CSÖVEK

 

 

Délre laktam az egyetem területétől, egy öreg, hasznavehetetlen méretű és alaprajzú lakásokra felosztott, nagy házban. Maga a környék félig-meddig az enyészeté lett – üres telkek, gondozatlan fű, éjszaka szarvasok, meg öregemberek a nyugdíjukkal meg a tompultságukkal. Az egyetem a következő évre tervezte a költözést. Omahába. Omahában legalább volt ipar meg stabil népesség, és nekem is fix állást ígértek, ha képes leszek elérni, hogy daloljon a kezemben a munka. Daloljon] Szó szerint így mondta a projekt vezetője. – Daloljon, Aaron! – mondta nekem. – Te vagy az utolsó szűrő. Az én szerkesztőm. Aki harmonikus egésszé rendezi a darabokat. – Szívélyes, behízelgő seggfej volt, folyton a határidőkkel meg a kormány igényeivel nyaggatott. Ezért is melóztam otthon, hogy elkerüljem a célzatos mosolyait meg a piszkálódó kérdéseit. Hogy megtörténjenek a csodák.

Tizennyolc-húsz órát dolgoztam naponta. Olyan is volt, hogy huszonnégyet. A munkában a Középnyugat néhány legnagyobb és leggyorsabb számítógépe vett részt, mégis szükség volt rám, hogy bábáskodjam felettük. Hogy ott üljek, bámuljam a képernyőn futó adatokat, szintetikus kávéval és tabletták széles választékával tartva éberen magam. Amik aztán mindenféle ördögi dolgokat műveltek a hangulatommal.

Az egész történet a hangulatokról szól.

Egy éjszaka, jó későn, kibattyogtam a konyhába, és főzni kezdtem. Minden ősöreg volt, a holmik fele rég eltört, a többi összevissza hevert. Nekiálltam elmosni az edényeket, és megölni a csótányokat, amik sötétben előkerültek. Hagytam, hadd folyjon a víz a csapból. A lefolyó egy darabig elvezette, aztán feladta. Turkáltam hát egy kicsit a mosogató alatt, és rábukkantam egy lefolyótisztítóra. A folyadék mentaillatú volt és kék, a címke pedig rikítón hirdette, hogy „méreg”. „Méreg, méreg”. A javasolt mennyiség kétszeresét borítottam a lefolyóba, és éreztem, amint a kanyargó cső úgy felforrósodik, hogy már hozzá sem lehet érni. A víz mégsem folyt le. Még miután befejeztem a vacsorámat, akkor sem. A rohadék, gondoltam magamban. Lementem a földszintre, kituszkoltam a biciklimet a kapun, és eltekertem a legközelebbi boltba. Egy olyan kis automatizált valami volt, amik húsz évvel ezelőtt voltak nagyon menők. Biciklizés közben friss füstszagot éreztem a levegőben, a várostól nyugatra fekete füsttel égett a préri. Két szarvast is láttam az utcán, szemük kidülledt a lámpák fényében.

 

A boltban vettem egy doboz sűrített, illatosított levegőt – a hangulatomhoz a csőben lévő dugó szétdurrantása illett a leginkább. Hazatekertem, kimertem a mosogatóból a mocskos vizet, beleöntöttem a vécébe, aztán a doboz tartalmát a csőbe eresztettem. Durr, durr, durr. Semmi sem történt. A csövek persze zörögtek, úgy tűnt, az egész ház rázkódik. De ez volt minden. A dugót nem érhettem el, úgyhogy nem volt más választásom, minthogy felhívjak egy véletlenszerűen kiválasztott vízvezeték-szerelőt – Whiteeagle-nek hívták –, és üzenetet hagyjak a rögzítőn.

Aztán egész éjszaka dolgoztam.

Akadt egy kis gondom a kérődzőkkel. Meg a kardfogúakkal. Az egyedi modellek, amiket a különböző genetikuscsapatok építettek, tele voltak reményteli ötletekkel és tippekkel. A szimuláció már az ötödik vagy a hatodik generációnál tartott, és bizony akadtak nem megfelelő tevepopulációk, melyek mellett sok, túlságosan is sok volt a kardfogú. Ráadásul maga a szavanna is – megdöbbentően afrikai táj itt-ott egy-egy fával és füves területekkel – kezdett megváltozni. A kőrisek és a tölgyek nem a kívánt formára fejlődtek, pedig nem legelt róluk semmilyen állat. Fejnehezek lettek, a viharok túlontúl gyakran csavarták ki őket. Körülöttük rossz minőségű fű gyökerezett meg és terjedt. Még tíz generáció, és a kardfogúak masszívan pusztítják majd a megafaunát. A tevék kihalnak – fantom csontok a képzeletbeli tájon –, és a mamutok, a lovak meg a lajhárok is a legjobb úton haladnak a pusztulás felé.

Hogyan lehetséges mindez? Jó lett volna tudni.

Mi a fene folyik itt?

Eltartott egész éjszaka, mire átdolgoztam a tevéket. Na nem genetikailag, dehogy. Arra megvoltak a genetikuscsapatok. Én az alapokra koncentráltam. Születési súly. Szülői gondoskodás. Félszáz apró körülményt kellett kidolgozni, és persze nem tudhattam, hogy fog elsülni. Vagy hogy nem hagyok-e figyelmen kívül más lényeges apróságokat. Nem tehettem mást, csak tippeltem, és kivártam, hogy szerencsével járok-e.

Majdnem kilenc óra volt, mire bevittem a kardfogúak adatait. Semmi magától értetődő hibát nem találtam, legalábbis első pillantásra. Valami kifinomult aprósággal lehet a baj? A viselkedésükkel kapcsolatban? Véletlenszerűen kiválaszttattam a számítógéppel száz sikeres vadászatot; a monitor háromszoros sebességgel játszotta végig mindegyiket. Mi lehet a gond? Láttam, ahogyan a csupa izom nagymacskák a fűben és az aljnövényzetben kúsznak, hogy becserkésszék a környék vadjait. Semmi sem volt biztonságban a szavannán. Még a kifejlett mamutokat is megölték, lehettek akármilyen hatalmasak és ravaszak. Két közösen támadó nagymacskának sikerül pánikba ejteni a mamutokat, és lehajtják őket egy meredek szikláról. Nem kellett leolvasnom az idegrendszerükből lehívott adatokat, hogy lássam, a kardfogúak imádják a dolgot. A tömeges mészárlás... játék volt nekik. Diverzió. Mi a fene akar ez lenni? Igencsak érdekelt volna. Mi folyik itt?

Belenéztem a macskák agydimenzióiba – észszerűek –, aztán az idegpályáikba – nagyon is ésszerűtlenek! –, és öklömmel az asztalt csapkodva kiabálni kezdtem magamban. Mi az istent csinálnak ezek a kibaszott macska-emberek? Az isten verje meg őket, az isten verje meg a jó édes anyjukat! Az embereknek nem volt ehhez fogható idegrendszerük! Észrevette ezt valaki? Hogyan dolgozhatok én itt macskazsenikkel? Ennyi fölös agykapacitással ezek az izék unaloműzés gyanánt a megafaunát tizedelték. Puszta szórakozásból. A vadászösztönök és a megdöbbentő intelligencia keveréke szociopata kardfogúakat eredményezett... Nézze már meg valaki ezt az őrületet!

Kopogtatás hallatszott.

Először nem is vettem észre. A kávéscsészémből igyekeztem eltűntetni az utolsó cseppeket, és a kis vörös pirulák után kutattam, amelyek szárnyakat és világos gondolkodást biztosítottak. Aztán megint kopogtattak. Olyan volt, mintha egy féltengellyel vernék az ajtómat. Ki lehetett az?

Kibotladoztam a nappaliba, zsibbadtnak és ostobának éreztem magam. Pár pillanatig meredten bámultam az ajtót, amíg vissza nem ugrott a keretébe. Hunyorogtam, és azt hittem, a projektvezető áll odakint, aki a jelentésért jött, meg hogy emlékeztessen, ekkor és ekkor esedékes, hogy megtegyük az ajánlatunkat. A rohadék.

Krákogtam egyet, hogy sikerüljön érthetően megszólalnom. – Igen?

Valaki odakint csövekről kiabált valamit. Én voltam-e az, akinek gondja volt a csövekkel?

Mintha egy másik élet eseményeit kellett volna felidéznem. Nem a sajátomét. Kinyitottam az ajtót, és egy alacsony, tömzsi embert pillantottam meg a szűk lépcsőházban. Sötét volt, mint akit a napon felejtettek, és mosolygott. Kerek arcát valamilyen gyerekkori fertőzés nyomai csúfították el, haja hosszú volt, fekete és meglehetősen zsíros. Megcsapott a lehelete. Korán volt még, és ő kétségtelenül sört reggelizett. Valamelyik nagyhangú törzs tagja lehetett. Utoljára akkor láttam hozzá hasonlót, amikor terepmunkán voltam az Ugaron.

Neve ott díszelgett az ingzsebére varrva.

Johnny Whiteeagle.

– Hékás, maga nem néz ki valami fényesen – mondta nekem. Mosolygott. Szélesen, könnyedén. – Nem érzi jól magát, uram?

– Voltam már jobban is – vallottam be.

– Talán a vízvezeték az oka. Eszébe jutott már? – Megeresztett egy öblös nevetést, és olyan tudálékosan rázta meg a fejét, mintha észvesztően okos lenne. – Akárhogy is; beenged? Vagy mi lesz?

– Miért?

– A csövek, uram. Emlékszik?

Félreálltam az útból. Csövek? Ja persze...

– Jól van – mondtam. – Jöjjön!

Csörgött, ahogy járt. Öreg bőrövet viselt, melyről szerszámok és egy hordozható akkumulátor csüngtek. Véreres szeme egyetlen pillantásával felmérte a szobát. – A konyhában? – Egyenesen a mosogatóhoz vonult, és előbb egyik kezével, majd a másikkal óvatosan, mint egy igazi profi, megérintette a lefolyót. A higgadtság és az ünnepélyesség szobrát lehetett volna megmintázni róla. Vicces volt nézni. Láttam, ahogy letérdel, és megnézi a kanyargó csövet alul, azt is finoman megérinti, majd megszólal: – Gondolná az ember? Fémből van. Tulajdonképpen antik. – Elégedetten bólintott. – Tudja-e, uram, hogy igazán szép, öreg házban lakik?

Éreztem a csőben rohadó borsóutánzat szagát és az előző esti termesztett hamburger zsírját. Igen, gondoltam, csodás, öreg hely. De mikor látsz végre munkához?

Megkérdezte, mi történt. Megpróbáltam-e magam kezdeni vele valamit?

Röviden előadtam a történetet. Igyekeztem éreztetni, hogy sürget az idő.

– Ez itt régi vezeték, uram. Ha azt akarja, hogy kitartson – figyelmeztetett –, babusgatnia kell.

– Semmi baja, csak el van dugulva.

– Hát persze. – Felállt. Testes volt és lassú. Amikor mozgott, kapkodta a levegőt, és fújtatott. – Hol a fürdőszoba? – kérdezte. – Ott hátul?

Gondoltam, kikívánkozik a sör. Az órámra pillantottam. – Az pont...

– Tudja, merthogy a dugó jócskán odébb van. Lefogadom. A kádból is lassan folyt le a víz?

– Van egy zuhany tálcám...

– Lassan folyt le?

Nem emlékeztem.

– Lefogadom. – Csörömpölve és lihegve a fürdőszoba felé vette az irányt. Egy pillanatig arra gondoltam, visszamegyek dolgozni, de nem tettem. Nem tudtam volna. Nem ismertem, ráadásul be volt csípve, ha nem is olyan nagyon, és furán éreztem magam vele, mert... mert az volt, aki volt. Indián meg minden.

Nem mintha rasszista lennék persze. Azt azonban megtanultam az Ugaron, hogy ezeknek az embereknek sajátos elképzeléseik vannak a tulajdonról, az egész kommunájuk a közösködésre épül. Különben is, úgy kellett volna koncentrálnom, mint egy mániákusnak, hogy kiverjem a gondolataimból. Amúgy sem csináltam volna szart se, amíg ott volt, úgyhogy inkább az árnyékául szegődtem. Figyeltem, ahogy ott áll a fürdőszoba közepén, és egyre csak forgolódik. Végül megkérdezte: – Ez régen hálószoba volt? Tisztára olyan, mint egy hálószoba. Igazam van?

– Nem tudom.

– Nézze, milyen nagy!

Bólintottam, de nem mondtam semmit.

– A pokolba is – folytatta –, egy komplett gyalogtúra a zuhanyozótól a budiig, mi? – Felnevetett, aztán felmérte a helyzetét, és az egyik hátsó sarokba battyogott. Volt ott egy beépített szekrény, amelyet a konyhafal hátoldalához illesztettek. Régi dobozokat meg mindenféle vackot tartottam benne. Kitárta az ajtót, és megkérdezte: – Odébb rakhatom a cuccokat?

– Persze.

A dobozok csak úgy záporoztak a földre. Majd lehajolt, és tömzsi ujjaival az óriási fekete csövet kezdte tapogatni, amit már vagy ezerszer láttam. Függőleges volt és teljesen sima. A szerelő mindkét kezét a könyökcsőre fektette, ahova hajdanán rácsavarozták a sapkát. – Veheti úgy, hogy kész – ígérte. – Itt van a gond. Semeddig se fog tartani.

Minden tart valameddig. Kedvem lett volna felhívni a figyelmét erre az örök az igazságra.

– Ez az. – Előkapott egy elképesztő méretű franciakulcsot, és a sapkához illesztette.

A szerszám motorja csendben duruzsolt, ő pedig egész testéből nekifeküdve rásegített.

Csupasz karján és a homlokán folyt az izzadtság. – Segíts! – mormogta a fogai között különös arcot vágva. Gondolom a Nagyszellemhez beszélt. Az évek alatt lerakódott rozsda azonban ellenállt a nyomásnak. Aztán egyszerre halk pukkanás hallatszott, és csikorgó hang jelezte, hogy a sapka végre megmozdult. – Igen! – kiáltott fel a szerelő. A sapkát fejjel lefelé az egyik dobozra helyezte, aztán lihegve a falnak támaszkodott.

Én csendben figyeltem.

– Igen – mondta. – Már mindenhol dolgoztam ebben a városban. Évek óta csinálom. Régebben a kormányzó csöveit bütyköltem, meg a kormányépületekéit. – Táskája lezárt zsebéből elővett egy mechanikus pókot.

Öreg volt, de még csillogott. A hátából hosszú vezeték lógott ki, melynek szabad végét a szerelő az övén lógó akkumulátorba dugta.

– Jártam már mindenféle házban. A csöveken keresztül ismertem meg a várost, tudja...

– Igen?

– A kúriákat, a lakókocsikat meg mindent, ami a kettő között van.

Vártam.

Megkérdezte: – És maga? Magának mi a foglalkozása?

– Az iskolában vagyok.

– Tanul vagy tanít?

– Nem, az egyetemnek dolgozom – magyaráztam. – Tudja, teljesen leköt ez a projekt...

– Hamarosan elköltöznek, ugye? A professzorok meg minden.

– Jobb, mintha maradni kéne – feleltem. Mennyi idő telhetett el, mióta utoljára beszélgettem valakivel? Nem emlékeztem. Megszámolni sem tudtam, hány napja történt, úgyhogy végül engedtem a kísértésnek, és szóba elegyedtem vele. – Miután a farmok összeomlottak, minden elindult lefelé a lejtőn. Minden halott lett. Senki sem akar már itt élni.

– Hát én már csak tudom, hogy van ez – mondta. – Ahogy mondja, uram. Lefelé a lejtőn. Réges-régen láttam már, hogy ez fog történni.

Aztán hozzátettem: – Azért nem minden olyan rémes persze.

Rám nézett, mosolya megváltozott. Rosszat mondtam volna?

– Nem – szólalt meg végül. – Igaza van – villantotta meg sárga fogsorát. – Pont ezen gondolkodtam valamelyik este. Mondtam az asszonynak, nem lesz semmi magukat figyelni, ahogyan majd pakolnak el innen. – Megérintett egy rejtett kapcsolót a pók hátán.

A fényes, hosszú lábak mozogni kezdtek, rugdalózni és rángatózni, szinte éreztem az erejük illatát. Éreztem, ahogy a végükre erősített éles vágószerszámok hasítják a levegőt. – Na irány!

– A pókhoz beszélt. A cső nyitott végére helyezte, aztán újra felém fordult. – Igen, én tulajdonképpen nem bánom. Szerintem ennek a vidéknek nem ez a rendeltetése. Kukorica meg még több kukorica. Nem hiányzik.

A farmoknak akkor fellegzett be, amikor a partok mentén megjelentek az olcsó óceáni ültetvények. Ez húsz évvel ezelőtt történt. A végső csapást az jelentette, amikor a genetikusok rájöttek, hogyan lehet marha– és sertéshúst termeszteni természetes gázok és víz segítségével. Magasabb életszínvonal a kémia segítségével, meg ilyesmi.

– Érezte tegnap este a füstszagot? – kérdezte a szerelő.

Azt feleltem, hogy nem, merthogy közben megfeledkeztem róla. Aztán eszembe jutott a bicikliül a boltba és az égő fű szaga. Persze.

– Én éreztem. Olyan volt, mint a régi szép időkben. – Felnevetett. A pók már vagy egy perce mászott a csőben. Hallottam, ahogy a lábai kopognak a fémen, aztán megáll a dugónál, és vágni kezdi. Legalábbis feltételeztem, hogy azt teszi. A vezeték másik végét szorosan tartotta Johnny Whiteeagle, aki most rám mosolygott, és folytatta: – A tüzek a rezervátumot juttatták eszembe. Amikor még srác voltam, fiatalabb, mint most maga. – Mintha kilenc éves lettem volna, vagy olyasmi.

– A rezervátumot? – kérdeztem.

– Lakota vagyok – közölte. Szabad kezével tekintélyes testére bökött, majd hozzátette:

– Magának sziú.

– Tudom – nyögtem ki. – Persze. – Rémes társaság, gondoltam magamban. Sosem sikerült igazából legyőznünk őket. Ülő Bika és Őrült Ló korántsem az utolsók voltak. Kölyökkoromban, emlékszem, háborút indítottak Dél-Dakotában. Orvlövészekkel és bombákkal. Szabályos háború volt, és bizony szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy az én kis vízvezeték-szerelőm nem régivágású terrorista-e. Nem lettem nyugodtabb, mondhatom.

Eltelt pár pillanat.

A szerelő aprót biccentett, és megkérdezte: – És maga mivel keresi a kenyerét? Mi ez az állás?

Megpróbáltam elmagyarázni. – Itt van ez a nagy üres vidék. Olcsó a föld, és mégis pocsékba megy. Segítek az egyetemnek egy javaslat megtételében. Ilyesmivel még soha senki sem próbálkozott. Génmanipulációval és ökológiai tervezéssel...

– Igen, igen, hallottam magukról. Hát persze – nevetgélt, és a fejét rázta. – Hé, ez nagyszerű! Komolyan. Maguk azok, akik megpróbálnak mindent újra összerakni, igaz? Hallottam magukról a múltkor... a tévében.

– Segítek összeállítani a javaslatot – mondtam. – Rengeteg támogatásra lesz szükségünk jó pár évtizedig... ha egyáltalán működőképes lesz a rendszer...

– Működni fog, az biztos. Van egy olyan érzésem. – Rám vigyorgott, majd hozzátette:

– Ez olyan átkozottul klassz dolog. Komolyan mondom, amit mondok, uram.

Megvontam a vállam, és elmosolyodtam. Ki utasítana vissza egy ilyen dicséretet.

– Johnny Whiteeagle vagyok – szabad keze előrelendült, és nedves szorítással kapta el az enyémet. – Pont ma reggel mondtam az asszonynak otthon, de tényleg így volt, hogy ma valami nagy dolog fog történni. Volt egy olyan érzésem. – Nevetett. Hangja betöltötte túlméretezett fürdőszobámat. Aztán nagyot csapott a vállamra. – És magát hogy hívják, uram?

– Aaron.

– Hát, Aaron, ez remek.

Jó volt hallani. Jó volt állni, nem gondolni semmire, csak egyszerűen hinni neki.

Johnny Whiteeagle közelebb hajolt a csőhöz, és hallgatózott pár pillanatig. – Úgy hallom, kész. – Nekilátott, hogy visszahúzza a pókot, egyik kezével a másik után rántott egyet a vezetéken, miközben tovább kérdezősködött. – Mit csinál pontosan? Itt dolgozik? A lakásában?

– Igen...

– Van számítógépe vagy valami?

– Rá vagyok kötve az egyetemre. Ami azt illeti, ebben a pillanatban is. – Bólintottam, és jelentőségteljesen az órámra pillantottam.

Feltéve, hogy még dél előtt változtatni tudok a kardfogúakon, vajon mennyi ideig tart, amíg lefuttathatok egy húszgenerációsnál hosszabb programot?

A pók előkerült a csőből. A legfeketébb trutymó borította, amit valaha láttam, és ami olyan büdös volt, mint az állott szemét. Johnny Whiteeagle kihúzta a vezetéket az akkumulátorból, és megkérdezte: – Leöblíthetem ezt? – Már el is indult, a trutymó egy része a földre csöpögött. A mosdóba pottyantotta a pókot, ráengedte a lehető legforróbb vizet, és ahogy a gőz fölcsapott az arcába, folytatta a kérdezősködést. – Szóval mit fognak a földekkel csinálni? Hogyan csinálják, hogy olyan legyen, mint régen?

– Azt nem lehet. Ahhoz túl sok minden történt már. – Földművelés, útépítés, gátépítés meg emberek. Emberek és még emberek, magyaráztam, azok meg mindenféle bajt okoztak.

– Ó, persze. – Optimistán tekintett a jövőbe, ahogy ott állt szétvetett lábakkal, és nézte, a gőzölgő víz hogyan főzi tisztára a pókot. Öntött rá egy kis szappant is. A fogkefém nyelével megkavarta a habzó kis tócsákat. – De azért nagyrészt meg tudják csinálni, ugye?

– Idővel. És sok pénzzel.

– Hát persze.

– Előbb kismillió problémát tisztázni kell. – Egyik lábamról a másikra álltam. Újabb pillantást vetettem az órámra. – Igazság szerint most is egy csomó programot futtatok a számítógépen. Az Osborne Hallban. Előbb be kell bizonyítanunk, hogy lehetséges, különben nem kapunk kormánytámogatást. Vagy bármilyen más támogatást, ami azt illeti.

– Micsoda? Innen rá tud kapcsolódni a rendszerre? – Elzárta a vizet, és a szappanhabba dobta a fogkefémet. – Megnézhetem?

Nem kérdésnek szánta.

Johnny már ott sem volt. Mire egyet pislantottam, nem volt a fürdőszobában. A folyosón értem utol, a konyhaajtó után. Meglepett, hogy egy ilyen testes, ráadásul kissé illuminált ember ilyen sebességgel tud mozogni. – Muszáj egy pillantást vetnem rá. Csak egy pillanatra. Nem fog semeddig sem tartani...

– Az a helyzet...

– Ez az? – A monitoron adathalmazok sorakoztak. Nehéz kardfogú-koponyák lebegtek az állományra vonatkozó becslések, az időjárási adatok meg hasonlók mellett. – Hé – mondta Johnny –, ez aztán pöpec.

– Tulajdonképpen – jegyeztem meg –, ez meglehetősen bizalmas.

– Talán akkor innom kéne egyet, he? – Halál komolyan pillantott rám. – Van valami a hűtőben?

– Nem hiszem...

– Hadd látom! – Talált két doboz sört, az egyiket felajánlotta nekem, a másikat kinyitotta, és kuncogott, ahogy a hab a szőnyegre csöpögött. – Szóval mutasson nekem valamit! – mondta. – Valamit a többiből is.

Mi lenne egyszerű és gyors? – Itt van ez. – Megérintettem egy-két gombot, hogy előhívjam az állam első generációs térképét. Ötven év múlva, magyaráztam. Feltéve, hogy minden menetrend szerint zajlik. Az a trükkje, hogy csak akkor szabad elkezdeni, ha minden mező egyensúlyban van. Nem a végső állapotukban, nem, de stabilaknak kell lenniük, csak úgy lehet dolgozni velük. – A körülöttünk formálódó préri? A magas fű? Pár száz évvel ezelőtt még mindez természetes volt itt, de ami most alakul, az nem ugyanolyan, mint az őshonos növényzet. A megafaunának kicsit másra lesz szüksége.

– Igen?

– Az elmúlt nagyjából ötmillió évben gazdag és változatos ökoszisztémák alakultak ki. Különösen a jégkorszakok között. Tevék, mamutok, antilopok, a legkülönfélébb fajok. Plusz a ragadozók. Oroszlánok, gepárdok, kardfogúak, medvék...

– Medvék? – visszhangozta. Bólintott.

– Olyannak kell felélesztenünk a fajokat, ahogy szükségünk van rájuk. Vagy a közeli rokonaikat használjuk fel, vagy a maradványaikat. Minden egyes genetikuscsapat kivetít egy fajt, amit aztán a számítógép memóriájában tárolunk – intettem a monitor felé. – Én ezeket tesztelem, próbálok javítani rajtuk, remélhetőleg csak az apró részleteken, a genetikusok meg felhúzzák az orrukat, és új verziókat építenek.

Johnny csak a fejét rázta.

– Ha egyszer belevágunk – vallottam be –, a projekt évszázadokig is eltarthat.

– Imádom!

– Nagy része nyilvános területeken fog folyni. A turisták kedvéért. Jönnek majd a partvidékekről meg az űrből. Itt töltik a szabadságukat, meg mit tudom én még mit. – Kivártam egy pillanatot, majd hozzátettem: – Azért mindent nem láthatnak. Kis elektromos repülőgépek fogják elvinni a turistákat bizonyos pontokra meg táborhelyekre, de a terület többi része vadon lesz. Hatalmas, friss vadon. – Nem említettem az itt-ott elszórt enklávékat. Ötven ilyet terveztünk a gazdagok számára. A kezdeti költségek jelentős hányadát reméltük legombolni a luxusra költeni vágyóktól. Azoktól, akik szívesen hagytak volna örököseikre egzotikus parcellákat és figyelemre méltó magányt. – Tehát – kérdeztem –, mi a véleménye?

– Hol élnénk mi?

Ki a csuda az a mi?

– A lakoták – magyarázta.

Ránéztem, hirtelen fáradtnak, gyengének és teljesen bizonytalannak éreztem magam. Aztán a térképre pillantottam, a turistákkal és az őslakosokkal kapcsolatos becslésekre. Nem szóltam, csak álltam ott bambán.

Johnny végzett a sörével, összegyűrte a dobozt. Nem vette le rólam a tekintetét. – Aaron, ebből nem kéne kihagyni a lakotákat, ugye tudja? Mi is benne voltunk régen. Amikor még... Pont mint a medvék meg az akármik... Ebbe mi is beletartozunk.

– Tényleg? – sikerült kinyögnöm.

– Tényleg – felelte. Megemelte felém a másik sörösdobozt, kinyitotta, és megkérdezte: – Biztos, hogy nem kéri?

Eszembe se jutott, hogy sört igyák. – Valami olyasmit próbálunk kihozni ebből... megpróbáljuk megragadni az elmúlt ötmillió év lényegét. És az őslakos amerikaiak, akik valójában Ázsiából települtek át, nem éltek itt számottevő mennyiségben úgy tizenkétezer évvel ezelőttig.

Mintha meg sem hallotta volna.

– Szívesen élnék egy ilyen vidéken.

Az órámra pillantottam.

– Vadásznék, halásznék, és elégedett lennék az életemmel – mondta. – Nem lennének órák. Nem lennének főnökök, akik folyton rajtam tartják a szemüket. Senki sem várna tőlem mást, csak húst és fedelet a feje fölé. Érti, mire gondolok?

– Figyeljen ide – szúrtam közbe –, igazán nem érek rá...

– Soha senki nem ér rá, pont erről beszélek. – Felkuncogott, meghúzta a sörösdobozt, majd böfögött egy hatalmasat. – Beszélnie kéne a főnökeivel. Győzze meg őket, hogy engem is vegyenek be a buliba!

– Nem – mondtam. Tényleg halálosan fáradt voltam.

– Nem?

– Nem lehet. Nem teszem meg.

– A kedvemért sem? – Láthatólag vérig volt sértődve. – Idejövök, szívességet teszek magának, Aaron, maga meg nem hajlandó belemenni, hogy ebből az egészből akár csak egy kis morzsát is kaphassak. Mégis, mit gondoltak, velem mi lesz?

– Szó sem lehet róla – mondtam neki.

Olyan kemény volt a hangom, hogy magam is meglepődtem. – A rezervátumoknak két választásuk lesz. Vagy maradnak, ahol vannak, és kerítést építünk köréjük, vagy a bennszülöttek eladják a földeket, és adandó alkalommal visszatérnek. Mint mindenki más. Turistaként a szokásos korlátozások mellett.

Johnny értetlenül nézett rám. Láthatólag megleptem.

– Mi a bajuk velünk? – kérdezte. – Mi folyik itt?

A képernyőre mutattam, és folytattam. – Maguk nem tartoznak ide. Ezt próbálom elmagyarázni.

– Miért nem?

– Mert egyelőre még a macskákat sem tudom gond nélkül beleilleszteni a rendszerbe. Az istenverte macskákat!

– Aaron...?

– Ne beszéljen már úgy, mintha ismernénk egymást!

Nem szólt, csak valami különös, halk hang hagyta el az ajkát.

– Ha pár ezer bennszülött rohangálna itt föl-alá – folytattam –, tudja, mi történne? Az egyszer holt biztos, hogy nem íjakkal vadásznának, mi? Mert akkor éhen halnának.

– Hát akkor a puskámat használnám. Nem vennék el többet, mint amire szükségem lenne.

– Ne higgye, hogy tizenkétezer évvel ezelőtt azt vették el, amire szükségük volt! De nem ám! Az ősei átszerencsétlenkedtek ide a jégkorszak vége felé, és tudja, mi történt? Kihalt a megafauna. Majdnem kivétel nélkül.

Mamutok. Masztodonok. Az óriásbölény meg amit csak akar. És ebben benne vannak a ragadozók meg a dögevők is. Kihaltak, mert nem tudták, hogyan birkózzanak meg magukkal. Maguk lemészárolták őket, ami meg maradt, azt elintézte a változó időjárás, és eszébe ne jusson előjönni az indiánok-harmóniában-a-természettel című szarsággal. Rendben?

Üres, kemény tekintettel meredt rám.

Ujjaimmal a hajamba túrtam. A kezem, de tulajdonképpen az egész testem remegett. A vörös pirulák hatása.

Aztán Johnny Whiteeagle megszólalt végre. – Nem a nemes viselkedésről beszéltem – mondta a lehető leghalkabb, legsötétebb hangon. – Mit is mondtam?

Leültem. Muszáj volt.

– Hé – folytatta –, én csak egy szegényember vagyok, akinek megvan a maga baja. Az asszony azt mondja, hogy túl sokat iszom, meg hogy lusta vagyok... de higgye el, jobb, ha nem hallgatja végig az életem történetét. Vagy akarja?

– Nekem is van elég bajom – feleltem. Ezzel úgy gondoltam, végeztem is. – Elnézést, de folytatnom kell a munkát. Meg kell kérnem, hogy fogja a szerszámait, és távozzon.

– Igen. – Egyetlen hang nélkül vonult ki a szobából. Visszament a mechanikus pókjáért, majd újra megjelent a nappaliban. Rezzenéstelenül meredt rám, volt valami a tekintetében. Láttam ott valamit. – Lehetett volna kedvesebb is – mondta. – Nem került volna semmibe.

– Hogyan akarja, hogy fizessek? – Elkezdtem a hitelkártyáim után kutatni, de közbevágott.

– Majd küldöm a számlát.

Hátat fordítottam neki, de magamon éreztem a tekintetét. A lakás ajtaja kinyílt, majd újra bezáródott. Hallgattam a szerelő lépteit a lépcsőn, az ablakhoz léptem, és figyeltem, amint előbukkan odalent a lépcsőházból. Ütött-kopott furgon parkolt a padka mellett, oldalára hitvány fehér sast pingáltak. Továbbra is remegtem, sőt talán még inkább, mint korábban. A szerelő beszállt a furgonba, csak ült mozdulatlanul, és maga elé meredt. Aztán lehajolt, és előhúzott valahonnan egy hosszú nyakú palackot. Ivott, meg még egy kicsit ivott. Elképesztő mennyiségű folyadék csúszott le a torkán. Végül elindította a furgont, és kigurult a hirtelen támadt fekete füstfelhőből. Egyetlen egyszer sem nézett felém. Egyetlen pillantásra sem méltatott. Jó érzés volt, hogy ennyire nem törődik velem. Elkezdtem remélni, hogy jól leissza magát, kialussza az egészet, és mindent elfelejt. Főleg engem.

Pár perc múlva visszatértem a munkámhoz.

Egy örökkévalóságig tartott, amíg megint a megfelelő hangulatba kerültem, de aztán remekül alakultak a dolgok. Mint kiderült, a kardfogúakkal nem volt nagyobb baj. Egy órán belül megcsináltam a változtatásokat, visszavettem az intelligenciájukból, bepötyögtem az új paramétereket a számítógépbe, aztán elhelyeztem a kevésbé tanulékony macskákat a képzeletbeli tájban. – Oké – mondtam. – Gyerünk!

A program a legnagyobb rendben futott. Egy generáció, aztán kettő. Háromszoros sebességgel próbáltam nyomon követni minél több információmorzsát. Volt az egészben valami megkapó egyszerűség. Végül is ez csak egy modell volt. A macskák és a medvék formáit lekerekítették, a fák és a fű ugyanabban a lehetetlen zöld színben virítottak. Minden elem kifinomult becslésen alapult, és én azon kaptam magam, hogy a részleteket magyarázom Johnnynak. Valami oknál fogva odaképzeltem őt magam mögé, amint a vállam fölött figyeli a munkámat. – A genetikusuk az én ajánlásaim alapján végzik el a módosításokat. Aztán kezdem elölről. Nem arról van szó, hogy mindent tökéletesre akarunk tervezni, de egy jó, működőképes modell csábíthatja a befektetőinket. A kormányhivatalokat meg a különböző milliárdosokat. – Tartottam egy pillanatnyi szünetet, aztán folytattam. – Ha csak egy kicsivel több időm lenne, sokkal egzotikusabbra csinálhatnám. De azért így is elég jó, ha mindent figyelembe veszünk.

Három generáció. Eddig semmi gond.

Csináltam magamnak egy friss adag kávét és egy szendvicset, aztán hagytam, hadd folyjon jó sokáig a víz a mosogatóba. Mintegy kísérlet gyanánt figyeltem az örvényt a lefolyó fölött. Sóhajtottam, visszamentem a számítógépemhez...

...és nem találtam semmit.

A képernyő egyetlen nagy feketeség volt. Tökéletes, mély feketeség.

Valahol áramszünet van, gondoltam. Ültem, ettem a szendvicsemet, kortyolgattam a kávémat, és vártam. Nem történt semmi különös, mondogattam magamnak. Áramszünet az egyetemen, volt már rá példa. Azt hiszem, tudtam, hogy becsapom magamat. Ha utólag visszagondolok, elcsodálkozom magamon. Csak ültem ott, és vártam, eszembe sem jutott felhívni az egyetemet vagy meghallgatni a híreket. Egyre győzködtem magamat, hogy egy markoló véletlenül elvágott egy földalatti kábelt, és vártam tovább.

Hosszú idő telt el, mielőtt hangosan felénekelt a telefonom.

Felálltam, és átmentem a nappaliba. Minden lépésre emlékszem. És emlékszem, hogyan kezdett üvölteni a projektvezető, még mielőtt a kagylót a fülemhez emelhettem volna. – Van itt egy barátod, és azt állítja, te érteni fogod. Azt mondja, te tudod, miért csinálta. Aaron – folytatta –, tudod, mit csinált a barátod? Megjelent itt, és közölte, hogy van valami baj az épület csöveivel, aztán fölment a legfölső emeletre, kinyitotta a csövet, és leeresztett egy kibaszott bombát a számítógépek szintjére...

– Értem – sikerült kinyögnöm.

– Isteni csoda, hogy senki sem robbant darabokra.

Nem szóltam.

– Tök részeg a rohadék. Hallod, amit mondok?

Bólintottam.

– Hallod, amit mondok? Azt akarta, hogy hívjalak föl, és adjak át egy üzenetet. Ott vagy még?

– Igen.

– „Megint megcsináltuk.” Ez az üzenet.

„A rézbőrűek megint megcsinálták.” Mi az ördögöt akar ez jelenteni?

– Nagy a baj? – érdeklődtem.

– Ó nem, semmi vész. – Felhördült, mielőtt folytatta volna. – Csak minden elveszett. Az adatok és a szimulációk, meg egy vagyon hardware-ben... Ja, és végünk van, Aaron. Nem tudom, mivel akasztottad ki, de igencsak kíváncsi lennék...

Letettem a mondata közepén.

Hátradőltem a széken, figyeltem az üres képernyőt, és hallgattam, hogyan énekel a telefon. Aztán már nem hallottam. Hirtelen azt képzeltem, ezer évvel előreutaztam a jövőbe, és a szavannán bandukolok, körülöttem hatalmas növényevők, vérengző ragadozók és fél repülőgépnyi kondorkeselyűk. Tulajdonképpen az egész nagyon mulatságos volt. Mulatságos és furcsa. Annyi munkát fektettem a projektbe, annyi órát töltöttem vele – a koffeinnel, a pirulákkal meg az állandó feszültséggel egyetemben –, és most először képzeltem magam bele a tájba. Hátborzongató felismerés volt. Egy idő után a telefon nem énekelt többé, a szoba elcsendesedett, a távolból pedig beszivárgott az égő fű halvány szaga.

 

 

Kamper Gergely fordítása