9.

Sándor ki nem állhatta, hogy a húga egyedül utazgat. Kala minden útját kínos telefon– vagy személyes beszélgetés előzte meg. A fiú kötelessége volt emlékeztetni a lányt, hogy a nyílt országút rendkívül veszélyes hely. Sándornak mindig akadt kéznél egy története valami szerencsétlen fiatal nőről, aki mindent jól csinált – csak nappal vezetett, lehetőleg minél kevesebb idegennel állt szóba, csak olyan, megbízható szállodákban szállt meg, amelyeket a magafajtáknak építettek. Mégis kivétel nélkül az összes okos nőnek rendszerint megmagyarázhatatlan módon nyoma veszett valahol útközben.

– Nézd a puszta számokat! – ellenkezett bátyjával Kala. – Annak esélye, hogy az életben kétszer elrabolnak.

– Csekély. Tudom.

– Tízszer nagyobb a valószínűsége, hogy balesetben meghalok – tette még hozzá rendszerint Kala.

De Sándor is elemezte ugyanezeket a statisztikákat, és egy jóval kegyetlenebb képpel csapott le rá.

– Háromszor nagyobb a valószínűsége, hogy egy roncsban halsz meg – világosította fel a húgát. – De ez minden nőre vonatkozik. öregre és fiatalra. A te részhalmazodba tartozó. huszonéves, csinos, egyedül autózó nőknek ötször nagyobb esélyük van arra, hogy eltűnjenek. mint hogy egy egyszerű közúti balesetben haljanak meg.

– De amikor muszáj utazgatnom – ellenkezett Kala. A doktorátusához tanulmányoznia kellett a tucatnyi távoli hegytetőn szétszórtan megtelepült bennszülött Az autózás nélkülözhetetlen volt, arra pedig nem jutott pénze, hogy megbizható biztonsági őröket fogadjon fel. – Tudom, hogy nem értékeled valami nagyra a munkámat...

– Én ilyet sohasem mondtam, Kala.

– Mert olyan borzasztóan udvarias fickó vagy. Aztán nevetve hozzátette: – Mindig hordok magamnál egy nyilvántartásba vett fegyvert.

– Helyes.

– És egy olyat, amelyik nem szerepel a nyilvántartásban.

– Ezt átkozottul jól is teszed – figyelmeztette Sandor.

– És van még ezer apróság, amit csinálok, továbbá kétmillió dolog, amit kerülök – Mindig megpróbálkozott két-három új csellel, csak hogy bebizonyítsa. letudja győzni láthatatlan ellenségeit. – És ha van más javaslatod, kérlek, áruld el szegény, gyámoltalan kishúgodnak...

– Ne csúfolódj! – szólt rá a bátyja. – Te nem tudod, mit akarnak a férfiak a nőktől. Ha tudnád, sohasem tennéd ki a lábad hazulról.

Kalának volt egy takaros kis lakása az egyik női szinten. tíz emelettel az utca felett – olyan magasan, hogy legföljebb csak a legnagyobb tépőgéppel lehetett volna kiragadni onnan. Sandot ez alkalommal átutazóban volt, feltehetőleg valami munkát keresett, de egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki mindjárt indul is tovább. Amennyire Kala meg tudta ítélni, fő küldetésének húga megfélemlítését tartotta. Mint mindig, most is kivágott újságcikkekkel és internetcímekkel felszerelkezve érkezett. Azt akarta, hogy Kala tisztában legyen azzal, a hegyei telis-tele vannak veszélyesebbnél veszélyesebb kanos férfiakkal, akik mindenáron valahol másutt szeretnének új világot építeni. A múlt héten is elraboltak egy fegyveres védő kísérettel ellátott, tekintélyes szállítmány C kategóriás tépőgépet, és az Öröklét Gyermekei ezzel egy időben meghirdették az idők teljességét. És épp tegnap történt Új Örökkévaló határában, hogy valami idióta egy nagy teherautóval keresztülhajtott két vaskapun, azután megállt egy lányiskola osztálytermekkel teli szárnya mellett. Percekkel ezután működésbe lépett egy hatalmas B kategóriás tépőgép, s nem maradt utána más. mint egy félgömb alakú gödör, egy épületroncs és ezer halálra rémült tizenéves lány, akik csak azért menekültek meg, mert az iskolaorvos egészségtan órára átvezényelte őket a nagy előadóba.

Kala vállvonogatva fogadta a rossz hírt.

– A hülyeség egyetemes állandó. Semmi sem változott, nekem pedig nem lesz semmi bajom.

Valójában ő sem volt nyugodt, amiért nagy távolságokat kellett megtennie autóval, és ezek a legújabb hírek egyáltalán nem nyugtatták meg. Már majdnem száz tépőgépet loptak el szerte a kontinensen, és egyre nőtt a valószínűsége, hogy a baj őt is megtalálja. Kala kezdte bevallani magának. hogy bizony fél. és hirtelen támadt idegességében kitalálta a megoldást.

– Gyere velem! – mondta.

Sandor egy pillanatra meghökkent.

– Ha ennyire aggódsz értem,gyere el velem,és segits a munkámban! Feltéve hogy nem vár rád egy szuper szerelői állás.

– Jól van – felelte a fiú – Tetszik a javaslat.

– Hosszú családi vakáció lesz-mondta széles mosollyal a lány.

– Mint régen – egészítette ki a bátyja.

Több mint tíz év telt el azóta, hogy utoljára együtt vakációztak és a nyárvégéig tartó út számtalan lehetőséget tartogatott számukra, bepótolni mindazt, ami elmaradt. Ahhoz képest azonban, hogy mennyi időt töltöttek el utazással, nem is beszélve azokról a hetekről, amikor a hegyekben dolgoztak, csak nagyon keveset beszélgettek. Kala semmit sem tudott meg arról, hogy milyen volt az élet a börtönben s arról is csak nagyon keveset, hogy szabadulása után hogyan élt Sandor.

És ő sem érezte szükségét, hogy meséljen régi fiúkról és jövendő férfiakról –szóval az olyan bizalmas apróságokról, amelyeket a legjobb barátnőivel szokott megbeszélni. A hosszú csendek egy ideig zavarták, de aztán elintézte azzal, hogy a testvérek mindig nehezen tudnak bizalmas viszonyba kerülni egymással. A közös gének és közös család olyan szoros köteléket jelentenek, hogy sem érezte szükségét a szokásos módon bebizonyítani, milyen bensőséges a kapcsolatuk. Sándor csak villanásnyi időkre – néhány szó vagy egy mozdulat erejéig tárulkozott ki, míg Kala a maga módján éppoly szűkszavúnak mutatkozott. A titkaik persze semmit sem számítottak. Sandor mindig is a bátyja marad és ez sokkal többet jelent, mint bármilyen esetleges kapcsolat a hosszú autóúton, végig a kontinens gerincén.

A fiú élvezte. hogy ő Kala testőre. Minden állomáshelyen éberen és kicsit agresszívan viselkedett az összes idegen arcot gyorsan és figyelmesen szemrevételezte, s volt, aki kiérdemelte szigorú, vészjósló tekintetét. Kala méltányolta, hogy bátyja, ha akarta, tudott fenyegetően is fellépni. Eddig nem sejtett jóleső érzéssel figyelte, amint Sandor odalep egy pulthoz. mire az ártatlan alkalmazottak ijedten összerándulnak Tetoválásai hullámokat vetettek, arca kőkeménnyé vált, és Kala élvezettel hallotta, ahogy dühösen odamorogja:

Köszönöm." Vagy ráreccsen egy ismeretlen fickóra: félre az utunkból! Ha megkérhetem. Uram."

Az üres pusztaság, ha lehet, a nyílt országútnál is rosszabb volt. A fiú még gyanakvóbbá, sőt kifejezetten paranoiássá vált tőle. Kala ismeretlen fajokat kutatott és katalogizált, mielőtt végképp eltűnnének. többek között egy éjszakai álrovar nemzetséget; szeretett volna adatokat gyűjteni természetes élőhelyükről és azokról a példányoktól, amelyeket megfagyasztva és megszárítva hosszú kémcsövekbe dugott. Egy júliusi estén, egy délen magasodó hatalmas vulkán oldalában járva, különös hangot hallott egy kis fenyőerdőn túlról. A hang rekedtes huhogásra emlékeztetett.

– Mi lehet az? – tűnődött hangosan. Sandor azonnal ellépett a tűz mellől, s legalább kétszer végigment a tetőn, mielőtt visszatért volna, egyik kezében hosszú rúdlámpát, a másikban még hosszabb, infravörös távcsővel felszerelt pisztolyt tartva.

– Na, mi volt az? kérdezte Kala.

– Fiúk – hangzott a válasz. – Úgy gondolták, a közelünkben táboroznak le.

– Komolyan?

– Igen – ült vissza Sandor a tüz mellé – De az az érzésem, hogy valamiért úgy döntöttek, lebontják a sátrukat, és elmennek. Ki tudja, miért?

Az ilyen pillanatokat Kala kifejezetten élvezte.

Ám az önöm nyomába émelygős undor lépett. Hát miféle ember ő? Függetlennek és magabiztosnak tartja magát, másrészt viszont nagyon is tetszik neki, hogy egy erős és veszedelmes férfi őrködik felette.

Két nappal ezután, észak felé autóztak. Sandor megemlítette, hogy sohasem volt alkalma ellátogatni a Grand Canyonhoz.

– Egyszer sem nyaraltunk ott – emlékeztette Kalát.

– Azóta meg még nem volt időm rá.

Kala egy teljes napot engedélyezett a nevezetesség megtekintésére.

A kanyon pontos helye és képe világonként változott, de mindig volt egy folyóm melyik az egész vidék vizét elvezette, és az ebből adódó tektonika következtében a terület megemelkedett. Mivel az övék a legtöbb világnál nedvesebb volt, a nagy és haragos folyó épp egymilliárd éve vájta útját a kanyon mélyén. Kala befizetett a mélybe vivő siklóra. Ebédre keménytojást és faepret ettek, s utána, a köves folyóparton sétálva Kala rámutatott egy Ilona-pisztráng rothadó tetemére. Az Első Apa nem vitt magával élőhalat, de a későbbi Apák rájöttek. hogy a haltenyésztés olcsó fehérjét hoz a konyhára Az Ilona-pisztráng az ötödik új világról származott – válogatás nélkül megevett mindent, vígan megélt a nyílt óceánban éppúgy, mint az édesvizekben, és a fagytól a melegig valamennyi hőmérsékleten jól érezte magát. A világ egyetlen nagyobb folyójából sem hiányzott.

– Elevenszülő halak, a terhességük vége felé pusztulnak el – magyarázta Kala. – A lárvák az anyjukból táplálkoznak. föleszik a rothadó testét, így készülve fel az életre, mielőtt elúsznának.

Sandot figyelt, de közben, mint mindig. Szemmel tartotta a helyet, ahol voltak. Most kurtán biccentett, majd hosszú szünet után megszólalt:

– Kíváncsi vagyok. Kala. Mit akarsz elérni? Úgy értem, a munkáddal.

Úgy tette fel pár naponként ezt a kérdést, mintha először kérdezné.

Kala először azt hitte, egyszerűen nem hallotta a válaszát. Később arra gondolt, talán meg akarja tömi az önbizalmát, azt várva, hogy majd nincs elfogadható oka arra, amire rátette az egész életét.

De miután már hetek óta folyt ez a verbális tánc, hovatovább kezdte élvezni. S hogy ne unja meg, mindig valami mást válaszolt. A kanyon mélyén a döglött halat bámulva nem vesződött pár névtelen rovar megmentése kapcsán banális szavalatokkal a kötelességről meg a tisztességről. És nem beszélt azokról a nagyszerű gyógyszerekről sem, melyek talárt sohasem születnek meg a munkája révén. Inkább lenézett az előtte fekvő felfúvódott tetemre. és megint valami újat válaszolt:

– Ez a világ, ahol élünk, haldoklik. Sándor.

Közlését kemény pillantás és megfejthetetlen vigyor fogadta.

– Miből gondolod? – kiáltotta túl a fiú a víz harsogását.

– Egyegészséges világon tíz–, húsz– vagy ötven millió faj él. Attól függ. hogyan számolod őket. – A lány megrázta a fejét. – Az Utolsó Apa annyi fajt hozott magával, amennyit csak bírt. Csaknem ezerféle többsejtű lény tudott megélni itt. Ez túl kevés egy életképes, erős és egészséges ökoszisztéma kialakulásához.

Sandor vállat vont, és a távoli ég felé intett.

– Olyan jól néz ki itt minden – mondta – Hogy érted azt, hogy haldoklik?

– Számítógépes modellekből lehet erre következtetni – magyarázta Kala. – Az alacsony sűrűség gyenge ökoszisztémára utal. És itt többről van szó, mint hogy túl kevés a fajok száma. Ezek természetéről van. Akárhova megyünk, kártékony fajokat viszünk magunkkal, lényegében biológiai orgyilkosokat. És nem csak az eredeti Földről, de tizenhét különböző evolúciós múltból. Tizenhét leszármazási ág, amelyek majdhogy nem idegenek egymásnak Ez csökkenti az értelmes kölcsönhatásokat, és hozzájárul a végső, elkerülhetetlen összeroppanáshoz.

– Oké. És mikor?

A lány megvonta a vállát.

– Jövőre?

– Még néhány ezer évig biztosan nem – ismerte be Kala. – De bekövetkezik az összeomlás pillanata. és azt követően gyors hanyatlásnak fognak indulni az itteni bioszféra kulcsfontosságú anyagai. Például a növényi planktonok. Az őshonos fajok táplálékláncában fennakadások lesznek. és ha ezek a fajok eltűnnek, semmi sem fog szabad oxigént termelni.

– A fák nem termelnek oxigént?

– De igen– ismerte el Kala – Csakhogy az erdők elégnek vagy elkorhadnak És a korhadás kémiailag ugyanaz a reakció, mint az égés.

Sándor mereven bámulta a szürke anyahalat.

– Te tudod, milyen az, amikor az ember bekapcsol egy tépőgépet? – kérdezte Kala. – Tudod, mekkora energiával kell a gépnek olyan világ után kutatnia, amelynek elviselhető légköre van?

Bátyja bólintott, és fakóbarna szemében a várakozás fénye csillant meg

– Gondolkoztál valaha azon, hogy oly sok Földnek miért nincs számunkra megfelelő levegője? Gondolkoztál? – Kala kissé nyersen rácsapott bátyja vállára, és tovább kérdezgette: – Nem lehet, hogy egy csomó új telepes vág át a multiverzumon? Emberek és olyasmik is, amik nem emberek. Nem lehet, hogy ezek az elszánt pionírok végül kibillentik egyensúlyi állapotából, s ezzel a világukat?

– Aha – mondta erre Sándor. Aztán hosszas gondolkodás után hozzátette: – Huh.

És ekkor utoljára bosszantotta azzal Kalát, hogy kételkedett a munkája fontosságában.