A MINDENESEK

 

 

A legtöbben csak állnak ott legelöl és várják, hogy megszólaljon a duda. Hétfő reggel van. Az arcok örömtelenek, fáradtak, a hangok rekedtek, a szemek hosszan pislognak, és véresek, vagy azért, mert az embereknek túl kevés része volt valamiben – vagy mert éppen túl sok. Ez a hétfő is olyan, mint bármelyik más. Két dolgot kivéve. Az egyik, hogy ezúttal Miller is elöl áll, a többiekkel együtt. Ez már eleve szokatlan. Három éve dolgozik itt, és nap mint nap, miután blokkolt az óránál, azonnal elvonult valahová hátra. Ott, a gyárépület végében tartja a holmijait, és ott olvas, amíg a dudaszó fel nem harsan. Könyvek. Miller odáig van a könyvekért. De ma nem olvas. Ma egy nehéz munkaasztal tetején ül és meredten bámul az ajtó irányába, arcán különös, izgatott kifejezéssel. Onnan ugyanis ahol ül, kiválóan láthatja a másik dolgot ami kivételessé teszi a napot. Odakint a mocskos, fehér murvával felszórt parkolóban a város egyetlen tévécsatornájának operatőrei várakoznak. Ma reggel érkezik az új dolgozó. De mi olyan rohadt nagy dolog ebben? – töprenghetne bárki. Közülük hárman már így is a városban dolgoznak. Nem? Ráadásul mióta is? Két éve már, hogy az az acélból és üvegből való hatalmas pókháló felbukkant az űrből, Föld körüli pályára állt, ők pedig kiszálltak belőle. Az űrlények. A fogatlan idegenek a Tau Cetiről. Ha minden igaz, a csillaghajóban több milliónyian utaznak. Miller persze minderről mindent tud. Az agyára ment az egész. Néhány munkásnak eszébe jut, hogy talán őt kellene megkérdezniük – talán meg kellene adniuk neki a lehetőséget, hogy arról beszéljen, amiről igazán szeret. Aztán eszükbe jut, hogy az veszélyes lehet. A végén még be sem fogja majd a száját. Jézus ereje! – gondolják a Miller körül állók, nézzetek már rá! Olyan, mint egy kiskölyök karácsony este. Tettre kész és izgatott. Azt is gondolják, hogy ki a fenét érdekel, ha a kormány a nyakunkba sóz egy űrlényt! Hiszen egyre több gyárban jelennek meg egy amolyan ismerjük meg egymást baromság részeként. Már az első alkalmat is közvetítették a tévében, és azóta mindenki pontosan tudja, hogyan zajlik a dolog. Senki nem akarja olyan izgatottnak mutatni magát, mint Miller. Nem. Annál ők okosabbak. Tisztában vannak vele, hogy az idegenek képesek rengeteg jót átadni az embereknek – a Föld minden emberének de előbb még szeretnének figyelni és tanulmányozni, nehogy kicsússzanak a kezükből a dolgok. Az emberek azt mondogatják maguknak, hogy ez is éppen olyan hétfő, mint a többi, jobb, ha nem is törődnek Millerrel, és megvárják, amíg végre megszólal az az istenverte duda.

 

A duda felüvölt. Miller összerándul, és hirtelen mozdulattal az órára néz; azután kelletlenül és lassan hátat fordít az ajtónak. Persze nem sok esély van rá, de bármit megadna, ha ma a sor elején dolgozhatna. Onnan láthatná a cetiánt.

A művezető lép oda hozzá. Magas, tagbaszakadt férfi, szőkésbarna haja gondozatlan. Közli Millerrel, hogy ez és ez nem jött be dolgozni, éppen ezért egyelőre neki kell helyettesítenie a soron, Jacob párjaként.

– Persze – feleli ő. – Rendben van.

Elvégre ő itt a mindenes. Ő helyettesít mindenkit, aki szabadságon van, másnapos, vagy bármi más miatt nem tud dolgozni. Már három éve, vagyis azóta dolgozik a gyárban, hogy a legutolsó iskoláját is otthagyta, de zokszó nélkül vállal el minden feladatot. Mindent. Miller kistermetű. Fiatalos arcán megjelent már néhány ránc. A szeme és a szája körül. Az a fajta arc az övé, amely az egyik pillanatban fiatal, a következőiben már idős, és amely soha nem tűnik középkorúnak. Miller tekintete is fiatalos. Álmodozó. Mintha nem ebben a világban járna. Mintha nem igazán találná a helyét.

Egyébként büszke ember. Ez a büszkeség minden alkalommal megvillan a mosolyában, vagy abban, ahogyan rosszallóan a fejét ingatja valami miatt.

Az emberek nem szeretik Millert. Egyikük sem.

Ennek azonban nincsen egy bizonyos oka. Mások is dolgoznak a gyárban, akiket a többiek beképzeltnek tartanak. Mások is vannak, akik a szüneteket szeretik egymagukban eltölteni. Talán még diplomások is akadnak közöttük (Millernek ugyan nincsen diplomája, de három szigorlaton túljutott). Mégsem volt rajta kívül egyetlen olyan ember sem, akiben ez a három tulajdonság így egyszerre létezett volna. Állandóan olvasott, és amikor beszélt, azt úgy tette, mintha mindenről mindent tudna. Mindemellett prűd is volt. Hihetetlenül prűd. Egyedülálló létére a szájára sem vett olyan dolgokat, amiket egyébként az agglegények szoktak. A mocskos viccek és mások hódításokról szóló történetei egyszerűen zavarba hozták. Nem ivott és nem is füvezett. Az emberek gyorsan megtanulták, hogyan űzzenek gúnyt belőle mindezek miatt. Amolyan sportnak tekintették a dolgot. Akkor voltak boldogok, amikor valami miatt elvörösödött, vagy a dühtől majd szétrobbant. Szerették látni, milyen messzire mehetnek el vele. Csak úgy, szórakozásból. „Dugtál tegnap este, Miller? Na?” Egyszerűen gyűlölt ilyesmiről beszélni. „Ebédszünetben gyere velünk, Miller! Szívjál egy kicsit! Mit szólsz, bevállalod? Mássz már le a katedráról, és érezd jól magad végre!”

Erezzem jól magam. Ők ilyenkor érzik jól magukat, gondolja Miller. Hihetetlen.

Ez a legrosszabb abban, hogy éppen itt kell dolgoznia; hogy kénytelen hallgatni az állandó, durva és nyers eszmecserét punciról és fűről. Miller minden pillanatban vigyáz, nehogy behatoljanak az ő világába. Minden nap minden pillanatában. Erre igazán büszke. Erős, jól behatárolt értékrendje van, és soha nem hagyja befolyásolni magát. Soha. Hiszen végső soron, szokta mondogatni magának, ő nem tartozik ide. Nem tartozik ide, és nem is áll szándékában hagyni, hogy ez a hely elrothassza. Vagy megsebezze. Még akkor sem, amikor vécére megy, és a szeme elé kerülnek a dolgok, amiket a többiek vele kapcsolatban írtak fel a falra – hogy ő a Köcsög professzor, a Szüzike, és a többi ehhez hasonló. Kényszeríti magát, hogy észre se vegye. Nem fog lealacsonyodni ehhez a szeméthez. Persze azért dühíti a dolog. Néha nagyon is. Azonban a fizetés igazán jó, és munka közben olvasni is tud. Legalábbis néha. És a legtöbbször, illetve a legtöbb napon, senki hozzá sem szól. Ez jó.

Végső soron nem számítanak.

Majd tesz valamit, hogy az élete értelmet nyerjen. Biztosan. Már meg is mondta nekik, száz különböző módon, ezer különböző alkalommal. Nem is kell több, csak tudjon összegyűjteni elég pénzt ahhoz, hogy végre itthagyhassa ezt a szemétdombot, és visszamehessen az iskolába.

Az űrlény néhány perccel nyolc után érkezik. Ki tudja, miért, de késik. Valószínűleg a saját kocsijával érkezett. Miller biztosra venné. Valami olyasmivel, ami éppen ide illik; valami használttal, amelyet talán csak nemrégen vásároltak egy közeli kereskedőtől. Olyannal, amilyet bármilyen gyári munkás venne magának ezer dollárért – a gumija kopott, eszi az olajat, de egyébként teljesen rendben van.

Mindig így tesznek.

Elkeverednek az emberek között, velünk élnek, mellettünk dolgoznak, és előbb megfigyelnek bennünket. Erről szól az egész. A cetiánoknak terve van velünk, ahogyan azt nyíltan közölték is a világ minden nemzetével, az Egyesült Államoktól Csádig. Azért jöttek, hogy átadják a tudásukat. Ez az ősi, az emberek számára felfoghatatlanul bölcs faj. A technikájuk ijesztő, szinte varázslatba illő, és ha eljön az ideje, megosztják velünk. Például átadják a csillaghajójuk hajtóművének működését. Zárt ökológiai rendszerüket. A metallurgia és az építészet terén meglévő tudásukat. És ez még nem minden. Először azonban még nagyon sok mindent meg kell tanulniuk az emberi fajjal kapcsolatban. Meg kell ismerniük minden jellemzőnket, mi az, amiben gyengék vagyunk, és mi az, amiben erősek. Ugyanezt más idegen lényekkel is megtették. Miller elolvasott minden hivatalos beszámolót. A cetiánok valóságos mesterei annak, amit tesznek. Mivel a kiválasztott fajokat belülről tanulmányozzák, nem kell attól tartaniuk, hogy átadott ajándékaik beláthatatlan következményekkel járnának. És valóban, gondolja Miller, végül sokkal jobban fogják ismerni az emberi fajt, mint ahogyan mi ismerjük önmagunkat. Talán ez lesz a legnagyobb ajándékuk. Elmosolyodik. Arra tanítanak meg bennünket, milyenek vagyunk valójában, gondolja. Megmutatják nekünk, hogyan élhetünk békében és boldogságban.

Miller azóta tanulmányozza a cetiánokat, hogy először megjelentek – azóta, hogy az a csillogó pókhálóra hasonlító csillaghajójuk rohanva érkezett meg az űr mélyéről.

– Több millió évvel idősebbek nálunk – motyogja. Egy alacsony, kövér feketével dolgozik, az egyik asztal mellett állva. Ő Jacob. – Részei a sokkal nagyobb galaktikus közösségnek – folytatja csak úgy önmagának beszélve. – Több százezernyi világ...

– Mi van? – kérdezi Jacob. – Mit motyogsz?

Miller csak pislog és annyit mond:

– Semmit.

Jacobra pillant. Azután mozgásra lesz figyelmes a soron valamivel lejjebb, és amikor arrafelé fordul, látja, hogy egy operatőr közeledik felé hátrálva, a feje fölé tartott hosszú rúd tetején pedig reflektor világít valahová elé. Az idegen már itt van a közelben. A csillagokból érkezett követ. Miller érzi, ahogyan összeszorul a torka erre a gondolatra. Eltöltik az érzelmei. Persze egyáltalán nem ez lesz az első cetián, akit lát, mégis alig bírja magában tartani izgatottságát.

– Hé, Einstein! – kiáltja Jacob. – Add már ide azt a vackot! Gyorsan!

A szállítószalag végén egy fakeret hever, félig felrakva a hatalmas munkaasztalra. Miller felsóhajt, és teszi, amit tennie kell. Jacob talán nem látja, mi folyik itt? Rajta kívül senki nem érti? Néha ő szégyenkezik amiatt, hogy a többiek ennyire nem törődnek semmivel. Hogy egyszerűen nem érdekli őket. Eltöpreng rajta, egy idegen civilizáció, legyen bár jó szándékú vagy sem, miért vesztegetné a drága idejét arra, hogy éppen az emberi fajt tanítsa. Szerinte a Föld nem érdemel ilyen figyelmet. Ezen a bolygón túl kevés a képzelőerő, túlságosan sok az ostoba, és ezt a véleményét legszívesebben beleordítaná egyenesen az elhaladó kamerába. Hogy mindenki hallja, mi az igazság...

– Mi az istenért nem arra figyelsz, amit csinálsz, cseszd meg?

Miller pislogva kér elnézést. A helyére löki a keretet, Jacob pedig egy pisztoly segítségével elegáns, határozott mozdulatokkal szögeket lő a fába. Jacob híres az alaposságáról. A hatékonyságáról. Miután végzett, minden keretet felemel és átdob a szomszédos szállítószalagra. A következő máris ott van előtte. Az űrlény egyre közeledik az ő soruk mellett, Millernek azonban csak annyi ideje jut, hogy egy-két futó pillantást vessen rá. Látja az emberszerű alakot, a hófehér bőrt – a bőrt, amely lehet szürke, fekete, de akár átlátszó is. Már ha a lény akarja. Miller tudja, hogy az idegenek nagyon szépek. Figyelemre méltó mindegyikük. Nincsen foguk, helyette zúzával rendelkeznek. Nincsen semmilyen testszőrzetük sem, ugyanakkor emberi ruhát viselve sem tűnnek furcsának. Ez a cetián kopott farmert, fakókék inget, valamint sportcipőt vett fel. Miller újabb pillantást vet rá. Látja, hogy sima, szőrtelen fejére valamilyen vetőmagokkal foglalkozó cég reklámsapkáját tette, és az ellenzőt gondosan felhajtotta. Nagyon természetesnek tűnt a látvány. Nagyon helyénvalónak. Ha nem lennének itt a kamerák és nem volna ez a nagy felhajtás, a lény akárki is lehetne. Ugyanakkor kicsit ijesztő, hogy ennyire könnyedén illeszkedik be.

Majdnem az összes nagykutya itt van, és megmutatnak neki mindent a gyárban. Kizárólag a kamera kedvéért. Öltönyben, nyakkendősen, fényesre pucolt bőrcipőjükben ők sokkal kevésbé odavalónak tűnnek. Miller kényszeríti magát, hogy a munkájára koncentráljon. Nem bámulhatja egyfolytában a kis csoportot, amely lassan halad, meg-megáll, és újra elindul. Amikor azonban van egy pillanatnyi ideje, beszélget a cetiánnal. Gondolatban. A képzeletbeli idegen megkérdezi tőle, hogyan került ide. Hiszen valaki, aki hozzá hasonlóan művelt és sokoldalú, csak pazarolja az idejét egy ilyen helyen. Tudja, kellett a pénz, magyarázza Miller. Egyszerűen nem úgy jöttek össze a dolgaim, ahogyan szerettem volna. Miller, folytatva a gondolat-beszélgetést, elmeséli az űrlénynek fél élettörténetét. Ez ugyan nem magyaráz meg semmit, de ő összeszedi minden erejét, és a lehető legjobban átadja az érzéseit. Pontosan úgy, mintha egy későbbi időpontra gyakorolna – a később folytatandó beszélgetéseikre.

A képzeletbeli cetián a fajra jellemző különös módon elmosolyodik; a csőrhöz hasonló ajkak széjjelválnak, láthatóvá téve lila nyelvét. Azután valóságos szóvirágokkal árasztja el Millert, dicsérve okosságát, műveltségét, és így tovább.

„Szerencse, hogy éppen önnel találkoztam” – mondja. „Már attól tartottam, nagyon egyedül fogom érezni magam, amíg itt vagyok. Hogy majd unatkozom. Most azonban barátra leltem... egy lélektársra...”

– Hé! Élsz még, Miller?

Megint elkalandozott és lemaradt. Bocsánatot kér Jacobtól, megragadja a következő keretet, és amint az asztalra helyezi, gondosan ügyel rá, hogy pontosan úgy álljon, ahogyan kell.

Azután a következőt.

És a következőt.

A vezetőség és a tévések lassan megint elhaladnak mellettük. Végeztek. A mosolyok és a barátságos társalgás arra enged következtetni, hogy minden annak rendje és módja szerint alakult. Miller a munkájára koncentrál. Végül a művezető is elsétál mellettük. Egyedül jön, cigit szív, és az arcán olyan kifejezés ül, mintha dühös lenne az egész világra. Millernek eszébe jut, hogy mikor az előző héten szóltak neki, miszerint hozzájuk is érkezik egy cetián, a férfi hangosan felnyögve válaszolta, hogy nem akarja látni ezeket az istenverte kaméleonokat, és nincs is szüksége rájuk. Csesszék meg az űrből kapott ajándékot meg a többi ehhez hasonlót. Neki a termelést kell irányítania. A gyártás nem állhat le. Ha nem válogathatja meg ő maga, hogy kit vesz fel és kit nem, akkor csessze meg minden öltönyös bohóc, és az egész istenverte vezetőség...

Miller néhány pillanatra lábujjhegyre emelkedik, és végigtekint a soron.

A cetián a sor végén áll. A gyári hierarchiában az egyik legrosszabb munkahelyen. Egy ápolatlan külsejű embernek segítve emeli le az elkészített kereteket a futószalagról, majd helyezi őket el egy raklapon. De vajon mi mást csinálnak még ezen kívül? – töprengett Miller. Beszélgetnek? Pontosan tudja, hogy az ápolatlan ember részeges, a kilencedik osztálynál soha nem jutott tovább, és hogy számtalanszor ült már. Ráadásul ostobaságok miatt. Mint a drogok. Millerben felmerült, hogy valószínűleg most is be van lőve. A szeme bevérzett, mozgása bizonytalan. A cetián ennek ellenére beszélget vele, amaz pedig válaszol neki. Ezek ketten beszélgetnek... ?

Hirtelen dobhártyaszaggató recsegés hallatszik.

– Az isten verjen meg! – ordítja Jacob. A szögbelövővel Miller mellkasára céloz. – Szedd már ki a fejed a seggedből, Professzor! Az a kaméleon még egy ideig velünk lesz! Járjon a kezed! Értetted?

  

Megszólal a reggeli szünetet jelző duda. Tizenöt perc, mínusz az az idő, amíg az ember odagyalogol a helyére. A legtöbben előremennek, ahol a betonfal mellett ételautomaták sorakoznak, azután leülnek, kártyáznak, vagy éppen szundítanak egy kicsit a napon, a felhalmozott faanyagra heveredve. Na és persze beszélgetnek. Folyamatosan beszélgetnek, csöcsről, seggről, fűről és sörről.

Miller általában éppen az ellenkező irányba szokott elhúzódni. Van egy sarok, egy csendes kis zug mindenkitől távol, ahol az ételét meg néhány könyvét tartja, és ahol kimaradt fadarabokból kényelmes ülőhelyet eszkábált magának. Néha, amikor olvas, és talál egy-egy olyan mondatot vagy bekezdést, amely különösen megfogja, egy fekete filctollal a fára vagy a betonfalra másolja, hogy később is emlékezzen rá. Ma a reggeli dudaszó hallatán elképzeli, amint a cetián maga is éppen odamegy, és mintegy véletlenül rábukkan ezekre az összegyűjtött bölcsességekre. Igen! Mind híres regényekből és klasszikus tudományos munkákból származnak – az emberi teljesítmény csúcsát jelentik. Csodálatos ábrándkép, ahogyan a cetián és ő összetalálkoznak abban a sarokban. Olyan csodálatos, hogy Miller szinte már várja a beteljesülését. Mindent eltervezett.

Csak az a baj, hogy cetiánnak fogalma sincsen erről a tervről. A többiekkel együtt előremegy. Miller feszülten figyeli. Az idegen úgy viselkedik, mint bármelyik újonnan érkezett dolgozó. A szemében – amely apró, szögletes, és újonnan hullott hóéhoz hasonló színű, háromszögletű pupillákkal – zavar és kiszámított elővigyázatosság csillan. Ez az elővigyázatosság érezhetően átragad mindenki másra is a környezetében. Lehetséges volna, hogy az emberek félnek tőle? – töpreng Miller. Én ugyan nem félek, mondja magának. Inkább kiváló, egyedi és figyelemre méltó lehetőségnek tekintem a helyzetet. Miller úgy érzi, csakis ő lehet alkalmas arra, hogy hídként szolgáljon a két oldal között. Adrenalin tölti el egész testét. Átmászik a futószalag alatt, és csatlakozik a többiekhez, miközben minden akaraterejére szüksége van, nehogy a cetián után szaladjon, és utána kiabáljon, akár egy régen látott barát után.

Ezek a lények valóban csodálatosak. Ezek az űrlények.

Ázsiában a cetiánok paraszti ruhát öltenek, és fejükön széles karimájú szalmakalappal görnyednek naphosszat az elárasztott rizsföldeken. Ausztráliában, a poros vadonban négykerék-meghajtású kis teherautót vezetnek, miközben olyan alantas tanyasi munkát végeznek, amelyet egyébként csak az őslakosok szoktak. Európában, bármennyire különösnek tűnjön is, a cetiánok egyaránt ott vannak az imperializmus és környezetrombolás ellen tüntető tömegben, valamint a rohamsisakot és pajzsot viselő rendőrök sorfalában, védve a közrendet és az államot.

Az ezekhez hasonló ironikus helyzetekből nagyon is sok akad, és bizonyos tekintetben nyugtatólag hatnak.

Ezáltal ugyanis a folyamatot egyfajta végtelen igazságosság hatja át.

A cetiánok készek szinte mindent megtenni, hogy az emberekkel kapcsolatban közvetlen tapasztalatokat szerezhessenek – akadnak, akik még a halált is vállalják emiatt. Miller önkéntelenül is eltöpreng azon, hogy a munkatársai között vajon hányan vannak, akik hozzá hasonlóan nagyra tartják e teremtmények becsületességét és jó szándékát. Minden bizonnyal egyetlenegy sem. Valószínűleg egyetlenegy sem, javítja ki magát.

Szinte biztos, hogy az idegenek unalmas és lélekölő tevékenységnek tekintik a vizsgálatot.

Miller erről egészen meg van győződve.

Ugyanakkor abban is biztos, hogy ez a cetián nagyon örülne, ha igaz barátot találhatna. Valakit, aki tisztelettel tekint az ősi és kifinomult cetián kultúrára. Miller figyeli egy ideig a halom faanyagon ülő furcsa, sápatag alakot, aki szögletes szemével pislogva néz néhány pókerezőt. Miller nagy levegőt vesz, és leül ugyanarra a farakásra – nem túl közel, csak éppen annyira, hogy beszélgethessenek. Már ha akarnak egyáltalán. Gyors oldalpillantást vet a fura szemekre és a hófehér bőrű arcra. Most mit mondjak? És egyáltalán, miért vagyok ennyire ideges? Nem lenne szabad idegesnek lennem, ostorozza önmagát. Ölébe ejtett keze remegni kezd. A pókerezők közül néhányan ránéznek, majd valami közönségest mondanak, félhangosan. Biztosan őróla van szó. Miller megint vesz egy nagy levegőt, és végre sikerül annyi bátorságot találnia magában, hogy megszólaljon.

– Jó napot!

A cetián kifejezéstelen arca még idegenebbnek tűnik. Miller bemutatkozik neki, majd elmosolyodik, és remegve kezet nyújt.

A szögletes szemek lassan pislantanak.

– Rozz vagyok – feleli a cetián mély, átható és megdöbbentően emberinek tűnő hangon. Rozz négyujjú keze megragadja Miller kezét, majd megszorítja. A férfit műanyagra emlékezteti – éppen olyan sima, hűvös és erős. Mintha műanyagból volna. Vagy teflonból.

– Üdvözlöm – mondja Miller. – Nagyon örülök, hogy itt van. Hogy mindenhol itt vannak.

Ostobának érzi magát, és mintha a szájából csak szavak összevissza folyama áramlana.

– Úgy értem, ez csodálatos.

Rozz pislog, de a tekintetéből semmilyen érzelem nem olvasható ki.

Miller megint hallja, hogy a pókerezők felröhögnek. Talán éppen őrajta. Hangosan nyel, és a cetiánhoz fordul:

– Tudom, hogy ez itt nem a legépületesebb látvány. – Körbepillant, az arca kritikus, ugyanakkor elnéző. – Mindent megmutattak? Úgy értem, van valami kérdése? Mert ha igen, akkor én talán meg tudnám válaszolni őket. Ügy értem, én már jó ideje itt dolgozom.

Megszédült a gondolattól is, hogy beszélgetnek. Mondja önmagának, hogy túlságosan készségesnek tűnik és túlságosan sokat akar, mégsem képes egyebet tenni, mint hallgatni saját ostoba gagyogását.

– Már évek óta itt dolgozom – folytatja. – Úgy értem, ha valóban meg akarja ismerni a helyet, akkor...

A pókerasztal hangos nevetésben tör ki. Miller összerándul. Ugyan nem hallotta, mit mondtak, de több lehetőséget is el tud képzelni. Rozzra tekint, készen arra, hogy bármilyen állítást azonnal cáfoljon.

A cetián ekkorra teljes figyelmével a pókerasztal – feldolgozatlan, hevenyészetten össze-szegelt deszkák halmaza – felé fordul, és figyelni kezdi a görnyedten ülő férfiakat. Nevető szájuk sarkában cigaretta, gondosan takarják a kezükben tartott lapokat. Öt– és tízcentesekből talán ha ötven cent van felhalmozva az asztal közepén. Mindenki az űrlényt nézi. A nevetés elhal. Az arcokba valami gyanakvó elővigyázatosság költözik. Egyetlen hosszú pillanaton keresztül semmi nem történik. Azután Rozz lassan, gondosan artikulálva megszólal.

– Ötlapos?

A játékosok közül néhányan meglepetten pislognak. Valaki megkérdezi.

– Talán ismered? Ismered a játékot?

Rozz felemeli a kezét, kinyújtja ujjait, és a tenyerét jobbra-balra billenti néhányszor. „Egy kicsit”, talán ezt akarja kifejezni a mozdulattal.

– Nem vagyok valami nagy játékos – teszi hozzá. – De ismerem.

Az emberek egymásra néznek. Nem biztosak benne, mit is kellene tenniük. Végül a Rozznak háttal ülő művezető szólal meg.

– Azt hiszem, ez nyitott játék. Ha valaki be akar szállni, megteheti.

Rozz leszáll a farakásról, és anélkül, hogy akár egyetlen pillantással elköszönne tőle, otthagyja Millert. Az egyik játékos odébb csúszik, meghagyva az idegennek a hosszú pad legnagyobb részét, amaz pedig leül rá, és figyeli a következő osztást. Mindenki kínosan figyel. Ezek a cetiánt méregetik, döbben rá Miller. Mintha valami vizsga volna. Rozz felemeli a leosztott öt lapot, majd farmerja zsebéből elővesz egy ötcentest, és az asztal közepén levő pénzdarabok mellé helyezi. Azután húz három lapot, újabb ötcentessel emeli a tétet, de végül tízes párral kikap. Még soha nem volt ilyen csendes a játék. Újra játszanak, néhány újabb osztás következik, és mindenki feszülten figyeli a műanyagszerű, sápatag bőrt, a szögletes szemeket, valamint a csőrhöz hasonlatos, fogatlan szájat. Rozz nem is törődik velük. Miller továbbra is a farakáson kuporog, még mindig hitetlenkedve. Itt van ez az ősi faj, amelynek tagjai keresztülutazták a galaxist és megszámlálhatatlan lenyűgöző helyen jártak, egyik képviselőjük mégis leül egy ilyen elmaradott faj tagjai közé. Egy konok, goromba faj tagjai közé. Közénk.

Végül Miller hangja töri meg a csendet.

– Hogy megy a játék, Rozz? Hogy áll?

Rozz ránéz, és talán mosolyog.

– Nem rosszul – feleli. – Úgy is mondhatnám, kurva jól.

És ebben a pillanatban, arcán nagyon is emberi vigyorral, kiteríti a nyertes lapokat, majd miközben a többiek meredten figyelnek, elegáns mozdulattal besöpri az érméket. A munkások szinte nevetnek. Akadnak olyanok is, akik bólintanak, mintegy jelezve, hogy valami nekik tetsző történt.

  

Miller a délelőtt fennmaradó részében kis feliratokat készít az aranybarna fakeretekre. Fekete filcet használ. Mivel a kereteket később úgyis lefestik, ezzel semmi kárt nem tesz bennük. A futószalag minden egyes feliratozott keretet eljuttat a sor végére, egyenesen Rozzhoz.

„A cetián föld – firkálja – trópusi klímájú, nedves, és citromsárga növényzet borítja.” Reménykedik benne, hogy Rozzt lenyűgözi majd, mennyire érdeklődik az ő világa iránt. „Legnagyobb élőlénye egy halszerű teremtmény, amely száz tonnát nyom, közepesen intelligens, és amelyet az ősi cetiánok istenként tiszteltek.” Gyorsan kell írnia, de így is próbára teszi Jacob türelmét. Nagyon szeretné ha Rozz válaszolna valahogy, de az igazat megvallva még abban sem egészen biztos, hogy új barátja egyáltalán elolvassa a jegyzeteket. „A cetián csillaghajók anyag-antianyag hajtóművet használnak, és mindkét fajta üzemanyagot a csillagközi térből nyerik.” Ezt a hosszabb üzenetet kénytelen volt több darabra tagoltan elküldeni. Semmi reakció. Sem egy integetés, sem egy mosoly. Semmi. „Nagyon érdekel az ön faja”, írja végül. „És lenyűgöz az önök kultúrája.”

Ez alkalommal Rozz felemelkedik, ránéz a sor végéről, majd bólint. Egyszer.

Miller egészen izgatott lesz. Az órájára néz, és erősen gondolkodik. Mindjárt dél. „Akar velem ebédelni?” – írja. „Miller.” Azután csak vár, és a keretet figyeli amint a futószalag a sor végére viszi. Őhozzá.

A cetián azonban semmit nem reagál. Mintha elolvasta volna. Szinte biztos, hogy elolvasta. Megint megszólal a duda, és Rozz elindul a sorok között, majd elhalad Miller mellett, és továbbmegy. Jacob azt mondja, hogy fejezzék még be az asztalon maradt keretet. Lehetséges volna, hogy Rozz nem értette? – töpreng Miller. Talán azt is meg kellett volna írnom neki, hogy hol akarok enni vele?

Még mindig reménykedve, visszasiet a sarkába, és a kezébe vesz egy bizonyos könyvet, amely nemrégiben jelent meg, és amely a cetián mítoszokkal és legendákkal foglalkozik. Na és persze kezébe veszi az ételhordóját is. Mire azonban előreérkezik, szinte szaladva az óra felé, észreveszi, hogy a cetián már kényelmesen elhelyezkedett a művezető és az egyik pókerjátékos között.

Miller csalódottságot érez.

Öklével a levegőbe csap, és elindul visszafelé. A két férfi a cetiánnal osztja meg az ülőhelyet. Az emberek az ételhordó fölé hajolva esznek – szendvics, kemény tojás és gyöngyöző oldalú üdítősdoboz van mellettük. Rozz mögött csak egy összegyűrt barna papírzacskó áll. Egyik kezében műanyag zacskót fog, benne tisztítatlan, nem sózott földimogyoróval. Egyikük sem beszél, az emberek azonban meredten nézik, ahogyan a cetián kettesével dobálja szájába a mogyorókat.

Rozz nem rág – csak nyel. Mégpedig hihetetlenül gyorsan. A művezető mosolyogva ingatja a fejét. Miller végül a pókerasztal mellett helyezkedik el. Semmi étvágya sincs, de úgy tesz, mintha a szendvicsét rágná. Közben egyfolytában figyel.

Becsapva érzi magát.

Amikor ma reggel bejött dolgozni, olyan nagy dolgokat várt! Azóta nőtt benne a feszültség, hogy a múlt héten bejelentették a cetián érkezését. Arra számított, hogy végre barátra találhat – olyasvalakire, akivel beszélgethet, akit tisztelhet, és akitől tanulhat. Nem pedig arra, hogy egy újabb bunkó érkezik, aki durván beszél és disznó vicceken röhög. Arra számított, hogy a cetián művelt és tanult személy lesz. Valaki, aki olyan csodálatos és megdöbbentő helyeken járt, amelyek az emberek számára elérhetetlenek. Valaki, akivel megoszthatja a szüneteket, akivel együtt ebédelhet, és akivel csak beszélgetnek, beszélgetnek és beszélgetnek...

Miller dühösen rántja meg a vállát. Talán tévedett.

Nagy nehezen legyűr egy falatot löncshúsos szendvicséből. Gyomra morog, és rosszízűt büfög. A művezető Rozzhoz fordulva megszólal.

– Ezt hogy csinálja? – Miller csak vár. – Persze már láttam a tévében, de...

– Zúza – felel Rozz, hangja érzelemmentes. Türelmes. – Tudja, mint a csirke zúzája. Tele van kövekkel, amik megőrlik a kemény csonthéjat. Amit pedig a testem nem tud felhasználni, kiszarom.

– Mi? – felel a művezető. – Tessék?

– Akarja látni, hogy működik?

– Mi? A zúzája? – A művezető hitetlenkedve megrántja a vállát.

– Hiszen máskor is láttad már, Pete! – szól közbe a másik férfi. – A tévében is mutatták.

Rozz kigombolja kék ingét, felfedve fehér bőrű mellkasát és keskeny, ritkásan álló bordáit. Talán tényleg mosolyog? Miller kényelmetlenül fészkelődik a kemény faszéken, figyel és próbálja megérteni a helyzetet. Rozz arcát mélységes nyugalom önti el, a bőre színe pedig úgy változik meg, ahogyan a tejé, amelyhez hirtelen sok vizet öntenek. A hosszúkás, fakó színű bordák között láthatóvá válik nagy, sárga, hatkamrás szíve, valamint az egymásba fonódó vastag vénák és artériák. A zúza sötétebb színű izomcsomó, nem sokkal a szív alatt. Miller azonnal felismeri, hiszen számos tudományos cikkben látott róla képeket. Szinte kedve volna felállni, odalépni Rozz mellé, és mint valami ismeretterjesztő előadáson, minden szervet bemutatni a többieknek. „A mogyoró most éppen itt jár.” Ekkor azonban Rozz arra a helyre mutat, és ugyanezt mondja. A következő pillanatban a zúza, mintha csak bizonyítani akarná, mit tud, hirtelen összerándul. A mogyoróhéj darabokra törik. A két férfi ijedten ugrik fel, majd hangosan nevetve, a fejüket ingatva néznek egymásra, mintegy önmaguknak gratulálva saját bátorságukért.

– Jól van – szólal meg Pete, a művezető. – Azt mondja, kövekkel csinálja?

Rozz bőre elfehéredik, és az idegen újra elmosolyodik.

– Ezt nézze!

Belenyúl a barna papírzacskóba, és egyetlen, fekete diót vesz elő. Sima, fehér bőrétől élesen elüt a héj rücskös felszíne.

– Nagyon figyeljen! – figyelmezteti a férfit.

A dió egyetlen pillanat alatt eltűnik a szájában, ő pedig látványosan lenyeli; miközben Miller még mindig dühösen és mindenki által elfeledetten rágja tovább a szendvicsét, a dió valahol mélyen, a cetián testében széjjelroppan. Olyan hangosan, mint egy kisebb robbanás. A férfiak felugranak, megint nevetnek, majd elfordulnak Rozztól, és körülnéznek. Mintha keresnének valakit, akinek elmondhatják, milyen csodára bukkantak.

 

Ebéd után Rozz már nem a sor mellett dolgozik. A művezető azt akarja, hogy ott legyen elöl, az Összeállítóban. Ott a legkönnyebb a munka. Ideje nagy részét maga a művezető is ott tölti. Mégis mi folyik itt? – töpreng Miller. Úgy érzi, cserbenhagyták, és féltékenység vesz rajta erőt. Pedig ez ostobaság. Hosszú időn keresztül építette fel magában a képet, hogy milyenek lehetnek a cetiánok valójában, de a valóságra teljesen vak maradt. A cetiánok mindenhova be tudnak illeszkedni, mindenkivel megtalálják a közös hangot, neki azonban soha még csak eszébe sem jutott, hogy közben talán élvezik is a dolgot! Most pedig tessék, a vére dobolva áramlik a fülében, a keze pedig remeg. Még gondolkodni is képtelen, nemhogy a munkáját elvégezni. Jacob több alkalommal is dühösen néz rá, de végül csak a fejét rázza. Láthatólag túlságosan fáradt ahhoz, hogy megint rákiabáljon. Miller már számlálja a perceket a délutáni szünetig, a fordulópontig, ahonnan kezdve szinte elszáll a nap fennmaradó része. A szünet után hamarosan vége lesz már ennek a napnak és minden őrültségének. Akkor pedig végre hazamehet, alhat, pihenhet, és megpróbálhatja helyére tenni a dolgokat a fejében.

Amikor megszólal a szünetet jelző dudaszó, Miller úgy határoz, talán jólesne neki egy kóla.

Mire odaér az épület elejéhez, a pókerezők már az asztal mellett ülnek. Rozz is velük van. Miller megáll a közelükben, és csak figyeli őket amikor valami egészen váratlan gondolata támad. Miért is ne? Végső soron bárki játszhat, nem? Ott egy üres hely. Leül. Az asztal fölött egyenesen a cetiánra néz várakozva, miközben feszülten figyeli a profi módon keverő fehér ujjakat.

Ezt meg hogy csinálja? – töpreng Miller. Talán gyakorolta, mielőtt ideérkezett volna? Vagy egyszerűen menet közben jött rá? Itt tanult meg kártyázni? Ahogyan a nyelvet is megtanulta? Az egészet?

Az emberek Millert figyelik, miközben Rozz oszt. Miller nem egészen biztos benne, hogyan tegye meg a tétet. Végül bedob középre egy ötcentest, vesz három lapot, és egy négyes párral veszít. A művezető viszi el a kört, és miközben szélesen vigyorog Millerre, besöpri a nyereményt.

– Minek köszönhetjük, hogy leültél? Ügy érezted, a változatosság kedvéért keveredsz velünk egy kicsit?

Miller maga sem tudja, mit gondoljon. Szóra nyitja a száját, mintha válaszolni készülne, de azután semmi nem jut az eszébe.

A művezetőnek tetszik a helyzet. Még mindig mosolyogva elfordul Millertől, egy másik emberre néz, és megjegyzi:

– Láttad már, mit tud az új srác, Ed? Láttad?

– Mire gondolsz? – Ed a festőrészlegen dolgozó együgyű vénember, rosszul nyírt szakállal, szemében különös fénnyel. Rozzra pillant, és láthatóan maga sem biztos benne, mit gondoljon. – Mondd már, mit tud!

– Megmutatnád neki? – szól a művezető Rozznak. – Nem bánod?

Rozz megrántja a vállát. Ügy tűnik, nem bánja. A bőre egyetlen szempillantás alatt szénfeketére változik. Valaki a felhalmozott faanyag tetejéről felkiált.

– Hé, ez pont olyan, mint Jacob!

Sokan felnevetnek.

A művezető is nevet.

– Én arra a másik dologra gondoltam.

– Istenem, most már nem is vagyok kíváncsi rá! – Ed egész testében megborzong. – Mi a fenéért kell bárkinek is ilyet csinálnia? Akarom mondani... jézusom...!

– Az álcázás miatt teszik – szólal meg Miller, majd folytatja: – Azért, hogy el tudjanak rejtőzni.

Miller biccent, és örül, hogy megszólalt. Hogy megosztotta tudását a többiekkel.

Azonban senki nem figyel rá, csak Ed. Neki pedig nem tetszik, amit hall.

– Akkor miért nem színessé változik át? Tudod, olyan zöldessé? Mint azok a rohadt gyíkok is amik zöldek, barnák, meg mit tudom én. Miért?

– A cetiánok színvakok – mosolyog Miller. Úgy rendezgeti az osztott kártyákat, hogy rájuk sem néz, és közben mindenkihez egyszerre beszél. – Az egész világot feketének, fehérnek és a szürke árnyalatainak látják. Mint amikor az ember olcsó tévét néz.

Csak Ed hallgatja a szavait, a szája tátva, arckifejezéséből látszik, hogy nem érti a dolgot. A többiek, köztük Rozz is, inkább a kártyájukba néznek, Edet figyelik, vagy éppen a maguk előtt levő pénzhalmot vizslatják. Nem akarják hagyni, hogy Miller is részt vegyen az életükben. Ha tehetik, semmiképpen. Valaki mond valamit félhangosan a felhalmozott faanyag tetejéről – talán éppen Millerrel kapcsolatban –, ő pedig hallja a válaszként feltörő halk nevetést. Valaki nagyon viccesnek talált valamit. Miller el tudja képzelni, mi lehetett az.

Ötcentesek röppennek az asztal közepére.

Miller csak egyetlen alkalommal pillant a kártyáira. Rozz meredten őt figyeli. A szögletes szemek tekintete idegesítően hideg. Miller megmozdul ültében, mert a kemény fa már nyomja a fenekét. Emelkednek a tétek, ő pedig megint veszít. Rozz nyer. Miközben az idegen besöpri a nyereményét, kezének bőre egy pillanatra átlátszóvá változik. Mindenki látja a fakó húst, valamint a vékony, sárgás csontokat, és szinte mindenki felnevet. Kivéve Millert és Edet.

– Megtennéd, hogy ezt nem csinálod többet, cseszd meg? – mondja az öreg. – Az isten verje meg, ti nem vagytok normálisak. Ezt mindenki meg tudja csinálni, Rozz...? Minden hozzád hasonló? Mindenki?

– Látnod kellett volna ebédszünetben! – feleli a művezető. – Rozz megmutatta nekünk a szívét is.

Mindenki bólint, és egy időre elfelejtkeznek a pókerről. A művezető folytatja: – És a zúzáját is. Meg a beleit.

– Én ugyan senkinek a beleire nem vagyok kíváncsi – feleli Ed nyomatékosan. Felemeli jókora, bőrkeményedéses kezét, és a cetiánra néz.

– Még csak gondolni sem szeretek az effélére.

Rozz megvonja a vállát.

A művezető veszi át a szót.

– Mutasd meg az arcodat! Ott is meg tudod csinálni? – kérdezi. – Az arcodat is átlátszóvá tudod tenni?

– Persze – feleli Rozz röviden. Mintha kicsit még élvezné is a helyzetet.

Ed közbevág.

– Ne, ne, ne! Nem bírom nézni ezt a baromságot!

A művezető közelebb inti a faanyagon ülőket.

– Gyertek csak ide! Rozz barátunk mutat nektek valamit.

Amazok leugranak a földre, kuncogva odaügetnek, és többé-kevésbé félkörben megállnak a pókerasztal körül. Millernek fogalma sincs róla, mit tehetne. Egészen kicsinek érzi magát, olyannak, akivel senki nem törődik. Körmével a kártyalapokat piszkálja, és próbál a rajtuk látható képekre koncentrálni.

Az emberek tapsolni kezdnek.

Felkapja a fejét, és a cetiánra néz. Nem tud ellenállni. Egészen megdöbben a sárgás koponya látványától – a szemüregek szögletesek, a nyelv a szájpadlás felé kunkorodik, és a fakó színű csontok lassan mozgatják az állkapcsot. Rozz megszólal.

– Nézd, anya! Eltűnt az arcom!

Az emberek kiabálni kezdenek. Valaki Edre néz.

– Mi van, Ed? Hé! Nem nézel ki valami jól.

Az öreg egészen elsápadt. Ellöki maga elől a pénzérméket és a kártyalapokat is.

– Ezt nem bírom nézni! – nyög fel. – Ti...!

– Mi van, Ed?

– Ezt meg mi a fenéért kellett csinálnia? Miért? Nem értem, mire jó az neki, ha üveggé tud változni.

Miller azonban tudja. Megérinti Ed kezét, és megszólal.

– A szex miatt – mondja tökéletesen józan és nyugodt hangon.

Az asztal mellett ülők elcsendesednek.

Rozz visszaváltozik fehérre, és ugyancsak Millert figyeli.

Ed elfordul, és láthatólag nem érti, mi történik.

– Ezzel meg mit akarsz mondani? Mi köze van ehhez a szexnek?

Ugyan senki be nem ismerné, de mindannyian érdeklődve figyelnek. Senki nem tesz megjegyzést. Még a művezető sem. Miller folytatja.

– Olyan, mint a madaraknál. Ők a színes tollazattal mutatják meg a lehetséges párjuknak, mennyire egészségesek. Mennyire erősek. Mennyire férfiasak. A cetiánok ugyanezt teszik, amikor áttetszővé változnak. Ez nagyon is személyes dolog. – Egy pillanatra elhallgat, majd folytatja: – Általában legalábbis. Azért teszik, mert így meg tudják mutatni a párjuknak, hogy nincsen bennük semmilyen élősködő. Nem betegek. Minden a legnagyobb rendben van velük.

Nagy levegőt vesz, a kártyalapokat az asztalra teszi. Érzi, ahogyan minden szem rászegeződik, és élvezi a hirtelen támadt figyelmet. Ostoba barmok ezek! – gondolja. Kivétel nélkül mindannyian. Dühösen néz Rozzra, mintha a cetián valami hibát követett volna el, valami halálos bűnt. Miller a mellkasa előtt összefonja a karját, és semmi többet nem mond.

– Nocsak, nocsak – töri meg a csendet Rozz.

Minden tekintet a cetiánra vándorol.

– Tudjátok, amit mond, az mind színigaz – folytatja, és közben bólint. – Amikor ágyba viszek egy lányt, rajtam valóban nem marad semmi.

Néhányan kényelmetlenül felnevetnek.

Rozz összeszedi az asztalra dobott kártyákat, összeforgatja őket, majd megint kever. Mindenki visszaveszi a korábban betett tétet. Rozz oszt. Ahogyan egy ötcentest dob az asztal közepére, a kezével véletlenül a földre söpör néhány érmét. Lehajol, és egy pillanatra eltűnik az asztal alatt. Az emberek haragos tekintettel nézik Millert. Valaki megszólal.

– A Tökéletes Professzor.

Erre már többen nevetnek.

Rozz felemelkedik az asztal alól. A leosztás feszült csendben zajlik. Miller három ásszal megnyer hatvanöt centet, de nem érdekli a dolog. Ez semmit nem jelent a számára. Még az is eszébe jut, hogy talán csak feláll, és hagyja a nyereményét az asztalon, ezzel is bizonyítva, mennyire dühös a többiekre. Érzi, hogy az idegen manipulálja az embereket. Ő azonban nem hagyja magát! Megszólal a duda, és mindenki feláll. Miller mindenesetre elkezdi a zsebébe pakolni a nyereményét, de hirtelen érzi, hogy megfagyott körülötte a levegő. Mi folyik itt? Látja, hogy minden tekintet az ő lába elé, a földre szegeződik, és amikor ő maga is lepillant, egy kártyalapot lát ott heverni. Egy negyedik ászt. Pont széke alatt.

A művezető töri meg a csöndet.

– Ez meg mi?

Miller a mosolygó idegenre néz.

– Mi folyik itt, Miller? – kérdezi a művezető. – Csalsz, hogy nyerj tőlünk egy kis aprót?

Mindenki Millert figyeli. Tekintetük várakozó, merev, talán haragos. De az is lehet, hogy nem. Miller nemigen tud olvasni bennük.

– Ezt nem én csináltam – védekezik. – Hiszen ti magatok sem hihetitek el, hogy...!

Rozz a fejét ingatja, mintha mélységesen csalódott volna benne.

– Te voltál! – kiált fel Miller. – Valld be, hogy te tetted oda az ászt!

– Tényleg? – kérdezi Rozz.

Miller a cetián felé mozdul.

– Akkot tetted oda, amikor az asztal alá hajoltál. Te csináltad!

– Nem is tudom – szólal meg a művezető. – Ez azért elég súlyos vád, Miller. Remélem, bizonyítani is tudod.

– Valaki biztosan látta, mi történik! – Miller felnéz, és arra vár, hogy jelentkezzen egy szemtanú. – Ki látta, amikor odatette azt a lapot?

Senki nem lép elő.

Miller megint a cetián felé fordul, majd egy pillanatra megmerevedik. Azután előreveti magát. Egy maroknyi aprót hajít a rohadék arcába, egyenesen a csőrszerű szájra célozva, és közben ordít.

– Nesze, mind a tied, az isten verje meg! Zabáld fel! Rajta! – és egyre csak kiabál. – Ezt tömködd le a zúzádon, te rohadt állat!

Az emberek leszedik Rozzról.

A művezető és egy másik ember komor arccal vezeti el abba az üvegfalú irodába, ahol a gyárigazgató dolgozik. Éppen nincs bent. A másik ember elmegy megkeresni. A művezető csak ingatja a fejét, de nem szól semmit. Karja a mellkasa előtt összefonva.

– Nem én csináltam. – Miller csak nagy nehezen tud megszólalni.

– Tudom – feleli a művezető. – Mindannyian tudjuk. Rozz csak szórakozott veled. Vicc volt az egész, te hülye!

Miller alig hallja. Az ablakon keresztül az Összeállítót látja. Munkások egy csoportja veszi körül Rozzt, és beszélgetnek. Ilyen messziről szinte egészen emberinek tűnik. A farmer, az ing, a vetőmagos sapka. Még a mozdulatai is emberiek. Miller rádöbben, hogy ez az idegen valóban tökéletesen beilleszkedett ide. Minden cetián be tud illeszkedni. Számukra ez nem amolyan kellemetlen feladat. Élvezik a dolgot. Úgy viselik emberi álcájukat, mint ahogyan más egy-egy új ruhát...

– Mi folyik ott kint? – kérdezi a művezető.

Miller nem biztos benne.

– Maradj itt! Mindjárt visszajövök.

A művezető kimegy, és becsukja maga mögött az ajtót. Az emberek nem látják közeledni. Egészen lenyűgözi őket, amit Rozz mond. A cetián két kezét a magasba emelve, tágra nyílt szemmel beszél nekik, mintha valami jelentőségteljes és hősies dolgot mesélne.

A művezető véget vet a beszélgetésnek.

Miller figyeli, amint az emberek visszamennek a helyükre dolgozni. Látja, ahogyan Rozz vált néhány szót a művezetővel, és közben az iroda felé pillant. A művezető hamarosan visszatér Millerhez.

– Azt mondta, adjak át neked egy üzenetet. Azt akarja, hogy tudj valamit.

– Micsodát? – kérdezi Miller.

– Reggel óta egyfolytában téged figyelt...

– Tényleg?

– ...és nem tetszel neki.

Miller nem mond semmit. Arcát az üveghez nyomja, felsóhajt. Minden érzelem eltűnt a testéből, gondolatai összekavarodtak. Az első és legfontosabb dolog, hogy összeszedjem a cuccaimat a sarokból. A könyveket és minden mást is, ami fontos lehet. Azután eszébe jutnak a falra felírt idézetek, és hirtelen bármit megadna, ha azokat is el lehetne tüntetni onnan valahogyan. De persze nem fog menni. Azok ott vannak. És ott is maradnak.

 

 

Császár László fordítása