12.

A BÁLNA GYOMRÁBAN

PÁR PERC ELTELTÉVEL McKenna lazán kinyitotta a vezetőfülke ajtaját.

– Bocs, fiúk! Megállhatnánk egy kétbetűs kitérőre?

Mindkét férfi hátrakapta a fejét, tekintetük döbbenten elkerekedett.

– Mi a csodát...

McKenna váratlanul felkiáltott:

– Most!

Mindnyájan eltakartuk a szemünket, amint egész testében felragyogott. Tündöklő fény árasztotta el a teherautó egész belsejét. A két férfi felüvöltött a fájdalomtól, kezüket a szemük elé kapták. Jack és Wade berontott a fülkébe, gumibotokkal ütötték az őrök fejét.

Jack teljesen kiütötte a sofőrt, de Wade csak elkábította a másikat, ezért kezemet gyorsan a fickó nyakára szorítva pulzáltam egyet; sikerült is leterítenem. Wade és én átmásztunk az ülésen, és tartottam a kormányt, amíg Jack félrehúzta az ájult őrt az útból, azután maga mászott be a volán mögé.

– Ez könnyen ment – állapította meg Jack, beletaposva a gázba.

Zeusz, Taylor, Ian és McKenna kivonszolta az eszméletlen őröket a teherautó hátuljába, én pedig az utasülés melletti tükörből figyeltem a mögöttünk haladó két kocsit. Azt reméltem, hogy a többi őr nem vette észre a villanást, de abban egészen biztos voltam, hogy a sebességünk váratlan megváltozása nem kerülte el a figyelmüket. Rögtön meg is győződhettem róla, amikor a következő pillanatban egy hang harsant fel a teherautó rádiójában.

– Elgen kettő, itt Elgen egy jelentkezik. Meghibásodott a jármű? Vége.

Jackre pillantottam.

– Ne válaszolj!

– Nem is terveztem – vigyorgott Jack. – Eljött az ideje a második felvonásnak. Egy mérföldnyire előttünk van egy kijárat. Ott lefordulok.

Azzal beletaposott a gázba, szorosan felzárkózva az előttünk haladó Escalade-hoz. Visszamásztam az ülésen keresztül, hogy megnézzem, mi történik az autó hátuljában.

Az Elgen két emberét a többiek a falhoz bilincselték, a Wes nevű fickó mellé, aki időközben magához tért.

– Ezért még megfizettek – ordította dühösen.

– Fogd be a szád, Wes! – förmedt rá Zeusz fenyegetően.

Azután lecsapott rá a villámaival. A férfi feje olyan erővel csapódott hátra a falnak, hogy ismét sikerült kiütnie magát.

– Biztonsági öveket becsatolni! – kiáltottam. – Következik a második felvonás!

– Második felvonás! – rikkantotta Ostin. – Mindenki a helyére!

Mindnyájan leültek, derekukra csatolva az öveket. Visszatértem a vezetőfülkébe, ahol sietős mozdulatokkal becsatoltam a biztonsági övet.

– Kész – jelentettem.

– Még fél mérföld – válaszolta Jack. – Ha nem sikerül, készülj fel egy kis őrült manőverezésre!

– Jobb lenne, ha sikerülne – mondtam. – Csak pár másodpercünk van, hogy továbblépjünk a harmadik felvonásba, úgyhogy légy készen! Mindenki be van csatolva.

– Ott van a kijárat – mutatott előre Jack. – Kapaszkodj!

Beletaposott a gázba. A teherautó méretéhez képest meglepően gyorsan előrelódult, azután Jack az elöl haladó Escalade bal oldalán húzódó sávba sorolt be. A szomszédos autó mellé húzódtunk, és láttam a ránk bámuló őrök meglepett ábrázatát.

– Most jön az igazi móka! – kiáltotta Jack.

Jobbra forgatta a kormánykereket, az Escalade oldalába kényszerítve a robogó teherkocsit. Tökéletes volt az időzítése, miközben az út szélére lökte az autót a kijárat és az autópálya között. Az Escalade kis híján százhúsz kilométeres sebességgel csapódott bele a korlátba, majd az ütközés után megperdülve fejre is állt.

Jack elégedetten vigyorgott.

– Pont olyan, mint a tévében. Csak ezerszer jobb.

Kicsatoltam az övemet, és hátramásztam.

– Ian! – kiáltottam. – Hogy állunk?

– Már a nyomunkban loholnak! – kiáltotta vissza.

– Most, Taylor!

Taylor a fejét lehajtva összpontosított, hogy újraindítsa a mögöttünk robogó autó sofőrjének agyát.

– Sikerült elkapnod – állapította meg Ian.

Az autó oldalának támaszkodtam.

– Jack, most!

Jack teljes erejéből beletaposott a fékbe. A jármű hatalmasat rázkódott, amint az Escalade belerohant a teherkocsi hátuljába, majd egy újabb, második csattanás hallatszott, amikor is a hátul haladó Escalade belecsapódott az elsőbe. Az ütközés ereje nagyot taszított a teherautón, kicsit félre is sodorva minket az úton. A kocsi hátuljában kialudtak a fények. Jack újra gázt adott, hogy mielőbb eltávolodjon az ütközés színhelyétől.

– Az első autóból szendvics lett! – kiáltotta Ian. – Teljesen összegyűrődött.

– Mi mennyire sérültünk? – kiáltotta hátra Jack a válla fölött.

– Nem tudom biztosan – felelte Ian, tekintetét a padlóra szegezve. – De szikrákat látok. – A kocsi megremegett, és tisztán hallatszott, hogy valami a földet súrolja. – Vonszolunk valamit magunkkal. Azt hiszem, az emelő lehet.

– Na és mi a helyzet a második autóval? – kérdeztem Iant.

– Sikerült leráznunk... várj csak! – Megváltozott az arckifejezése. – Ez nem lehet igaz!

– Mi történt? – sürgettem.

– Megúszta. Újra a nyomunkba eredtek.

– Jack, a második autó túlélte az ütközést! – kiáltottam.

– Már látom a tükörben! – szólt hátra Jack. Aggodalom csengett a hangjában.

– Egy nagy puskát tart a kezében – mondta Ian. – Egyenesen ránk céloz vele. – Riadtan körülnézett. – Mindenki a padlóra! Most rögtön!

Mindnyájan kicsatoltuk magunkat, és a padlóra fekve kerestünk fedezéket.

Jack hátrakiáltott.

– Nem tudjuk lerázni. Vannak hátul fegyverek?

– McKenna, szükségünk van egy kis fényre – mondtam.

Bevilágította a teherkocsi hátulját.

Taylor és én visszamásztunk a szekrényekhez, hogy szemügyre vegyük a tartalmukat.

– Semmi. Csak azok a RESAT-szerkentyűk.

– Ez egyre izgalmasabb! – kiáltotta Jack. – Kapaszkodjatok, srácok!

Jobbra kormányozta a járgányt, mire mindnyájan a teherautó túloldalára bukdácsoltunk. Puskagolyók süvítettek át egymás után a rakodótéren.

– Ian, mi folyik odakinn?

– Semmi jó. Van náluk egy ágyú kinézetű masina.

– Egy micsoda?

Hirtelen megint puskalövéseket hallottunk, ám ezúttal egy golyó sem süvített át a falakon. A teherautó lejjebb ereszkedett, és cikázni kezdett az úton.

– Kilőtték a kerekeinket! – üvöltötte Jack. – Valakinek jusson már eszébe valami!

– Taylor! – kiáltottam. – Újra tudod indítani az agyukat?

– Nem fog sikerülni – közölte Ian. – Visszavették a sisakjukat. – Töprengve ráncolta a homlokát. – Miféle fegyver lehet ez?

Ostin a kocsi hátuljához kúszott, és kikukucskált egy lyukon, amelyet az egyik puskagolyó ütött az ajtón.

– Páncéltörő puska – állapította meg. – Egyenesen a levegőbe röpítenek minket.

A teherautó közben még lejjebb süllyedt, amikor elveszítettünk egy újabb kereket, és Jack vad kormányzással próbálta uralma alatt tartani a járművet.

– Találjatok ki valamit nagyon gyorsan! – ordította Jack.

Egy hang hallatszott a rádióban.

– Tíz másodpercetek van, hogy oldalra húzódjatok, különben felrobbantjuk az autót. Megértettétek?

– Ne válaszolj semmit! – szólt Wade. – Nem fognak ránk lőni.

A hang ismét felharsant.

– Tíz, kilenc, nyolc, hét...

Taylorra pillantottam, és megszorítottam a kezét.

Jack hátrakiáltott:

– Mégis mit csináljak?

– Négy, három, kettő...

– Húzódj félre... – kezdtem mondani, ám mielőtt befejezhettem volna, hangos robbanás hallatszott.

– Te jó ég! – kiáltott fel Ian.

Körülnéztem. Mindnyájan épségben voltunk. A falak mind megvoltak. A teherautó is egyben volt még.

– Ez meg mi lehetett?

Ian döbbent ámulattal meredt a teherautó hátsó ajtajára, a fejét csóválva.

– Az Escalade... – Hirtelen elakadt a szava a mondat közepén.

– Láttátok ezt, srácok? – kiáltotta Jack az első ülésről. – Úgy a levegőbe repült, mintha csak bomba lett volna!

– Mi repült a levegőbe? – értetlenkedtem.

– Az Escalade. Szilánkokra robbant. Csak egy óriási tűzgolyó maradt belőle.

– Mi okozhatta?

– Gőzöm sincs – felelte Jack. – De egyáltalán nem panaszkodom.

– Ügyes manőver volt, haver! – dicsértem. – Most pedig minél hamarabb fordulj le az autópályáról! Hadd szálljunk ki végre a szörnyeteg gyomrából!