arccal bámult be a szélvédőn.

– Hagyd nyitva a motort! – kiabálta Sandor. – Csak egy résnyire!

– Minek? – kérdezte a megégett ember.

– Hogy levegő érje, és lehűtse a motort magyarázta a fiú. Két évvel sem volt idősebb Kalánál, de mindkét szülőjével ellentétben zseniális érzékkel bírt a gépek és minden egyéb iránt. ami az élethez kellett. – Ha szerencsénk van, csak egy új tömlő kell, és hűtővíz – mondta húgához hajolva.

 

Nekünk sosincs szerencsénk, gondolta a kislány.

Pénteken, a szabhat beálltakor indultak el otthonról, ami azt jelentette, hogy szinte minden be volt zárva. Kala balsejtelmei ellenére ez a nap mégiscsak kivételesnek bizonyult. Apa visszavezette a sérült kocsit a legutóbbi kereszteződésig, és valami irdatlan mázli következtében találtak is egy kis szerelőműhellyel egybeépült töltőállomást, amely nyitva volt. Egy testes öregúr kukoricakenyérrel kínálta őket, és megígérte, hogy gyorsan megjavítják az autót.

Gyógykenőcsöt adott apának, a nőknek pedig megmutatta az új női termet hátul, ahová az országútról nem lehetett odalátni. Semmi okuk nem volt azonban arra, hogy elbújjanak. Mami későn szülte a gyerekeit, azonkívül az utóbbi években elhagyta magát, és meghízott. Kalának pedig még kislányteste volt, s ha az arcán látszott is, hogy nemsokára meg fog szépülni. gyerekes vonásai és kiálló, hegyes csontjai ma még jól álcázták ezt.

Anya és lánya a közös teremben fogyasztották el a kukoricakenyerüket, mialatt a férfiak a szerelőműhelyben bámulták a felforrósodott, nedves motort.

 

A szabbat ellenére élénk volt a forgalom – a súlyos teherautóktól az apró személykocsikig minden létező gépjárművet látni lehetett az úton. Férfiak. de elvétve nők is. betértek, hogy benzint és üdítőitalt vásároljanak. A nők mindig gyorsan fizettek, és rögtön mentek is tovább; legtöbbjük majdnem olyan öreg volt, mint mami. de mi értelme lett volna kockáztatni? A férfiak kényelmesen elidőztek; az autószerelő láthatóan örült a társaságuknak. és az égvilágon minden témáról eltársalgott mindegyikőjükkel. Főleg az időjárásról meg mindenféle sportot űző csapatokról és az unalmas helyi hírekről. Egy mogorva kis teherautósofőr kijelentette, hogy a világ máris túlzsúfolt tömeghely az ö ízlésének, és az öregúr mélyen egyetértett vele. A következő vendég azonban egy elégedettséget sugárzó ügynök volt. aki előtt a szerelő nem győzte dicsérni bölcs kormányukat és a népesség gyors gyarapodását.

 

Kala szóvá tette anyjának ezeket a logikátlanságokat.

– Ö üzletember. drágám – vont vállat az anyja. – Úgy beszél, ahogy a helyzet megkívánja.

Kala csontos kis arcán kételkedés látszott. A Nők Akadémiáján mindig ó volt a legjobb tanuló. Csakhogy egyszersmind komoly, majdhogynem humorérzék nélküli teremtmény is volt, s talán éppen ezért túlontúl biztos önmagában.

Minden helyzetben meg volt győződve róla, hogy csak egyetlen helyes válasz létezik, csak egyféle üzenetet érdemes továbbítani, és a jók mindig helytállnak az ellenséggel szemben.

– Én sohasem cifráznám a szavaimat – fogadkozott. – Sem ilyen, sem olyan irányban.

– Miért is nem vagyok meglepődve ezen? – felelte mami, aki valamiért mulatságosnak találta Kala szavait.

A kislány pillanatnyilag az udvarias hallgatás mellett döntött. Hallgatta az üzlet rádiójából szóló dicsőítő énekeket, s a kedvenceit együtt dúdolta vele. Tanulmányozta kedvenc útikönyvében a helyi növény– és állatvilágot, így készítve magát a vadonra. A környező vidék oly messze volt attól, hogy vadonnak lehessen nevezni, amilyen messze csak lehetett – a tágas síkságon, amerre a szem ellátott, egészen a horizontig zöld a kukoricaföldek húzódtak, az út mentén itt-ott, afféle szélfogónak, néhány borókafenyővel. Kala párszor felállt a székéről, és körbejárta a kis helyiséget. Egy poros zugban régi nyomtatványok és kifizetett számlák álltak halomban. Fémajtó vezetett hátra a női terembe, amely jelenleg nyitva volt, de minden pillanatban becsukhatták, és rátolhatták a fényes acélreteszt. Az ajtó mellett egy nagy táblán fiatal nők fényképei sorakoztak.

Arcok tucatjai néztek mosolyogva a fényképezőgép lencséjébe. A székéhez visszatérő Kala meg is jegyezte, milyen sok lány képe van a táblán.

Anyja csak bólintott, de nem tett rá megjegyzést.

 

Amikor Kala legközelebb körbejárta a szobát, a végén megkérdezte:

– Ezeket a lányokat mind elfogták?

– Aligha – vágta rá mami. mint aki már várta a kérdést. – A legtöbbjük szökevény lehet. Rossz otthoni körülmények, rossz barátok, most pedig valahol az utcán élik az életüket. Eltűntek, és kész.

 

Kala elgondolkozott ezen a válaszon. Eltűntek, és kész? Ez még annál is rosszabbul hangzott, mintha kivették volna őket ebből a világból. Az utcán élni, otthon, család nélkül szörnyűséges sors lehet.

 

– Akárhogyan is, neked sohasem kell az ő sorsukra jutni – tette hozzá mami, megsejtve, mi jár a lánya fejében.

Persze. hogy nem kell; Kalának efelől semmi kétsége sem volt.

 

Váratlanul megjelent Sandor, a nyomában apával. Együtt hozták a rossz hírt. Öreg autójukon nagyon sok a javítanivaló. Tönkrement egy fontos tömítés, és az ékszíj is rettenetes állapotban van. A javítás időbe telik, és elviszi a pénzük nagy részét, ami komoly gondot jelentett. Vagy nem. Apa már nagyjából végiggondolta a dolgot.

A legközelebbi hegység nem lehetett messzebb háromórányi útnál. Most, hogy kénytelen volt az eszére hagyatkozni, azt javasolta, táborozzanak le egy helyen. Legyen az az állandó táborhelyük, afféle támaszpontjuk. Idén nem fognak eljutni a Grand Canyonhoz, sem a Mormon-tengerhez, s még kevésbé élvezhetik a messze lakó nővérek társaságát. De eltölthetnek tíz kellemes napot a felföldön, és pár maradék dollárral a zsebükben térhetnek haza.

 

– Te döntesz, kedvesem – hajtott fejet mami a férje előtt.

– Akkor elmondom, mit fogunk tenni – közölte apa, és elvett egy térképet a pultról. – Keresek egy jó helyet, ahol felverjük a sátrat. Rendben?

 

Azzal a mindenre elszánt férfiak ismét elmentek. De mami idegessége nem múlt el egész terjedelmes testével, öreges ruhájában, még őszebb hajjal. mint eddig, ültében előrecsúszott a széken, s míg arca merev és mozdulatlan maradt, vaskos ujjai szüntelen mozogtak.

Kala szerette volna megkérdezni, mire gondol. Csalódott, amiért nem láthatja a nővéreit? Vagy bűntudata van? Természetesen, hacsak nem azon töpreng, hogy még mi romolhat el egy olyan autóban, amelyet jóformán a semmiért vettek, és egy vasat sem költöttek a karbantartására.

 

Váratlan fékcsikorgás törte meg a csendet. Egy autós kanyarodott le az útról, s megállt a legtávolabbi kút mellett. Kala látta a hosszú, égszínkék karosszériát, és arra gondolt, biztosan egy iskolabusz. Az iskola neve azonban már lekopott az autó oldaláról, az első ablakokon vasrácsok voltak, a hátsókat pedig bedeszkázták. A kislány pontosan tudta, miféle busz ez. Hátulra a készleteket pakolták be, a tetejére pedig még több felszerelési cikket halmoztak fel – a jármű teljes hosszában sorakoztak a tömött zsákok, melyeket kötelekkel és gumipántokkal erősítettek fel, és vastag, sárga műanyag lapokkal védtek az esőtől.

 

Egy férfi lépett ki a verőfénybe. Amolyan se fiatal, se öreg férfi. smaragdzöld inge és fekete gallérja elárulta, hogy az Éden Egyház tagja. Két pisztoly volt bedugva az övébe. Jóképűnek és izmosnak tűnt, s valami módon, amit Kala nem tudott teljes biztonsággal meghatározni, úgy csinált mindent, mint aki ért hozzá.

Miután mindkét irányban végignézett az országúton, bebámult a nyitott szerelőműhelybe. Aztán elővett egy láncon lógó kulcsot, bezárta a busz ajtaját, majd a benzinadagoló cső végét benyomva a hatalmas tankba, az utolsó cseppig teletöltötte.

 

A szerelő ekkor ismét félbehagyta az autójuk bütykölését. De most nemcsak hogy félbehagyta, hanem, kezében egy hosszú villáskulccsal elindult a kút felé. Mindeddig barátságos arca óvatos, sőt mondhatni enyhén rosszalló kifejezést öltött.

– Nem, uram – kiáltotta oda neki a fiatalabb férfi. – Bejövök. és odabent fizetek.

– Nem muszáj...

– De, inkább odabent. Ne jöjjön közelebb!

 

A szerelő megtorpant, majd a következő pillanatban megfordult, és visszavonult. A fiatalabb férfi tenyerével rácsapott a busz ajtajára, és azt kiáltotta:

– Két perc!

 

Addigra már mindenki odaért a közös helyiséghez. Apa vetett egy pillantást a női terem felé, de aztán úgy döntött, nincs rá szükség. Elhelyezkedett mami széke mögött, vörösre égett keze már be volt kötve. Sandor Kala mellett álldogált. A szerelő beállt a pult mögé. s míg kinyitott egy szekrényt, és kihúzott belőle egy súlyos tárgyat, odaszólt a nőknek:

– Nyugalom!

Pisztoly volt – mondta Sandor később a húgának. – Egy pillanatra megláttam. Egy kis gázpisztoly. Csőre töltve. lövésre készen, fogadni mernék.

– De miért? – csodálkozott Kala.

– Mert az a zöldinges el akar menni innen emlékeztette a fiú a húgát. – És ott, ahová menni akar, nincsenek szerelőműhelyek. Se szerszámok, se törvény. Úgyhogy mi van, ha megpróbál ellopni egy doboz villáskulcsot, érted már?

 

Talán. De az az ember úgy viselkedett, mintha attól félne, valaki az ő becses javait akarja ellopni. Mihelyt belépett, rögtön közölte:

– A bátyám bent maradt a kocsiban.

– Jó neki – felelte a szerelő.

– Mennyivel tartozom?

– Hússzal és egy harmaddal.

– Az aprót megtarthatja – mondta a férfi, és átnyújtott két bankjegyet. – Mosolyogni próbált, de csak egy szomorú. erőltetett vigyor telt tőle. – Mondja csak, öreg: kérdezősködött ma valaki felőlem?

– Kifélére gondol?

– Vagy emlegetett valaki egy olyan buszt, mint az enyém? Megállt-e valaki, hogy megkérdezze, látott-e bennünket...?

 

Az autószerelő megrázta a fejét, de elcsigázott arcán nyoma sem volt mosolynak.

– Nem, uram. Senki sem érdeklődött se maga, se a busza iránt.

– Helyes. – A zöldinges újabb bankjegyet rántott ki a kötegből, és letette a pult műanyag tetejére. – Van egy szőke kölyök. Ha idejön, és kérdezősködik... megtenne nekem egy szívességet? Ne mondjon neki semmit, és hitesse el vele, hogy fingja sincs semmiről.

A szerelő bólintott.

– Pénzt fog kínálni a válaszaiért. Fogadjon el annyit, amennyit csak tud! Aztán mondja neki azt, hogy innen észak felé mentem tovább. Föl a Vörös Főúton, a Paradicsomba. Hallotta, amint azt mondom, hogy „északra, a Paradicsomba".

– De másfelé megy, gondolom.

– Ó, egy kicsit – fordult meg nevetve a jövendő apa, és elindult vissza, a busz felé.

– Magának van olyan gépe? – szólt utána Sandor.

– Hallgass! – intette apa.

De a zöldinges férfit a kérdés mosolyra késztette. Megfordult, és ránézett a tizenhárom éves fiúra.

– Miért? Érdekelnek téged az ilyesmik?

– De még mennyire.

– Azt elhiszem – nevetett a férfi.

 

Sandor korához képest kicsi, de vakmerő és eleven eszű gyerek volt. Olyan helyzetekben érezte magát a leginkább elemében, amikor a legtöbb embernek inába szállna a bátorsága.

– Egy kicsi, D kategóriás, igaz?

– Gondolod? – nézett rá szúrósan a férfi.

– Feltöltve, működőképes állapotban – kockáztatta meg Sandor. Megnevezett három lehetséges gyártót, majd azt mondta: – Fogadok, hogy az ülések közötti átjáróban állította fel.

Pontosan a busz közepén.

– Így kellene?

– Mekkorát tud kihasítani? Harminc, harmincőt lábnyit? Az azért nem olyan nagy terület.

– Elég nagy – mondta a férfi.

 

Ebben a pillanatban valaki nyomni kezdte a busz dudáját. Talán a láthatatlan testvér. Akárki nyomta is, a duda hangosan és kitartóan szólt.

– Nem visz magával lábasjószágot – jegyezte meg Kala bátyja.

Erre már mami rászólt, hogy maradjon csendben, sót még a kezét is fölemelte, mintha nyakon akarná vágni.

– Sövénynyulat – mondta erre a férfi. – És bíbor gyöngytyúkot.

– Hallgass! – szólalt meg egyszerre mindkét szülő.

 

Ismét megszólalt a duda. A zöldinges ember azonban nem állta meg, hogy megkérdezze:

– Te hogy csinálnád, kisöreg? Ha az én helyemben lennél.

– B kategóriás tépőgéppel, legalább – jelentette ki Sandor. – És jobb állatokat vinnék. Tejelő állatokat. És ha rajtam állna, nem vesződnék a bátyámmal.

– Ahogy nézem, neked nincs fiútestvéred.

– Magának hány van? – kérdezte Sandor. Csak a hangsúlyából lehetett tudni, mit kérdez.

– Hat? Nyolc? Vagy tíz? – találgatott.

– Cssss – rimánkodott mami.

A zöldinges nem szólt semmit.

– Csak kíváncsi vagyok – folytatta a fiú, láthatóan nem tágítva a témától. – Legyen minél nagyobb a génkészleted! Mindenki ezt mondja. A könyvek szerint ez garantálja a sikert.

A férfi leghosszabb ujjával megfenyegette Sándort.

– Miért, kisöreg? Szerinted egy másikat is magammal kellene vinnem? A biztonság kedvéért?

A helyiségben hirtelen nagyon meleg lett, és a feszültség tapinthatóvá vált.

A zöldinges férfi ránézett a két nőre.

– Szerencséjük, hölgyeim, hogy nincs több ülőhelyem – mordult rájuk halk, dühös hangon.

 

Azzal sarkon fordult, nagy léptekkel kivonult a buszához, kulcsával kinyitotta az ajtaját, és eltűnt odabent, miközben valaki sietve kikanyarodott a hosszú járművel a kút mellől.

Percekig mindenki jólesően mélyeket lélegzett.

– Gyászos jövőt jósolok ennek az idiótának – szólalt meg elsőnek az autószerelő.

Így nem lehet elmenni – értett egyet vele apa. – El tudja képzelni. hogy ilyen kevés felszereléssel élje le az életét?

– Ne foglalkozzunk többé vele! – szólt határozottan mami. – Beszéljünk másról!

 

Kala egymaga visszament a plakáthoz, amelyen az eltűnt nők képei sorakoztak. Felötlött benne, hogy egyik-másik bent ülhetett a buszban, és talán nem éppen a saját jószántából. De tudta, hogy itt senki sem fogja értesíteni a hatóságokat. A férfiak sértéseket vagdosnának az önjelölt apa fejéhez, mami pedig könyörögne, hogy váltsanak témát. Senki sem említette azonban az idióta szegény feleségeit. Még amikor megérintette a legbájosabb arcokat, és elolvasta pár szavas életrajzukat, sem jutott eszébe, hogy egy erős, bátor hangnak kellene megtalálnia azokat a szavakat, amelyekkel panaszt lehet tenni.