2.

ÚTON HAZAFELÉ

– KÉT LÁBON JÁRÓ HULLA VAGYOK – közölte Ostin. Két tenyerét a fejéhez dörzsölte, méghozzá olyan erővel, hogy már azt hittem, kopasz foltok maradnak a helyén. – Az apám letépi a karomat, aztán azzal veri ki belőlem a lelket.

Taylorra pillantottam, aki a szemét forgatta. Ostin hosszú órákon keresztül folyamatosan arról áradozott, mennyire örül, hogy végre hazamehet, és csak akkor jutott eszébe, hogy a szülei esetleg neheztelni fognak, amiért szó nélkül lelépett otthonról, amikor lefordultunk az autópályáról Meridián felé.

– Nyugi! – vigasztaltam. – Annyira fognak örülni, hogy újra láthatnak, eszükbe sem fog jutni, hogy haragudjanak. Különben is, még csak szobafogságot sem kaptál soha.

– Otthonról sem szöktem meg korábban soha.

– Majd én elkísérlek – ajánlotta fel Zeusz az anyósülésről. – Én leszek a szárnysegéded. Ha csúnyán elfajul a helyzet, egyszerűen leszedem őket.

Ostin szeme elkerekedett a rémülettől.

– Nem ütheted ki csak úgy a szüleimet!

Zeusz, két kezét egymás felé fordítva, elektromos íveket pattogtatott a tenyere között.

– Dehogynem. Sima ügy.

– Úgy értem, nincs rendjén, hogy leterítsd őket a villámaiddal.

Zeusz zavartan pislogott.

– Miért nem?

– Mert a szüleim – háborgott Ostin.

Zeusz továbbra is értetlen arcot vágott.

– Akkor Taylor egyszerűen kisüti az agyukat, hogy még azt is elfelejtsék, ki vagy.

– Semmi ilyesmit nem fogok tenni – jelentette ki Taylor.

– Nem akarom, hogy a szüleim elfelejtsenek – ellenkezett Ostin.

Zeusz a fejét csóválta.

– Döntsd el végre, mit akarsz! Bajba akarsz kerülni, vagy sem?

– Nem akarok bajba kerülni, és azt sem akarom, hogy bántódásuk essen.

– Néha nem lehet, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon – bölcselkedett Zeusz.

– Gyakorlatilag – szólt közbe Taylor – sohasem lehetséges, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon.

– Olyan éhes vagyok, hogy most még egy kis káposztának is örülnék – sóhajtotta Ostin, majd fejét az előtte lévő szék hátának támasztotta.

___________

Pár perccel később elhaladtunk a 7-Eleven áruház mellett, ahonnan eredetileg útra keltünk, azután befordultunk a házunk parkolójába. Jack üresbe tette a Camarót, és leállította a motort is.

– Megérkeztünk – mondta, habár egészen nyilvánvaló volt.

– Hol van Wade? – kérdeztem.

– Gőzöm sincs – felelte Jack. – Úgy félórája láttam utoljára.

Ez nem hangzott túlságosan biztatóan.

– Velünk kellett volna maradnia!

Jack autójával indultunk el Pasadenából, és elcsentük az egyik furgont is az Elgen Akadémia garázsából. Utóbbit Wade vezette, vele jött Ian, Abigail, Grace és McKenna is. A Camaróban Jacken és rajtam kívül Taylor, Zeusz, valamint Ostin utazott.

Zeusz elöl ült, Jack mellett, és segített neki a vezetésben, mialatt mi hárman a hátsó ülésen zsúfolódtunk össze, ami egyébként – mivel Taylor mellé kerültem – nem is tette olyan tűrhetetlenné az utazást. Barstow környékén elnyomott mellette az álom, és kissé nekidőltem. Amikor felébredtem, halkan a fülembe súgta:

– Ez irtó fura álom volt.

– Furát álmodtál? – kérdeztem.

– Nem én – rázta meg a fejét. – Hanem te.

Különös érzés olyasvalaki mellett ülni, aki képes olvasni az ember gondolataiban. Legalább sohasem gyötrik kétségek azzal kapcsolatban, miként érzek iránta.

Azt terveztük, hogy Idahóba visszatérve kis ideig meghúzzuk magunkat a lakásomban, amíg ki nem találjuk, hogyan szabadíthatnánk ki az anyámat Hatch és az Elgen karmaiból. Ám először is azt kellett kiderítenünk, hol tartják fogva. Hiszen az Elgen világméretű szervezet volt, ami egyúttal azt is jelentette, hogy az anyám bárhol lehet a földkerekségen. Bárhol.

Már említettem, hogy mielőtt Pasadenát elhagytuk, Grace letöltötte az Elgen központi gépén található összes adatot. Azt reméltük, hogy a temérdek információ között akad valami az anyám hollétéről is. Most már csak egy számítógépre volt szükségünk, amely elegendő memóriával rendelkezik, hogy rátölthessük a Grace által elmentett adatokat.

Szerencsére az Elgen nem sejthette, merre járunk. Legalábbis úgy gondoltam, hogy nem sejti. Ám ebben sem lehettem biztos. Az egyetlen, amit teljes bizonyossággal tudtam, az volt, hogy meg fogom menteni az anyámat – vagy belehalok a próbálkozásba.