41.

ZEUSZ ÖNFELÁLDOZÁSA

 

 

HATCH HANGJA tovább harsogott a hangszórókból.

– Igazán értesítened kellett volna minket az érkezésedről, Michael. Készíthettem volna valamilyen különleges meglepetést a számodra. Mint mindig, most is mindent elrontottál. És, Frank, tudtam, hogy egyszer úgyis visszatérsz hozzánk. Bizonyára képtelen voltál ellenállni a kísértésnek. Te és én remekül fogunk szórakozni. Almákat halászunk ki a medence aljáról. Vízibombákkal dobálózunk. Mindenkinek nagyszerű mulatságban lesz része.

– Zeusz a neve – javítottam ki.

– Semmi jelentősége – válaszolta Hatch lekicsinylően. – Tudomásotokra kell hoznom, hogy minden oldalról körülvettünk titeket, és lezártuk az épületet. Így hát választást kínálok neked, Michael. Te és Frank feladjátok magatokat, és akkor a barátaitok viszonylag emberi bánásmódban részesülnek. Ha viszont ellenálltok, mindnyájan szörnyű halállal lakoltok. Rajtad áll a döntés. Nekem bármelyik megfelel, mindenképpen nagyszerűen fogok szórakozni.

– Edd meg a nadrágom! – kiáltotta Ostin.

– Jaj, Ostin! Nem bírsz kimaradni ebből a kalandból, ugye? Mondok nektek valamit. Ha Michael és Jack megadja magát, mindnyájatok életét megkímélem, ráadásként pedig egy doboz lekváros fánkot is felajánlok Ostin kedvére. Nos, hadd lássuk, valójában mennyire törődik Michael a sorsotokkal!

– Ne hallgass rá! – mondta Taylor.

– Ránk fáj a foga, Hatch? – kiáltottam. – Akkor jöjjön ide, és kapjon el!

Hatch jóízűen felnevetett.

– Reméltem, hogy ez lesz a válaszod. Welch kapitány, gondoskodjon róla, hogy a kamerák mind be legyenek élesítve. Egészen biztosan újra élvezni akarom majd ezt a jelenetet. Készen állunk?

– Igen, uram – felelte egy hang. – A kapu nyitásra kész.

– Csodálatos. Egyszerűen csodálatos. Tudja jól-, milyen nagy örömmel gondoskodom mindig az én drága kis kedvenceimről.

A folyosó gyomrából mély, visszhangzó morgás hallatszott, mintha egy súlyos fémkapu hangját hallottuk volna. Hirtelen fülsértő, éles visítás vert visszhangot a falakon, mint amikor egy hegyes villát húznak végig az iskolai táblán.

– Mi ez a ricsaj? – kérdezte Taylor.

Ostin arca halálosan elsápadt.

– Úgy hangzik, mint a... patkányok.

– Fussatok a szellőzőnyíláshoz! – kiáltottam kétségbeesetten.

Átkaroltam az anyámat, hogy segítsek neki a menekülésben. Hátunk mögött a sötétség egy pillanat alatt borostyánszínűvé változott, a folyosót távolról megvilágította egy különös fényforrás. A patkányok első hulláma úgy tört előre, akárcsak egy hömpölygő folyó áradata, egyre erősebben és sűrűbben, amint a rágcsálók ugrándozva, egymás hátára ágaskodva rohantak előre. Testük tűzben égett, akár az olvadt láva. Villámgyorsan átszelték a közöttünk tátongó távolságot.

Jack a hátunk mögé hajított egy gránátot, amely néhányat elpusztított ugyan a vérszomjas bestiák közül, az áradatot azonban alig lassította le.

– Taylor, meg tudod fékezni őket? – üvöltöttem.

– Megpróbálom.

Megperdült, hogy szembenézzen a sokasággal, kezét a halántékára szorítva összpontosított. Tízméternyire előttünk az áradat egyszer csak megtorpant, amikor a patkányok némelyike köröket kezdett leírni, teljesen összezavarodva.

– Sikerült! – örvendeztem.

Túlságosan korai volt azonban az öröm. A patkányár első hullámát csakhamar elsöpörte a mögöttük tolakodó rágcsálók tömege; rendíthetetlenül nyomultak tovább előre, átmászva, átugrálva késlekedő társaikon.

– Túlságosan sokan vannak – kiáltotta Taylor.

Alig hallottam a hangját a fülsértő visítások közepette, amelyek egyre erősödtek, mígnem a sokaság ricsaja már-már egészen úgy hangzott, mint amikor a vonat kerekei fékeznek a síneken. Folyamatosan özönlöttek felénk a bestiák.

– Másszatok fel a csöveken! – ordítottam a többieknek.

Mindenki megragadott egy vízvezetéket, és mászni kezdett felfelé. Feltuszkoltam anyámat a legközelebbi csőre, aki ráakasztotta egyenruhájának szerszámövét az egyik rögzítőpántra, hogy biztosan megtartsa.

Visszanéztem a folyosóra. Már mindenki egy vezetékbe kapaszkodva csüngött, Abigail kivételével, aki a folyosó közepén toporgott, szemét a közelgő patkánytömegre szegezve, lebénulva a rémülettől.

– Abi! – kiáltottam rá. – Mássz fel!

Nem mozdult.

– Abi!

Abigail hirtelen elájult, és a padlóra rogyott.

Jack szélsebesen leugrott a helyéről, és odarohant hozzá, miközben Zeusz villámokat szórt a feléjük iramodó patkányokra, minél többet leterítve. Jack a karjába emelte Abigailt, és visszaszaladt a csőhöz. Megpróbált felmászni vele, de nem tudott biztonságosan megkapaszkodni, hogy egyszerre mindkettőjüket felhúzhassa.

Leugrottam hát én is a csőről, és odarohantam.

– Jack, mássz fel! Aztán próbáld felemelni!

A karomba vettem Abigailt, amíg Jack felkapaszkodott. Azután fentről lehajolva fél karjával felhúzta Abigailt a magasba. Átfűzte a lány blúzát az egyik rögzítőpánton, nehogy lezuhanjon, majd egész testével körbeölelte Abigailt, hogy mindkettőjüket megtartsa.

– Michael! – kiáltotta Taylor. – Vigyázz!

Zeusz folytatta a patkányok pusztítását, de csupán annyit ért el, mintha gumilövedékekkel célzott volna egy nagy rakás felbőszült lódarázsra. Abban a pillanatban, amikor a rágcsálók első hulláma elérte a lábamat, teljes erőmből pulzáltam, mire a testemmel érintkező patkányok egy vakító villanás kíséretében kimúltak. Ám túlságosan sokan voltak.

Lassacskán ellepték a testem, egyre magasabbra és magasabbra ugrottak. Kaszáló mozdulatokkal csapkodtam feléjük, tántorogva igyekeztem minél távolabb kerülni az áradattól.

– Michael! – kiáltotta McKenna, maga felé integetve. – Gyere ide!

Egy csőbe kapaszkodott, közvetlenül velem szemben. Igyekeztem közelebb jutni, de úgy éreztem, mintha sűrű sártömegen próbáltam volna átgázolni. Csúszós, húsevő sáron.

Egyszer csak egy macska méretű patkány ütközött a mellkasomnak, és ledöntött a lábamról. Amint elterültem a földön, azonnal elborított a rágcsálók áradata. Minden erőmet összekaparva pulzáltam, hogy megvédjem magam a véremre szomjazó bestiáktól, de áttörtek az ellenállásomon, és már éreztem is, ahogyan apró éles fogaikkal az egyenruhámat marcangolják. Kis híján teljesen kimerítettem minden elektromosságomat. Még egy utolsó pulzálás – mondtam magamnak. – Talán sikerül annyi patkányt megölnöm, hogy változtassak a helyzeten.

Azt akartam, hogy életem utolsó cselekedetének legyen némi jelentősége. Szerettem volna, ha a halálom nyom valamit a latban.

Abban a pillanatban ragyogó fényt láttam felvillanni a szemem előtt, és hőség árasztotta el a tagjaimat. Tisztán éreztem, hogy fokozatosan csökken a rám nehezedő patkánytömeg súlya, amint egymás után ugráltak le a testemről. Szememet kinyitva McKennát pillantottam meg, aki mellettem állt, és úgy lángolt, akárcsak egy befűtött kemence. A rémült rágcsálók kétségbeesetten menekültek a belőle áradó, tüzes forróságtól.

– Kelj fel, Michael! – kiáltotta.

Feltápászkodtam, majd nagy nehezen odatámolyogtam az egyik csőhöz, és mágneses erőm segítségével felhúzódzkodtam a tetejére. McKenna is felmászott utánam, már csupán a lába izzott, hogy távol tartsa a patkányokat. Ám mindössze egyetlen méternyire tudott felkapaszkodni a földtől. Teljesen kiszáradt, arca holtsápadt volt, és láthatóan szédült. Lenyújtottam a kezemet, megragadtam a blúzát, és feljebb húztam.

– Vízre volna szükséged, ugye? – kérdeztem.

Túlságosan kiszáradt a szája, nem bírt válaszolni.

A sors kegyetlen iróniája volt – éppen egy harminc centis vízvezetékbe kapaszkodtunk, McKennát pedig az ájulás kerülgette a kiszáradástól.

Hatch szavai közömbös higgadtsággal visszhangzottak végig a folyosón:

– Fogadni mernék, hogy mostanra mindnyájan azt kívánjátok, bárcsak otthon maradtatok volna.

Miután McKenna fénye végleg kialudt, a patkányok áradata tízszeres erővel tért vissza újra, a járólapokkal kirakott padló teljesen eltűnt a szemünk elől, már csupán az izzó bundák hömpölygő tengere volt látható.

McKenna hangosan zihált a szomjúságtól, és észrevettem, amint ujjainak szorítása lazulni kezd a vízvezetéken.

– Kapaszkodj! – kiáltottam.

Szemét fáradtan lehunyta, és lassan ingatta a fejét.

– Nem tudok...

Akkor körülfogtam a saját testemmel, szorosan a csőhöz szegezve.

– Elkaptalak!

A patkányok folyamatosan özönlöttek a folyosón; rágcsálók ezrei, talán tízezrei nyüzsögtek alattunk, csak arra várva, hogy valamelyikünk végül lezuhanjon a mélybe. Amint a számuk egyre növekedett, hullámuk az árral együtt emelkedett, és amikor a közelünkbe értek, megpróbáltak ránk ugrani. Többségük jóval alattunk ugrándozott, habár egyszer láttam, amint Ostin leráz a lábáról egy bestiát. Pillanatnyilag számukra még elérhetetlen magasságban kapaszkodtunk a vezetékeken, de tisztában voltam vele, hogy ez a helyzet nem tarthat sokáig. Pontosan tudtam, hogy hamarosan ránk vetik magukat, először csak egy vagy kettő, azután már több tucat is, lerángatva minket az odalenn hullámzó bundák közé.

Nem én voltam az egyetlen, aki ráébredt helyzetünk vészes komolyságára. Zeusz, aki talán húszlépésnyire lehetett előttem, elkezdte szép sorjában kilőni a folyosón elhelyezett kamerákat.

– Ha már itt kell pusztulnunk, a halálunk ne szolgáljon mások szórakoztatására! – ordította.

Megállíthatatlanul özönlöttek. Ameddig csak a szemem ellátott, az egész folyosó káprázatos, narancsvörös fényben ragyogott, mint egy kenyérpirító belseje. Taylor irányába pillantottam. Szeme tágra nyílt a rémülettől. Rám nézett, és egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk.

– Folyamatosan jönnek! – kiáltotta. – Mint egy megáradt folyó!

– Ez az! – lelkesült fel Ostin. – Zeusz, lődd ki azonnal a mennyezeti szórófejeket!

Zeusz hátrafordult, és ránk meredt.

– Lődd ki a mennyezeti szórófejeket! – sürgette Ostin. – Nem bírják elviselni a vizet. Csináld, vagy különben végünk!

Akkor Zeusz lenézett a patkányokra, tekintete Jackre és Abigailre siklott, majd végül rajtam állapodott meg.

– Nem teheti – mondtam. Szavaimat elnyelte a ricsaj, nem hallhatta senki más McKennán kívül. – Azzal magát is halálra rázná.

Szemem Zeusz arcát tanulmányozta, megpróbáltam kifürkészni, vajon mi járhat a fejében. Arcának kifejezése nem is annyira félelemről, inkább mérhetetlen szomorúságról árulkodott. Még egyszer végignézett a folyosón tülekedő patkányok egyre növekvő áradatán, azután kezét felemelve megcélozta a legtávolabbi szórófejet, amelyet megvilágított a rágcsálók testének izzó ragyogása.

– Ne csináld! – ordítottam.

De túl későn kiáltottam. Ádáz, sziporkázó elektromos villámok lövelltek elő Zeusz ujjaiból, és eltalálták a szórófejet.

Először semmi sem történt, azután víz kezdett ömleni a mennyezetből, mint amikor átszakad egy duzzasztógát; a folyosó végén elhelyezett szórófejektől indult az áradás, majd sorban egyesével mindegyik ontani kezdte a vizet, egyenesen felénk haladva. Zeuszra bámultam, aki higgadt nyugalommal figyelte a víz közeledését. Végül már az összes szórófej beindult. Zuhogó eső zúdult alá a mennyezetről.

A patkányok kétségbeesetten visítoztak, amint a víz a testüket érte, az elektromosság vad szikrákat vetett alattunk, elszórt, ragyogó kitörésekben, mintha vakuk villantak volna mindenfelé egy koncerten. Szorosan tartottam McKennát, miközben fejét hátrahajtva kinyitotta a száját, hogy elkapja a spriccelő cseppeket, szomjasan nyelve a vizet.

Zeusz felüvöltött, majd hátrazuhant a gőzölgő patkányok tömegébe.

– Nem! – kiáltottam kétségbeesetten.

A következő pillanatban Jack elordította magát:

– Semper Fi!

Leugrott a falról, és rohanni kezdett végig a folyosón Zeusz irányába, combközépig gázolva a haldokló patkányok vergődő tömegében. Mire Jack odaért hozzá, Zeuszt testét teljesen ellepték a rágcsálók, csupán egy jókora domborulat látszott az izgő-mozgó bundák áradatában. Jack lehajolt, és a vállára emelte Zeuszt, miközben sivítozó patkányok potyogtak róla szerteszét. Zeusz bőre csúnyán felhólyagosodott, karján és lábszárán vér patakzott végig a patkányok harapásai nyomán.

Jack átküzdötte magát a rágcsálók nyüzsgő hegyén, mintha egy hóbuckán igyekezett volna átvergődni. Amikor kihúzta lábát a sokaságból, még mindig patkányok csimpaszkodtak belé, ám gyorsan le is rázta őket magáról. A folyosó vége felé iramodott, ahol a szórófejek nem indultak be, és gyors mozdulatokkal megszabadította Zeuszt átnedvesedett felső ruházatától. Letörölgette a vizet a fiú égési sebekkel teli testéről, majd Zeusz mellkasára hajolva hallgatózott, és rögtön nekilátott az újraélesztésnek. Zeusz hirtelen levegő után kapott, azután felüvöltött kínjában.

– Abi! – kiáltotta Jack. – Szükségem van rád.

Abigail éppen időben nyerte vissza az eszméletét. Lecsusszant a csőről, Zeuszhoz rohant, és mindkét kezét a fiú testére fektette.

– Ez őrületesen bátor húzás volt – mondta Jack Zeusznak. – Őrületesen bátor.

Zeusz alig volt magánál, nem is reagált a dicséretre.

McKennához fordultam.

– Jobban érzed magad? – kérdeztem.

A lány bólintott, arcáról víz csöpögött. Ajka ismét rózsás színt öltött.

– Jól vagyok – válaszolta.

– Az tök jó, mert most mennünk kell.

Mindketten lecsúsztunk a csövön a nedves padlóra, amelyet patkánytetemek vastag rétege borított. Az élettelen testek hangosan cuppogtak a lábunk alatt. Taylor időközben már leugrott, én pedig a folyosón átvágva lesegítettem anyámat a földre. Egész testében reszketett a félelemtől.

– Gyerünk, anya! – biztattam. – Ismerünk egy kivezető utat.

Egyetlen szót sem szólt, de szorosan hozzám simult.

– Mindenki induljon Ian után! – kiáltottam. Szándékosan nem említettem a szellőzőnyílást. Zeusz kilőtte ugyan a folyosó kameráinak többségét, de feltételeztem, hogy az Elgen továbbra is tisztán hallja minden szavunkat.

Jack a vállára emelte Zeuszt, és Abigaillel együtt Ian nyomába eredtek. A szellőzőhöz érve Ian kapaszkodott fel elsőként egy csőre, félretolta a nyílást záró tetőt, és bemászott a csatornába. Végül a résen lehajolva a karját nyújtotta felénk, hogy minket is felsegítsen.

– Siessetek! Adjátok fel Zeuszt! – sürgette a többieket.

Jack és Ian felsegítette az ájult fiút, majd Abigail, Wade és az anyám következett.

Akkor Hatch szavai visszhangoztak végig a folyosón:

– Állandó bámulattal tölt el a találékonyságotok. De nem szökhettek meg. Nincs járható út kifelé. Az épületet több száz őrünk veszi körbe. Adjátok meg magatokat!

– Maga egy közveszélyes őrült! – ordítottam. – Jöjjön, és gyűjtse össze a döglött patkányait!

– Sose aggódj! Még rengeteg van belőlük. Őrök! – szólt Hatch higgadtan, hogy a magabiztosságát hangsúlyozza. – Fogják el őket!

Jack észrevett egy tűzvédelmi szekrényt pár méternyire tőlünk a folyosón; egyetlen rúgással betörte az üveget, és megragadta a benne rejlő fejszét.

– Ez meg mire kell? – tudakoltam.

– Bármire. Akármi vár is ránk legközelebb.

A következő pillanatban Ian felkiáltott:

– Egy osztag őr közeleg hatvanlépésnyire a folyosón.

– Hányan vannak egy osztagban? – kérdeztem.

– Talán harmincan? És kétszer annyian várakoznak a folyosó végén, az ajtó mögött.

– Rajtuk van az a bizonyos sisak? – tudakolta Taylor.

– Úgy tűnik – felelte Ian. – Idelenn nem tudsz segíteni. Add a kezed! – Azzal felemelte Taylort is a szellőzőcsatornába.

– Te következel, Ostin – fordultam a haveromhoz.

– Csak McKenna után – felelte.

– Menj nélkülem! – mondta a lány. – Támadt egy ötletem. Jack, el tudnád vágni az egyik csövet?

– Szerintem könnyedén. – Jack magasra emelte a fejszét, majd lesújtott a legközelebbi vízvezetékre. Ám az ütés csupán horpadást ejtett a csövön. – Na, várj csak! – kiáltotta.

Azzal hátrált egy kicsit, majd újra és újra lesújtott a vezetékre. Az ötödik ütésre a fejsze éle áttörte a csövet, mire erőteljes vízsugár tört elő, átszelve a folyosót, a szemben lévő falnak ütközve.

– Király! – kiáltott fel McKenna, és keze fehéren kezdett izzani a forróságtól. Belemártotta a zubogó vízsugárba. A vízből azon nyomban pára keletkezett, a sistergés zaja visszhangot vetett a folyosón, akár egy gőzgép zakatolása. A gőzfelhőben Ian kivételével senki sem láthatott az orra hegyéig sem.

Miközben McKenna feltöltötte a folyosót sűrű gőzzel, én segítettem Ostinnak felmászni Ian mellé; azután Jack emelt fel engem, bemásztam a szellőzőcsatornába, csupán Jacket és McKennát hagyva hátra magam után. Még mindenki a szellőzőnyílás körül gyülekezett.

– Taylor! – kiáltottam. – Vezesd a többieket a gépészeti helyiségbe! Siess!

– Milyen messze van?

– A harmadik szellőzőn kell leereszkedni! – üvöltötte Ian. – Érezni fogjátok a hűtőhelyiség hidegét. Közvetlenül utána lesz! – Visszafordult felém. – Michael, már közel járnak! Szólj McKennának és Jacknek, hogy másszanak fel onnan!

Kihajoltam a nyíláson keresztül.

– McKenna, Jack, most rögtön gyertek fel!

McKenna két tenyerét egymáshoz illesztve merített a vízből, és mohón kortyolt a permetből.

– Siess, McKenna! – sürgette Jack.

A lány a szellőzőhöz rohant. Jack ledobta kezéből a fejszét, és felemelte hozzám McKennát, én pedig segítettem neki bemászni. Azután Jack felugrott, és pusztán karjának erejére támaszkodva, felhúzta magát a csatornába.

Alig néhány másodperccel az után, hogy a nyílás fedelét visszacsúsztattam a helyére, őrök haladtak át alattunk a sűrű gőzben; egyikük sem figyelt fel a mennyezeten rejlő szellőzőnyílásra.

Megkönnyebbülten fellélegeztem.

– Az utolsó pillanatban sikerült, srácok – sóhajtottam. – Most pedig tűnjünk el innen végre!