3.

Kala családja több mint egy hétig élt kölcsön sátorban, és nem vitás, hogy soha egyetlen nyaralást sem élveztek annyira, mint ezt. A táborhely magasan a hegyoldalban, egy hepehupás, közhasználatba adott földterületen volt. A napsütötte mezőn elszórtan borókabokrok nőttek, és sűrű fenyőerdők zárták el az utat a közeli kanyon felé. A kanyon mélye úszásra és fürdésre kiválóan alkalmas folyót rejtett. Egy félig vad, félig szelíd rúszarvas nyáj vonult legelészve. amerre kedve tartotta. A folyóparton fészkelő rillyk és seregélyek reggelenként dallal és kitartó rikoltozással köszöntötték a világot. A sátruk elég gyalázatos állapotban volt, hiányoztak egyes kötelei, és elszakadt tetejét ügyetlen kezek öltötték össze. Egy hőhullám miatt azonban nem kellett esőtől tartani, az éjszakák pedig még a legforróbb nappalok után is kellemesen hidegre fordultak az égen lassan fogyatkozásnak induló telihold világánál.

Kala épp az ilyen kalandokra fogékony életkorban volt: elég fiatal, hogy mindenre emlékezzék, de már kellőképpen idős, hogy önálló felfedezőutakra induljon. Mivel az erdő nem tartozott a népszerű úti célok közé, úgy érezte, ez az ő világa. És ami a legjobb volt az egészben, tudta, hogy följebb a hegyekben egy jókora természetvédelmi terület vár rá.

Míg bátyja a gépeket, Kala az élő természetet szerette.

A rezervátum hivatalosan egy ősvadon volt. Magas kerítése mögött egyetlen máshonnan betelepített faj sem tudott megmaradni. De persze a seregélyek oda repültek, ahová akartak, az aranyfű spóráit a legkisebb szellő is messzire hordta, és a látogatók legjobb akaratuk ellenére is széjjelhordták a ruhájukra tapadt magvakat vagy a szívükbe befészkelődött vonzalmakat.

Egyik reggel beautóztak a hegyvidék belsejébe – kockázatos vállalkozás volt, mivel a kocsijuk továbbra is túlmelegedett, és szivárgott belőle a fagyálló. A keskeny úton egyik kanyar követte a másikat. Az őshonos fák alkotta kusza, fekete erdőbe bekúsztak a nyirkos, hideg felhők.

Apa annyira lelassított, hogy a mögötte jövők dudálni kezdtek. Akkor újra felgyorsított, és hamarosan kiértek egy lejtős, köves részre, ahol borzas fekete fű nőtt a tavalyi hó foltjai között.

Megálltak, hogy megcsodálják a vadidegen világ festői panorámáját. Kala és a bátyja hógolyókat gyúrtak, és mókás pózokban fényképeztették le magukat a kontinentális vízválasztó gerincén.

Azután apa visszafordult velük, és még lassabban levitte az autót a felhőkön és a fekete erdőn keresztül. Egy adott pillanatban mindnyájan felkiáltottak: ,,Éhes vagyok!" És mivel ez egy varázslatos kirándulás volt, azon nyomban kiértek egy tisztásra, melyen széles medrű, jeges vizű patakot, és egy vörös gránitból, egyenesen az ő számukra épült asztalt találtak.

Ebédre teknőcös szendvicset és meggyet ettek. A felhők egyre vastagodtak, s valahol messze dörgött az ég. De ha esett, hát valahol másutt esett. Kala az asztal végén ült, beszívta a patak és a különös erdő enyhén borsos szagát. Hiába olvasott annyi könyvet életében, s nézett oly sok dokumentumfilmet, erre a felséges helyre nem volt felkészülve. Szüntelenül ámulatba ejtette a gondolat, hogy itt olyan lények élnek, amelyek az emberek ideérkezéséig uralkodtak ezen a világon. Ha a klíma melegebb, a talaj pedig termékenyebb lett volna, ez a védett terület nem maradhatott volna fenn, Isten megáldotta őt.

Valami újfajta boldogságot érzett. Belebámult a homályba, és maga elé képzelte az őshonos szirti bárányokat, tomb-tombokat, és a nehéz röptű pávagalambot. Hétköznapi életében csak azok az állatok szerepeltek, amelyek az Utolsó Apával együtt érkeztek – a rúszarvas, a seregély és hasonlók. Haszonnövényeik, valamint néhány száz vad növényfajta magját és spóráját az emberek szántszándékkal hozták magukkal. Ám ezek a hatalmas, vén hegyek más nagyságrendet, friss és egészséges állapotot képviseltek. A borzas fekete erdő semmiben sem hasonlított a fenyvesekre – tetszetős fái a feldolgozáshoz túl puhák, a tűzgyújtáshoz túl nedvesek voltak.

Hirtelen egy karcsú kis alak surrant egyik árnyékból át a másikba. Hát ez mi lehet? Kala lassan fölemelkedett a székről. Bátyja mélyen elmerült egy vastag kalandregény olvasásában. Szülei mosolyogva néztek a lányuk után, majd folytatták a megkezdett beszélgetést arról, hogy mit kezdjenek a délutánjukkal és az estéjükkel. Kala, mint valami orvvadász, beosont az erdőbe, megmerítkezett az erdő hűvös, illatoktól terhes levegőjében, majd újra megállt, s rezzenéstelen szemmel, fejét enyhén félrebillentve hallgatta a hegyet körbemorajló mennydörgések hangját.

Valami száraz dolog ért hátul a lábikrájához. Összerándult, és lepillantott.

A légy felröppent, kétszer körberepülte, majd letelepedett meztelen karjára. Kala nem szeretett ölni, de ez a lény nem volt idevalósi. Azok közé tartozott, amiket mindig az ember hurcolt magával – eredetileg véletlenül, most viszont nagy becsben tartotta, mert a nyüvek segítettek eltakarítani a szemetet. Jobb tenyerével sikerült lecsapnia, majd letérdelt, és szemével meg a kezével addig keresgélte, míg rátalált a lepottyant légyre. Akkor két ujja között szétmorzsolta.

A közelben egy vadmacska ült, és figyelmesen nézte Kalát. A kislány akkor vette észre, amikor felállt. A megtermett, jóltáplált és önelégült cirmos kandúr egy drótketreces csapdában ült. Macskát ábrázoló táblákat állítottak fel mindenfelé a területen, hogy figyelmeztessék a látogatókat a vadon élő ragadozókra. Ezek az állatok ökológiai csapásként voltak elkönyvelve. Egyetlen gyilkológép több ezer őshonos szalmaegeret és más becses fajt pusztított el élete során... és a hím volt a kártékonyabb, mert ő ráadásul tucatszám nemzette az utódokat, amelyek a továbbiakban megsokszorozták a mészárlást.

Kala közelebb ment a macskához, letérdelt, és belenézett ragyogó zöld szemébe. Leszámítva borzas bundáját, az állaton semmi sem tűnt különösebben vadnak. Amikor odanyújtotta neki a kezét, a macska hűs orrával megérintette az ujjhegyeit. Az efféle egzotikus állatokat mindig megölték. Kivétel nélkül. De ö talán megfoghatja és hazaviheti. Ha elég kitartóan könyörög. hogyan is tagadhatnák meg tőle a szülei? Kala alaposan megnézte a csapda szerkezetét, aztán keresett egy erős kis fadarabot, beillesztette egy résbe, és egyetlen erőteljes lökéssel lepattintotta a ketrec ajtaját.

A macska mindig is vad volt, s tudta, mit kell tennie. Mihelyt eltűnt az ajtó. Kala nyakon akarta ragadni, ám a zsákmány gyorsabb volt. Visszairamodott a sötét árnyak közé, faképnél hagyva a kislányt, akinek sok minden járt az eszében, de legfőképpen váratlan és határozott megkönnyebbüléssel vegyes bűntudatot érzett.

– Találtál valamit? – kérdezte apa, amikor visszaért.

– Semmit – hazudta a kislány.

– Legközelebb vidd el a fényképezőgépet! – tanácsolta apa.

– Még nem láttunk tomb-tombokat – kapcsolódott be mami is. – Mielőtt elmegyünk, szeretném közelről látni őket.

Kala leült a bátyja mellé, aki fölpillantott a könyvéből. s pár percig figyelte húgát, amint szótlanul eszi a szendvicset.

Még aznap ellátogattak egy szélesen elterülő fekete mezőn megbúvó kicsike múzeumba. Úgy jártak kiállításról kiállításra, mint stréber diákok az osztálykiránduláson, apró információmorzsákat szedegetve föl arról, hogyan épültek fel ezek a hegyek, és miért alakultak ki, majd tűntek el ismét a gleccserek. A vitrinek tele voltak őskori kövületekkel. a pincében elhelyezett tárgyak pedig az utolsó századokról vallottak, melyek történetében már az ember is szerepet kapott. De a nap legemlékezetesebb szereplője egy tömzsi, jelentéktelen külsejű nő, a rezervátum dolgozója volt – az izmos, érdes hangú asszony tömött zsebű, világosbarna egyenruhát és széles karimájú kalapot viselt, s enciklopédikus tudása minden elképzelhető témát felölelt, vezette végig a turistákat a múzeum területén haladó kényelmes gyalogúton. A szakértők magabiztosságával jellemezte ezt a világot és valamennyi ismert szomszédját. Az Első Apától az

Utolsóig tizenhét alkalommal ment végbe a Teremtés, és még ötven bolygóról derült ki. hogy alkalmatlan. Az Öreg Föld és nővérei egyetlen, végtelen tagot számláló családhoz tartoztak, melynek minden egyes világa lényegében ugyanazt az arcot viselte: mindenütt létezett egy Eurázsia és Afrika, egy Ausztrália és két Amerika. Az Északi-sark egyetlen víztömeg volt, a Déli-sarkon pedig szigetek terültek el, vagy egy magányos szárazföld. Leszámítva az erózió szeszélyes hatásait, a kontinensek tömege állandónak bizonyult. Kétmilliárd évnyi külön lét nem volt elég, hogy egy Föld elfelejtse, honnan származik.

Ám amíg a kőzet– és a talajszerkezetet előre meghatározhatták, más minőségekre ugyanez nem állt. Az éghajlatot vagy a légkör összetételét egészen apró tényezők is megváltoztathatták. Egyes Földeken nedves meleg uralkodott. Kaláén például. A legtöbbnek hasonlított a légköre, de egy sem volt hajszálra azonos egy másikkal. Néhány Föld kimondottan barátságtalanul fogadta az embereket. Az oxigén– és metánciklusok hihetetlen változékonyságot mutattak. Az élet nyomán néha annyi üvegházi gáz termelődött. hogy megperzselődött tőle a föld, s a magasba emelkedő óceánok felhős bioszférává alakultak át. Más földeket végleg terméketlenné tettek a becsapódó üstökösök vagy a közelben elhaladó szupernóvák. Egy jól működő tépőgéppel azonban könnyen ki lehetett szúrni ezeket a csapdákat; néhány szippantásnyi levegő már figyelmeztette az Apákat. hogy itt egy halálos világ leselkedik rájuk. A nő olyanokról is beszámolt, méghozzá meglepő részletességgel, amelyek csak látszólag voltak hívogatóak. Mindenki ismert efféléket a történelemből. Egy-két embert próbáló év, vagy Mattie Háza esetében teljes tízesztendőnyi nyomorúság után az uralkodó Apa rájött, hogy nincs remény, és telepeseit maga köré gyűjtve a tépőgép maradék energiája segítségével átugrott egy másik, több jóval kecsegtető világra.

– Csodálatos otthonunk van – jelentette ki a nő egy őshonos fának támaszkodva. – Egy hosszú jégkorszak után kimondottan kellemessé vált bolygónk éghajlata. Az északi termőtalajt átbuldózerezték a meleg éghajlatú délre, s így nyerték azt a fekete földet, amelyet mindenhol Iowának, Ohiónak és Ukrajnának nevezünk.

Világuk dicsérete hálás bólogatásra késztette a turistákat.

– És ez a sok kísérletezés is áldássá vált számunkra – folytatta kiselőadását a nő. – Őseink már réges-rég megtanulták, mit hozzanak magukkal, és hogyan rendezkedjenek be. Gyors fejlődésre tervezték kultúránkat, méghozzá a minden méretben. Tíz évszázad nem hosszú idő egy világ, de még egy olyan fiatal faj életében sem, mint mi vagyunk –, mégis mindössze ennyi időre volt szükségünk itt, hogy otthont teremtsünk ötmilliárd főnyi közösségünknek.

Mosoly vonult végig a bólogató arcokon.

– Minden áldást megkaptunk ehhez – folytatta a nő, majd elhallgatott, és bölcs, öreg tekintetét végighordozta hallgatóságán. – Rettentően szerencsések vagyunk, mert ez a világ rendkívül erőtlen. Ismert és csak sejtett okokból kifolyólag a természetes kiválasztódás itt nagyon ráérősen zajlott. Ezek a bennszülött létformák nagyjából azonosak az Első Föld valamikori, perm korszakbeli állapotával. A legértelmesebb tomb-tomb egyáltalán nem értelmes. Pedig, mint minden jó Apa tudja, amikor az ember új hazába érkezik, elsőként az intelligenciát kell megvizsgálni.

Kala felfigyelt a felnőttek egyetértő arckifejezésére. A nő lényegében a hallgatóság fiatal férfi tagjaihoz intézte szavait, mintegy tanácsot adva nekik arra az esetre, ha egyszer majd nekik is Apává kell válni. Egy kéz a magasba emelkedett.

– Tessék, uram – szólt az előadónő. – Kérdése van?

– Azt hiszem, tudnék mit kérdezni. – A kéz egy idős férfié volt; világosbarna szeme az Első Apáé, akárcsak sűrű, hófehér sörénye. – De leginkább a megfigyeléseimet kívánom elmondani. Ma reggel elindultam a Passió-tóhoz vezető úton...

-Jó nagy séta – vetette közbe a nő, talán hogy elismerését fejezze ki.

– Megettek'a szúnyogok – közölte a férfi. – Persze azt hiszem, ebben nincs semmi újdonság. De láttam, hogy rilly madarak fészkelnek a maguk egyik álfenyőjén. – A rillyk őshazája a Második Apa világa volt. – És teljesen biztos vagyok abban, hogy egereket láttam, a mi egereinket, az aljnövényzetben. Amely mellesleg teljesen olyan volt. mintha elvadult, gazba ment olajcserje volna.

Az olajcserje az Első Apa világáról származott, és húszezer éve mindenhová elkísérte az embert. Az előadó megigazította széles karimájú kalapját, bólintott, és zavartalanul felelte:

– Van néhány egzotikumunk a rezervátumban. A szabályaink és a korlátozásaínk ellenére...

– Helyes ez? – szakította félbe az ősz hajú férfi.

– Megbocsát?

– Helyes? – ismételte meg a férfi. – Rendjén való? Felelősségtudatra valló? Az, amit itt csinálunk... megéri a kárt. amit egy védtelen bolygónak okozunk...?

A hallgatóságot leginkább zavarba ejtette, vagy tökéletesen közömbösen hagyta a viselkedése. A turisták fele buzgó érdeklődést tettetve a szabálytalan sziklák vagy a fák sajátságosan puha kérge iránt, elfordult tőle.

A nő a foga között szívta be az éles hegyi levegőt.

– Készültek felmérések – kezdte. – A jelenlevők bizonyára látták a számokat. Az Első Apa volt az első telepes, de nyilván nem csak ő vitt ki embereket az Öreg Földről. De még ha egyedül vele és a feleségeivel számolunk is, továbbá óvatosan becsüljük meg, hány Apa származhatott ama legelső világról... azután feltételezzük, hogy az Apák által épített otthonok fele telt meg vándorszívű ifjakkal... ami azt jelenti, hogy az első példa nyomán mostanára telepes világok milliói születtek meg. És e milliók mindegyike újabb milliónyi világ alapjait vethette meg...

– Exponenciális robbanás – vetette közbe a férfi.

– Egy vég nélküli Teremtésben... mi így fogjuk ezt fel – mondta a nő, arcán zord mosollyal. Végtelen számú világon, végtelen változatosságban. És miért ne sajátítson ki az emberiség e végtelenből annyit, amennyire csak futja az erejéből?

– Akkor feltételezem. hogy itt erkölcsi megfontolásról van szó – mondta az ősz hajú férfi nyájas mosollyal, de csúfondáros hangon. – Az a véleményem, madam, hogy ön és az önhöz hasonlók egy napon arra ébrednek, nincs többé állásuk. Mert eljön a nap, méghozzá hamarosan, amikor ez a szép vidék is úgy fog kinézni, mint világunk összes többi része: sűrűn benövik ugyanazok a gazok, köztük a többi húszmilliárd világról közismert. elmaradhatatlan lényekkel.

– Úgy van – válaszolta a nő látható elégedettséggel. – Igen, ez a jövő.

Nem nézett Kalára, de mintha minden szavát neki címezte volna. A kislány életében először látta maga előtt az elkerülhetetlen jövőt. Megszerette ezt az idegen erdőt, amely pedig nem lesz hosszú életű. Vég nélküli romlás és pusztulás uralja a tájat, és e tudattól sírni szeretett volna. Még a bátyja is észrevette a fájdalmát, és kicsit gyanakvó mosollyal megkérdezte:

– Mi az ördög van veled?

Nem tudta megmondani. Nem tudta. Hogyan írja le a fejében keletkezett zűrzavart. De később már úton vissza, a parkolóhoz, újra eszébe jutott a vadmacska. És akkor becsületes és nyers dühvel arra gondolt, bárcsak benne hagyta volna az állatot a csapdában. Vagy még jobb lett volna, ha fogja a hosszú botját, és agyonüti.