21.

A TANÁCS DÖNTÉSE

 

 

– GYŰLÖLÖM A HAJÓKAT – morogta Hatch, megtörölgetve a homlokát egy aranyszínű monogrammal díszített zsebkendővel.

A Hatch által olyannyira gyűlölt hajó egy szuperyacht volt, mindenféle luxusberendezéssel felszerelve, ahogyan az egy négyszázötven millió dollárt érő vízi járműhöz illett; elhelyeztek rajta egy helikopterleszállót, két jakuzzis úszómedencét, valamint egy galériát is, ahol két valódi Van Gogh, három Escher litográfia és egy Rembrandt is látható volt (az elnök különös szeretettel viseltetett a holland művészek iránt). Tizennyolc utas számára alakítottak ki pompázatos luxuslakosztályokat, és egy exkluzív ebédlő is helyet kapott a fedélzeten, kristálycsillárokkal és huszonnégy karátos aranyfonállal díszített vörös gyapjúszőnyegekkel. A yachthoz ugyanakkor néhány kevésbé fényűző, ám annál érdekesebb tartozék is járt, például egy radarkészülék, egy szonár és számos légvédelmi rakéta.

Hatch hajlamos volt a tengeribetegségre, és noha teljes mértékben belátta annak szükségét, hogy az Elgen vállalati központját sürgősen nemzetközi vizekre költöztessék át, szívesebben vette volna, ha a hajó továbbra is lehorgonyozva vesztegel egy elhagyatott öbölben Afrika vagy a Fülöp-szigetek partjainak közelében. A két elektromos képességekkel rendelkező tinédzser, aki szorosan mellette foglalt helyet, együtt érző pillantásokat vetett rá.

– Szeretné, hogy segítsek? – kérdezte Tara gondoskodón, megütögetve a halántékát. – Könnyíteni tudnék a rosszullétén.

Hatch a fejét rázta.

– Nem. Meg kell őriznem a józan eszemet. Bajt érzek a levegőben.

Tara elektromos társai és Hatch társaságában utazott Pasadenából Rómába, ahol a többieket hátrahagyva helikopterrel folytatták útjukat az Elgen luxusyachtjára, amely Szicília északi partjaitól száz mérföldnyire hajózott, a Tirrén-tengeren. A másik kamasz, Torstyn, Rómában csatlakozott hozzájuk. Torstyn az elmúlt tizenkilenc hónapot Peruban töltötte egy különleges megbízatással, de most Hatch parancsára egyenesen Olaszországba repült.

Tara ismerte Torstynt – az Elgen tinédzserei mind megismerkedtek egymással, de már hosszú ideje nem találkoztak, és a srác közben igencsak megváltozott. Bőrét sötétebbé varázsolták a dél-amerikai nap erős sugarai, hosszú haja kusza loboncokban meredt szerteszét. A személyisége is megváltozott; Tarát egészen megrémítette.

– Meddig kell itt maradnunk? – kérdezte Torstyn, és közben kinyújtotta kezét az előttük álló falba épített, gigantikus méretű sós vizű akvárium irányába.

– Csak ameddig feltétlenül szükséges – felelte Hatch.

– Hagyd abba! – kiáltott fel Tara.

– Mit hagyjak abba? – érdeklődött Torstyn vigyorogva.

– Pontosan tudod. Megölted a halakat!

Torstyn tizenöt lépésnyi távolságból felforralta az akvárium vizét. Két egzotikus császárhal élettelen teste lebegett most a víz felszínén.

– Hiszen csak halak – legyintett Torstyn. – Ugyanaz, amit tegnap este vacsorára ettél.

– Ami azt illeti – szólalt meg Hatch. – Az áldozataid igen ritka, úgynevezett fenséges császárhalak voltak, kizárólag a csendes-óceáni térség déli részén, Rarotonga környékén élnek. Tavaly ajándékoztam őket az elnöknek. Körülbelül huszonötezer dollárba kerül darabja.

Torstyn szégyenkezve elhúzta a száját.

– Bocsánatot kérek, uram.

– Máskor kérj előbb engedélyt!

– Igen, uram.

Hatch hűvös tekintettel mérte végig a fiút.

– Mennyi időre volt szükséged hozzá?

– Úgy negyven másodpercre.

– Jól van. Azt akarom, hogy faragd le húsz másodpercre.

– Igen, uram.

– Azután tízre.

– Meglesz, uram.

Hatch elégedetten bólintott.

– Ha sikerül elérned a tíz másodpercet, megállíthatatlan leszel.

– Igen, uram. Köszönöm, uram!

Azután Hatch ismét az e-könyv-olvasójára fordította a figyelmét. Éppen egy érdekes művet olvasgatott a gondolatok irányításáról, amelyet William Sargant, brit pszichiáter írt az ötvenes évek végén. Már többször is elolvasta a könyvet. Teljesen lenyűgözte a téma, a gondolatok irányításának minden aspektusát behatóan tanulmányozta a hipnózistól az öngyilkos kultuszokig.

Egy karcsú, harmincas éveinek közepén járó, jól öltözött nő sétált be a várószobába.

– Elnézést, dr. Hatch?

Hatch felkapta a fejét.

– Az igazgatótanács készen áll a fogadására.

Hatch sietve felállt, e-olvasóját a kanapé párnájára hajítva, közvetlenül Tara mellé.

– Mindjárt jövök – mondta.

– Akarja, hogy mi is elkísérjük? – kérdezte Torstyn.

– Nem. Ti nem kaptatok meghívást. – Azzal Hatch a konferenciaterem ajtajához lépett, majd még egyszer visszafordult. – De álljatok készenlétben!

– Igen, uram – vágták rá mindketten, csaknem egyszerre.

Hatch megigazította a nyakkendőjét, és határozott léptekkel besétált a konferenciaterembe. Az Elgen egy-egy őre állt az ajtó két oldalán. Egyikük sem tisztelgett neki. Csupán a hajón szolgáló őrök vették maguknak a bátorságot, hogy elmulasszák a tisztelgést. Hatch bemasírozott mellettük a terembe.

A tanácsterem fényárban ragyogott, a falakat rozsdamentes acélból készült burkolólapok borították. Süllyesztett, irányított fényű lámpák világították meg a falon függő műalkotásokat: nagy, fekete képeket, vörös színű, absztrakt sziluettekkel körülvéve, amelyek sokkal inkább nyomdafestékpróbára emlékeztettek, mintsem kifinomult művészetre. A helyiség trapéz alakú volt; a látogató a terem rövidebb végén lépett be, a helyiség a hátsó vége felé kiszélesedett. A külső fal, Hatch jobb oldalán, vastag, golyóálló üvegből készült, két és fél méter magas ablakot nyitva a tizennyolc méternyi mélységben tomboló, tarajos hullámokra.

A terem közepén nyújtózó, hosszú asztalt ritka, brazil rózsafából faragták, a szélein csiszolt, rozsdamentes acélból készült szegéllyel. Az asztal körül tizenkét magas támlás, olasz bőrrel borított szék állt egymástól pár lépésnyire. Kettő kivételével minden hely foglalt volt már; egy üres szék állt még az elnök mellett, és egy másik az asztal túlsó oldalán, amelyet általában a látogatók számára szoktak fenntartani.

Az igazgatótanácsban egyenlő számban voltak nők és férfiak – mindnyájan betöltötték már az ötvenedik évüket, néhányuknak már a haja is megderesedett az évek alatt. A névtelenség elengedhetetlenül fontos volt az Elgen működéséhez, így hát az igazgatótanács tagjai számok segítségével azonosították egymást nevek helyett; a szám a tagok szolgálatban eltöltött idejét és az asztalnál elfoglalt helyét jelölte. Az elnök, Giacomo Schema volt az Egyes, és ő volt a tanács egyetlen tagja, aki a saját nevét használta.

Minden tekintet Hatchre szegeződött, amint a terembe lépett. Habár egykor Hatch ült az Elgen Részvénytársaság vezérigazgatói székében, a vállalat teljes átszervezésen ment keresztül, amikor az eredeti MEI gépről kiderült, hogy veszélyes. Hatch kikerült az igazgatótanács tagjai közül, ám azóta is ügyvezető igazgatóként tevékenykedett, és a társaság mindennapi ügyeit felügyelte. A tanácshoz fűződő viszonya igencsak ingatag lábakon állt, és nem is egy kísérlet történt az eltávolítására az igazgatói tisztségből. De a vállalat egyre növekvő jövedelmezősége és fontossága az energiaiparban biztosította Hatch jövőjét a cégben, legalábbis egyelőre.

– Elnök úr, tanácstagok! – köszöntötte Hatch a jelenlévőket visszafogott fejbólintással.

– Üdvözöljük, dr. Hatch! – válaszolta a tanács elnöke. – Merem remélni, hogy a repülőútja nem volt túlságosan kimerítő.

Schema elnök testes, hordó mellkasú olasz férfi volt, aki mindig makulátlan Armani öltönyt és selyem nyakkendőt viselt.

– Valóban nem, köszönöm. Hozzászoktam már a repüléshez.

– Foglaljon helyet, kérem! – mutatott Schema az asztal túlsó végében álló székre.

– Köszönöm. – Hatch kihúzta a széket, és leült.

– Számoljon be nekünk a Pasadenában kitört katasztrófáról! – utasította Schema, aki már nem is igyekezett leplezni a bosszúságát.

– Amint a jelentésemben is megírtam, az egyik elektromos gyerekünk...

– Michael Vey – szakította félbe a Hatos, az egyik tanácstag, aki Hatch balján foglalt helyet.

Hatch jelentőségteljes pillantást vetett az asszonyra.

– Úgy van – erősítette meg. – Veynek sikerült felülkerekednie egyik védencünkön, akit önök Zeusz néven ismernek, és maga mellé állítva, együttes erővel kiszabadították a többieket.

– Mégis hogyan sikerülhetett neki? Vey talán felügyelet nélkül maradt?

– Éppen ellenkezőleg. Le volt szíjazva a székéhez egy cellában, ahol történetesen három őrünk és Zeusz tartotta szemmel. Úgy véljük, Vey valószínűleg telepátiás képességgel rendelkezik, amelyről mindeddig sejtelmünk sem volt. Hasonlóképpen Tarához és az ikertestvéréhez, Taylorhoz. Óhajtják, hogy folytassam?

Schema elnök dühödt, lendületes mozdulatot tett a kezével.

– Legyen olyan szíves!

– A helyiségben található biztonsági kamerák egytől egyig felrobbantak, ezért a történtek nagyobb részére csupán utólag tudtunk következtetni. Nyomozásaink alapján úgy gondoljuk, hogy miután Vey legyőzte Zeuszt, kiszabadította két társát, akiket bezárva őriztünk, és négyesben megtámadták az odakinn szolgálatot teljesítő őröket a folyosón. Azután három további gyereket is kiengedtek a fogságból; Iant, Abigailt, McKennát. Végül együttes erővel támadást indítottak az Akadémia ellen, és szabadon engedték az összes KP-t, akiknek sikerült fegyverhez jutni. Így hát a többi elektromos gyermek védelmében kénytelenek voltunk elmenekülni.

– Jelenleg mi a kiszabadított KP-k státusza?

– Három kivételével minden KP-t kézre kerítettünk. Ketten Vey csapatával tartanak, a harmadik pedig, értesüléseink szerint, öngyilkosságot követett el egy csatornában. Az RFID-címkéje már nem jelentkezik, ebben a pillanatban is a hivatalos jelentésre várunk a holttestet illetően.

– Na és a gyerekekkel mi a helyzet? – kérdezte a Hármas.

– Hetet elveszítettünk...

Hangos nyögések hallatszottak az asztal mindkét oldaláról. Hatch körülnézett, majd kissé halkabban folytatta:

– Hetet elveszítettünk közülük. Veyt; Zeuszt; Tara testvérét, Taylort; valamint a három foglyunkat a H börtönblokkból, Iant, Abigailt és McKennát.

– Kérem, vázolja nekünk a képességeiket! – utasította a Négyes.

– Ian elektrolokáció segítségével tájékozódik...

– Vagyis? – kérdezte Schema elnök türelmetlenül.

– Szilárd akadályokon is képes átlátni, amelyeken átlagos emberek nem. McKenna hőt és fényt tud előállítani. Abigail az idegvégződések stimulálásával képes megszüntetni a fájdalmat.

– Szívesen fogadnám most a szolgálatait a fejfájásomra – jegyezte meg a Nyolcas savanyúan.

Hatch nem vett tudomást a megjegyzésről.

– Továbbá, amint már említettem, Zeusz is csatlakozott hozzájuk, aki villámokat tud szórni.

– Ez még csak hat – mutatott rá Schema elnök.

– Grace szintén velük van.

– Foglyul ejtették?

Hatch összefűzte maga előtt az ujjait.

– Igen, azt feltételezzük.

– Grace mire képes?

– Adatállományokat tud feltörni, és úgy tárolja az információkat, akár a számítógép merevlemeze.

– Behatolhatott a rendszerünkbe? – kérdezte a Hatos. – Birtokába juthattak olyan bizalmas adatok, amely veszélyeztethetik a biztonságunkat?

– Grace sohasem kapott hozzáférést a központi számítógépünkhöz.

– A lázadó kölykök még az épületben voltak, amikor maguk elmenekültek? – kérdezte a Hármas.

– Igen.

– Akkor hát feltételezhetjük, hogy a lány hozzáférhetett a központi adatbázishoz az önök távozását követően?

– A központi számítógépet önpusztító üzemmódba állítottuk be, ezért minden információ megsemmisült. Valóban nyílhatott akkor egy aprócska lehetőség Grace előtt, így nem zárhatjuk ki teljes mértékben, hogy birtokába került néhány adat, ám még ez is rendkívül valószínűtlen. Különösen, ha az akarata ellenére hurcolták el.

– Miből gondolja, hogy nem önszántából tartott a szökevényekkel? – kérdezte a Hatos.

– Miközben összeszedtük a többieket, őt sehol sem találtuk. Úgy véljük, hogy egy másik emeleten tartózkodhatott, amikor a támadásra sor került.

A Nyolcas viszolyogva csóválta a fejét.

– Micsoda rémálom!

Schema elnök előrehajolt ültében, egymáshoz illesztette két kezének ujjait.

– Két napja azt jelentette nekem... pontosabban azt ígérte nekem, hogy a szökevény gyerekeket hamarosan ismét kézre keríti. De még mindig szabadon kószálnak.

– Valóban. Vey és a társai kétszer is kisiklottak a markunkból, amikor csapdát állítottunk nekik.

– Kettőből?

– Az első csapdánkról valamiképpen értesültek. Támadást indítottak, megkötözték az őrszemünket, azután elmenekültek a helyszínről. Követtük a nyomaikat egy házig, ahol elbújtak, és mindnyájukat foglyul ejtettük. De végül sikerült felülkerekedniük az őrökön, és mégis megszöktek.

– Mintha ez már a szokás hatalma volna, dr. Hatch – csattant fel Schema elnök dühösen. – Lassan kezdem kétségbe vonni, hogy egyáltalán képes lefülelni Veyt és a drágalátos barátait.

– Ezek rendkívüli erővel rendelkező fiatalok. Egyedülálló képességeik együttes ereje, ahogyan a Nyolcas az imént találóan megjegyezte, valódi rémálommá teszi az elfogásukat. Különösen, mivel az a célunk, hogy élve kerítsük kézre őket.

– Eredetileg mi váltotta ki Vey támadását? – kérdezte a Hármas.

– Vey az anyját kereste. Fülön csíptük, és több mint három héten keresztül fogva tartottuk, mielőtt megkísérelte volna a szökést.

A Hármas érdeklődve hajolt előre.

– És megtalálta Vey az anyját?

– Nem. Az asszony ugyanis nem volt Pasadenában. Pillanatnyilag a perui létesítményünkben tartjuk szigorú őrizetben.

– Szóval, most már túszokat is szedünk? – méltatlankodott a Nyolcas.

– Ő a csali, hogy újra foglyul ejthessük a fiát – sietett Hatch a válasszal.

Schema elnök az asztalra csapta a kezét.

– Dr. Hatch, a maga kihágásai újra és újra veszélyeztetik ennek a szervezetnek a jó hírét. Először gyermekeket rabolt el, most pedig már a szüleikkel folytatja. Ezek bűncselekmények, amelyekért az igazgatótanácsot tehetik felelőssé.

– Éppen ezért tartózkodunk nemzetközi vizeken – felelte Hatch. – Elnök úr, hadd emlékeztessem az igazgatótanácsot, hogy ennél sokkal szörnyűbb bűncselekményekben voltunk mindnyájan vétkesek, amikor is negyvenkét csecsemő halála száradt a lelkünkön. Annak a végzetes incidensnek az eltussolása vezetett végül az elektromos gyermekek létezésének felfedezéséhez.

– Utóbbi hozzászólást törölje a jegyzőkönyvből! – fordult Schema elnök a szorgosan jegyzetelő tanácstaghoz. – Igen. Nagyon is tudatában vagyunk a bűnrészességünknek az említett ügyben. És valahányszor maga újabb törvényellenes cselekedetre vetemedik, további veszélybe sodorja ennek az igazgatótanácsnak a tagjait. Tudatában van ennek egyáltalán?

– Nem veszem félvállról egyetlen intézkedésünket sem, elnök úr. Minden eddigi lépésünk a jelenleg is folyamatban lévő Neo-Species Genezis program érdekeit szolgálta, egy olyan programét, amelyet az igazgatótanács egyhangúlag jóváhagyott, mégpedig nem egyszer, hanem többször is az elmúlt egy évtized során.

– Pontosan ezt a kérdést akarjuk ma reggel megvitatni – jelentette ki Schema elnök. – Dr. Hatch, az elmúlt tíz évben ön kétszáznegyvenhatmillió dollárt költött az Új Genezis programra. Az eredeti tizenhét gyermek „véletlen” megteremtésén kívül azonban sikerült-e újabb elektromos emberi lényt létrehoznia?

– Még nem, uram. De úgy gondolom, hogy közel járunk.

– Miféle bizonyítékkal tudná alátámasztani ezt a számomra igencsak derűlátónak tűnő kijelentést?

– Amint azt ön is nagyon jól tudja, mostanra sikerült megváltoztatnunk más emlősök elektromos jellemzőit, és hamarosan megkezdjük a kísérleteket a főemlősökön. Továbbá, sok egyéb értékes felfedezést tettünk, fejlesztéseket végeztünk, amelyek mind a program eredményeként láttak napvilágot. Az Elektrostar kezdeményezés sem létezne ma az Új Genezis program nélkül. Ez már önmagában is elegendő érvként szolgál a kutatások folytatása mellett.

– Dr. Hatch igazat szól – jegyezte meg a Négyes. – Az Elektrostar program felbecsülhetetlen értéket képvisel.

– Köszönöm – hálálkodott Hatch. – És még nem tudhatjuk, milyen más hasznos felfedezést sikerül tennünk a jövőben a program eredményeképpen.

A tanács Kettes tagja most először szólalt meg:

– Mindenképpen csak gratulálni tudok önnek az Elektrostar programban elért sikereiért, doktor. Az erőműveink sokkal eredményesebbnek bizonyultak, mint ahogyan elképzeltük vagy remélni mertük volna. Ám felvetődött bennem a kérdés, miután találtunk egy kereskedelemben is hasznosítható alkalmazást a technológiára, hogy miért kellene továbbra is olyan célt hajkurásznunk, amely több mint egy évtized eltelte után is zsákutcának tűnik?

– Egyetértek az érveléssel – helyeselt a Kilences. – Még ha sikerül is elérnünk az ön Új Genezis programjában kitűzött céljait, semmiféle kereskedelmi hasznot nem látok bennük.

– Kereskedelmi hasznot? – tört ki Hatch hitetlenkedve. – Egy vadonatúj emberi faj megteremtéséről beszélünk. Magának az emberiség történelmének folyamát változtatjuk meg.

– Pontosan – bólintott a Kilences. – Mégis mit javasol, hogyan tehetnénk pénzzé az eredményeit? Hiszen ezek emberek, nem holmi gépezetek. Ha létrehozunk egy elektromos emberi lényt, az illető szabadon dönthet, mihez kezd újonnan szerzett képességeivel. Mi tarthatná vissza, hogy ne bocsássa áruba az erejét a legtöbbet ígérőnek? – A Kilences az elnökhöz fordult. – Nekünk nem célunk, hogy történelmet csináljunk, a mi küldetésünk és vállalati célkitűzésünk az, hogy profitot termeljünk. Ha a doktor törekvése valódi értéket képvisel, és kétségkívül ezt szándékozik bebizonyítani, javaslom, hogy hozzon létre egy jótékony célú szervezetet a kutatások támogatására, függetlenül és teljesen elkülönítve a vállalattól.

Hatch nem válaszolt, bár többen is felfigyeltek, hogy a keze reszket a visszafojtott dühtől.

– Mindenesetre – vette át a Kettes a szót –, bármi jó is származzon az emberek felvillanyozásából, egész biztosan nem termelhet több hasznot, mint az Elektrostar kezdeményezés, amely már jócskán bizonyította jövedelmezőségét. Nagyon is valóságos lehetőségünk nyílt rá, hogy globális hatalmat ragadjunk a kezünkbe, erősebbé válhatunk, mint az OPEC vagy a világ bármelyik olajtermelő országa.

Ez a kijelentés élénk vitát indított el az igazgatótanács tagjai között. Schema elnök csendet kérve magasba emelte a kezét. Amikor a teremre végül ismét csend borult, az elnök újra Hatch felé fordult.

– Dr. Hatch, jobb, ha tudatában van, hogy az Új Genezis program folytatását illető jelenlegi vitánk korántsem pusztán elméleti jellegű. Több hónappal ezelőtt egy olyan indítvány került a tanács elé, amely a program teljes lezárását szorgalmazta. Akkor félretettük a javaslatot addig, amíg ön személyesen nem csatlakozik hozzánk, hogy megvédelmezhesse érveivel a munkáját.

Hatch arca elvörösödött felháborodásában.

– Lezárjuk a programot? Hiszen ez egyszerűen nevetséges. A társaság éppen ennek a programnak köszönheti a hatalmát!

– Nagyon téved – vágott vissza a Tizenkettes, aki most szólalt meg első ízben. – Az MEI készüléket az Új Genezis program elindítása előtt fejlesztettük ki. Sajnálatos módon továbbra is túlságosan veszélyes, hogy használni tudjuk. A gépezet egyetlen sokszorosítható része az, amelyik embert öl. Egyetértek a Kilences által kifejtett értékeléssel a kutatás pénzügyi hasznosíthatóságát illetően. Azt gondolom, hogy minden erőfeszítésünket az Elektrostar program népszerűsítésére kell fordítanunk, minden egyebet félretéve. A felfedezések bizonyára folytatódni fognak a jövőben, már csupán az Elektrostar laboratóriumokból is.

– Van egy kérdésem – vágott közbe a Hármas, egy dokumentumot tanulmányozva. – Kérem, hogy magyarázza meg ezt a huszonhétmillió dolláros árcédulát a Peruban található létesítményünkön! Kis híján kétszer akkora költséggel működik, mint a többi erőművünk.

– Hozzáépítettünk egy új kiképzőközpontot is az őreink számára – válaszolta Hatch.

– Mégis mire akarjuk kiképezni őket? Hogy repülni tudjanak?

Többen is halkan felnevettek. Hatch a Hármasra szegezte tekintetét, gondosan fegyelmezett arckifejezés mögé rejtve lángoló haragját. Az asszony már az elejétől fogva ellene volt.

– Az Elgen biztonsága rendkívül fontos mindnyájunk számára – jelentette ki Hatch. – Csak egyetlen kiszivárgott információ vagy egyetlen ellopott tenyész-patkány pár veszélybe sodorhatja a társaság működését. A cég védelme nem az a terület, ahol érdemes a filléreket számolgatni.

– A huszonhétmillió dollár aligha nevezhető filléreknek – vágott vissza a Hármas.

– Dr. Hatch nyomós érvet hozott fel – jegyezte meg Schema elnök. – De miért éppen Peruban?

– Peru kellő szabadságot biztosít nekünk, hogy zavartalanul végezhessük a kiképzéseket, méghozzá olyan módon, amelyet a legcélravezetőbbnek ítélünk.

– Jól van hát – bólintott az elnök. – Akad még valami mondandója, dr. Hatch, mielőtt szavaznánk a program jövőjéről?

Hatch pillantása körbejárt a teremben.

– Amit önök a fejükben forgatnak... az Új Genezis program lezárásával tulajdonképpen hátat fordítanánk a jövőnek!

– Várjunk, várjunk! – mondta a Hármas. – Milyen jövőről beszél? Bizonyára nem az Elektrostar programról. Hiszen a jövő már nem is lehetne ennél fényesebb. – Az asszony a többi tanácstaghoz fordult. – Ez úgy hangzott, mint egy elcsépelt szlogen, nem igaz?

– Kérem! – könyörgött Hatch. – Csupán még egy évet adjanak! Egy fontos áttörés küszöbén állunk. Vey és az iker, Taylor megtalálásával végre kritikus előrelépési lehetőséghez jutottunk.

– De hát nincs a kezében sem Vey, sem Taylor! – vetette ellen a Hármas.

– Hamarosan kézre kerítjük őket. Ígérem, nem fognak csalódni bennem. – Hatch akkor Schema elnök felé fordult. – Csak adjanak még tizenkét hónapot!

– Rengeteg ígéretet hallottunk, ám igen kevés eredményt láttunk – vágott vissza a Hármas. – Még egy évet kér, én pedig határozottan állítom, hogy már így is öt évvel többet kapott a kelleténél. Legalább.

– Elnök úr! – szólt a Négyes. – Javaslom, hogy függesszük fel a tárgyalást, és bocsássuk szavazásra az ügyet.

– Támogatja valaki a javaslatot? – kérdezte Schema elnök.

Három kéz emelkedett a levegőbe.

– Rendben. Doktor úr, kérem, hagyja el a helyiséget, amíg a szavazást lefolytatjuk!

Hatch lassan felállt a székéből, végigjártatva tekintetét az igazgatótanács tagjain.

– Az Új Genezis program lezárása végzetes hiba lenne, amelyet véleményem szerint még önök is mélyen meg fognak bánni.

– Köszönjük az észrevételét – válaszolta Schema elnök. – Ha volna szíves odakinn várakozni az előtérben, nyomban értesítjük önt a tanács döntéséről.

Hatch sarkon fordult és kisétált a teremből, becsukva maga mögött az ajtót. Tara és Torstyn figyelte, amint kilép a várószobába. Torstyn óvatosan megszólalt:

– Mi a...?

A férfi felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a fiút.

– A jövőnkről szavaznak éppen.

Leroskadt a kanapéra. Néma hallgatásba burkolóztak, egyetlen további szó sem hangzott el. Kevesebb mint egy perc múltán az ajtó ismét kinyílt.

– Dr. Hatch, bejöhet.

Hatch visszatért a konferenciaterembe. A tanács tagjai közül csak páran néztek egyenesen a szemébe, akiknek együtt érző pillantása rögtön elárulta, hogyan végződött a szavazás.

– A szavazás nem hozott egyhangú eredményt – közölte Schema elnök. – A többség azonban egyértelműen az Új Genezis program felszámolása mellett foglalt állást. A további kiadások elkerülésének érdekében arra kérjük, hogy rögtön repüljön Peruba, és mentse fel a programban részt vevő tudósokat a szolgálatból.

– De hát...

Schema elnök figyelmeztetően felemelte a kezét.

– Felmenti ezeket a tudósokat jelenlegi kötelezettségeik alól. Nyilvánvalóan nem bocsáthatjuk csak úgy vissza őket a társadalomba, ezért mindnyájukat bevonjuk az Elektrostar program működésébe. Elvégre a szakértelmük vezetett a kezdeményezés elindításához, ezért úgy véljük, hogy a tehetségük még hasznunkra válik a program fejlesztésében és fenntartásában. Jelenlegi gyors fejlődésünknek és az igények növekedésének tükrében minden bizonnyal nagy szükségünk lesz a szakértelmükre.

– A KP-k részvételére természetesen – folytatta – többé nincs szükségünk. Egyértelmű okok miatt nem engedhetjük szabadon őket, hiszen egyetlen elejtett szó is komoly kockázatot jelenthetne a vállalat biztonságára nézve. Bízunk benne, hogy ön erre a problémára is talál valamiféle kreatív megoldást. Nem akarunk tudni róla.

– És mi lesz az elektromos gyerekek sorsa? – kérdezte 1latch.

– Szintén a tanács döntése, hogy az elektromos gyerekeknek segítsünk újra beilleszkedni a normális társadalomba. Felállítunk egy alapítványt mindegyikük számára, hogy folytathassák tanulmányaikat vagy munkát keressenek.

– Ami pedig Veyt illeti, gondoskodjon róla, hogy a fiú csatlakozhasson az édesanyjához, méghozzá kielégítő pénzügyi juttatás kíséretében, hogy elejét vegyük az esetleges kártérítési pereknek. Szoros együttműködést várunk öntől a jogi osztályunkkal annak érdekében, hogy ez a kényes ügy a lehető legtapintatosabb módon rendeződjön.

Hatch szóhoz sem jutott döbbenetében.

– Ezt most ne bírálatnak vegye, doktor! Csupán irányváltásról van szó a társaság céljait illetően. Mindnyájan nagyra értékeljük az elkötelezettségét, valamint az elsöprő sikert, amelyet cégünk az ön erőfeszítéseinek köszönhet.

Hatch a háta mögött ökölbe szorította a kezét, állkapcsa megfeszült.

– Van valamiféle elképzelésük az ütemezéssel kapcsolatban?

– Azt kívánjuk, hogy azonnali hatállyal szüntesse be a program működését. Elvárjuk, hogy két napon belül Peruba utazzon, és elindítsa a folyamatot. Tisztában vagyunk vele, hogy a gyerekekhez fűződő kapcsolata éppolyan személyes, mint amennyire szakmai, így hát az elválás és az átállás időzítése elsősorban öntől, illetve a gyermekektől függ. Mindazonáltal azt óhajtjuk, hogy az üggyel kapcsolatos minden egyes tranzakció lehetőleg még a naptári év vége előtt lezáruljon. Nyomatékos kérésünk, hogy a folyamat minden egyes lépéséről pontos tájékoztatást kapjunk. Előre is fogadja őszinte köszönetünket az ügy gyors és eredményes lezárásáért. Bízunk benne, hogy nagyobb siker koronázza az erőfeszítéseit, mint amennyiben pasadenai létesítményünk felszámolásánál része volt.

Hatch körbepillantott a teremben, gondosan leplezve az igazgatótanács nagyobb része iránt táplált mélységes megvetését.

– Igen, uram. Nyomban munkához is látok. – Azzal sarkon fordult, és kimasírozott a helyiségből.

Tara és Torstyn azonnal felpattant, amint Hatch az ajtón kilépett.

– Gyerünk! – mondta. – Elmegyünk.

A helikopter-leszállópálya felé menet Torstyn megkérdezte:

– Most hová indulunk?

– Rómába, hogy felvegyük a többieket. Aztán irány Peru.

Néhány perc elteltével már hármasban repültek a Tirrén-tenger fölött, egyenesen Róma felé.

– Mit mondott az igazgatótanács, uram?

– Fel akarják oszlatni az Új Genezis programunkat.

A két fiatal döbbenten bámult egymásra.

– Micsoda? – hitetlenkedett Torstyn. – Hogyhogy?

– Velünk mi lesz? – kérdezte Tara.

– Majd a gépen mindent elmagyarázok – válaszolta Hatch. Pillantása a műholdas telefon kijelzőjére esett. – Ne! Ne! Ne! – kiáltott fel. Megnyomott egy gombot a készüléken. – Azonnal kapcsolja dr. Jungot!

– Mi a baj – kérdezte Tara.

Hatch sötét arckifejezéssel nézett a lányra.

– Tanner éppen az imént próbált meg öngyilkosságot elkövetni.