22.

TOVÁBBI ROSSZ HÍREK

A HELIKOPTER ESTE HÉT ÓRA KÖRÜL landolt az Elgen hatemeletes épületének tetején, Róma határától nem messze. Ragyogó, narancsszínű fények villogtak az építmény négy sarkán, fekete sziluettet rajzolva az Elgen helyszínen várakozó, fekete egyenruhába öltözött emberei köré.

– Üdvözöljük újra nálunk, uram! – kiabálta túl az egyik őr a helikopter propellerének zaját.

Hatch odakiáltott Tarának és Torstynnak:

– Szerezzetek magatoknak valami ennivalót, aztán nyolcra hívjátok össze a család többi tagját is a konferenciaterembe! – Hatch akkor az őrhöz fordult. – Tanner hol van?

– Bilincsbe verve várakozik az alagsori fogdában.

– És hol van dr. Jung?

– Tannert tartja megfigyelés alatt az alagsorban, uram.

– Jöjjenek velem!

Mindannyian a lifttel indultak lefelé a tetőről. Tara és Torstyn kiszállt a másodikon, míg Hatch és az őrök egészen a pinceszintig folytatták az útjukat.

A márványpadlózatú folyosón félhomály uralkodott, és csupán lépteik visszhangja törte meg a néma csendet. A megfigyelőszoba és a cellák a folyosó végén nyíltak. Az egyik őr kinyitotta az ajtót, és Hatch belépett rajta.

Dr. Jung, a rezidens pszichiáter egy székben ült a kétoldalú tükörrel szemközt, amelyen át egy szomszédos helyiségbe lehetett látni. Hatch érkezésére rögtön felpattant a helyéről.

– Dr. Hatch, én csak...

Hatch felemelte a kezét, egyetlen mozdulattal elhallgattatva a pszichiátert. Közelebb hajolt az üveghez, hogy jobban megérthesse, ami a szomszédos helyiségben a szeme elé tárult.

Tanner, a tizenhét elektromos gyerek egyike, megbilincselve, összegömbölyödve feküdt az ágyon, akár egy emberi magzat, és halkan nyöszörgött. Hosszú, vörös haja rendetlen gubancokban takarta az arcát.

Hatch egy pillanatig tanulmányozta a fiút, azután visszafordult az orvos felé.

– Maga tudatlan féreg! Megmondtam, hogy hozza újra formába. Jelentenek valamit egyáltalán azok a betűk a neve előtt?

A pszichiáter arca lángba borult.

– Megteszek mindent, ami csak tőlem telik.

– És a legtöbb, amire képes, hogy a páciense bilincsbe verve kucorog a szobája sarkában.

– Tanner nem egy lelketlen gépezet, uram. Hanem érző fiatalember. Nem lehet csak úgy kicserélni benne az elromlott alkatrészeket, hogy jobban érezze magát.

– Pár orvost azonban könnyedén ki tudok cserélni – mordult fel Hatch.

A pszichiáter komolyan vette a fenyegetést. Az ő fülébe is eljutottak ugyanis a szóbeszédek, mi történt azokkal az alkalmazottakkal, akiket az Elgen elbocsátott a szolgálatából. Többségükből KP vált. Néhányuknak egyszerűen nyoma veszett. Az orvos hirtelen dadogni kezdett:

– Mi-mi-mit vár tőlem? Mi-mi-mit tegyek?

– Miért engem kérdez? Maga az agyturkász. Adjon be a fiúnak valami tablettát! Adjon be neki akár száz tablettát is, csak hozza végre rendbe!

– A fiút lelkiismeret-furdalás gyötri. Maga is nehezen tudna elaludni éjszaka, ha meg kellett volna gyilkolnia ezer embert.

Hatch egészen közel hajolt a pszichiáterhez, szemét baljóslatúan összehúzta.

– Nekem sohasem okoz nehézséget, hogy éjszaka elaludjak, kedves doktor úr. És ha még egyszer ehhez hasonló célzásokat merészel tenni, gondoskodni fogok róla, hogy magának se okozzon többé gondot az elalvás.

Az orvos nagyot nyelt.

– Eszem ágában sem volt célozgatni... Tanner csupán borzasztóan ki van borulva. Túlságosan sok követelménynek kellett megfelelnie. A gyerekeknek szükségük van néha egy kis kikapcsolódásra. Meg kell engednünk neki, hogy egy kis időt más fiatalokkal töltsön. És a szüleivel.

– A szüleivel? – kérdezte Hatch mézesmázosan. – Maga szerint meg kellene látogatnia a szüleit?

A pszichiáter rémült arcot vágott.

– Tanner azt mondta, hogy hiányoznak neki.

– Hát persze hogy hiányoznak neki, maga idióta! Éppen ezért választottuk el tőlük Tannert. Most pedig azt javasolja, hogy töltsön velük egy kis családi vakációt? És mi lesz, ha elmeséli a szüleinek, mivel foglalatoskodott mostanában, akik erre azt válaszolják, hogy inkább meghalnak, mintsem a fiuk még egy repülőgépet lerántson a levegőből? Tegye hozzá ezt is az elmét sújtó betegségekről összeállított listájához! – Hatch gyors léptekkel átvágott a szobán. – Próbaidőn van, doktor. Ne okozzon még egyszer csalódást!

– Nagyon sajnálom, uram. Rá fogok jönni, hogyan segíthetek rajta.

– Őszintén ajánlom. Mindkettőjüket magammal viszem Peruba. Azt akarom, hogy a fiút alaposan töltse fel nyugtatókkal. Jó alaposan. Nem akarok éppen úton lenni, amikor Tanner ismét úgy dönt, hogy eldobja magától az életét. Korán reggel indulunk, pontban öt órakor.

– Igen, uram.

Hatch egy pillanatra visszanézett Tannerra, majd megfordult, és kisietett a szobából. Útban a lift felé váratlanul megcsörrent a telefonja.

– Dr. Hatch, Welch kapitány keresi a másik vonalon.

– Kapcsolja! – Hatch megtorpant a folyosón. – Sikerült elkapniuk Veyt?

– Nem. Sajnos elveszítettük szem elől.

– Miként lehet elveszíteni egy nyomkövető eszközt?

– Minden bizonnyal felfedezték és megsemmisítették a két KP testébe rejtett RFID-címkét.

Hatch haragja ismét fellángolt.

– Most azonnal keressék meg őket!

– Igen, uram. Megtaláljuk őket, uram.

Hatch féktelen dühében a folyosó túlsó végébe hajította a telefonját.

– Vey!

Az egyik őr felvette a földhöz vágott készüléket, és nyitva tartotta a lift ajtaját.

– A telefonja, uram.

Hatch elvette a kezéből.

– Ötödik emelet.