37.

ÁTKÉPZÉS

HÁRMASBAN SÉTÁLTUNK KI AZ ELEKTROSTAR ERŐMŰ épületéből a vakító, perui napfénybe. Ian tényleg nem túlzott: mindenfelé őrök nyüzsögtek.

– Az ott az Átnevelő Központ – intettem fejemmel az épület felé.

– Nálam van a kulcs – mondta Ian.

– Csak azt nem tudjuk, melyik ajtót nyitja – jegyeztem meg.

A Nevelde ajtajának közelében egy őr üldögélt henger alakú fülkéjében.

– Ian, van másik bejárat is? – tudakoltam.

– A közösségi házon keresztül, de az még rosszabb. Két őr strázsál az ajtó mellett, és körülbelül ötven másik lődörög körülötte.

– Én azt javaslom, hogy az egyes számú függönnyel próbálkozzunk – szólt Jack.

– A fülke miből készült?

Ian megrázta a fejét.

– Műanyagból. Tiszta műanyag az egész.

– Király.

– Talán hajlandó lesz egyszerűen csak beengedni minket – vélte Jack.

– Egy próbát mindenképpen megér – válaszoltam.

Megközelítettük az épületet; úgy tettünk, mintha egymás között beszélgetnénk. A szemem sarkából láthattam a fülkében őrködő katonát, aki éppen egy fémtermoszból kortyolgatott. Gyorsan letette a kezéből, amint elsétáltunk mellette az ajtóhoz.

– Hé! – kiáltott ránk.

– Igen? – kérdeztem visszafordulva.

– Mi a csodát műveltek?

Futó pillantást vetettem a névtáblájára.

– Fox hadnagy, az őrségváltásra érkeztünk – feleltem.

Az őr értetlen arccal bámult rám.

– Ebben az órában nincs is semmiféle őrségváltás.

– Márpedig azt a parancsot kaptuk, hogy itt jelentkezzünk – mondta Ian. – Éppen most helyeztek át minket a kaputól.

– Mégis ki helyezett át titeket ide?

Amikor egyikünk sem válaszolt, a férfi bosszúsan összehúzta a szemöldökét.

– Hadd találjam ki! Biztosan Anderson.

Gyors pillantást vetettem Ianre, aki a fejét rázta.

– Ugyan már! – igyekeztem megnyugtatni az őrt. – Ne akard, hogy nevekkel dobálózzam! Mi csak parancsot teljesítünk.

– Akkor hát tényleg Anderson volt. Ebben a hónapban már harmadik alkalommal játssza el ezt a trükköt az a tökfej. Esküszöm, felírom a nevét!

– Jól van – bólogatott Jack. – Tedd, amit tenned kell, de nekünk be kell jutnunk, mielőtt még a mi nevünket is felírják.

– Rendben.

Az őr megnyomott egy gombot, mire az ajtó zárja hangosan berregni kezdett. Jack gyorsan megragadta az ajtót, és felrántotta.

– Álljatok meg egy percre! Azért előbb még látnom kell az igazolványotokat.

Tanácstalanul tekintettünk egymásra. Az egyetlen igazolvány, amelyet az egyenruháinkban találtunk, Ian zsebében lapult, de a fénykép egy ázsiai férfit ábrázolt.

Benyúltam a zsebem mélyére, a nagy semmiben keresgélve.

– Biztosan ott felejtettem a kapunál.

– Mit akarsz azzal mondani, hogy ott felejtetted? Senki sem hagyja el csak úgy az igazolványát. Jól tudod, milyen büntetés jár, ha nem tartod magadnál. Jobban teszed, ha megkeresed, mielőtt fülön csípnek, vagy éppen én magam jelentelek fel. – Az őr Ian és Jack felé fordult. – Most mutassátok a tiéteket!

Ian lopott pillantást vetett rám.

– Máris – mondta.

Benyúlt a zsebébe, és előhúzta az egyenruha tulajdonosának igazolványát. Visszafordultam az őrhöz.

– Gyerünk már! – sürgettem Iant. – Cox hadnagy nem akarja ránk vesztegetni az egész napját.

– Fején találtad a szöget.

Ian igazolványát lefordítva a pultra tettem, és félig becsúsztattam az ablaknyíláson keresztül. Amint Cox érte nyúlt, mágneses erőmmel magamhoz vonzottam a fémtermoszt, kilöttyintve belőle a folyadékot. Az ital végigfolyt a férfi kézfején, elárasztotta a pult elejét, így biztosítva számomra a szükséges vezetőközeget. Kezemet a folyadékhoz érintettem, és teljes erőmből pulzáltam. Elektromosság villant, és Cox hirtelen a földre rogyott.

Visszanéztem a mögöttem álló Jackre és Ianre.

– Igyekeznünk kell! Nem tudom, meddig marad eszméletlen.

Jack tartotta előttünk az ajtót, amíg besiettünk. Az épület belseje egy nagy általános iskolára hasonlított, mindenhol képernyőkkel és monitorokkal felszerelve. Furcsa zaj áradt a hangszórókból.

– Rózsaszín ruhában vannak – lepődött meg Ian, végignézve a rabokon.

– Üdv Bolondfalván! – mondta Jack.

– Miféle börtön ez? – csodálkoztam.

– Átnevelős – felelte Ian. – Szakszerű agymosást végeznek a foglyokon. Hatch az akadémián is kísérletezgetett az agymosással.

A biztonsági kamerák sokaságának ellenére zavartalanul jutottunk keresztül az épületen.

– Merre van az anyám? – fordultam Ianhez.

Ian fesztelenül körülnézett.

– Azt hiszem, megtaláltam. A második folyosó végén, tőlünk jobbra.

Hatalmasat dobbant a szívem. El sem mertem hinni, hogy ennyire közel van.

– Ne bámészkodj! – szóltam Jackre, akit feltűnően lenyűgözött a látvány.

– Te meg ne tikkelj! – vágott vissza Jack.

– Bocs – szabadkoztam. Vettem pár mély lélegzetet, hogy nyugalmat kényszerítsek magamra. Ráérősen végigsétáltunk a folyosón, azután, amikor senki sem volt éppen a közelben, egyenesen az ajtóhoz siettünk.

– Ez az? – kérdeztem Iant.

– Úgy néz ki, mint a fényképen – mondta Ian. – Nagyjából.

Nagyon is el tudtam képzelni, mire céloz. Ian végighúzta a mágneses leolvasón a kártyát, amelyet az őrtől zsákmányoltunk. Felvillant egy zöld lámpa, majd hallottuk, amint a zár lassan elfordult.

Kinyitottam az ajtót. Odabenn sötétség uralkodott, de rögtön felismertem, ami a szemem elé tárult. Ugyanaz a helyiség volt, amelyet Hatch az akadémián mutatott nekem a képernyőn, amikor rám parancsoltak, hogy áramütéssel végezzem ki Wade-et. A zárkában egy fémből készült ketrec is helyet kapott. A fogoly a cella egyik sarkában kuporgott; aprónak látszott, és egészen törékenynek, de szemernyi kétség sem férhetett hozzá, hogy ki lehet. Az anyám volt.