4.

 

 

A legodaadóbb feleségek írásos beszámolókat hagytak hátra az új világon átélt kalandjaikról az Első Apa Testamentumának hét alapkönyvét, jó néhány egyház a két Sára-naplót is felvette közéjük, míg a haladóbb szelleműek, mint az is, amelyikhez Kala családja tartozott, a Hat Dühös

Feleséget fogadta el. A zűrzavart tovább fokozta, hogy tucatjával, ha nem százával maradtak fenn kevésbé ismert forrásoktól származó szövegek és töredékes beszámolók, továbbá olyan botrányos dokumentumok, melyeket többnyire koholmánynak, legrosszabb esetben pedig színtiszta eretnekségnek tartottak.

 

Amikor Kala tizenkét éves lett, egy idősebb lány a kezébe nyomott egy szamárfüles könyvecskét.

– Nem örökbe adom – figyelmeztette. – Olvasd el, aztán add tovább, vagy égesd el! Megígéred?

– Megígérem.

 

A hajdani Apák szigorúan tiltották ezt a testamentumot, de mindig akadt valaki, akinek sikerült legalább egy példányt átcsempészni a következő világra. Az Első Anya Meséjeállítólag Claire, az ötvenéves özvegy harmadik személyben irt beszámolója volt. Annak idején ö vigyázott a lányinternátusra és becses lakóira. Claire józan ítélőképességű, gyakorlatias asszony volt – épp ezek a vonások hiányoztak az ő anyjából, gondolta Kala szomorúan. Az emberiség legnagyobb jelentőségű napján a házanya kiáltozásra és keserves sírásra ébredt. Magára kapott egy fürdőköpenyt, papucsba bújt, és kilépett földszinti magánlak-osztályából. Türelmetlen karok ragadták magukkal, s vonszolták végig egy elsötétült folyosón.

Tucatnyi rémült hang kiáltozott valami szörnyű katasztrófáról. Claire észrevette, hogy az áramszolgáltatás megszűnt. Még így sem látta azonban nyomát semmiféle kataklizmának. A ház falai teljes épségben megvoltak, tűzvésznek, árvíznek semmi jele. Akármi okozta is a felfordulást, olyan parányi lehetett, hogy még a Delta-nővérek bekeretezett képei is háborítatlanul lógtak a falon.

 

Claire ekkor kilépett a ház ajtaján, majd elbizonytalanodva megállt. Két hosszú teherautó parkolt az egyébként üres utcában. De hová lett a kampusz? A teherautókon túl, pontosan ott, ahol a Képzőművészet Házának kellett volna lennie, egy szürke földből, szürke kövekből és szétzúzott fatörzsekből álló szaggatott padka magasodott. Azon túl furcsa, fűzekre emlékeztető fákból álló erdőt látott. Az enyhe szellő ismeretlen illatokat és sűrű, szürke párát sodort feléje az erdőből. A hold és a számtalan csillag fénye ráesett egy csapat csupasz bőrű lényre, melyek szorosan egymás mellett ültek a legközelebbi ágakon, és a fekete gombszemek százai mind az újonnan érkezettekre szegeződtek.

 

Az Első Apa a bejárati lépcsősor közepe táján ült, ölében szarvasvadász puskával, két lába között töltényes dobozzal, és miközben fakóbarna szemét az égre meresztette, ahol már megjelentek a hajnal első, rőtvörös fényei, jól láthatóan remegett a keze.

 

És minden ajtó mögül, minden vészkijárati vaslépcsőn újabb és újabb nők bukkantak elő. Egyedül vagy kisebb csoportokban elmerészkedtek régi világuk pereméig, ahol a legbátrabbak felkapaszkodtak a földpadka tetejére. hogy egy pillantást vessenek az idegen tájra. Azután visszavonultak, s a nedves gyepen csoportba verődve bámulták új otthonuk egyetlen hímnemű emberét.

Claire összébb húzta magán a köpenyt, és elvonult az Első Apa mellett.

 

Semmiféle élettapasztalat nem készíthette volna fel erre a napra, mégis érzett magában annyi elszántságot, hogy biztatóan rámosolyogjon a többiekre, s bátorító szavak kíséretében megölelgesse őket. Minden rendben lesz, nyugtatgatta a lányait. Megígérte nekik. hogy a tanítás kezdetére időben haza fognak érkezni. Azután szemügyre vette a harmadik teherautót. A ház mellett parkolt felhúzott harmonikaajtóval és a fűre lebocsátott rakodórámpával. Claire felkapaszkodott a rámpán, és rámeredt az autó belsejében lévő különös, erősen megrongálódott gépezetre. Az a lány, aki meghallotta a működésben lévő tépőgép hangját láthatatlan dimenziókon való átugrásuk egyetlen szemtanúja –, újra és újra elmesélte történetét nővéreinek. Claire meghallgatta, aztán összeszedte azt a pár lányt, akik a fizikát választották főtárgyuknak, és megkérdezte tőlük. valódi-e a tépőgép, igen, az. És csakugyan képes ilyen szörnyűségekre?

Teljes mértékben. Claire vett egy nagy levegőt, két karjával átfogta magát, majd megkérdezte, hogy a tudásuk és a rendelkezésükre álló eszközök birtokában van-e lehetőség arra. hogy megjavítsák a szemmel láthatóan ronccsá lett gépet.

 

Nem, nincs. De még ha lenne is rá mód, hogy úgy-ahogy helyrepofozzák, közülük soha senki nem juthatna többé haza.

– Miért nem? – kérdezte Claire, aki nem akart meghátrálni. – Iól van, talán nem ugyanezzel a tépőgéppel. De miért ne építhetnénk egy újat az épen maradt részeiből, és a magunk készítette új alkatrészekből.

 

Volt a fiatal nők között egy kitüntetéses diák egy végzős, aki fizikából és matematikából is diplomázni akart. Történetesen Kalának hívták – egy ilyen véletlen egybeesés megdobogtatja egy lány szívét, ha olvassa. Ez a hajdani Kala megfellebbezhetetlen hangon közölte a lehető legcsüggesztőbb hírt, miszerint a részeket nem lehet újból összetákolni. Mint elmondta, ő maga sokszor látta, hogyan használják a tépőgépet, alkalmilag még segített is működtetni. Legalább annyira érti, mint bárki a jelenlévők közül, mire képes a gép, és mire nem. Egyszerűen lehetetlen a multiverzumban oda-vissza utazgatni. Az Első Kala elmagyarázta Claire-nek és néhány másik nővérének, milyen értelemben végtelen a Teremtés. és hogy világuk minden egyes köbnanométerében sok billiónyi potenciális úticél lehet.

– Idegen világokra? – kérdezte Claire.

– Másod-Földekre – helyesbített Kala. – Több mint kétmilliárd évvel ezelőtt a körülöttünk lévő világ elvált a mi Földünktől.

– Miért?

– Kvantumszabályok – felelte Kala további magyarázat nélkül. – Minden világ állandóan új lehetőségek tömegére válik szét. Ezek afféle szellemes és megmagyarázhatatlan harmonikus mozgások, nagy részüket nem is értem. De ezért tudnak a tépőgépek ilyen és ehhez hasonló Földeket találni. Kétmilliárd év és körülbelül fél nanométer választja el az otthonunkat ettől a helytől.

Ez túl sok volt egy házanyának, de Claire mindent elkövetett, hogy megeméssze.

 

Első Kala tovább részletezte, milyen sors vár rájuk.

– Még ha meg tudnánk is javítani a gépet, méghozzá most rögtön, két perc alatt, egy szál csavarhúzóval. a mi Földünk akkor is elveszett. Annyi esélyünk lenne a megtalálására, mintha egyetlen porszemet keresnénk egy porszemekből álló világban. Ennyire nehéz dolgunk lenne. Lehetetlenség. Csapdába estünk itt, és Owen tudja ezt. És fogadok, hogy ez benne van a tervében.

– Owen? – kérdezte az Első Anya. – Ez a neve? Kala bólintott, és hátrapillantott a fegyveres férfira.

– Ezek szerint te ismered Owent, ugye?

Kala a szemét forgatta, úgy, mint amikor a nők kínosan érzik magukat egy bizonyos férfi jelenlétében.

– Fizika szakon tanuló másoddiplomás – magyarázta. – Közelebbről nem ismerem. Évek óta a doktorijával van elfoglalva, jártunk – bökte ki hirtelen. – Tavaly. Egyszer vagy talán kétszer elmentünk együtt valahová. Aztán szakítottam vele.

 

Ez mellbevágó felfedezés volt az élő Kala számára. A nőt, aki elhozta a nevét az új világra, romantikus szálak fűzték az Első Apához. Aztán dobta őt. Lehet, hogy Owen továbbra is szerelmes volt a lányba, okoskodott Kala. Szerette, és azt akarta, hogy az övé legyen. Talán ez a rendkívüli tett – számtalan élet és szerelem alapja – egy elkeseredett szerelmes bosszújából fakadt?

De az indítékok sohasem számítanak annyit, mint az eredmények.

Akármik voltak is Owen cselekedetének rugói, a nők egy része zokogott, más részük arcát a térdére fektetve ült a gyepen, és nem akarta elhinni, amit az eszével belátott. Claire mozdulatlanul állt, és emésztette, amit Kala és a többi lány mondott neki. Időközben felkelt az övékkel teljesen megegyező nap, s a levegő nyomban melegedni kezdett. Akkor nagy ívben, alacsonyan körözni kezdtek a szárnyas bennszülöttek, üres. fekete szemükkel merőn nézve a jövevényeket. Egy teknősbékára emlékeztető hatalmas szörnyeteg, nagyobb, mint egy szoba, végtelen nyugalommal átmászott a földpadkán, majd lecsúszott a gyepre, és boldogan rágcsálni kezdte a füvet. Eközben legyek és termeszek, a gyermekláncfű ernyői és vak földigiliszták megkezdték vándorlásukat a helyi erdők felé. Dongók és seregélyek fészküket elhagyva élelem után kutattak, miközben a szúk elégedetten rágták a helybéli fákat. Akármit tartson is valaki az Első Apáról, egy dolog nyilvánvaló: kivételesen szerencsés fickó volt. Az első új világ nyugalmas helynek bizonyult, ahol minden földi faj megtalálta a kedvére való zugokat és ízeket. A sors által kegyelt pionírok között két kóbor macska is akadt. Az egyik összegömbölyödve feküdt egy raktárban, újszülött kölykeit szoptatva, míg a másik alig pár napja lett vemhes. És e génkészletet tovább gazdagította az a három kiscica, melyeket egy olyan fiatal lány csempészett a kollégiumba, akinek a személyazonossága, de talán még a saját genetikai öröksége is réges-rég eltűnt az emberi kapcsolatokból.

 

Ezen a tündöklő reggelen két világ kötött egymással házasságot.

Minden Testamentum valamiben különbözött a másiktól, és minden sztori hihető volt – de csak feltételesen. Kalának Claire eretnek változata tetszett a legjobban, sőt még el is tudta hinni – csúf történet szörnyű körülmények között csapdába esett nőkről, akik a maguk csodálatos módján mindent elkövettek, hogy életben maradjanak.

 

– Helló, Owen – szólt Claire.

A fiatalember hunyorogva nézett föl a mellette megálló középkorú nőre. Claire-en még ekkor is a fürdőköpenye, alatta hosszú hálóinge, lábán pedig az ócska papucsa volt. Owen szemében nő nem is lehetett volna érdektelenebb. Kurtán biccentett. és továbbra is némán fürkészte a messzeséget, miközben az izgalomtól ide-oda cikázó szeme sarkában egy kis álmosság is megbújt.

– Mit csinál, Owen?

– Őrködöm – felelte a fiatalember kissé erőltetett büszkeséggel.

– Mitől akar megvédeni bennünket? – kérdezte az asszony a lehető legtárgyilagosabb hangon.

A fiatalember nem válaszolt.

– Owen – ismételte meg az asszony. Egyszer. Kétszer. Majd még kétszer.

– Bocsánat – motyogta a férfi, miközben egy magányos bórszárnyút figyelt, amely a feje fölött táncolt a levegőben. – Van egy műszer a tépőgépen. Eszerint a megszokott nyolcvan százaléka körül van az oxigénszint. Olyan lesz, mintha a hegyekben élnénk. Sajnálom. Túl tágra állítottam be a paramétereket. Egyelőre mindenképpen lassan kell mozognunk, és meg kell várnunk, amíg a szervezetünk alkalmazkodik hozzá.

Claire felsóhajtott. Azután még egyszer, utoljára megkérdezte:

– Mitől akar megvédeni bennünket, Owen?

– Nem tudom.

– Nem tudja, mi van odakint?

– Nem – vont vállat a fiatalember, miközben két kézzel markolta a puska tusát. – Láttam, hogy beszélgettek Kalával. Ó nem mondta magának? Egy új világról nem lehet sok mindent elmondani. A tépőgép megkóstolhatja a levegőjét, és ha talál szabad oxigént, vizet és jelzőmolekulákat, melyek azt jelentik, hogy nagyon közel járunk a talajhoz...

– Maga elrabolt bennünket, Owen – közölte az asszony határozott, de érezhetően indulatos hangon. – Senkitől sem kért engedélyt, egyszerűen idehozott, és itt partra tett minket.

– Saját magammal együtt – vágott vissza a férfi.

– És ettől miért kellene jobban éreznünk magunkat?

Owen végre szemügyre vette az asszonyt. Életében először talán végre elismerést kap e váratlan, vakmerő lépéséért.

– Érezzék magukat úgy, ahogy akarják! – felelte hangosan, hogy hallótávolon belül mindenki más is értse. – Mostantól ez a világunk. Itt fogunk élni vagy meghalni. Kezdhetünk valamit a körülmények adta lehetőségekkel, és el is tűnhetünk a semmibe.

 

Claire többé-kevésbé maga is rájött erre. De most az volt a legfontosabb, hogy rávegye ezt az embert az igazság bevallására. Ezért mászta meg a lépcsőket, s kényszerítette rá, hogy nézzen az arcába.

– Így szereti a puskát, Owen? Szolgált a hadseregben? A nyúlfarknyi életében volt akár egyszer is vadászaton?

– Semmi ilyesmi – rázta a fejét a férfi.

– Én voltam – biztosította Claire. – Szolgáltam a hadseregben. Néhai férjem rendszeresen elvitt magával fürjvadászatra. Amikor nagyjából annyi idős voltam, mint most maga, lőttem egy ötpontos szarvasbakot.

Owen nem tudta, mit kezdjen ezzel az értesüléssel.

– Oké, ló lehetett.

Claire nem vette le róla a szemét.

– Más puskákat is hozott magával?

– Miért?

– Mert nem tarthat egyszerre mindent szemmel – emlékeztette az asszony. – Megkérhetek egy-két ifjú hölgyet, hogy másszon fel a tetőre, és figyeljen. És talán azt is kideríthetnénk, kik tudnak lőni, ha történetesen úgy alakulna, hogy meg kell védenünk a házat.

Owen vett egy mély lélegzetet, és aggodalmasan megjegyezte:

– Remélem, erre nem fog sor kerülni.

– Van több puska is?

– Van.

– Hol?

A fiatalember pillantása jobbra siklott.

– Abban a teherautóban? – nézett hátra a válla fölött Claire. – A lányok megnézték az ajtóit. Zárva vannak, igaz?

– Igen.

– Hogy távol tartson minket tőle? Azért?

A férfi áthelyezte a testsúlyát, és panaszos hangon mondta:

– Alig látok valamit, eltakarja előlem a kilátást.

– Szó sincs róla – válaszolta Claire. Aztán közelebb nyomulva megkérdezte: – Ismeri azoknak a lakatoknak a kombinációját?

– Persze.

– Kinyitja őket?

Hallgatás.

– Jól van – mondta az asszony. – Azt hiszem, ez egyelőre nem olyan fontos.

Owen bólintott, mintha teljesen ura lenne a helyzetnek, letette maga mellé a puskát, az asszonyra nézett, és azt mondta:

– Valóban.

– Maga a fontos. Maga itt a lényeg.

A fiatalembernek mosolyognia kellett.

– Mi van a teherautókban?

Owen gyorsan felsorolta, miféle kincseket hozott a régi világból, majd boldogan hozzátette:

– Nagyszerű indulást biztosít a kolóniánknak.

– Csodásan hangzik – felelte maró gúnnyal Claire.

Owen, aki csak a szavakat hallotta, a hangsúlyt azonban nem fogta fel, szélesen elmosolyodott.

– És volna szíves megmondani... mikor akar adni nekünk abból a finom ennivalóból és vízből? Van a nagylelkűségének valami menetrendje?

– Van.

– Akkor mondja el!

Owen önelégülten rákacsintott, azután hátradőlt a kemény lépcsőfokokon, és kezét felemelve mutatta három ujját.

– Tessék?

– Három lány – magyarázta Owen. Leengedte a kezét, és hozzátette: – Tudja, mire gondolok.

Ez egy újabb felfedezés volt. Minden hivatalos Testamentumban az Első Apa rögtön az első percekben kinyitott minden bezárt ajtót és ládát. Kivétel nélkül mindig jóakaratú és gondoskodó volt, és a lányok gyakorlatilag versengtek egymással azért, hogy ki fekhessen le vele.

– Hármat akar a leányaim közül...?

– Igen.

A düh Claire torkára forrasztotta a szót.

– Igen – ismételte meg Owen.

– És maga fogja kiválasztani őket? – mormolta a házanya. – Vagy önként jelentkezőkre számít?

– Minden szempár Owen arcára szegeződött, és ő szemmel láthatóan élvezte a közfigyelmet.

Hónapokig álmodozhatott erről a pillanatról, elképzelve a kézzelfogható, ellenállhatatlan, senki által kétségbe nem vonható hatalmat... és ennek az erőnek a birtokában nyugodtan megvonhatta a vállát, mondván:

– Nekem mindegy, kik lesznek. Ha van három önként jelentkező, akkor jó.

– Most akarja őket?

– Vagy egy héten belül bármikor. Tudok várni, ha kell.

– Nem kell.

– Helyes – ragyogott fel újból a mosoly Owen arcán.

– És csak egy nőt kap – szólt szigorúan Claire, szorosabbra húzva fürdőköpenye övén a meglazult csomót. – Engem.

– Nem.

– De. – Claire megérintette a férfi egyik térdét. – Nincs más megoldás, Owen. Maga meg én most bemegyünk. Most rögtön. A szobámba, az ágyamba, és utána beenged minket azokba a teherautókba. és átad minden egyes fegyvert, amit csak elhozott ide. Megértette?

A fiatalember elvörösödött.

– Maga egyáltalán nincs abban a helyzetben...

– Owen – vágott a szavába az asszony. – Galambom – tette hozzá harapósan. És kinyúlt, nem azzal a kezével. amely a férfi térdén feküdt, s megragadva annak csontos állát, merőn belenézett a fakóbarna szempárba, mely végül óhatatlanul szét fog szóródni világok végtelen sokaságán. – Lehet. hogy ez újdonság neked, de a legtöbb korodbeli férfinak a te képességeiddel és nyilvánvaló intelligenciáddal nem kell ilyen messzire elmennie, hogy megnedvesíthesse a farkát.

A fiatalember összerándult, de csak egy pillanatra.

– Nem sokat tudsz a nőkről, igaz, Owen?

– De tudok.

– Nyavalyát.

Owen pislogott, és beharapta az alsóajkát.

– Nem ismersz minket – súgta az asszony. Hadd hívjam fel a figyelmedet a nők természetére, Owen. Itt mindenki rá fog jönni, hogy fogalmad sincs semmiről. Ha ugyan nincsenek máris tisztában vele. És ha azt hiszed, hogy hatalmad van felettünk... nos, fogalmazzunk úgy, hogy néhány roppant különös illúzióddal jó lesz leszámolni...

– Csendesen! – suttogta a fiatalember.

De Claire zavartalanul mondta tovább:

– Pár hét, legföljebb két hónap, és a sorsod megpecsételődik.

– Mire gondol?

– Ha már elég lány esett teherbe, többé nem lesz rád szükségünk.

 

Hiába tervezett el mindent a legnagyobb körültekintéssel, ezt az egy, nyilvánvaló lehetőséget nem volt hajlandó elképzelni. Elárulta merev arckifejezése és ijedt testének kissé hátrabillent tartása.

– Tiéd lehet a világ össze puskája... az ördögbe, hiszen csakugyan a tiéd... úgy fogod végezni, hogy megkéselnek az ágyban. Ez bizony megtörténhet, Owen. És újabb pár év múlva, amikor a fiaid már elég nagyok lesznek, az én Delta-lányaim meg a harmincas éveik végén járnak... még mindig elég fiatalok lesznek, hogy használni tudják a fiúk magocskáit.

– Nem... – motyogta a férfi.

– De igen – felelte az asszony, és megszorította a férfi térdét. – De meg is egyezhetnénk. Add át a puskáidat, nyiss ki minden zárat, és azután talán megpróbálhatnál minden tőled telhetőt elkövetni, hogy ezt a kínos helyzetet valamelyest elviselhetőbbé tedd számunkra...

– És mit kapok cserébe?

– Megérheted az öregkort. És ha mostantól kezdve nagyon jó ember leszel, az unokáid talán majd megbocsátják, amit tettél. És ha több szerencséd lesz, mint amennyit megérdemelsz, akár még kedvelhetnek is.