10.

VÁRATLAN LÁTOGATÁS

PATKÁNYENERGIA. Bizarrul hangzott, ám valamiképpen mégis logikus volt. Ahogyan az anyám szokta mondogatni: „Mindegy, csak működjön!” Ennek a felfedezésnek a súlya is teljesen logikusnak tűnt. Ha a föld lakossága ugyanis az Elgen által termelt energiára kezd támaszkodni, akkor az Elgennek sikerül megkaparintani a hatalmat az egész világ felett.

– Te jó ég! A rengeteg fejtöréstől farkaséhes lettem – mondta Ostin. – Hol van a pizza? – Örömmel tapasztaltam, hogy barátom szokásos étvágya visszatért. A falon függő órára pillantott. – Mi tarthat ennyi ideig?

– Valószínűleg csókolóznak valahol – morogta Wade, még mindig keserűen, amiért itt hagyták.

– Hé, várjunk egy percet! – szólalt meg Ian. – Mindkét Hummer odakinn áll a feljárón. De Jack és Abigail nem ül egyikben sem. – Az arca hirtelen elborult. – Jaj, ne!

Abban a pillanatban valami betörte a ház utcai ablakát. Mielőtt azonban kideríthettük volna, mi az, két fülsértő robbanás rázta meg a falakat, és orrfacsaró bűz árasztotta el a helyiséget. A szemem könnybe lábadt, kezemet a számra és az orromra szorítva ordítottam a többieknek, hogy meneküljenek.

Az ajtót hirtelen betörték, majd egy férfi kiáltott:

– Mindenki a földre! A kezeteket tegyétek magatok elé! Mozgás! Most rögtön! – Azzal berohant a nappaliba, oldalán az Elgen két másik emberével.

Zeusz lépett elsőként akcióba. Kitartotta maga elé a kezét, és villámokat szórt az ajtóban álló fickóra, aki a falnak zuhant. Ám mielőtt Zeusz bárki mást is leteríthetett volna, két parányi nyíl fúródott az oldalába. Zeusz gyötrelmes kiáltással a földre zuhant, tehetetlenül üvöltött és vergődött fájdalmában. A nyilak egészen sajátosan néztek ki; vastagok voltak, akár egy szivar, egyik végük kúpos, és sárga színben pompáztak, piros csíkokkal.

Az Elgen emberei hangos ordítozás közepette a bejárati és a hátsó ajtón keresztül beözönlöttek a szobába. Fekete, gumírozott kezeslábast viseltek, hozzá pedig sisakot, maszkot és kesztyűt; sokkal inkább robotoknak látszottak, mintsem embereknek. Mindnyájan furcsa krómozott fegyvert fogtak a kezükben, amilyet még soha életemben nem láttam. Puskára hasonlított, csak éppen szélesebb volt, és nem volt csöve.

Teljes erőmből pulzáltam, míg Taylor a támadóink agyát próbálta újraindítani, de láthatóan semmiféle hatást nem tettünk rájuk, hiába igyekeztünk. Csaknem ugyanabban a pillanatban minket is apró nyilak vettek célba, Taylort a mellkasán és a térdén találták el, én pedig hármat is kaptam; kettő az oldalamba fúródott, a harmadik meg éppen a kulcscsontom alá. Mindketten a padlóra rogytunk, mint akiknek a csontjai hirtelen kocsonyává váltak. Hasonló érzést tapasztaltunk, mint amikor Nichelle, Hatch egyik elektromos védence, erejét ellenünk fordítva kiszívta belőlünk az elektromosságot. Azt leszámítva, hogy ez a vadonatúj gépezet sokkal rémesebb volt.

Fékezhetetlenül remegni kezdtem; megfordult a fejemben, hogy talán éppen szívinfarktust kapok. A következő pillanatban egy lila egyenruhába öltözött ember sétált be a bejárati ajtón. Egy Elgen őr lépett be a nyomában, aki majdhogynem egy fejjel magasabb volt nála. A lila egyenruhás fickó egy elektronikus táblagépet tartott a kezében, amelyet Zeuszhoz közeledve elmélyülten tanulmányozott.

– Frank! – szólt a földön fekvő fiúhoz.

– Zeusz vagyok – javította ki Zeusz.

– Igen – bólintott a férfi. – Dr. Hatch említette, hogy nagyzási hóbortban szenvedsz. Bizonyára te is sejted, mennyire várja már, hogy újra találkozzatok. Egy egészen különleges meglepetést tartogat a számodra. Azt üzeni, hogy medencés bulit rendez a tiszteletedre.

Zeusz elsápadt.

Fejemet oldalra fordítva Ostint vettem észre a padlón; az egyik őr magasodott föléje. A férfi Ostin nyakára szorította csizmája talpát, arcát a szőnyegbe préselve. Négy dárda állt ki Ostin háta közepéből.

– Kapitány, a dárdák nem hatnak erre a kölyökre! – kiáltotta az őr.

– Idióta! A srác nem elektromos – vetette oda a kapitány.

– Mihez kezdjek vele?

– Ugyanazt, mint ott azzal a csúf kölyökkel – felelte a felettese, Wade irányába bökve. – Vidd ki őket az autóhoz!

Azután a kapitány Ianhez lépett, akit ugyancsak eltalált három dárda. Ian térdre roskadt, kezét az oldalára szorította.

– Szóval, te lennél Ian – mondta a kapitány. – Hogy van a látásod?

– Tökéletesen – vágta rá Ian kihívóan, arcát a férfi hangja felé fordítva.

– Tényleg? Tökéletesen?

– Persze. Nem látom az ocsmány képedet.

A férfi erre gyomron rúgta Iant. A fiú az oldalára zuhant, levegő után kapkodva.

– Milyen kár, hogy ezt nem láttad előre! – A kapitány az őrökhöz fordult: – Cipeljétek ki mindet az autóba! Mozgás!

Legalább Jack és Abi időben ki tudott jutni – gondoltam magamban.

Akkor a kapitány Taylorra és rám nézett, majd odasétált Taylorhoz, izomagyú árnyékával szorosan a nyomában.

– Bizonyára te vagy Taylor – mondta egyenesen a szemébe nézve. – A főbenjáró ok, amiért ezeket a kényelmetlen sisakokat kell viselnünk. Hadd orvosoljuk ezt a problémát! – A testőréhez fordult. – Az övet!

– Itt van, uram – vágta rá a fickó készségesen, átnyújtva a kapitánynak egy hosszú pántot, amelyen zöld LED-fények villództak.

Azzal a pántot szorosan Taylor feje és álla köré kanyarította. Úgy festett, mint valamiféle fogszabályozáshoz használatos fejrevaló, csak éppen temérdek vezeték és villogó lámpa volt rárögzítve.

Taylornak hirtelen elakadt a lélegzete.

– Fáj!

– Valóban? – gúnyolódott a fickó. Odakiáltott az őröknek, akik még mindig a szobában tébláboltak. – Most már nyugodtan levehetitek a sisakot! – Megragadta Taylor állát, és kényszerítette, hogy az arcába nézzen. – Hallottam hírét, hogy Tarának létezik egy másodpéldánya.

– Egyáltalán nem hasonlítok rá – tiltakozott Taylor, felszisszenve a fájdalomtól.

– Éppolyan gyönyörű vagy, mint a testvéred. – A kapitány megcirógatta Taylor arcát.

– Ne nyúlj hozzá, te mocsok! – förmedtem rá.

A férfi felém fordult, szeme megvetően elkeskenyedett.

– Te pedig csakis a híres Mr. Vey lehetsz. Dr. Hatch igen pontos utasításokkal látott el veled kapcsolatban.

Megérintett valamit a táblagépén, amelyet továbbra is a kezében tartott, és a testemet kínzó fájdalom fokozódott. Felüvöltöttem a kíntól, levegő után kapkodva. Ha akad pár amalgámtömés a fogaidban, és ráharaptál valaha is egy darabka alufóliára, talán lehet valamiféle elképzelésed, mit érezhettem – csak hát ez a gyötrelem az egész testemet bejárta.

– Hagyja abba! – kiáltotta Taylor. – Kérem!

A hátamra fordultam, zihálva küzdöttem egy cseppnyi lélegzetért. A fájdalom folyamatosan vibrált a testemben – vad, kínkeserves lüktetés, amelyet éles, metsző nyilallás követett.

– Hagyja abba! – ordítottam.

– Nem fogadok el parancsokat kisfiúktól.

Újabb fél perc elteltével Taylor üvöltve könyörgött.

– Kérem, hagyja abba! Kérem! Hiszen megöli. Megteszek bármit, amit csak akar.

– Ne légy ilyen drasztikus, édesem! Nem akarom megölni. Csupán az a célom, hogy azt kívánja, bár halott volna. Dr. Hatch szigorú parancsba adta, hogy élve vigyük vissza. Mint egy befogott vadat az állatkertbe. És igen, Riley kisasszony, meg fogod tenni, amit csak akarok.

Akkor megnyomott valamit a táblagép képernyőjén, mire a fájdalom alábbhagyott.

– Manapság már mindenre létezik egy remek alkalmazás! Nem igaz? – A kapitány rám pillantott. – Alábecsültünk téged, Vey. De nem fog újra elfordulni. Hidd el nekem, a 25-ös cellánál sokkal borzasztóbb dolgok is léteznek.