49.

VISSZATÉR AZ ERŐ

A FUTÓSZALAG SZÉP LASSAN ELŐREVITT a nyitott ajtó felé, amely az arénába vezetett. Amint közeledtem a nyíláshoz, teljesen letaglózott az egymillió patkány éles visításának ereje, ahogyan visszhangot vert a fémből készült szedőben – sokkal hangosabbnak és rettentőbbnek hatott, mint a folyosót elözönlő bestiák sikolyai. Képtelen vagyok leírni annak a hangnak a borzalmát, habár egyszer már hallottam hasonlót. Pár évvel korábban Ostin lejátszott nekem valamit, amit az internetről töltött a gépére – egy rádióműsort, amely szerint orosz tudósok Szibériában folytatott mélyfúrási kísérleteik során rögzíteni tudták a pokol hangjait. A felvétel természetesen beugratásnak bizonyult, de ha valóban létezik is egy pokol, ennél rettenetesebb biztosan nem lehet – mint amikor milliónyi mohó patkány visítozik egyszerre, egymás hátára mászva, hogy elevenen felfaljanak. Már maga a bűz is orrfacsaró volt; nem bírtam elviselni, öklendezni kezdtem.

A futószalag lassan mozdult előre, akárcsak a hullámvasúton, amikor a kocsi éppen az első bukkanóhoz közeleg. Szívem vadul dübörgött, az adrenalin fűtötte. Testem és elmém azonban még mindig tompa bénultságba süppedt. Azt kívántam, bárcsak elveszíteném az eszméletemet.

Azután hirtelen mást is éreztem. Amint a lábam kibukkant az ajtó túloldalán, egyszer csak bizseregni kezdett. Erőteljesen. Miközben szép lassan áthaladtam a falba épített nyíláson, a bizsergő érzés fokozatosan végigfutott az egész testemen. Mi történik velem? Legnagyobb meglepetésemre képes voltam felemelni a lábamat. Mintha színtiszta energia árasztott volna el. Természetesen így is történt. Történetesen a világ valaha alkotott leghatalmasabb elektromos mezeje fölött haladtam el – kilowattok milliói bombázták a testemet. A RESAT készülék, amely eddig kiszippantotta belőlem az erőt, ilyen elsöprő erejű árammal már képtelen volt megbirkózni. Ezer masina sem lett volna képes.

Amint a mellkasom a nyíláshoz közeledett, már fel is tudtam ülni, hogy lenézzek. A lábam lassan ragyogni kezdett. A lábamon túl azonban, a csúszda aljánál, szörnyű látvány tárult a szemem elé. Amíg az ember saját szemével nem látja a patkányokat, elképzelni sem tudja, milyen szörnyen néznek ki; akárcsak egy bugyborékoló lávatenger. Amikor észrevették az érkezésemet, mohó, együttes sikolyuk tovább erősödött, és láttam, amint a rágcsálók egy hulláma felém közelít.

Már mindkét combom fényben ragyogott. Hiába rángattam a kötelékeimet; még nem tudtam kiszabadulni, de továbbra is nyeltem magamba az elektromosságot. A fejem kibukkant a nyíláson, és közvetlenül lefelé bámultam a csúszdán, a fémgörgőkön fekve. Ezen a helyen kellett volna lefele gurulnom. Már számítottam rá, de nem mozdultam. Nem csúsztam sehová. Hát persze hogy nem. Ezek fémgörgők voltak, én pedig újra mágneses lettem, legalább százszor annyira, mint korábban.

A RESAT éles sípolásba kezdett, azután egy csattanással megadta magát, vékony füstcsík gomolygott belőle. Bőröm most már olyan fényesen ragyogott, akárcsak egy izzólámpa. Feküdtem a csúszdán, néhány méternyire a csapóajtótól, mozdulatlanul és egyre ragyogóbban; ragyogóbban, mint amit valaha is tapasztaltam. Lepillantottam a lábamra, de már túlságosan fényesen izzott, még ránézni sem bírtam. Nem olvasztottam át a bilincseimet; egyszerűen csak eltűntek. Felemeltem a RESAT dobozát a mellkasomról, és lehajítottam a rostélyra.

Dühödt kiáltások ütötték meg a fülemet a kivégzőterem irányából. Azután a csúszda lassan ereszkedni kezdett. Feltételeztem, hogy ha én nem vagyok hajlandó lemenni a patkányokhoz, akkor a bestiákat hozzák fel ide hozzám. A csapóajtó bezárult mögöttem, és a csúszda tovább ereszkedett lefelé, mígnem már csak pár méter választotta el a rostélytól. A vérszomjas patkányok egymás után ugráltak fel a csúszdára; úgy özönlöttek felfelé a vájatban, akárcsak egy visszafelé zúduló, hirtelen árhullám.

Már korábban is elborított egyszer a patkányok áradata – a folyosón de akkor még nem éreztem ilyen furcsán magam. Az arénát arra tervezték, hogy energiát gyűjtsön és összpontosítson egy áramszedőbe; most pedig én álltam az összpontosítás fókuszában, egymillió izzó patkány tiszta energiáját egyesítve.

Az első állatok hatlépésnyire sem jutottak a közelembe, mert hirtelen lángra lobbantak, mint a Föld atmoszférájába behatoló meteoritok. Egyre több elektromos áram keringett a testemben. Én magam voltam a villám. Színtiszta energiává változtam. Kis idő múltán már nem is lobbantottam többé lángra a patkányokat; elpárologtak a közelemben. Életemben először éreztem magam inkább elektromos, mintsem emberi lénynek. Kíváncsi lettem, vajon hamarosan én is elpárolgok-e.

Amikor a fémgörgők sorra felizzottak alattam, lassan talpra álltam, majd elindultam lefelé, végigsétáltam a csúszdán. Lábam minden lépésnél a fémhez ragadt. A patkányok iszkolni kezdtek előlem, fejvesztve rohangáltak, mintha egy lángoló hajóról menekülnének. A csúszda végéhez érve leléptem a rostélyra.

Felnéztem a megfigyelőterasz ablakára. Hatch az üveghez tapadva leste a mozdulataimat. Tisztán láttam az arcára kiülő döbbenetet, habár most is sötét szemüveget viselt. Mellette álltak a védencei is: Tara, Quentin, Torstyn, Bryan és Kylee. Legalább egy tucat fegyveres őr sorakozott a hátuk mögött. Könnyedén átléptem a seprűn, és közelebb sétáltam az ablakhoz, hogy én figyeljem meg őket.

Szikrázó gömbvillámot formáltam a kezemben, majd egyenesen Hatch fejének hajítottam. Hatch – és mindenki más is – rémülten hajolt el az útból, amikor a gömb nekicsapódott a vastag üvegnek, akkora lyukat ütve, hogy anyám simán keresztülhajthatott volna rajta. Amint a füst lassan eloszlott, egyedül Torstyn feje bukkant fel ismét. Újabb gömböt formálgattam a kezemben.

– Hé, kemény srác! – kiáltottam. – Akarsz labdázni?

Hanyatt-homlok elrohant.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a patkányoktól származó hangzavar megváltozott. Egy pillanat alatt megfordultam, és észrevettem, hogy a rágcsálók az aréna túlsó oldalához nyomulnak. Több ezer patkány fetrengett rángatózva a hátán. Fülsértő szirénázás hallatszott. Akkor figyeltem csak meg, hogy az aréna színe is átalakult; túlmelegedett. Még jelen állapotomban is megéreztem a forróságát. Körülöttem mindenfelé ezrével pusztultak a patkányok. Ez az én művem? Azután sorra lángot fogtak a rágcsálók, akárcsak az égő kemencébe vetett plüssállatok. Egy robotszerű női hang szólalt meg az arénában:

– Veszélyhelyzet! Evakuálási protokoll. Az aréna leolvadása bármelyik pillanatban bekövetkezhet.

Nem akartam addig időzni, hogy a saját szememmel lássam, egy leolvadás miként is fest. Az aréna oldalához futottam, és átugrottam egy körülbelül egyméteres árkon, mágnesként tapadva az aréna fémből készült oldalához.

Abban a pillanatban szállt el az áram.