52.

ÁRNYAK ÉS ORRCSONTOK

A BARÁTAIM VALAHOL A KÖZELBEN VANNAK. Mindenesetre elég közel, hogy leránthassák az égből a helikoptereket. Nem mintha ez a tudat sokat segített volna rajtam. Teljesen eltévedtem. A helikopterek elől futva még mélyebbre hatoltam az erdőbe. Sejtelmem sem volt, milyen messze járhatok a találkahelytől, vagy egyáltalán melyik irányba induljak tovább. Ha Ostin lett volna a helyemben, bizonyára csak felpillantott volna az égre, hogy tájékozódni tudjon, de én nem voltam Ostin, és még ha az is lettem volna, a sűrű lombok alatt még a csillagokat sem láthattam. Valahogyan muszáj volt kiismernem magam ebben a rengetegben. Eszembe jutott, hogy ha felkapaszkodhatnék a fák koronája fölé, meg tudnám találni az Elgen létesítményét, és akkor visszafordulhatnék a kerítés irányába. A bokám már fájdalmasan lüktetett, így hát fél lábon ugrándoztam, amíg rá nem bukkantam egy magas, zuzmóval borított fára, amelyről hosszú kötelek módjára lógtak az indák.

Fáradt voltam, és gyenge, a mászás is nehezen ment, de kitartóan küzdöttem magam felfelé; tudtam jól, hogy az Elektroklán valahol a közelben vár. Majmok és madarak rikoltoztak körülöttem, amikor behatoltam a birodalmukba. Egy fekete-fehér majmocska – talán akkora lehetett, mint egy mókus – a fejemre ugrott. A fülemet húzgálta, ezért pulzáltam egy kicsit, mire sikoltozva menekült, majomszidalmakat szórva rám, miközben már lendült is tovább egy közeli ágra.

Fél órámba telt, mire kibukkant a fejem a fák lombjai fölött. Lihegtem, egész testem úszott a verejtékben, de a levegő hűvös és friss volt odafenn; úgy szívtam magamba, mintha tiszta vizet innék. A bársonyos, éjszakai égbolt csillagfényben ragyogott, és – érkezésem óta először – rádöbbentem, hogy nem ugyanaz az égbolt borul fölém, amelyet otthon szoktam látni. A Földnek ezen a felén nem látszott sem a Kis, sem a Nagy Göncöl, a Sarkcsillag sem ragyogott. A világnak ezen a részén az emberek a Dél Keresztjét szokták kutatni az égbolton.

Kakasülőmről kitekintve kilométerekre elláttam minden irányba. Láthattam a hold fényét visszatükröződni a folyó vizén, amely kacskaringósan tekergőzött az esőerdőn keresztül, akárcsak a kígyó a magas fűszálak között.

A völgy túlsó oldalán az Elgen létesítményében továbbra is teljes sötétség uralkodott, csak elszórtan világított még néhol a tűz. Sűrű füst gomolygott az égbolt felé. A látvány kimondhatatlan boldogsággal töltött el.

Megtaláltam az elektromos kerítést. Sárga figyelmeztető lámpái ugyan már nem világítottak, de láttam, ahogyan a hold sugarai megcsillannak a drótokon. Mélyebbre tévedtem a dzsungelben, mint gondoltam, és most már azt is észrevettem, hogy jó pár kilométerre eltávolodtam a kerítéstől és feltételezett találkahelyünktől is.

Amint tekintetem az Elgen létesítményét fürkészte, hirtelen megláttam őket. Sötét árnyakat. Mindenhol ott nyüzsögtek. Ezernél is többen lehettek; csendesen átfésülték az egész dzsungelt. Az összes őrt kiparancsolták, hogy felkutassanak minket.

Sietősen visszamásztam a lombok alá, nehogy testem izzó ragyogása eláruljon. Kétségkívül el-olvasókkal és éjjellátó távcsövekkel is fel voltak szerelkezve. Derűlátásom ettől rögtön szertefoszlott, a helyébe pedig rémület költözött. Akkor sem mehettem volna a találkahelyre, ha történetesen képes vagyok megtalálni. A találkahely. Az anyám már ott várt. Biztos voltam benne, hogy Raúl át tudja kalauzolni őket a dzsungelen. Vajon az Elektroklán többi tagja már csatlakozott hozzájuk? Ian látta a közeledő Árnyakat?

Néhány perccel később hallottam, ahogyan valami keresztülcsörtet alattam a lombokon. Amint megfordultam, hogy megnézzem, mi lehet az, puskalövés robaja ütötte meg a fülemet, majd valami a fa törzsébe csapódott, alig egyméternyire a fejemtől, forgácsot szórva szét körülöttem. Akkor megpillantottam a lézerpointerek ragyogó, zöld villanását a testemen. Az Elgen három őre szegezte rám a fegyverét.

– Mássz le a fáról! – kiáltotta az egyik. – Máskülönben lelövünk onnan!

Semmi kétségem nem volt, hogy komolyan gondolja, jóllehet megfordult a fejemben, hogy talán jobban járok, ha a fán ülve várom meg a golyót. Hatch nem volna ilyen kegyelmes. Barátaim azonban valahol a közelben rejtőznek, és minden bizonnyal meghallották a puskalövést. Könnyedén leteríthetnék ezt a három őrt.

– Ne lőjenek! – kiáltottam. – Jövök már!

Hátat fordítottam nekik, amíg lemásztam a fáról. Nagyon féltem. Szívem mélyén tartottam tőle, hogy bármelyik pillanatban lelőhetnek. Földet érve a magasba emeltem a kezemet, és óvatosan körbefordultam.

– Ne lőjenek! – kértem.

Legnagyobb meglepetésemre mindhárom őr arccal feküdt a földön, mozdulatlanul. Képtelen voltam rájönni, mi történhetett. Semmit sem hallottam. Alaposan körülnéztem, egyetlen teremtett lelket sem láttam.

Letérdeltem az egyik férfi mellé, és észrevettem, hogy egy apró, tollakkal díszített nyílhegy fúródott a nyakába. Hatalmasat nyelve pillantottam a fejem fölé. Alig néhány méternyire tőlem egy tucat bennszülöttet pillantottam meg a sötétség rejtekében. Arcuk alsó felét vérvörös festék borította, a felső felét viszont, az orruktól felfelé, feketére festették; mintha álarcot viselnének. Testüket egyszerű ágyékkötő takarta. Fejükön frissen font levelekből készült dísz látszott, tökéletes álcázás a dzsungelben. Fúvócsövekkel és dárdákkal voltak felfegyverkezve.

Lassan felálltam. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Ha meg akarnának ölni, könnyedén megtehették volna, miközben lefelé kapaszkodtam a fáról, mint ahogyan az Elgen három emberével is elbántak. Eszembe jutott, mit is mesélt Jaime az Amazonas törzseiről: gyűlölik az Elgent. Fehér ördögök – így nevezik az őröket. Talán a bennszülöttek még most is azon törik a fejüket, ki lehetek. Az Elgen vadászott rám; reménykedhettem, hátha arra a következtetésre jutnak, hogy jó fiú vagyok. Hiszen az ember ellenségének ellensége rögtön a barátjává válik.

Az egyik bennszülött közelebb merészkedett hozzám. Arcát ugyanúgy festék takarta, mint a társaiét, testén bambuszszálakból és festett zsinegből fűzött mellvértet viselt, a nyakában jaguár- és madárkarmokból készített lánc lógott. Orrába és fülébe csontokat tűzött. Óvatosan kinyújtotta felém a kezét, majd megérintett; bizonyára bőröm ragyogása nyűgözhette le. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ha egészen enyhén megrázom, talán azt gondolja, valamiféle isten vagyok, de végül úgy döntöttem, hogy túlságosan kockázatos volna. Nyilvánvalóan túl sok filmet láttam életemben.

Akkor mindkét kezemet megragadta, keresztbe rakva őket a csuklómnál, azután egy másik bennszülött lépett előre, aki meg is kötözött. Könnyedén kiüthettem volna mindkettőt, de biztosra vettem, hogy utána tucatnyi mérgezett nyíllal fizetnék érte.

Egyikük különös, csettintő hangot hallatott a nyelvével, a többiek pedig utánozni kezdték, majd útnak indultak, még mélyebbre vezetve engem az éjfekete esőerdőbe. Még a sötétben is pontosan tudták, merre haladnak. Egész éjszaka gyalogoltunk. Sérült bokám gyötrelmesen lüktetett, párszor meg is kellett állnom, amit hangos kiabálás és lökdösés követett. Óriási önuralomra volt szükségem, nehogy megrázzam őket elkeseredésemben.

Hosszú kilométereken át kutyagoltunk a fákkal borított terepen, majd végül megérkeztünk egy faluba, amely egy sziklaszirten állt, a folyó fölé nyújtózva. Még mindig sötét volt, úgy véltem, hajnali négy körül járhat az idő. Pusztán az ereimben keringő adrenalin hajtott előre.

A kora hajnali óra ellenére érkezésemet hatalmas izgalom fogadta, még a gyerekek is – talán két tucat – előrohantak, hogy megbámuljanak. Öreg, ősz hajú férfiak bukkantak elő a kunyhókból, testüket fehér és vörös festék borította. Az asszonyok is kifestették magukat, és élénkkék színben pompázó gyöngyöket viseltek a nyakukon.

Amennyire meg tudtam állapítani, a falu körülbelül harminc nádtetejű kunyhóból állt. A bennszülöttek egyenesen egy idősebb férfi elé vezettek, aki – a többiek gesztusaiból ítélve – nagy tekintélyű ember lehetett: főnök vagy sámán. Arca teljesen fehérre volt festve, csak néhány fekete csík díszítette, ősz haját rövidre vágva viselte. Neki is csont volt az orrába tűzve. Nyakában piranhaállkapcsokból fűzött lánc lógott, fején élénk színű papagájtollakból készült dísz ékeskedett. Tetőtől talpig végigmért, megérintett, majd így szólt:

– Shr ta.

Bejelentését lelkes ujjongás fogadta a törzs tagjainak körében.

– Pei tu dau fangdz chyu. Ma shang – mondta az öregember.

– Ma shang – visszhangozták.

– Chyu – közölte velem az őröm.

– Mi a csúnya? – kérdeztem. – Nem beszélek kannibálul.

A férfi megragadta a karomat, és egy kis kunyhóhoz vezetett, ahol eloldozták a köteleimet. Miközben sajgó csuklómat dörzsölgettem, az őr megismételte:

– Chyu. Chyu. – Értetlen arccal bámultam rá, ezért betaszigált a kunyhóba. – Schwei jau – mondta.

– Egyetlen szót sem értek abból, amit mondasz – válaszoltam.

Akkor rámutatott egy terebélyes szőrmetakaróra a földön, és behunyta a szemét.

– Schwei jau – mondta ismét.

– Aludni – értettem meg végre. – Azt meg tudom tenni. Boldogan.

Leroskadtam a szőrmére. Az ágy a döngölt padlón feküdt, és levelekből készült, szőnyegek borították. Semmivel sem volt rosszabb az Elgen börtönágyánál. Noha továbbra is halálra voltam rémülve, azonnal mély álomba merültem.

Nappali világosságra ébredtem. Szememet kinyitva egy idős férfit pillantottam meg, akinek szintén csont díszelgett az orrában. Egyenesen az arcomba bámult. Riadtan hátrahőköltem.

A férfi felnevetett.

– Szerinted ez mulatságos? – kérdeztem. – Mit szólnál egy kis sokkterápiához? Meglátjuk, milyen szórakoztató tud lenni.

Meglehetősen dühös voltam, és gátlástalanul kiböktem, ami az eszembe jutott, mert biztosra vettem, hogy úgysem értik egyetlen szavamat sem.

A férfi még egy hosszú pillanatig fürkészte az arcomat, azután csettintő hangot hallatott, és elhagyta a kunyhómat.

Felültem a szőrmén, és hirtelen eszembe jutott a bokám. A múlt éjszakai túra után kétszeresére duzzadt. Egy percig dörzsölgettem, majd visszafeküdtem a takaróra. Gondolataim őrülten kergetőztek a fejemben. Most mi fog történni? Anyám mindig azt szokta mondani: „A már ismert rossz jobb az ismeretlennél.” Végre megértettem, mire gondolt. Az Elgent illetően legalább már tudtam, mire pályáznak. Halvány sejtelmem sem volt azonban, hogy ezek a bennszülöttek mit akarhatnak tőlem. Azt is kinéztem belőlük, hogy engem szánnak főfogásnak az esti vacsorára.

Anyámra terelődtek a gondolataim, és az Elektroklán többi tagjára. Vajon sikeresen elérték a találkozási pontot?

Vagy még mindig rám várnak? Nem, az lehetetlen. Az őrök továbbra is tűvé teszik értünk a dzsungelt.

Néhány perccel később egy idős asszony lépett be a kunyhóba. Egy fából vájt tálat tartott a kezében, amelyben zöldesbarna, zabkására emlékeztető kotyvalékot hozott. Átnyújtotta nekem egy vízzel teli lopótökkel együtt. Szomjasan ittam, majd az ujjaimat használva kanálként megkóstoltam az ételt. Soha életemben nem ízleltem semmi ehhez hasonlót. Nem volt kifejezetten rossz íze, és azt bizonygattam magamnak, hogy bizonyára valamiféle gyümölcs, de lehetett akár pürésített lárva vagy éppenséggel majomagyvelő is. Az asszony akkor letérdelt a lábam mellé, kezébe vette kificamodott bokámat, és gyengéden masszírozni kezdte. Ezt jó jelnek vettem, mert nem feltételeztem, hogy az ennivalónak szánt foglyoknak masszázst kínálnának. Vagy talán ilyen módon puhítják a húst.

Csaknem egy óra elteltével két fiatal bennszülött férfi jött be a kunyhóba. Felismerni véltem őket az elmúlt éjszaka hosszú túrájából, de az arcuk úgy be volt mázolva, hogy nem voltam biztos benne. Mondtak valamit az asszonynak, aki erre abbahagyta a masszírozást, és felállt. Lenéztem a bokámra. A duzzanat jócskán leapadt.

– Köszönöm! – hálálkodtam.

Az asszony rám sem nézett, amikor elment, de így búcsúzott:

– Buyong she. – Azzal kilépett a kunyhóból.

– Jan chi lail – kiáltott rám az idősebb férfi.

Feltételeztem, hogy azt akarja, álljak fel. Óvatosan feltápászkodtam, csak lassan helyeztem súlyt a sérült lábamra, próbálgatva, mennyit bír. A bokám sokat javult. Ahhoz nem volt elég jól, hogy futva bárkit lehagyhattam volna, de ezt a lehetőséget egyébként sem tartottam valószínűnek soha. A dzsungel mélyén meg kifejezetten hátrányban voltam.

A két bennszülött a kunyhóból kivezetve visszakísért a falu közepére. Az idős férfi, Mr. VIP ezúttal is ugyanazon a helyen állt, mint, múlt éjjel. Rám várt.

– Womun dai ta – közölte az egyik bennszülött férfi.

– Ta yo mei yo schivei jau – mondta a méltóságteljes öregember.

– Schwei le.

– Yo mei yo ting chi, tade ren?

– Mei yo.

Egy ideig hallgattam, ahogyan ráérősen eltársalognak, majd végül közbeszóltam:

– Figyeljenek ide! Ha netán azt tervezik, hogy megesznek, garantálhatom, hogy nem fogok ízleni.

Legnagyobb meglepetésemre a két férfi egyszerre elhallgatott. Az öregember arcán furcsa kifejezés jelent meg, azután nevetésben tört ki.

– Nem vagyok az ellenséged – mondtam. – Csak haza szeretnék jutni.

Az öreg abbahagyta a kacagást. Hosszú ideig fürkészte az arcomat, sötétszürke tekintete az enyémet kutatta. Azután tökéletes angolsággal így szólt:

– Michael Vey! A te utad másfelé vezet. Még nem térhetsz haza.