25.

BÜNTETÉS

 

 

A GÉP RÖVID IDŐRE LESZÁLLT Rio de Janeiróban, hogy megtankoljon, azután sietve ismét a levegőbe emelkedett, és végül egy egészen kis repülőtéren ért földet az Elgen perui létesítményének közelében, Puerto Maldonado városában.

Az aszfaltozott leszállópályát fák sűrű sora övezte, amely a buja erdőből nyújtózott kifelé. A repülőgép egy kisebb hangárhoz gurult, ahol egy őrökből álló fogadóbizottság és egy busz várta a csapat érkezését, hogy a támaszpontra szállítsa őket.

A gép végül megállt, azután egy lépcső ereszkedett lefelé az oldalából. Az Elgen egyik őre felsietett a lépcsőfokokon, majd bekopogott az ajtón.

Bryan bukkant elő elsőként, őt sorra követték a többiek.

– Hűha! – ámuldozott Bryan. – Micsoda hőség! Mint egy kemencében.

– Párás is a levegő – tette hozzá Tara. – Be fog göndörödni tőle a hajam.

Torstyn a szemét forgatta.

– Ez még semmi. Várjatok, amíg beköszönt a tavasz!

A következő pillanatban az őr lépett ki az ajtón, szorosan a nyomában pedig Hatch. A hat perui őr tiszteletteljesen üdvözölte a doktort, amint előbukkant a repülőgép belsejéből, majd lesétált a lépcsőn. Hatch a legalsó lépcsőfokon megállva viszonozta az Elgen tisztelgését.

– Figueroa kapitány! – szólította meg az egyik őrt.

– Parancsára, uram!

Hatch rámutatott az őrre, aki velük együtt érkezett a gépen, és nem állt feszes vigyázzban a többiekkel.

– Ez a férfi megtagadott egy nyílt parancsot. A tétovázása kis híján mindnyájunk életébe került. Most azonnal tartóztassa le!

– Igen, uram – vágta rá a kapitány. – Őrség, fegyvert célozz!

A perui katonák puskájukat a magányosan álló őrre szegezték, akit az Elgen szolgálatában töltött hosszú évek ellenére is felkészületlenül ért ez a fordulat. Elborzadva bámult körbe.

A kapitány előreszegezett fegyverrel előrelépett, másik kezét maga elé nyújtotta.

– 247-es számú őr! Adja át a fegyverét! Lassan, a csövénél fogva!

– Igen, uram – felelte a vádlott reszkető hangon.

Óvatosan előhúzta fegyverét a pisztolytáskából, majd a csövénél fogva átadta a kapitánynak.

– Tegye a kezét a háta mögé! Most!

Az őr gyorsan engedelmeskedett.

– Bilincseljék meg ezt az embert! – parancsolta a kapitány.

– Igen, uram. Máris, uram.

Az egyik katona az őr mögé futott, és hátrabilincselte a nyomorult mindkét kezét, a fémövet átbújtatva az őr egyenruhájának hátulján lévő csaton.

A kapitány akkor Hatch felé fordult.

– A foglyot megbilincseltük. Mi a további parancsa, uram?

Hatch felbőszült tekintettel meredt a bilincsbe vert őrre.

– Figueroa kapitány, ezt az embert mostantól kezdve a legnagyobb szigorral őrizzék! Az idelátogató őrök okulásának érdekében példát kell statuálnunk. A foglyot leeresztjük a csúszdán.

Az elítélt férfi arca halálosan elsápadt.

– Ne! Kérem, uram! Csak ezt ne! Könyörgök! – Térdre hullott, fejét Hatch lábához hajtva. – Kérem, uram! Bármit, csak ezt ne! Lövessen főbe! Kérem, inkább lövessen főbe!

Hatch megvetően vigyorgott az esedező férfira.

– Őrizzen meg valamennyit a méltóságából, ember!

Azzal félrerúgta az őrt az útjából.

– Kapitány, tartsa életben, amíg újabb utasítást nem adok!

– Ne! – üvöltötte az elítélt férfi. Megpróbált lábra állni, hogy elfusson, de leütötték, még mielőtt feltápászkodhatott volna.

A gyerekek jól szórakoztak a közjátékon.

– Puhány alak! – jegyezte meg Torstyn.

– Miféle csúszdáról volt szó? – kérdezte Tara.

– Azon keresztül etetik a patkányokat – magyarázta Torstyn.

– Milyen patkányokat?

A srác csúfondáros vigyorral pillantott Tarára.

– Tényleg nem sokat meséltek nektek, igaz?

A katonák együttes erővel cipelték le Tanner hordágyét a repülőgépről, dr. Jung kíséretében.

– Induljunk! – szólt Hatch a kapitányhoz. – Figueroa kapitány!

– Igen, uram.

– Tannert és a doktort is vegye szigorú őrizetbe további utasításig!

Az orvos elsápadt.

– De hát, dr. Hatch...

– Ne szóljon hozzám! – mordult rá Hatch. – Különben magát is a csúszdára küldetem.

A pszichiáter megdermedt.

– Szálljatok fel a buszra! – utasította Hatch a fiatalokat.

Tara akkor Torstynhoz fordult.

– A patkányokkal akarják megetetni azt a fickót?

– Aha. Tök izgalmas végignézni a mulatságot.

– Te már láttál ilyesmit? – kérdezte Quentin.

– Hát persze. Több százszor. Az etetést bámulni sokkal szórakoztatóbb a mozinál. Saját szememmel láttam, ahogyan a patkányok kevesebb mint egy perc alatt csontig lehántják a húst egy bivalyról.

– Király! – lelkesedett Bryan.

– Aha. Ez a fickó csupán jutalomfalat lesz a számukra.

Amint Hatch és a gyerekek a busz közelébe értek, egy fehér zakót és panamakalapot viselő férfi lépett oda Torstynhoz, karján egy helyes pókmajommal.

– Itt van a mono[1]-ja, Senor Torstyn.

– Szia, Arana! – üdvözölte Torstyn a majmot. A vállára ültette, ahonnan az állat sietve felmászott a feje tetejére.

– Aranyos – mosolygott Tara, kinyújtva kezét az állat felé.

– Igen, de csak amíg meg nem harap – jegyezte meg Torstyn.

Tara riadtan visszarántotta a kezét, mire Torstyn gúnyosan felnevetett. A majom hirtelen rikoltozni kezdett, azután Torstyn fejéről leugorva szélsebesen eliramodott a dzsungel felé.

– Arana! – kiáltott utána a fiú. Amikor az állat eltűnt a dzsungel fái között, Torstyn visszafordult Tarához. – Mit műveltél vele?

Tara ártatlanul mosolygott.

– Semmit. Azt hiszed, képes vagyok behatolni egy állat fejébe?

– Igen – felelte a srác.

Quentin derűsen vigyorgott.

– Ez rossz hír a számodra, Torstyn. Eddig azt gondoltad, biztonságban vagy.

Torstyn dühödt arccal meredt mindkettőjükre.

– A kedvenc háziállatom volt – morogta. Azzal hátat fordított nekik.

Quentin felkacagott.

– Most már biztos vagyok benne, hogy remekül fogunk mulatni a dzsungelben!