39.

ISMÉTELT BEHATOLÁS

A KÖZÖSSÉGI HÁZ BEJÁRATÁNAK AJTAJA automatikusan kinyílt az érkezésünkre, és beléptünk egy több száz katonától hemzsegő terembe. Az őrök többsége kisebb csoportokba tömörült. S a következő pillanatban észrevettem. Hatch állt a terem egyik sarkában. Hirtelen megdermedtem.

– Mi a baj? – kérdezte Ian.

– Hatch – válaszoltam.

A férfit fekete és vörös egyenruhába öltözött testőrség vette körül. A közelükben ácsorgott a három elektromos gyerek is, akiknek a fényképével már találkoztam korábban is a szobámban, az akadémián: Quentin, Tara és Bryan. Állt azonban mellettük egy másik fiú is, akinek az arcát még soha nem láttam.

– Ki az a másik srác? – kérdeztem.

– Torstyn a neve – felelte Ian. – Hidd el, nem akarsz találkozni vele.

– Elektromos?

– Aha. Veszedelmes. Tűnjünk el innen!

Visszafordultam.

– Jack hová lett? – csodálkoztam.

– Jaj, ne! – sóhajtott fel Ian.

Jack máris húszlépésnyire járt tőlünk. Kezét az övén nyugtatta, és egyenesen Hatch irányába tartott. Keresztülnyomakodtam az őrök sokaságán, és csak akkor sikerült utolérnem, amikor már félúton járt.

– Te meg mit művelsz itt?

Jack keményen előreszegte az állát.

– Porig égette a házunkat.

– Húszlépésnyire sem juthatsz a közelébe.

Jack rendületlenül ment tovább.

– Vállalom a kockázatot.

– El fognak kapni.

– Próbálják csak meg!

Már csupán ötvenlépésnyire lehettünk Hatch bandájától.

– Minket is el fognak kapni.

Jack erre végül megtorpant.

– Ez most nem megfelelő időpont a bosszúra – győzködtem. – Ki kell jutnunk innen.

Vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta tüdejéből a levegőt.

– Még nincs vége – jelentette ki harciasan.

Sarkon fordulva kelet felé indultunk a termen keresztül, azután csatlakoztunk Ianhez és az anyámhoz, és kimentünk az udvarra.

– Most hová megyünk? – kérdezte anyám.

– Vissza a többiekhez – válaszoltam. – Az erőműben vannak.

– Többiek?

– Egész kis csapattal érkeztünk.

Megint csak el kellett haladnunk a Nevelde bejárata előtt, hogy átjuthassunk az erőműbe, így hát türelmesen megvártuk, amíg egy nagyobb csoport őr elsétál előttünk, és elvegyültünk közöttük. Amikor megérkeztünk az erőműbe, egy őrt pillantottunk meg a főbejárat előtt. A kijutás olyannyira könnyen sikerült, hogy fel sem merült bennem, milyen nehéz lesz újra bejutni.

– Megkerülhetjük az épületet a munkások bejáratához – vetette fel Jack.

Ian a fejét rázta.

– Egy több mint három méter magas, borotvaéles drótkerítés állja utunkat – felelte.

– Akármit akarunk is most tenni, gyorsan kell döntenünk – mondta Jack. – Cox visszatért, és éppen csapatot gyűjt maga köré.

Cox hadnagy egy tucat másik őrrel tárgyalt, akik egy elektronikus táblagépet adtak körbe.

– Ian, mit bámulnak olyan nagy érdeklődéssel? – kérdeztem.

Ian komor arckifejezéssel fordult felém.

– Minket – válaszolta.

– Egy kis figyelemelterelő hadműveletre van szükség – javasolta Jack.

Amint az őrzött bejáratot szemléltem, hirtelen eszembe ötlött egy gondolat.

– Talán maga az őr szolgálhat figyelemelterelésül. Ian, látod a fickó igazolványát?

– Az emelvényen hever – felelte Ian. – Cal... Calvin Gunnel.

– Cal mostantól az új legjobb barátom – közöltem. – Tartsatok velem! – Anyámhoz fordultam. – Jobb lesz, ha néhány méterrel mögöttünk maradsz. Erősen kétlem, hogy női őrök is akadnak errefelé.

Anyám láthatóan feszült volt, de engedelmesen bólintott.

– Készen álltok? – kérdezte Ian.

Vettem pár mély levegőt, hogy nyugalmat kényszerítsek rángatózó arcizmaimra.

– Hajrá! – mondtam ki a végszót.

Egyenesen odasétáltunk az őrhöz. Széles vállú férfi volt, arcán hosszú forradás futott végig, amelyet részben elrejtett bozontos szakálla. Egy vérbeli favágóra emlékeztetett.

– Cal? – szólítottam meg.

Az őr felkapta a fejét.

– Cal Gunnel? – Közelebb léptem hozzá, és mindkét hüvelykujjammal magamra mutattam. – Én vagyok az. Michael.

A férfi homloka mély ráncokba szaladt. Nyilvánvalóan törte a fejét, hol találkozhattunk.

– Már napok óta kereslek. Tartozom neked, haver. És ne hidd, hogy elfelejtettem. Sohasem felejtem el a szívességeket.

– Várj csak! – szólalt meg Ian. – Ez az a Cal, akiről annyit meséltél?

– Megmondtam, hogy ő az. – Visszafordultam a férfihoz. – Mikor kapsz legközelebb eltávozást?

Az őr döbbenten pislogott egyikünkről a másikra, minden egyes pillanattal egyre jobban összezavarodott.

– Kedden. Mi a...

Nem engedtem, hogy befejezze a mondatát.

– Jól van. Párszor át kell ugyan cserélnem a beosztásomat, de te és én Limába utazunk. Ismerek egy remek klubot, és egyelőre legyen elég, ha azt mondom, hogy örülni fogsz neki, hogy szívességet tettél.

A fickó egy hosszú pillanatig szótlanul bámult rám, azután így szólt:

– Halvány sejtelmem sincs, ki az ördög vagy.

Jókedvű, harsány nevetést színleltem,

– Aha. Na, persze! – Azután egyenesen a férfi arcába meredtem. – Most nem tréfálsz, igaz? – Ismét magamra böktem. – Cal, hiszen én vagyok az!

– Biztosan a megfelelő emberrel beszélsz?

– Nem is tudom – válaszoltam. – Vajon hány Cal Gunnel lehet Puerto Maidonadóban?

Az őr hunyorogva vizsgálgatott.

– Michael, ugye?

– Michael. Ki más? Akármit is mondtál Andersonnak, mindent megváltoztatott. Nem lehetek eléggé hálás, amiért segítettél nekem.

– Anderson – ismételte az őr bólogatva. – Segítettem, mi?

– Ha mondom. Fogalmam sincs, mivel tudod befolyásolni, de te, barátom, teljesen letaglóztad az ürgét. – Jack felé fordultam. – Soha ne akarj Cal bögyébe kerülni! Már ha érted, mire gondolok. Ez a fickó nagyon ütős. – Visszanéztem az őrre. – Akkor hát jövő kedden. Otthon is hagyhatod a saját dineródat. Ez a buli az én kontómra megy. Garantálom, hogy ezt az utazást sosem fogod elfelejteni. – Azzal kezet nyújtottam neki. – Megbeszéltük?

– Rendben – bólintott rá a férfi. – Jövő kedden. – Megszorította a kezemet.

A következő pillanatban úgy zuhant a földre, akár a kidőlt fa. Ahogyan reméltem, legalább egy tucat őr volt szemtanúja az esésének.

– Vegyél el tőle mindent, amit csak tudsz – utasítottam Jacket. – De tégy úgy, mintha csak segíteni próbálnál neki.

Jack letérdelt az ájult fickó mellé, letépte a mágneskártyát a nyakából, azután átkutatta az egyenruhája zsebeit is.

– Orvost! – kiáltoztam. – Orvost ide!

Az őrök lassan elindultak felénk. Amikor körülvettek minket, így szóltam hozzájuk:

– Azt hiszem, napszúrást kapott.

– Oszoljatok! – kiáltotta egy lila uniformisban feszítő katona. – Adjatok helyet!

Elhúzódtunk a tömegtől, a férfi letérdelt Cal mellé a földre, ujjait a nyakára szorítva.

– A pulzusa erőteljes. Napszúrásnak tűnik. – Felállt, majd felkapta a telefont az emelvényről. – Egy hordágyat kérek az Elektrostar nyugati oldalára. Még egy napszúrásos eset.

Miközben a tömeg összezáródott az eszméletlen férfi körül, elkaptam anyám pillantását, és az ajtó felé intettem. Húsznál is több őrrel körülvéve kinyitottuk a zárt ajtót, azután mind a négyen besétáltunk az erőműbe. Ügyet sem vetett ránk senki.

Legalábbis azt hittük.