AZ ÜRES HÁZ

 

 

A furgon hosszú volt, és fehér, az oldalán szereplő nevet nem ismertem. De ez nem sokat jelenlett, mivel naponta jelentek meg új szállítócégek. Jó szemem van a részletekhez, így hát egy részletre figyeltem fel: nincs az a komoly vállalat, aminek olyan jellegtelen nevet adnának, mint a „Gyors Szállítás". Magát a járművet egy remek Ford-Chevy tervrajz alapján gyártották; az abroncsait értékes gyémántokkal kivert üvegből készítették, Viszont lomhábban mozgott, mint amire számítottam, mintha valaki extra adag acélt és alumíniumot dobott volna a keverékbe – csak azért, hogy támogassa a két haldokló iparágat. A sofőr botkormány helyett vastag bőrrel bevont, ódivatú kormánykereket markolt, és három széles öv rögzítette az ülésébe úgy, hogy egy ökölnyi csat meredt fel szerencsétlen lágyékánál. Szabvány szövetségi termék volt, látványos és rossz hatásfokú. Amikor megláttam, sokadjára gondolkodtam el azon, miért színleljük még mindig, hogy adókat fizetünk a valaha országos kormányzatunk maradványának.

Mindez a délelőtt elején történt. A nappalimban ültem, és azon törtem a fejemet, hogy mit csináljak a nap hátralévő részében. A tetőpaneleim tiszták voltak, a ház telepei már feltöltődtek, és a felesleges áram az ÖK közös hálózatába ment. A garázsomban lévő gyár már javában dolgozott a napi rendelésen – műtej és műbanán, egy új locsolótömlő és tíz pár zokni –, és nem szorult a segítségemre ahhoz, hogy megbirkózzon ezekkel a feladatokkal. Kimehettem volna a kertembe, de az éjszakai zápor miatt a talaj túlságosan felpuhult ahhoz, hogy dolgozhassak. Letámadhattam volna azt a hat-hét könyvet, amelyekkel az utóbbi hetekben birkóztam, vagy felmehettem volna a hálóra, ahol száz és száz szórakozási lehetőség várt. Azonban, mert a délelőtt kellemes meleget hozott, azt latolgattam, hogy el kéne mennem motorozni, Négy újonnan gyártott motorom van, mindegyik másfajta terephez és utaláshoz tervezve, de meg ilyen egyszerű döntés is gondos, hosszas megfontolást követelt.

A futárkocsi elhúzott a házam előtt. Hallottam a csattanást, amikor belezökkent egy nagy kátyúba, aztán megláttam a hosszú, fehér dobozt. Azonnal kiszúrtam a kormányba kapaszkodó, egyenruhás sofőrt éppen megpróbálta leolvasni a házam bejárati ajtaja mellé festett számot. Fiatal volt, és szemmel láthatóan ideges. Amit én meg is értettem, mivel a fickó nyilvánvalóan nem ismerhette a mi ÖK-nkat. Mindenesetre felfedezett valamit, mert a túloldali járdaszegélyhez kormányozta a kocsiját, és megállt, Jellegtelen, barna egyenruhát viselt. A combján csiptetős irattartó feküdt. A mutatóujjával követve a betűket újra elolvasta a címet, amit keresett. Aztán felkapta a fejét, és körülnézett. Ütközésig hátrahúzta az ajtaját, de a biztonsági öv miatt nem tudott teljesen kihajolni a kocsiból. Így aztán leállította a motort, rácsapott a csatra, és kiszállt. Az irattartóját a bal kezében fogva tett néhány lépést, és amikor elsétált az ablakom előtt, meglátott engem.

Először arra gondoltam, hogy intek neki, de inkább letettem róla,

A futár néhány percre eltűnt. Szerettem volna távolról figyelni, mialatt megpróbálja végezni a munkáját. De az ösztöneim általában bölcsebbek az efféle ügyekben, és azok arra intettek, hogy ne csinállak semmit. Csak ültem, vártam, és gyanítottam, hogy a fickó végül úgyis rám talál.

Ami meg is történt.

A szerencséi len sofőr idegesebbnek tűnt, mint korábban, és egy kicsit dühösnek is. Nem akart itt lenni. Keményen megküzdött az utcáinkkal és a házszámainkkal. Gyanítottam, hogy egy rég elavult adatbázist használ – nem egy valószínűtlen magyarázat, tekintetbe véve a Washington és New York feletti, elektromágneses robbanásokat, amit az eredeti internet Nagy Összeomlása követett,

Megtörténhetett, hogy engem keresett, de nem tűnt valószínűnek, és talán én sem akartam, hogy megtaláljon. Visszaült a furgonba, és a mutatóujját egy érintőképernyőre nyomva beindította a motort. Nem hallottam a fedélzeti számítógép figyelmeztetését, de a fickó testbeszédéből ítélve nem akart vacakolni semmiféle átkozott övvel.

A fejét hírtelen oldalra kapva az ablakomon keresztül egyenesen rám nézett, amint ott ültem a fekete műbőr kanapémon.

Aztán elhajtott a következő sarokig, megfordult, visszatért, és a második szomszédom előtt leparkolt.

Ezúttal felkeltem a kanapéról, és az ablakból figyeltem.

Arra tippelt, hogy az utca legkisebb háza az, amit keres. Néhány percig nyomkodta a csengőt, és egyre hangosabban kopogott a bejárati ajtón. Ezt követően hosszasan tanulmányozta a leeresztett redőnyöket, majd térdre ereszkedve benézett a pince ablakán, és megpróbálta kideríteni, bujkál-e valaki a lenti sötétségben.

Nem látott meg senkit.

Nem maradt más választása, mint hogy felálljon, és elinduljon felém. Menet közben a fogát szívogatta, és az öklével újra meg újra rácsapott az irattartójára.

Átmentem a hálaszobába, és vártam.

Amikor megszólalt a csengő, vártam még egy kicsit, hogy a futár elgondolkodjon, valóban engem látott-e az előbb. Aztán kinyitottam a belső ajtót, de a viharajtót nem, és kiszóltam:

– Egen? Mi van?

A férfi idősebb volt annál, mint amennyinek gondoltam. Közelről nézve annak a fajtának látszott, aki rendszerint határozott és szigorú. A rend fontos volt ennek az embernek. Gyűlölte a kavarodást. De elég sokszor játszotta már a futárt ahhoz, hogy felismerje a bajt, amikor az a fogai közé kapja.

– Elnézést a zavarásért, uram!

– Semmi gond.

– Megkérdezhetem, hogy… ismeri a szomszédjait?

– Némelyiket.

A biztonság kedvért lepillantott az irattartóján lévő papír fejlécére, és megkérdezte:

– Penderlick urat ismeri?

– Öt pont nem.

– Ivan Penderliekel?

– Mi a keresztneve?

– Ivan – felelte reménykedve.

– Nem – mondtam, és megráztam a fejemet Nem ebben a válaszban reménykedett.

– De talán láttam őt – folytattam. – Hogy néz ki ez az Ivan?

A kérdés teljesen természetes volt, de a futár csak megrázta a fejét, és bevallotta;

– Nem adtak semmiféle fotót.

Az Összeomlás először a szövetségi szervereket zúzta szét.

Ekkor kinyitottam a viharajtót annak jeleként, hogy megbízom a fickóban.

– Na jó… – dörmögtem, és megkérdeztem: – Milyen címet keres?

– Mayapple út négy-hét-négy-négy – olvasta hangosan. – Ez Mayapple négy-hét-öt-négy?

– Az még a régi rendszer – teleltem.

– Igen, uram, erre már rájöttem.

– Hat évvel ezelőtt váltunk le a városról – tudattam vele. – Új neveket adtunk az utcáknak, új számokat a házaknak.

Kissé előregörnyedt, mintha megfájdult volna a hasa.

Aztán meg kellett kérdeznem:

– Errefelé lakik?

– Igen, uram – válaszolta, és ekkor kiderült, hogy pocsékul hazudik.

– Melyik ÖK-hoz tartozik? – kérdeztem,

Eldarált egy találomra kiválasztott nevet.

– És milyen az élet odafent? – érdeklődtem.

– Remek – felelte, és lerítt róla, hogy a hazudozás miatt kínosan érzi magát, lenézett az irattartójára, és megkérdezte: – Ez volt régebben a Mayapple 4754?

– Igen.

– És a második szomszédja?

– Az a farmház?

– Az volt a 4744?

– Nem, nem hiszem – válaszoltam.

– Nem hiszi?

– Csaknem biztos vagyok benne, hogy nem. Sajnálom.

Kisebb kavarodások gyakorta előfordultak – ezt meg tudtam ítélni abból, hogy a futár teljesen leengedte a vállát, és ingerülten rágta a száját.

– Telefonáljon segítségért! – javalltam. – A cellatornyunk bárkivel összekapcsolja az egész világon, ha van türelme.

De ezt nem akarta, legfeljebb akkor lett volna hajlandó bevonni a főnökeit, ha rászakad az ég.

– A Mayapple rövid utca volt – mondtam neki. – Menjen nyugatnak, át a park másik oldatára, és ott menjen be a másik felébe! Az persze ma már egy másik ÖK. Új nevet adtak az utcának, ami most nem jut eszembe. De fogadni merek, hogy ott van az a ház, amit keres. Ott, ahol régebben a Mayapple 3244 volt. Nem lehet, hogy ez a megoldás? Hogy az első szám nem négyes hanem hármas?

A magyarázat valószínűtlennek tűnt, de a fickó így is bólogatott és reménykedett,

Ám miközben elfordult, hogy induljon, megkérdezte:

– A Penderlick név semmit sem jelent magának? Egyáltalán semmit?

– Sajnálom, nem – válaszoltam, és a futárral ellentétben én kiválóan tudtam hazudni.

 

A mi Önkormányzó Kerületünk a környék legjobbja, Legalábbis, szeretünk hinni ebben, Körülbelül ötszáz ház áll a parknak ezen az oldalán. Ezenfelül van itt két bár, egy közösségi ház, egy automata egészségklinika és egy eleven fogorvos, továbbá egy cellatorony, ami összeköttetésben áll húsz másikkal, egy nagy bolt, ahol szinte mindent le tudnak gyártani, amit odahaza nem lehetséges, valamint egy kisebbfajta, de rendkívül hasznos szervizállomás, ahol nemcsak szeszt árulnak egy átlagos napon, de szinte az összes gépünket meg tudják javítani. Az egyik műszerészük velem szemben lakik. Barátok vagyunk, talán azt is mondhatom, hogy jó barátok. De nem ez volt az oka annak, hogy a furgon távozása után átfutottam hozzá.

A neve Jack, de mindenki Gusnak szólítja.

– Szerinted mit keresett itt? – kérdezte tőlem Gus.

– Valami különlegességet hozott – vélekedtem. – Tudod, ha a szövetségiek kiküldenek egy egész furgont csakis Iván kedvéért... akkor az a szállítmány biztos nagyon fontos.

Gus egy szívós fajta, idősebb férfiú, aki szereli rövidre vágatni a haját, és közszemlére tenni a tetoválásait. Biccentett, és megkérdezte:

– Láttad mostanában a mi kedves szomszédunkat?

– Ivan sosem volt a szomszédom. Évekkel azután foglaltam el a mostani házamat, hogy ő kiköltözött a sajátjából.

– De nem is járt errefelé mostanában? – kérdezte Gus,

– Tavaly levágta a füvet, azóta nem – válaszoltam. – Ez úgy november elején lehetett.

Akkor már március volt.

– Egy küldemény, mi? – dünnyögte Gus.

– A Gyors Szállítástól.

– Aha, ez alighanem kormányzati név lesz – mondta vigyorogva Gus. – Azt említettem már? Hogy Ivan valaha fontos...

– Igen, említetted – szóltam közbe.

– És tetszett az, amit hallottál? Rákerestél a nevére?

Kölyökkoromban az internet gyorsan működött, és bárki könnyen használhatta. De az még az elektromágneses robbanások és az Összeomlás előtt volt. Mára az adatbázisok nem csupán elavultak. A parazitaprogramok továbbra is szabadon garázdálkodnak, hamis adatokat és hazugságokat termelnek, továbbá saját védőpajzsot fejlesztenek maguknak. Nem támaszkodhattam másra, csak egy köteg, szinte olvashatatlanra fakult újság egy-két rövid cikkére. Kevés információt tartalmaztak, de azt olvastam ki belőlük, hogy a majdnem-szomszédom valaha nehézsúlyú volt a tudomány világában.

A kormányzati tudományéban, egészen pontosan.

– Ivan hogy nézett ki, amikor utoljára láttad? – kérdezte Gus₊

– Szerintem rendben volt.

– A testsúlya?

– Eléggé soványnak tűnt – feleltem.

– Betegesen soványnak vagy sportosan soványnak?

Erre nem emlékeztem,

Gus annak idején az öreg nagyfejű barátja volt,

– Nyilván elmondtad a futárnak, hogy Ivan ma már a lányánál lakik – dörmögte és felvonta a szemöldökét.

– A lányával? Nem mondod?!

Gus elég jól ismert ahhoz, hogy felkacagjon.

– Szóval, nem mondtad el neki – állapította meg.

– Valahogy nem jutott eszembe.

Gyanakodva nézett rám, és megkérdezte:

– És mi kényszerített arra, hogy átrohanj hozzám alig két perccel azelőtt, hogy el kéne indulnom dolgozni?

– Az a futár vissza fog jönni – állítottam.

– Ha a lány nem szerepei az aktáikban, akkor biztos – helyeselt Gus. – Valaki még tenni fog pár próbát, hogy leszállítsa a küldeményt. Akármi legyen is az.

– Nem mondtam el neki, hogy az a ház üres. Mi lenne, ha beállítana, és egy öreg fickót találna ott, amint a teraszon üldögélve sütkérezik a tavaszt napsütésben?

– Nekem kéne Ivannak lennem?

– Aha.

– Mi van, ha értékes az a küldemény? – vetette fel Gus.

– Hát akkor… – válaszoltam – szerintem ez attól függ, hogy mit nevezünk értékesnek. Ha érted, mire gondolok...

Fiatal vagyok még, de elég öreg ahhoz, hogy emlékezzem arra a korszakra, amikor a világ óriásinak tűnt, amikor még mindannyian szorgalmasan gyártottuk, árultuk és vásároltuk a szemetet, aztán a hasznot arra fordítottuk, hogy minél gyorsabban utazzunk ide-oda a földgolyón. Abban a korban gazdag, édes és tökéletesen logikus életet éltünk. Miért ne harcolt volna hétmilliárd lélek, hogy kihasítson magának egy szeletet a végtelen gazdagságból? De nem mindenki értett egyet ezzel. A környezetvédők jogos érveket hangoztattak: a válság sújtotta területek úton voltak afelé, hogy katasztrófa sújtotta területekké váljanak. Némelyik kormányzat háborút hirdetett mindenféle – valódi és képzelt – ellenség ellen, és ez harcias csoportokat szült, amelynek tagjai száz különféle módon akarták újjáteremteni a világot.

A régi vezetőink hoztak néhány látványosan nyavalyás döntést, amik brutális évekhez vezettek. Ám ezek nem csak a káoszról, az éhezésről és a gazdasági összeomlásról szóltak. Jó dolgok is történtek, amikor még fiatal voltam, Például, akkor találták ki az olcsó, fekete paneleket, amelyek manapság a tetőket borítják, és elegendő áramot termelnek, hogy az emberek melegben és kényelemben élhessenek. Vagy a génkezelt rovarok, amelyek ott úszkálnak mindenki biotartályában, és jobban tisztítják a vizet, mini a régi világ szennyvízkezelő telepei. És a nanológ minigyárak, amelyeket egy átlagember is összerakhat a garázsában, és amelyekkel aztán elkészítheti a legtöbb dolgot, amire szüksége van, többek közölt a jó minőségű élelmiszereket, a divatos ruhákat, szénvázas bicikliket és számítógépeket, amelyek az elmúlt tíz évben nem szorultak fejlesztésre,

A régi országok-államok megcsonkultak. De égető szükség híján senki sem akarta feltámasztani őket a régi formájukban.

A régi kommunikációs és kémműholdak elpusztultak, az űrszemét és a Föld körüli pályákon ragadt radioaktív maradványok megsemmisítették őket. Néha úgy érzem, nem lenne rossz újra megteremteni azt a régi hálózatot, de erre sosincs elég akarat vagy pénz, legalábbis jelenleg.

Néhány kevés árucikk még manapság is szállítást követel: fantasztikus termékek, amelyeket vagy a legjobb szabadalmak védenek, vagy a bonyolultságuk. De én ritkán vágyom irídiummal teli fiolákra vagy távoli tartályokban gyártott vesékre Az igényeimet bőven kielégíti mindaz, amit a földbirtokom és a fekete háztetőm megtermel.

A régi világ gigászi volt, de az enyém kicsi: ötszáz ház, egy darabka park, továbbá az elaggott, általában üres utak, amelyek átszelik az egész kicsi országunkat, valamint a talpunk alatt rozsdásodó gáz és vízvezetékek. Itt, az ÖK-ban gondoskodunk magunkról. Vannak törvényeink, hagyományaink és megoldásaink, amelyeket a viszálykodó felek igénybe vehetnek, ha nem tudják rendezni maguk között a vitáikat. Van egy jó iskolánk a manapság születő, maroknyi gyermeknek. Még egy rendszerünk is van, amelyen keresztül segítünk azokon, akiket huzamos ideig balszerencse sújt. Mindennek köszönhetően senki sem emlékszik rá, hogy a mi kis országunkban mikor történt meg utoljára, hogy éhezett vagy fázott valaki.

Ez persze nem jelenti azt, hogy sosem aggódunk a rossz idők miatt.

Mialatt olt ültünk Ivan külső teraszának lépcsőjén, odaadtam Gusnak egy frissen gyártott műnarancs felét, és mialatt az édes lét szopogattuk, megtárgyaltak a legfrissebb híreket. Ezek egy része messziről érkezett, olyan helyekről, amelyek távolabbinak tűntek, mint a Hold másik oldala.

Ivan háza a legrégebbi és a legkevésbé vonzó a környéken – egy rozoga, farmház stílusú építmény. A falait alumínium lemezekből építették, a tetejét közönséges aszfalt borítja. Az egészből engem mindig csak a telek érdekelt, ami kétszer nagyobb volt, mint a többi, és a java részét nem lehetett látni az utcáról. A hátsó udvar hosszú volt, és napos, és mert eleget mászkáltam az ottani magas fűben, biztosan éreztem, hogy a talaja kiváló termőföld, nem tették tönkre az elmúlt évszázadban végzett földmunkák. Az én telkemen fordított a helyzet; az agyaggal teli földet keményre taposták a gépek, és kimerítették a gondatlan gazdák. És bár a mesterségesen előállított ételeink többé-kevésbé ízletesek, mindenki szereti az igazi paradicsomot, a tököt és az epret, amit nyaranta termesztünk.

Megemlítettem a hosszú udvart Gusnak, és nem első ízben.

– Igen, jó lenne – helyeselt, és belegyömöszölte a narancshéjat a zsebébe, ahol a komposztálható anyagokat tárolta. – Talán csinálhatnánk oda egy közösségi kertet, lefoglalná az embereket, és mindenki jól érezné magát.

Mi máris jól éreztük magukat. Ez csak eggyel több okot adott volna nekünk.

– Jön egy kocsi – mondta Gus, és oldalra billentette a fejét.

A mély, erőteljes motorhang egyre közelebbről érkezett. Több utca választott el minket a főúttól, de a forgalom háttérzaja híján a hangok messzire szálltak.

Felálltam, és elköszöntem:

– Sok szerencsét, Gus!

– Ivan – javított ki Gus.

– Ah... Ivan. Persze.

A kertem túl sáros volt ahhoz, hogy dolgozzak benne, de ezt színleltem, amikor a fehér furgon elhúzott a házam előtt. Ásót fogtam a kezemben, a tekintetemet egy agyagos göröngyre szegeztem. Ha a sofőr rám nézett is_, nem láttam.

A futár ezúttal pontosan tudta, hogy hová kell mennie.

Nem néztem fel, amíg nem hallottam meg, hogy a két férfi beszélgetni kezd. A távolság miatt a szavaikat nem értettem. De azt meg tudtam állapítani, hogy az egyik ideges, a másik magabiztos. Egyikük messze járt az otthonától, a másik úgy nézett ki, mint aki sehová nem tartozik úgy az egész világon, mint pontosan arra az elülső teraszra.

A sofőr bizonyára azonosítót kért, mire Gus mesélt neki valamit arról, hogy miért nincsenek iratai. Kinek kell jogosítvány egy olyan világban, amelyben az emberek ritkán utaznak? A futár valószínűleg nap mint nap hallotta ezt a kifogást, de tartania kellett magát a szabályokhoz. Nem adhatta oda a küldeményeket csak úgy akárkinek, nem igaz?

Aztán megütötte a fülemet néhány hangosabb szó:

– Hát én vagyok Ivan Penderlick. Nyugodtan megkérdezheti bárkitől!

Csak álltam ott, és vártam, hogy megkérdezzenek. Eredetileg azt akartam válaszolni: Ó, az az Ivan hogyishívják? Tudja, nem szoktunk beszélgetni, Én csak úgy ismerem őt: a professzor.

Ám a sofőr nem óhajtott tanúkkal vacakolni. Az évek folyamán valószínűleg kifejlődött egy érzéke, amely figyelmeztette, hogy a helyiek nem rajonganak a kormányért. Gondolom, ez a veszély szorosan hozzátartozott a mindennapi munkájához.

Nem akart más, csak valamilyen bizonyítékot.

Gus biccentett, úgy tett, mintha megértené. Aztán kinyitotta a bejárati ajtót, amit alig tíz perccel korábban feszítettünk fel.

Benyúlt a résen, és kihúzott egy fotót, ami őt ábrázolta a saját lányával, és nyomban rázendített egy meggyőzőnek ható történetre, ami vagy egybevágott azzal a vázlatos életrajzzal, amit a sofőr kapott, vagy nem.

– Jó, ennyi elég lesz – így szólt az ítélet.

A futár ekkor bemászott a furgonjába, majd odavitt Gusnak egy fekete fadobozt, ami elég nehéz és elég nagy volt ahhoz, hogy két kézzel kelljen cipelnie.

Gus először nem akarta átvenni a küldeményt. Azonosítót kért, mielőtt bármit aláír. Máskülönben honnan tudhatná, hogy minden gömbölyű? A siránkozásával kiérdemelt egy zordon pillantást, de aztán a futár több papírt mutatott neki, majd a két férfi nem kevés megkönnyebbüléssel elvált egymástól, és mindkettejüket fellelkesítette az a kilátás, hogy valószínűleg soha többé nem látják a másikat.

A furgon teljes gázzal indult el a következő célállomása felé, amely ott rejtőzött valahol abban a vadonban, ami valaha úgy neveztek: az Egyesült Államok.

Gus lerakta a dobozt a lépcsőre, és egy csavarhúzóval kifeszegetett belőle néhány nagyméretű fémkapcsot.

Lassú léptekkel sétáltam felé. A lelkem mélyén robbanásra számítottam, de hogy miért, azt meg nem mondom. Nagyjából reméltem, hogy egy értékes tárgyat szereztünk, valamit, aminek a révén egy ambiciózus ember szert tesz némi hatalomra. De a legkevésbé sem számítottam arra az aerogel zacskóba csomagolt gépféleségre, amit Gus kiemelt a dobozból sem a fedél alá dugott papírra írt, rövid üzenetre, ami így szólt:

„Ivan, egy jobb világban ez ott volna, ahová tartozik."

Csak bámultam a készüléket, és nem igazán tudtam, hogy mit gondoljak.

– Tudod, hogy mit látsz? – kérdezte a barátom.

– Nem – ismertem be. – Mit?

– Egy űrhajót – válaszolta az idős férfi. Leült a lépcsőre, vagy inkább leroskadt, mint ha hirtelen elgyengült volna. – Ki hitte volna? Mi?

 

Egy modellt tartottunk a kezünkben, ezt mondtam magamnak. Egy makettet. Egy kicsinyített másolatot, amit egy régi gépműhelyben dobtak össze olyan anyagokból, hogy igazinak tűnjön, de nem másért készítették, mint hogy meggyőzzék a szenátorokat és az ipar irányítóit arról, hogy ilyen csodák születhetnek, ha hajlandóak rááldozni néhány milliárdot erre a csodás, megdöbbentő jövőre.

– Ez nem igazi – vélekedtem.

Gus kétkedve hümmögött, én pedig elkezdtem összerakni egy hihető történetet:

– Valaki megtalálta egy raktár mélyén, egy poros polcon… Valaki, aki emlékszik még Ivanra, és úgy gondolta, hogy az öregúr örülne egy ajándéknak.

– Csakhogy… – szólt közbe Gus, de nyomban el is hallgatott.

– Csakhogy mi?

Átadta nekem az űrhajót, lecsukta az üres doboz fedelét, aztán vaskos gépészujjait végighúzta az élén, és megjegyezte:

– Ez a láda sem most került ki a gyárból, az biztos.

A doboz diófából készült, és kétségkívül szép volt.

Aztán Gus kilencven fokkal elfordította, és megláttam egy apró réztáblát, ami szerint a doboz tartalma egy bizonyos 63-as sorozat 18-as számú példánya.

– Pontosan így csinálták az űrhajókat – közölte halkan a barátom.

A szám ismerősnek tűnt, de meg kel lelt kérdeznem:

– Mi a hatvanhárom?

– A huszonegy legközelebbi csillagrendszert vették célba – magyarázta Gus. – Úgy volt, hogy az elektromágneses ágyú mindegyik felé elindít három ilyen csodát.

Átadta nekem a fekete, síkos golyót, Kicsivel nagyobb volt, mint egy kosárlabda, de a méretéhez képest meglepően nehéznek bizonyult. Kölyökkoromban tekéztem néhányszor. Ez a golyó sokkal nehezebb volt, mint a tekegolyók. A felszínét rengeteg parányi lyuk tarkította, és pár nagyobb mélyedés is, és én látni véltem azokat a helyeket, ahol a szárnyak és lábak kiugranak belőle, vagy ahová becsukódnak. Teljesen biztosra vettem, hogy egy modellt tartok a kezemben – minden más lehetőség túlságosan elképzelhetetlen lett volna. De a puszta gondolat, hogy igazi, arra késztetett, hogy óvatosan fogjam, és jócskán eltartsam a testemtől, főleg a lágyékomtól.

– Nem lehet radioaktív – jegyezte meg Gus.

– Nem raktak bele semmit, ami energiát fogyaszt, ebben teljesen biztos vagyok.

– Ha te mondod – dörmögtem, és visszaadtam neki a golyót.

De ő sem ölelte magához.

– Szóval, tudjuk, hogy hol lakik Ivan lánya? – kérdeztem.

Gus azonban nem figyelt rám,

– Még ha ez egy modell is – folytattam –, Ivan örülni fog, ha meglátja. Ami azt jelenti, hogy szerzünk nála néhány jó pontot.

– Tudom – felelte Gus.

– Hogy hol lakik a lánya?

– Azt is, de rájöttem, hogyan deríthetjük ki, hogy igazi-e vagy sem – válaszolta. Mindkét kezével fogta a rejtélyt, rám mosolygott azzal a cinkos vigyorral, amit egy csibész kölyök villant a legjobb cimborájára, aztán egy hangos nyögés kíséretében feldobta a kincsünket. Erre aztán végképp nem voltam felkészülve. Döbbenten bámultam, amint befutotta a pályáját, lezuhant, és kemény csapást vitt be a járdának, amit hallottam és éreztem is. A szürke beton berepedezett, a golyó pedig bizonyos méltósággal legurult a járdáról az utcára.

Odarohantam hozzá, készen arra, hogy feldühödjek.

De csak poros lett, sérülés nem látszott rajta.

– És ez elég bizonyíték? – kérdeztem kétkedve.

– Be kell érned ennyivel, hacsak nincs egy korszerű anyagvizsgáló laboratóriumod valahol a pincédben – felelte Gus.

– Majd körülnézek odalent…

Gus felnevetett, aztán így szólt:

– Ivan lánya a régi Főparknál lakik. Valahová fel van írva az eredeti címe.

Nekem pedig volt egy köteg térképem, amiket régi telefonkönyvekből téptem ki. Úgy számítottam, hogy ha rászánunk némi időt, valószínűleg meg tudjuk találni a házat.

Közöltem a barátommal hogy előhozom az egyik motoromat és a meglehetősen nagy utánfutómat.

Gus visszatette az űrhajót az aerogél zacskóba, aztán a dobozba. Lecsukta a fedelet, megrázta a fejét, és azt felelte;

– Azt hiszem, mivel ez egy rendkívül különleges alkalom, autóval kell mennünk.

Az ÖK-nknak van néhány közös kocsija és furgonja, és néhány háznál akad egy-egy saját tulajdonú, apró pöfögő. Még ha valaki nem is vezet sokat, könnyen üzemben tarthatja a kocsiját, miután gyár működik minden garázsban, és olyan szakembereink vannak, mint Gus, akik képesek betömködni a réseket. A barátomnak eszébe jutott egy bizonyos ügyfele, és mialatt én előkerestem a régi várost ábrázoló legjobb térképeimet, illetve ebédet csomagoltam mindkettőnknek, ő elment a szomszéd utcába, hogy nagy szívességet kérjen. Mire kiléptem ajtón, már a házam előtt várt, egy 2021-es Ferrari botkormánya mögött. A szépség Mr. Bleaconé volt. A saját garázsában építette félig hivatalos tervrajzok alapján úgy, hogy nem használt más anyagokat, csak forrasztóónt, lopott csöveket és rengeteg műanyaghulladékot, ami még az előző évszázadból maradt ránk.

– Ha egy űrhajót viszünk – jelentette ki Gus olyan járművet kell választanunk, ami nagyjából méltó hozzá.

A gallonnyi alkohollal húsz mérföldet sem tehettünk meg, de a gép erejének köszönhetően így is csodás utazásban volt részünk.

Betettük a kincsünket az apró csomagtartóba, beültünk a kocsiba, és megkérdeztem:

– Szóval, mi van, ha ez a bizonyos 18-as valódi űrhajó?

Gus előrenyomta a botkormányt, és a következő pillanatban már gyorsulva száguldottunk a széles, üres úttesten.

– Hallasz? – kérdeztem,

– Általában igen – dörmögte Gus.

Vártam pár másodpercet, aztán bevallotta:

– Számítottam erre a kérdésre.

– Örülök, hogy ilyen kiszámítható vagyok,

Az első nagyobb útkereszteződésnél stoptáblák álltak, de messziről is látni lehetett, hogy nem jön senki sem oldalról, sem szemből. Gus gyorsított, és átsuhantunk, de aztán, amint elhagytuk a mi ÖK-nkat, lelassított a megengedett sebességre.

– Szóval, mi lesz, ha... – kezdtem újra, de közbevágott:

– Arra gondolsz, hogy többet kellene kérnünk? Nem csupán földet, amin kertészkedhetünk?

– Talán… ha belegondolsz, hogy mennyi pénzt költöttek arra, hogy hatvanhármat csináljanak ezekből a gépekből…

– Ne feledkezzünk meg az elektromágneses ágyúról! – tette hozzá Gus. – Mielőtt leállították a programot, a legtöbb darabját már felvitték Föld körüli pályára, és hozzá annyi napelemet, amennyivel elláthatták volna árammal az Egyesült Államok felét.

Manapság ritkán lehetett együtt hallani ezt a két szót. Egyesült Államok.

– Tudod, hogy hogyan működött volna ez a szonda? – kérdezte Gus.

Az út mellett sorakozó házakat figyeltem, aztán hirtelen nem láttam mást, csak üres boltokat. Egy üzletsort. Pár elhagyatott benzinkutat. Aztán egy másik üzletsort, amelyikben működött még egy-két bolt. Egy fodrászatot és egy kisállat-kereskedést. A kereskedelem két apró nyoma az új világrendben. Errefelé nem szoktam motorozni. Szép számmal akadtak jobban járható, szebb útvonalak. De most láttam, hogy az emberek hol tudnak még fizetni egy jó fodrásznak, Ami pedig a házi kedvenceket illeti: rengeteg macska kóborolt szabadon mindenfelé, de kutya vagy hörcsög nem sok. Sem törpepapagáj. Mindenesetre ügy tűri, hogy amíg nem tudunk efféle teremtményeket gyártani a garázsainkban, ezek az üzletek fennmaradnak.

– Az elektromágneses ágyú úgy lőtte volna ki a szondákat, mint az ágyúgolyót – válaszoltam.

– Ez az egyik oka annak, hogy ilyen keményre csinálták őket – magyarázott Gus. – A burkolata szinte törhetetlen, és a belső részei is. A mindent szétzúzó g-erők miatt.

Évek óta ismertem Gust, de sosem gondoltam róla, hogy érdeklik az ilyen dolgok.

– Mennyi időbe telt volna? – kérdeztem, hogy próbára tegyem.

– Hogy elérjék a célul kiszemelt csillagot? Néhány évszázadba.

Micsoda őrült terv! – ezt gondoltam róla. De vigyáznom kellett, hogy ne legyek túl őszinte.

– Három szonda mindegyik rendszerbe. Mindegyik kommunikált volna a másik kettővel, és időnként visszakiabáltak volna nekünk – folytatta Gus, majd az állát vakargatva hozzátette: – Tartalékolták volna az energiát arra a néhány napra, amelynek során elhúztak volna a célpontjuk mellett,

– Elrepültek volna mellette? Úgy érted, nem álltak volna keringési pályára, meg ilyesmi?

– Túl gyorsan repültek volna. Nem volt hajtóművük a lassításhoz – felelte Gus, majd néhány másodperc hallgatás után megkérdezte: – Beforduljak itt?

– Balra. Azt hiszem,

A Ferrari zökkenő és panasz nélkül vette be a kanyart.

Ki kellett mondanom:

– Szörnyű pocsékolásnak tűnik.

– Micsoda?

– Elhajítottak volna félbillió dollárt, vagy mi volt akkoriban a csillagok felé, és nem kaptak volna mást, csak néhány futó pillantást.

– Te még fiatal vagy – szólt rám Gus szigorúan.

Nem igazán éreztem magam fiatalnak, de megkérdeztem:

– És akkor?

– Nem emlékszel, hogyan álltak akkoriban a dolgok – mondta Gus, majd rántott egyet a vállán, és mélyet sóhajtva hozzálelte: – A szondák nem álltak volna orbitális pályára. De tudod, hogy mi van abban a fekete golyóban?

– Nem – válaszoltam, közben lenéztem a térképre. – Jobbra! Itt fordulj be jobbra!

Egy új utcában autóztunk, Némelyik ház elhagyatottan állt. Nem is némelyik, hanem a legtöbb. Most már emlékeztem, hogy miért nem szoktam errefelé motorozni. Egyik-másik ÖK-ban a politikai bajok elfajullak, és ellenőrizhetetlenné váltak, Végül a Vészhelyzeti Tanács elküldte a rendőröket, hogy zúzzák szét a bajokat, és tanítsák meg valamennyi érintettet a helyes viselkedésre,

– Tehát, mi van a fekete golyóban? – sürgettem Gust, mert kíváncsi voltam.

– Az eredeti nanochinek – felelte.

Ezekre nagyjából emlékeztem, vagy legalábbis azt hittem.

– Miniatűr gépezetekkel és tudásanyaggal megtöltött gyémántszemcsék – közölte Gus, és mert elértük a következő kereszteződést, megkérdezte: – Egyenesen?

– Aha, alighanem – dörmögtem, és lenéztem a térképre, amelyen bekarikáztam a régi címnek megfelelőö területet.

– Na, tehát – folytatta Gus – a golyó kibocsátotta volna magából a szemcséket, még mielőtt elérte volna a csillagot. A szemcséknek parányi ejtőernyőik voltak, amiket kinyitottak volna. Valójában napvitorlák. A napfény lelassította volna őket annyira, hogy csak sodródjanak. Mindegyik szonda több ezret hordozott ezekből a lenyűgöző apróságokból. Aztán, ha egy-kettő leszállt volna egy hasznosítható égitestre, felébredtek volna hosszú álmukból. A napfényből merítettek volna energiát, a puszta sziklából táplálkoztak volna, és milliószor és milliószor osztódtak volna. Végül kaptunk volna egy nagy, lármás automata bázist, ami ordítozott volna nekünk.

– Néhány évszázad múlva – jegyeztem meg.

Gus bólintott, és tovább beszélt:

– Azt mondod, hogy jók a boltjaink? Hogy a garázsainkban lévő gyárak szinte mindent elő tudnak állítani pusztán szemétből és narancshéjból? Azokhoz az apró csodákhoz képest, amelyek ebben a terhes gépezetben alszanak, a mi gépeink kőbaltának, jobb esetben kovás puskának tűnnek.

Ez volt az a pillanat, amikor megjegyeztem:

– Vagyis, ez az űrhajó talán rengeteget ér.

Gus lelassította a kocsit, és komor tekintettel meredt rám.

– Csak kimondtam egy nyilvánvaló tényt – mentegetőztem.

Gus ekkor először és utoljára azt mondta:

– Kedvellek, Josh, de tényleg. Viszont nincsenek illúzióim a jellemedet illetően. És a türelmem nem végtelen, vagyis csak egy darabig fogom eltűrni, hogy trükközni akarsz. Megértetted?

Szótlanul bólintottam egyet.

Gus ekkor előrenyomta a botkormányt, és a gyorsulás miatt keményen belepréselődtem a fekete műbőrrel bevont ülésbe.

 

Könnyű volt belátni, hogy Öreg Ivan miért hagyta ott azt a rossz házát, hogy a lányával éljen.

A lánya nagy ÖK-ja körül az összes házat lebontották, és azok, akik rendelkeztek forrásokkal, illetve volt mit veszteniük, a téglákból, gerendákból és betontömbökből falat építettek. Vastag, magas falat, ami elment volna várfalnak is. Hallottam már a Főparkról de sosem jöttem el, hogy megnézzem. Legalább húsz felirat zavarta el a kíváncsiakat és a hívatlanokat. Csak egyetlen bejáratot találtunk, amit magas titán kapu zárt el, és katonai robotok védték. A fal melletti utcában letettük a kocsit, és gyalogosan közelítettük meg a kaput, én fél lépéssel lemaradva követtem Gust. A robotok a fegyvereiket készenlétben tartva tanulmányozták az ábrázatunkat, közben az adatbázisaikban kutattak azonosításra alkalmas adatok után. Úgy döntöttem, hogy a barátomra hagyom a beszédet. Gus csendesen, szelíden elmagyarázta, hogy egy futár rossz helyre vitt egy fontos csomagot, és volnának szívesek tájékoztatni Ivan Penderlicket, hogy a régi szomszédjai szeretnének beköszönni neki?

Az egyik robot lebonyolított egy hívást az érdekünkben.

Hosszas várakozás után a kapu zárja hangos csattanással kinyílt, és a robot felszólított minket, hogy hagyjuk a kocsinkat ott, ahol van, mert csak a testünket és a csomagunkat vihetjük be a telepre.

Van ilyen ÖK, és van olyan ÖK.

Semmi kétség, ennél jobbat még sosem láttam. A jó állapotban lévő, nagy házak terjedelmes pázsitok közepén álltak, körülöttük üvegházak és napelem panelek sorakoztak. Helyenként szélmalmok magasodtak, valamint annyi cellatorony, hogy az összes lakó egyszerre léphetett kapcsolatba a külvilággal. A ház, amelyet kerestünk, drágább, feketébb és sokkal hatékonyabb napelemeket viselt a tetején, mint a mi házaink.

Az üvegházak is csúcsminőségűek voltak.

Na persze, én is bármikor építhettem volna magamnak egy üvegházat. Csakhogy nem tudtam volna annyi áramot termelni, hogy szabályozzam a benne lévő hőmérsékletet, így a növények megfagytak volna a hideg téli éjszakákon, míg nyáron, amikor a legforróbban sütött a nap, elszáradtak volna.

Megálltam a járdán, és bámultam a vörös paradicsomokat, amik valósággal könyörögtek, hogy szedjem le őket,

Gus a diófa dobozt cipelve, engem megelőzve ért az ajtóhoz, és udvariasan köszönt:

– Üdvözlöm, asszonyom! – gyorsan hátrafordult, és odaszólt nekem: – Gyere már, Josh! Várnak minket!

Ivan lánya nagyjából annyi idős lehetett, mint Gus, plusz-mínusz három év.

De semmiben sem hasonlított az én tetovált cimborámhoz.

– Az apám még alszik – mondta az asszony – Hozhatok inni valami az uraknak?

– Vizet kérek – válaszolta Gus.

Én ugyanezt feleltem, és hozzátettem:

– Köszönjük, asszonyom.

Az asszony jeges vízzel teli kancsóval és három karcsú, magas pohárral tért vissza. Miután mindannyian helyet foglaltunk, megkérdezte, láthatná-e, hogy mi van a titokzatos dobozban,

Gus minden hűhó nélkül megmutatta.

Az asszony arcát figyeltem, Egyetlen pillantás kellett neki, és máris tudta, hogy mi lát. Sötét szeme kitágult, a száját is kinyitotta, és bár nem mondott semmit, látszott rajta, hogy le van nyűgözve.

Aztán Gus így szólt:

– Szerelnénk, ha ez az apjához kerülne. Természetesen…

Az asszony azonban mintha nem is hallotta volna. Lassan bólintott egyet, és megkérdezte:

– Egészen pontosan hogyan került magukhoz ez a tárgy?

Én vettem át a szót, és gyorsan elmeséltem a történetet, átugorva azokat a részleteket, amelyek rossz színben tüntettek volna fel minket.

Miután befejeztem, az asszony felsóhajtott.

Ekkor meghallott valamit, amit Gus és én nem vettünk észre. Hirtelen felállt, és azt mondta:

– Apám felébredt. Egy kis türelmet kérek.

Néhány percre magunkra hagyott minket, de nekem mindvégig az volt az érzésem, hogy különféle szemek – elektronikusak és másfelék – szegeződnek ránk.

Amikor az asszony visszatért, egy csontvázszerű alak lépkedett mellette. A jobb karjával óvatosan terelgette, és fojtott hangon, folyamatosan beszélt hozzá:

– Erre gyere, apa! Erre, erre…

A tél alaposan átformálta Öreg Ivant.

Egy héj maradt belőle. Elkopott, kiüresedett, oda ült, ahová mondták neki, és csak akkor nézett bele a ládába, amikor a lánya felszólította erre. Néhány pillanatig bámulta a csodás gépezetet, aminek a megteremtésében részt vett valaha. Aztán felnézett, és meglepően erős és szenvedélyes hangon azt mondta:

– Éhes vagyok. Enni akarok.

– Máris, apa. Rögtön hozok neked ennivalót – felelte az asszony, de nem csinált semmit. Csak ült, és nézte az értékes tárgyat, amit az apja nem ismert fel.

Ekkor utoljára én is lepillantottam az űrhajóra, aztán Gus megmarkolta a könyökömet, és a kijárat felé húzott,

– A lényeg az – mondta közben az asszonynak –, hogy az övé. Az önöké.

– Később talán emlékezni fog rá – felelte az asszony közönyösen, minden valódi remény nélkül.

– Mi még reménykedünk, hölgyem – mondtam ekkor. – Azt reméljük, hogy a fáradozásainkért cserébe kapunk valamit.

Gus éles pillantást vetett rám.

De úgy tűnt, az asszony örül valaminek. A velünk kapcsolatos gyanúja igazolást nyert. Ravaszkásan mosolygott, és megkérdezte:

– Mit szeretnének?

– Arról az üres házról lenne szó – vallottam be.

– Igen?

– És a telekről amin áll – tettem hozzá. – Ebben a mostani állapotában nincs kihasználva. Puszta pocsékolás az egész.

Az asszony Gusra pillantott, és közölte:

– Meg vagyok lepve. Bármikor elfoglalhatták volna. Ki akadályozta volna meg?

– Csakhogy nem a miénk – válaszolta Gus.

Hányszor álmodoztam már pont erről… Viszont az ÖK-nknak vannak szabályai, és azokat nem lehet megkerülni.

– Szólnom kellett volna – mondta a fejét csóválva az asszony. – Megígértem apámnak, hogy amíg él, addig az a ház az övé marad. De amikor majd elmegy, üzenek maguknak, és onnantól kezdve azt csinálnak az épülettel és a földdel, amit akarnak. Ez így megfelel?

– Tökéletesen – válaszolta Gus.

– De mi van a mai nappal? – kérdeztem.

Hirtelen mindketten haragosan néztek rám, de én csak felnevettem, és felvetettem:

– Mit szólna egy zacskó friss paradicsomhoz? Nagy gond lenne, hölgyem?

 

Mialatt hazafelé autóztunk, Gus nagyjából a félútig nem szólt hozzám.

Sejtettem, hogy haragszik rám. Nem vettem komolyan, de éppen a megfelelő kedves szavakon töprengtem, amikor megtörte a csendet.

– Ez az, ami elszomorít – mondta váratlanul, és tudtam, hogy ennek nincs köze hozzám. – Gondold végig, hogy mennyi mindenünk van! – folytatta. – A víz, amivel mosakszunk. Az étel, amit a garázsunkban gyártunk. A könnyen megszerezhető áram, a gépek, plusza függetlenség, amit az ÖK-s életmódból fakad. Ezek nem kicsi áldások, Josh. Száz évvel ezelőtt senki sem különülhetett el ennyire a világ többi részétől ilyen tökéletesen, ilyen alaposan.

– Igen, valószínűleg – dörmögtem,

– De van az a nagy, nagyon nagy ház, tudod. És üresen áll.

– Ivan háza nem nagy – jegyeztem meg.

De Gus felmutatott az égre, és a fejét bánatosan csóválva magyarázott:

– Csak azokkal az egyszerű eszközeinkkel is, te és én, és az ÖK többi tagja össze tudnánk rakni magunknak egy űrhajót. Nem egy kicsi golyót, amit ágyúból kell kilőni. Nem, én egy kisbolygóról vagy egy üstökösről beszélek. Ott üldögélnénk a közepében, biztonságban, és elindulnánk egy tízezer éves utazásra a felé a csillag felé, amit szeretnének, hogy a leszármazottaink elsőnek pillantsanak meg.

– Szerintem is meg lehet csinálni – dünnyögtem elgondolkodva.

– Az univerzum mind közül a legnagyobb ház, és nincs kihasználva – tette hozzá Gus.

Aztán előrenyomta a botkormányt, a nagy hajtómű felpörgött, és végül igazán munkához látott.

– Néha azt kívánom, bárcsak másféle fordulatot vettünk volna – kiáltotta Gus.

– Ki nem szokott erre gondolni? – kérdeztem, és a gyorsuló autóból kinézve figyeltem, hogy körülöttünk egyre jobban elmosódnak a világ körvonalai.

 

 

Szente Mihály fordítása