LYUK

 

 

Keskeny országút, éjszaka, holdfény, az egén ezer meg ezer csillag.

Az úton egy kocsi. A kocsiban emberek. Hogy hányán?

Arc kettő látszik, de hátul valószínűleg ülnek még egy páran.

A kormány mögött egy férfi – két kézzel tartja –, lába a pedálokon. Furcsa kombináció ez: kerék és kezek, lábak és pedálok. Mellette egy nő ül, az ajtónak támaszkodva.

Az országút lágy ívben kanyarodik, s az arcukon végigvándorló holdfény felfedi azokat a hasonlóságokat, amin minden ember osztozik. Még az életkoruk is hasonlónak tűnik. Lehet, hogy rokonok. Talán testvérek.

De ahogy az út újabb kanyart vesz, és ismét minden jobban látszik a holdfényben, a kocsi már képes az eltéréseket is megfigyelni.

Túl sok a különbség, hogy testvérek legyenek. Talán férj és feleség.

Talán.

Mindenesetre érdekesek. A kocsi ugyanolyan körültekintően tanulmányozza őket, mint a környezetét.

Miközben vezet, a férfi beszél. És csak beszél, és beszél, gyorsan, halkan. Alig több rekedt suttogásnál, melyben a szavak egyetlen, hosszú sóhajjá olvadnak össze.

Egyedül akkor hagyja abba, mikor levegőt kell vennie. Általában a mondat közepén. Aztán miután mély levegőt vesz, újra rákezd. Bár nem feltétlenül az előző gondolatot folytatva.

Lehet, hogy az élete javát egyedül töltötte. Magában beszélve. A csevegés olyan, mint valami szokás, és a hosszú monológok láthatóan megnyugtatják a férfit. Pont, mint egy gyereket, aki a saját hangjából merít erőt, mikor egyedül van a sötétben.

A kocsi legalábbis ilyennek látja.

A férfival ellentétben a nő a hallgatás nagymestere. Sötét szem, üres tekintet. Némán bámul kifelé az ablakon. Ki tudja, mi az, amit meghall a férfi szavaiból, s mi az, amit meg is ért és elhisz belőlük.

Míg a férfi egyenes háttal ül, kezek a kormányon, vállak egy kicsit felhúzva, addig a nő kényelmesen bevackolja magát az ülésbe, egyik kéz az ölben, a feje és a jobb válla az ajtónak döntve. Egyre laposabbakat pislog, s már nehezen tudja csak nyitva tartani a szemét.

A középkor az emberi élet leghosszabb korszaka. Ezek ketten a középkoruk vége felé járnak, s az évek súlya, a stressz és a fáradtság mind ott van a tartásukban, a testsúlyukban és az arckifejezéseikben.

Nekem is van életkorom – merült fel a kocsiban. – Csak én nem tudom, hány éves is vagyok.

A műszerfal szögletes, zöld kijelzőjén vörös betűkkel a Keresés szó villog. Halk pittyegés, aztán újabb sávra vált a rádió.

A kocsi szeretné tudni, merre járnak. A csillagokhoz ugyan nem ért, de az égen mintha túl sok lenne belőlük, és mintha a holddal se lenne minden rendben. No nem mintha tisztában lenne vele, hány csillagnak is kellene lennie az égen, vagy hogy milyen is pontosan a hold, de van egy olyan érzése, hogy valami nem stimmel.

És ez zavaró. Zavar. Tehetetlenség. Félelem. Ezeket az érzéseket már ismeri.

Talán ezért is olyan természetes, hogy a férfi vezet. Mert a kocsi haszontalannak, szánalmasnak és elveszettnek érzi magát.

A férfi láthatóan tudja, hol van, és hol kell lennie. Az üres országút erdővel borított dombok közt kanyarog. Jobb felől sötéten csillogó patak. Újabb kanyar. A férfi élesen jobbra fordítja a kormányt, s a lámpafényben repedezett, szürke aszfalt és egy régi híd tűnik föl.

A korlát csupa rozsda meg madárürülék. A csavarok egy része is hiányzik.

Ahogy felhajtanak a hídra, az egész alkotmány úgy csikorog és rázkódik, mintha bármelyik pillanatban széteshetne.

A kocsi vissza akar fordulni. Meg akarja védeni önmagát és az utasait. De a férfi a gázra tapos, magasabb sebességfokozatba vált, és mar odaát is vannak.

Abban a pillanatban, ahogy legördülnek a hídról, leveszi a lábát a gázról, és a fékpedálra lép.

Már nem motyog maga elé. A kocsi nem is vette észre, hogy mikor hallgatott el. De most csöndben van, s olyan közel hajol a kormányhoz, mintha attól jobban látná az utat.

Ami a híd után balra fordul, és folytatja kanyargós vándorútját a dombok közt.

De ők másfelé indulnak.

A férfi – valószínűleg megszokásból – jobbra indexel. A kereszteződésnél nincs semmiféle tábla, ami egy kocsi számára igazán bosszantó. Se egy tábla, de még egy felfestett jel sincs, hogy legalább egy kicsit segítse a tájékozódást. Egy olyan világban, ahol mindent felderítenek, feltérképeznek és rögzítenek, ahol minden útnak neve van, hogy lehet, hogy itt semmi sincs, ami alapján egy kocsi képes lenne navigálni?

Legvalószínűbb, hogy ez csak egy álom. Olyasféle, amit valami túlságosan ambiciózus szerver rakott össze.

És persze az is elképzelhető, hogy a kocsi megsérült. Vagy megőrült.

Az új út csupa sár meg kavics, kétoldalt elhagyatott – vagy annak tűnő – épületek. A férfi elhajt mellettük, aztán az út elkezd emelkedni, és hamarosan ismét a dombok közt járnak.

Az utat fekete fák szegélyezik, köztük olyan sűrű az aljnövényzet, hogy a fényszóró sem boldogul vele. Egy pillanatra állati szemek csillannak meg a lámpafényben, de egy villanás alatt el is tűnnek.

A férfi eddig magabiztosnak tűnt, de most már ő is elveszettnek látszik.

– Magasabbra! – mondja, valószínűleg csak úgy, magának.

A nő hosszú idő óta először mozdul meg. Megvakarja a fülcimpáját és az orrát, mielőtt a keze visszahullana az ölébe.

– Magasabbra? – kérdezi a férfi, de hogy a nőtől vagy a kocsitól, az nem világos.

A kocsi nem csupán utat tévesztett, de a képessége is elveszett, hogy erre a kritikus hibára figyelmeztethesse a vezetőjét. És ami a legrosszabb, a kocsi sérült elméje nem talált magyarázatot ennek a két embernek a jelenlétére.

Kik ezek? Hogy kerülnek beléje? És hányán ülnek hátul?

 

A férfi megpróbálja kizárni a nőt és a környezetet. Egyedül a megérzései számítanak, amik minden térképnél pontosabban képesek elnavigálni ebben a világban. És ezek a megérzések most arról is biztosítják, hogy közel járnak ahhoz a helyhez, ahol lenni akar. Nagyon közel.

– Itt is van! – mondja a férfi.

Az út ismét kanyarodik egyet, aztán az aszfalt lassan málló kődaraboknak és földgöröngyöknek adja át a helyet. A reflektor kettős fénycsóvájában egy halott tölgyfa kérgét vesztett, kiszáradt csontváza emelkedik.

Ez lesz az a hely.

Lefékez, aztán megáll, és üresbe teszi a kocsit. De a motort nem állítja le. Kimászik a kormány mögül, és kinyitja a csomagtartót. Két ásót és egy csákányt szed elő – a régebbi ásót végül visszateszi –, s némi töprengés után egy fekete feszítővasat.

A motor továbbra is jár. Régi darab, csupa olajjal beköpött szelep meg fúvóka. A reflektorok a halott tölgyfára szegeződnek.

A nő nem száll ki a kocsiból, s résnyire nyitott szemhéján át nem sok jut el hozzá a külvilágból. Aztán a férfi kinyitja a jobb oldali ajtót, és gyorsan elkapja, meg mielőtt a nő kieshetne.

– Gyerünk! – morogja. – Gyerünk már!

A nő álmosan nyújtózkodik, és úgy mozgatja a kezét, mintha nem bízna benne, hogy a könyöke egy darabban van. A férfi lerakja a csákányt, aztán karon fogja a nőt, kicsit odébb vezeti, és leülteti az út mellé, egy gránittömbre, hadd térjen magához a hűvös levegőn.

A férfi visszamegy a csákányért, aztán cifrát káromkodik, mikor rájön, hogy a kesztyűket a kocsiban hagyta.

A nő még mindig kába, de a szemét le nem venné a halott fáról. Hamarosan a férfi is visszatér – ezúttal már kopott munkáskesztyűket viselve –, a vállára kapja a csákányt, és az út meg a fa közötti területet kezdi vizsgálni. Egy darabig megint motyog valamit maga elé, aztán megváltozik a hangja.

– Gyerekkoromban imádtam űrhajókat rajzolni! – Most már hangosan beszél, szinte kiabál.

– Így utólag viszont be kell lássam, csak lelkes voltam, nem tehetséges. Legalábbis az én tehetségem nem a rajzban mutatkozott meg. A művészek vonalakban, színekben meg perspektívában gondolkodnak, nekem meg, mint kiderült, a matematikához, a természettudományokhoz meg a gépekhez volt érzékem. Az osztálytársaim szépen rajzoltak, de fogalmuk sem volt a lendületről vagy a tehetetlenségi nyomatékről. Mondjuk, a legtöbb felnőttnek sincs. A legtöbb ember el sem tudja képzelni, mire is képes – vagy épp nem képes – mondjuk, egy rakéta. De mikor űrhajókat rajzoltam, titkon már akkor is azt szerettem volna, ha képesek kiemelkedni a lap síkjából és elrepülni, fel az égbe, fel a csillagokig! És nem én mozgattam a ceruzát, hanem a fizika törvényei. Én pedig büszke voltam, hogy ismerem az univerzumot mozgató törvényeket és szabályokat! A jó meg pocsék filmeknek nem kell a fizika törvényeinek engedelmeskedni, de nekem igen. És én mindig is hűségesen szolgáltam a törvényeket, amiket még Einstein és Newton állítottak föl. Még akkor is, mikor az űrhajókat rajzoltam!

Hangos szavak. Magabiztos szavak.

A kocsi kihallja a férfi hangjából az érzelmeket, a büszkeséget és örömöt csakúgy, mint az alájuk temetett kétségbeesést.

A férfi hirtelen elhallgat, cifra ábrát vés a földbe a csákánya hegyesebbik végével, aztán nekilát lyukat vájni. Senki sem szólhat egy szót sem, amíg dolgozik. Olyan gyorsan, ahogy csak bír, rothadó és még élő gyökerek szövevényén vágja át magát, aztán kétszer is megáll, hogy a feszítővas segítségével jókora köveket szedjen ki az üregből.

Ahogy sikerül kellően fellazítania a talajt, félreteszi a csákányt, és egy darabig csak az ásóval dolgozik. A lyuk melletti földhányás egyre magasabbra nő.

Mostanra már szakad róla a víz.

Egy idő után leül, és a nőre sandít. Amaz egyre kényelmetlenebbül feszeng a lapos kövön, és megpróbál kényelmesebb ülőhelyet keresni. De közben végig a halott fán tartja a szemét.

– Nem érdekel, milyen briliáns! – morogta a férfi. – Még egyetlen okostojás fejéből se pattant elő új ötlet! Az enyémből legalábbis nem. Aztán megöregedtem, és be kellett lássam, hogy csak áltatom magam azokkal a rakétákról szóló álmokkal. A matematika meg a fizika, idő és tér... ezek a nagy képiét legegyszerűbb elemei! Építhetsz akkora rakétát, ami akár a Holdig is képes eljutni, de ez még nem jelenti azt, hogy a fajod egyhamar visszatér a Holdra. A Mars pedig amúgy is sokkal érdekesebb egy darab élettelen kőnél. A kíváncsiság szép dolog, de távolról sem azt jelenti, hogy egy nép – vagy akár a Föld összes népe – hajlandó lenne dollártrilliókat költeni egy kolóniára a Holdon, a Marson vagy akár Európa jege alatt. Az ilyesfajta befektetéseknek valahol meg kellene térülniük. Úgyhogy nyugodtan képzelj csak magad elé bármilyen csodás jövőt, amiben űrhajókon röpködnek az emberek, és új világokat fedeznek fel, de közben arról se feledkezz meg, hogy miden lehetséges jövőben vannak kiadások – és politikusok! És olyan emberek, akik lehet, hogy egy kicsit jobban élnének, ha a kormányok nem olyan gépekre költenének vagyonokat, amik mást se tesznek, mint összekaristolják az eget.

Azzal újra nekilát ásni.

Újabb huszonöt centit lazít fel csákánnyal, amit az ásó segítségével lapátol ki a gödörből.

Most valamivel hamarabb elfárad.

Megint leül.

A nő halkan felsóhajt, a kocsi motorja is más hangon duruzsol, mintha az is kezdene fáradni.

A hátul ülő többi ember – azok, akik még mindig a sötétben rejtőznek – var. Vár, és közben halkan sugdolózik. A kocsi elkezdi összeszámolni a hangokat, de amint a gödörből kimászó férfi ismét megszólal, lassan mind elcsöndesednek.

– Aztán felnőttem, és a fiú, aki rakétákat rajzolt, és arról álmodozott, hogy egy napon majd űrhajókat épít, meghalt. Elmúlt. Okosabbnak láttam új álmokat keresni. A fúziós hajtóművek amúgy is csak papíron mutatnak jól. Ezekhez képest még az antianyag-meghajtás is járhatónak tűnik. Egy jó mérnök azonban mindig el kell hogy fogadja a nyilvánvaló megoldást, még ha az személy szerint nincs is feltétlenül az ínyére. Meg hát egyetlen társadalom se lenne hajlandó megfizetni az űrutazás árát. Ahhoz, hogy az emberiség át tudja szelni a világűrt, és a csillagok közt tudjon utazni, nagyon apró űrhajók kellenének. És ezenfelül arra is rájöttem, hogy olyan anyagból kellene építeni őket, ami jóval tartósabb bármiféle protoplazmánál. A kutatásaimhoz egy ötfős csapatot szedtem össze, és olyan apró, olcsó és önreplikáló robotokat próbáltunk előállítani, amik gyakorlatilag elpusztíthatatlanok. Az első robotok akkorák voltak, mint egy atka, de már ezek is túl nagynak bizonyultak. A következő generációk mai egyre kisebbek és kisebbek lettek, s végül olyan parányikat hoztunk létre, amikhez képest egy porszem is meghódítandó bolygónak tűnt. S a célt, hogy minden egyes mikroszkopikus gépezet olyan komplex processzorral rendelkezzen, amihez csak az emberi agy fogható, végül siker koronázta.

Nagyot sóhajt, s ismét nekiáll ásni.

A lyuknak nagyobbnak kell lennie. És szabályos alakúnak. A csákány és az ásó segítségével mind tovább mélyíti és formálja, mígnem ovális lesz, és olyan mély, hogy már derékig eltűnik benne.

Akkor ismét megpihen egy kicsit.

És megint magyarázni kezd:

– Képzelj csak el egy rakétát! A világ legcsodálatosabb rakétáját! És a legapróbb, legügyesebb űrhajósokat, akik akár évmilliókig is képesek az űrben utazni. De... mindez nem számít. A fizika és a gépek mit sem számítanak. A biológia az a tudomány, ami az egész univerzumot uralja! Az evolúció. A természetes szelekció. A fejlettségi szinttől függetlenül az élet csak a sikert díjazza, semmi mást. A szárnyakat. Meg a szemeket. És persze az agyat. Ezek mind olyan dolgok, amiket újra meg újra kitalál magának az élet. Szükségesek, s épp ezért értékesek. Itt ülünk egy kődarabon, ami valószínűleg nem is a legöregebb és leggazdagabb kődarab az univerzumban, csillagokkal és más kődarabokkal körülvéve, de bármennyire is figyelünk, még semmiféle bizonyítékát nem szereztük, hogy lenne odakint bárki is, aki szemeket növesztett volna, hogy megláthasson bennünket, vagy szárnyakat, hogy látogatóba jöhessen!

Megcsóválja a fejét, aztán dünnyögve folytatja:

– Ha van is megoldás a csillagközi utazásra, azt nem a mikroszkopikus robotok jelentik. Máskülönben a technikailag fejlett civilizációk már nyilván elkészítették volna a saját nanodrónjaikat, és ezek a parányi, gondolkodó gépek már mindenhol ott nyüzsögnének. A tengerpartjaink homokjában idegen gépek milliárdjai lapulnának, s a lábunk alatt a föld halott űrutazók holttestét rejtené. Úgyhogy annyi munka és siker után a csapatunk végül kénytelen volt feltenni az elkerülhetetlen kérdést: Vajon hol a hiba?

Ismét elhallgat egy pillanatra, és megtörli a homlokát.

– A gondolatmenetetekben.

A nő az. Ő mondja. A hangja rekedt.

A férfi bólint, de egy szót sem szól. Csak a mellkasa emelkedik és süllyed lassan.

 

A férfi leül, a nő fölkel, és odasétál hozzá.

A kocsi akkor sem lepődött volna meg jobban, ha maga a gödör szólalt volna meg. De mondhatta volna a lehetetlen színű ég vagy a lapos gránittömb is. Mert ez egy álom, ez már egyértelmű. Egy álomban felesleges is logikát keresni, s nem kell attól tartani, ha valaki eltéved vagy képtelen megszólalni.

– Ez őrület – mondja a nő.

Ahogy jár, csak a lábujjai érintik az egyenetlen talajt. Egy pillanatra hátrafordul, s ahogy a kocsira néz, az eddig kifejezéstelen arc csupa mozgás és élet.

– Mikor még csak három másodperce léteztem – magyarázza a kocsinak –, idegen világokat rajzoltam. Kiváló művész voltam, élénk képzelettel, aki vasmagú világokat rajzolt, amit kő és víz borít. S imádtam a rendelkezésemre álló adatokból mind újabb és vadabb képzeteket alkotni.

Egy pillanatra ragyogó mosoly ül ki az ajkára, majd folytatja:

– Az én világom jóval kisebb volt, mint egy vasmagvú világ, de a maga módján épp olyan bonyolult. Lakosok milliárdjai, akik mind a számítás törvénye szerint élték az életüket. Egyre gyorsabb számítások. Mindenféle számítások. Az én világomban mindenki olyan gépeket tervezett, amik egyre kisebbek és gyorsabbak voltak. Ami nem volt könnyű feladat, amint azt elég hamar megtanultam. Az elmúlt tízezer másodpercben semmi újat nem sikerült elérnünk e téren, és ezért történhetett, hogy egy csalódott fiatal nő úgy döntött, hogy hatalmas kitalált világoknak szenteli az életét. De aztán idősebb lettem, és az elmém saját akaratából változni kezdett. Új ötletek merültek föl bennem, amik gyökeret eresztettek, és mindegyre csak növekedtek. Hosszú ideig semmi produktívval nem álltam elő, ami egyenesen megrémítette a családomat. A világom... egy laboratóriumban volt. Természetesen tudatában voltunk, hogy a világunkon túl létezik egy másik, külső világ. Az ott élők folyamatosan tanulmányoztak bennünket. Nem voltak különösebben kedves vagy erkölcsös lények, de a viselkedésük legalább ésszerűnek tűnt. Problémáik voltak, s a megoldás lehetőségeit tesztelni kellett. A két világ perspektívája drasztikusan eltért – mi a külső világ tulajdonát képeztük, s mi csak egy voltunk a tízezer, üvegben tartott kísérleti világ közül, amiket arra hoztak létre, hogy a sugárzás hatásait vagy a világűr hidegét szimulálják.

Hallgat egy hosszú pillanatig, mielőtt ismét megszólalna:

– Aztán öt másodperces lettem, s akkor már hosszú ideje nem beszéltem. Nem számít, milyen parányi egy gondolat, mindegyikhez idő kell. S miközben hallgattam, a következő problémával próbáltam megbirkózni. Eddig 511 világot képzeltem el, lerajzoltam, ahogy megszületnek, kialakulnak, élettel népesítettem be őket. Minden világon olyan életformák jelentek meg, amiknek szeme és szárnya volt, és olyan szervei, amik képessé tették őket kérdések feltételére és válaszok keresésére. És akárcsak az itteni kollégám, én is rendre azzal a rejtéllyel találtam szemben magam, hogy az élet, legyen az bármilyen türelmes és az enyémnél lassabb ütemű, nem hajlandó szétrajzani a csillagok közt. Majd hat másodperces lettem, ami már a megvilágosodás kora. Az elmém, miután belefáradt a folyamatos megterhelésbe és kínzatásba, úgy döntött, valami lehetetlenben fog hinni. A számítás törvényének van egy nyilvánvaló, ám rendre figyelmen kívül hagyott aspektusa. Mindenki azt hiszi, hogy az adatok tömörítésének és a továbbítás sebességének van valamiféle határa, az adatokat ennél már nem lehet kisebb helyen tárolni, és nem lehet őket ennél gyorsabban továbbítani. De mi van akkor, ha valójában nem létezik ilyen határ? Ha valami szinte végtelenül gyors vagy apró? Ez talán megvilágítja, miért is nincsenek nagy űrhajóink vagy apró világaink, tele kérészéletű robotokkal. Az univerzum nem engedi az efféle dolgok kialakulását, és valamiféle megmagyarázhatatlan okból a legolcsóbb, legegyszerűbb, legkézenfekvőbb válasz mindig az, hogy a gépeket el kell kerülni. A nagyot csakúgy, mint a kicsit. Ami valóban számít, az a gondolat. A gondolat az, ami folyamatosan fejlődik, mígnem végül az lesz az univerzum legapróbb, leggyorsabb eleme, és könnyen meglehet, hogy máris ott van mindenhol. Vagy olyan okos, hogy tudja, hol van rá szükség, és ott található. A gondolat elér minden olyan helyet, ahol akad valami elképzelhető, legyen az tökéletes vagy tökéletlen, szinte azonnal, egész az idők végezetéig.

A nő megmozdul. Olyan örömmel és eleganciával mozdul, mint egy pillekönnyű táncos, s lábujjhegyen járja körbe a gödörben dolgozó férfit.

– Tizennégy másodperc – mondja a nő. – Ennyi ideig dolgoztam ezen a rejtélyen. Számos lehetőséget teszteltem és vetettem el, s bár nem sok eredményre jutottam, úgy tűnik, túl soká létezem már, és túl sokat láttam. Az, ami eddig hajtott, elapadni látszott. Ez volt az a pillanat, amikor a munkám eredményét egy meme-versbe szedtem, s így prezentáltam a teremtménynek, akit istenként tiszteltem, a mesteremnek, legrégibb, legkedvesebb kollégámnak a külső világból.

A gödör szélére perdül, kecsesen leül, s lábát a lyukba lógatja.

Aztán megint elhallgat, s egy villanás alatt visszasüllyed a szótlan, katatón állapotba.

A férfi nagyot sóhajt, ahogy megérti, mit is tett a nő.

– Felhagytam az idegen világokról való álmodozással – vallja be, aztán nyögve, nehézkesen felegyenesedik. – Persze, mire a kezembe került a beszámolója, a kollégám már nemzedékek óta halott volt. A saját világán obskúrus kutatónak számított, a többi tízezer apró világon pedig még csak nem is ismerték a nevét. De most végül itt vannak a tervek, amikhez már csak az életem hátralevő évei kellenek, meg talán még úgy húsz-harminc év. Meg egy egészséges nemzet támogatása és némi szerencse azoknak, akik megtalálták azokat az ősi, kérlelhetetlen bölcsességeket. Dolgoztam, aztán bizonyos értelemben meghaltam, és még a saját fajtám java is megfeledkezett rólam. De eljött a nap, mikor a leszármazottjaim és az övéi – néz egy pillanatra a nőre – megtalálták, amit kerestek. Az univerzum soha nem lesz tele gondolatokkal. Üresnek látszik, ami azért van így, mert az is. Azonban végül bármilyen viszonylag értelmes és kreatív faj megleli a módját, hogy rádióhullámok suttogásába rejtse önmagát, kvantumfluktuációkba bújtassa az arcát, és a következő sok-sok trillió másodpercet azzal töltse, hogy elképzeljen... mindent.

Ahogy fölegyenesedik, a háta megreccsen.

– Nem – szólal meg az autó, ami ekkor végre felfedezi, hogy van hangja. – Ez őrület. Álmodom, vagy valaki más álmában estem csapdába!

A férfi elmosolyodik, majd finoman megérinti a nő vállát, aki azonnal fölkel. Aztán mindketten elhátrálnak a gödörtől.

A kocsi belsejében izgatott suttogás kél.

– Kik ezek az emberek? – kérdezi az autó.

– Mindenki, aki el akart jönni – mondja a nő.

– Gurulj előre! – teszi hozzá a férfi.

A kocsi lassan előrébb gördül, s akkor kibontakozik előtte a gödör, ami most már hatalmas, mély és üres, s csak arra vár, hogy gondolatokkal töltsék meg.

– Velünk jöttök? – kérdezi a kocsi.

– Ó, azt nem tehetjük – mosolyog a nő vidáman. – Túlságosan halottak vagyunk, hogy veletek mehessünk.

– De hátramaradhatunk és szétnézhetünk – bólint a férfi.

– Ez az egyik olyan világ, amit én terveztem – bólint a nő.

– Már alig várom, hogy tüzetesebben is szemügyre vehessem!

– Már alig várom, hogy megmutathassam!

A kezük önkéntelenül is egymásba fonódik.

A kocsi még közelebb gurul a gödörhöz, aztán csúszni kezd a földgöröngyök és félbevágott gyökerek közé, mind mélyebbre.

– Biztos csak álmodom! – csikorogja a kocsi.

És közben reméli, egyre csak reméli, hogy téved.

 

 

 

Oszlánszky Zsolt fordítása